Főoldal

Korunk 1929 Október

Kálvinista anachronizmus


Fábry Zoltán

A kor egyik szállóigéje: „vallási megújhodás”, gyakorlatilag nem más, mint szociális anachronizmus. A valóság elől menekülő ember igazolás-keresése. Pozitívumot nem hozhat és a legtöbbször éppen mert a való élettel elvesztette a kapcsolatot — mint a ténylegesen élő reakció előretolt metafizikai igazolása — harcot és támadást szentesít? a kreaturális ember ellen. Az egyházi vallások tagadhatatlan kulturális missziójukat befejezték, életvezető irányító szerepük elvégeztetett, görcsös multigenlésük az új élettel, az új szociális emberrel szemben csak reakciós jellegű lehet. Mégis: a mai magyar szellemiség, közelebbről az új ifjusági mozgalom reformtörekvéseiben nagy szerepet jut az u. n. kálvinista reneszánsznak. Ez a kálvinista egyoldalúság már külsőleg is kifejezésre jut. A bizonyító irodalmi triasz: Ady, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső — kálvinisták. A kisebbségi élet jelenlegi két költői reprezentánsa szintén kálvinista: az erdélyi református püspök: Makkai és a szlovenszkói Győry Dezső az „Ujarcu Magyarok” költője. Ugyanakkor egyre nagyobb szerepet játszik ez új mozgalomban Simándy Pál, pesti magyar emigráns pap, a szlovenszkói magyar szellemiség egyik európai látkörű vezérmunkása, aki ennek a kálvinista reneszánsznak leglelkesebb teoretikusa. Kis könyve: „A magyar kálvinizmus útja” (Losonc, 1928) ép azért érdekes, de nyugtalanító korjelenség.


Simándy a fából vaskarikának a nemzeti-vallási szocializmusnak új speciális fajtáját: a magyar kálvinista szocializmust hirdeti, melyet határozottan érvényesülő pogány eretnek szelleme minden mástól eltérőn magyar vallássá: magyar világnézetté avat. Tehát: nemzeti vallás és világnézet egyben! Nemzeti reneszánsz: el a Habsburgoktól, el az erősebb másik egyházinternacionalizmustól: a katholicizmustól, de el a zsidó értelmiségtől is, a racionalizmustól és minden nyavalyájától, éljen Szabó Dezső az új vallásalapító, éljen az új magyar nyakasság, adjuk meg a népnek, ami a népé! „Mondjuk meg bátran, hogy a kálvinizmus a széles néprétegek számára tulajdonképpen nem jelentett mást, mint a régi pogány valláshoz vagy legalább is szellemhez való megtérés alkalmát és ürügyét”. Simándy a nemzeti, a szociális és vallásos eszme szintézisét a magyar kálvinizmusban találja meg. A baj nyilvánvaló: éppen mert mindenre jó semmire se jó. A nemzeti eszme a nacionalista szellem mai szükséges és feltartózhatatlan általános haldoklása idején — jövőbebizonyiton: anachronizmus. Erősítem: szociális bűn. Egyidőben emlegetni: frázis. De Simándy szerint ott van a vallás, mint végső szintézis, mijit minden szociális bajnak a megszüntetője. „A szociális megváltás azonban nem következhetik el máshogyan, csak egy őszinte vallásos reneszánsz gyümölcseként” de „ennek a szociális és vallási megújhodásnak a nemzeti Géniusz bélyegét kell magán viselnie”. Ime a magyar kálvinizmus útja a Simándy féle „korszerű politikai, gazdasági, szociális és kulturális világnézet, amely a magyarság számára a jelenkori európai válság megoldását jelenti”. Ilyen végtelen egyszerűséggel elintézni korunk, életünk egész szenvedés-és megváltási komplexumát — már döbbentő naivság. Éppen mert ezt Simándy mondja, egy nyitott szemű ember, akinek tudnia kéne, hogy ma nincs külön-külön megváltás, hogy minden ilyen külön megváltás bűn és újabb korlát a közösség ellen, hogy csak egy általános szociális megváltás létezik, hogy csak egy harc van, két ellenfél: kapitalizmus és proletariátus, éreznie kéne, hogy a mai szellemiség sorsa, az emberi sors ezen a két vagy-vagy-on fordul meg, hogy minden szellemi állásfoglalás vagy az egyik, vagy a másik pólust erősíti, vagy gyengíti. Simándynak ezt mind tudnia kell, mért lesz tehát köldöknéző, mért kapaszkodik görcsösen egy részjelentkezésbe, mért fujja tele levegővel, pozitiv szellemi erejét mért fullasztja egy negatív hit, egy anachronizmus multtalajába? Az egész világégés és az utána következő évek csak azt mutatnák ordítanák, hogy a magyar kálvinista reneszánsz lesz a megváltás alapja, hogy a kálvinizmus által kitermelt nemzeti szocializmus lenne a jövő útja? Amikor Simándy egy ma már együtt nem létező, együtt nem emlegethető hármas közösséget akar egy jövőben szerepet nem játszó speciális kerettel (magyar kálvinizmus) életté bizonyítani: ez teljesen érthetetlen kisiklás, oldalkanyarodás — de érthető menekülés!


A már régen dekadenciába fordult kálvinizmus (Simándy nagyszerűen tárja elénk ezt a dekadenciát) már régen és érdemesen végezte el történelmi misszióját, szerepét ma már más közösség vette át. Az elért csucspont és dekadenciábafordulás titán már nem jöhet új feltámadás; mégis új életre rángatni: bűn a haladással a jövővel szemben. Simándy kis könyve a maga atmoszférájában kitünő könyv (megállapításai a még fel nem szakadt magyar kultura vallásnélküliségéről lényegbevágók) de mihelyt a jelen kálvinizmus szimptomáit szemlélve, ennek a kálvinizmusnak juttatt megváltó szerepet — elveszti a talajt a lába alól. És amikor idegen szem nézi: megfakul érdekessége, értéke nem oldódik fel és nem lesz általános emberi étékű és érvényű. Ilyenkor még a bizonyító triász — Ady, Móricz, Szabó — is cáfol. Kálvinista Ady, részlet-Ady nem létezik, nincs. A kálvinista Ady: bizonyitékkereső hívő egyoldalúság és így lényeghamisítás. Móricz Zsigmond, akiről megvan a magunk szociális véleménye, minden regényében a kálvinista dekadenciát húzza alá. A magyar kálvinizmus negativ voltát azonban a legjobban Szabó Dezső bizonyítja. A magyar pogány rebelliség zsákutcába (anachronizmusba) jutva: pozitivum-célnélküli nyakas fenegyerekeskedés. Aki ezt csinálja az sohse szidja a l´art pour l´art köldöknézését, egy fán termett mindkettő: önatmoszfér a teremtés légüres tér, elkülönülés: Rákosi magyar globuszának új változata. És ép ez rekeszti el az útat Szabó előtt: természetszerűen kicsinyességet eredményez és a nagy dinamikáju megnyilatkozások saját zsírjukba fulladnak. A letagadott világtávlat, a bizonyító horizont, a visszhang elmarad. Egy óriás mozdulatlan helyzetenergiája negativ önmagába visszatérést eredményez csupán. Forradalom? Szabó Dezső — nem volt és nem lehet sohse forradalom, legfeljebb otthoni szük atmoszférában nagyrahangolt és ép azért hangosan ható dacos nyakas azértis pogánykodás, melyhez az emberi általános, tehát szociális és a mai pozitivumot kereső változtatni képes forradalomnak vajmi kevés köze van. Kiabáló szórészeg mámor ez, mely formátlanul terjeng, tántorog. A belső teremtő keménység, a belső kiválasztó kíméletlen aszkézis, mely kifelé pozitiv valóságsegítést, emberteremtést eredményez — itt Szabónál a pogány magyar vallásos handabandázásban természetszerűen elmaradt. Szabó Dezső: fájó zengő gigantikus üresség, ürkitöltés, pazarló gyászdrapériás fényűzés, kincsherdálás. Valaki halotti tort kacag, sír, átkoz és lehetetlen feltámadást kurjongat. Magyar reneszánsz? Pogány beletörődni nem tudás, valóság vas logikáját, elkáprázó szomorú utolsó mámor, mely a szürke jövőmunkát, a munkás tömegnagyszerűségét, ennek a munkának roppant hangyagigantikáját nem tudja énekelni, nem tudja valósítani. Marad a pogány magyar mámor: ijesztő nyugtalanító anachronizmus: kálvinista nemzeti reneszánsz. — Szabó Dezső magyar pogánysága és vallásossága nem segít, mert az igazság cáfolhatatlan, kikerülhetetlen, kordeterminálta dekadencia; az igazság Simándy egyik mindent jellemző mondata: „A paraszt már csak azért választ papot, mert a pap hagyományosan hozzátartozik az udvartartásához és mert a szomszéd falu is azt csinálja”. Ime: a kálvinizmus útja. Hiábaut, negatív irány, háttal való jövőbenézés: anachronizmus. (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére