FĹ‘oldal

Korunk 1929 Július

Világpolitikai problémák

 


MUNKÁSKORMÁNY ANGLIÁBAN


A most lefolyt angol választások váratlanul nagy győzelmet hoztak a Labour-Party számára, az alsóház legerősebb pártja fett belőle s Mac-Donald már meg is alakította kormányát tisztán munkáspárti miniszterekből.


Kérdés, amelyre itt felelni akarunk: kell-e, lehet-e örülni a haladás igazi híveinek? A kérdést fel kell tenni azért, mert az egész kontinensen a haladás eszméjével asszociált partok, a baloldali. polgári pártok és a szociáldemokrata Pártok orgánumai többnyire kritikátlan örömrivalgással fogadták az angol munkáskormány megalakulását, egy uj korszak kezdetét, a demokrácia nagy diadalát hirdetve a munkáspárt győzelmében. Jogos-e ez az öröm és ez a várakozás?


Néhány adat és néhány tény válaszoljon erre a kérdésre.


Mindenekelőtt: a Labour Party nem szerezte meg az abszolut többséget; a legerősebb pártja lett ugyan a parlamentnek, de ha a konzervativek és liberálisok összeállanak, leszavazhatják. A munkáspártnak van 290 képviselője, a konzervatívoknak 266, a liberálisoknak 56. Nyilvánvaló, hogy a liberálisoknak kb. 30 szavazatot kitevő jobboldali szárnya elégséges ahhoz, hogy a munkáspártot leszavazza. Ebből következik, hogy a munkáspárt nem szabad elhatározásaiban, hanem mindig tekintettel kell lennie a liberálisokra, hogy legalább is ezek passziv jóindulatát megtartsa. A liberális párt pedig feltétlenül polgári párt lévén, komoly szocialista tendenciájú reformokat semmiesetre sem engedélyezne a munkáskormánynak, ha ennek szándékában is volnának ilyenek.


De nincsenek is. Még elméletileg sem, még kevésbé a gyakorlatban.


Már az is eléggé jellemző, ahogyan a polgári sajtó a munkáskormány megalakulását fogadta. A “Berliner Tageblatt” londoni tudósítója, Kurt von Stutterheim meginterjuvolta MacDonaldot, miután ez megbízást kapott kormányalakításra, s ezzel a megnyugtató mondattal fejezi be tudósítását: „Azzal az érzéssel búcsuztam el tőle, hogy ennek az embernek a kezei között jó helyen van az angol munkásság java. De az angol nép, mint egész sem kell, hogy féljen tőle. Tulságosan okos és tapasztalt MacDonald ahhoz, hogy erőszakos eszközökkel hozna változást és tulságosan angol ahhoz, hogy elméletektől megtéveszteni hagyná magát”. A „Morning Post”, a konzervatívok hivatalosa, pedig „Safety FirstGovernment”-nek nevezte a MacDonald kormányt, ami magyarul kb. annyit jelent: „N e m k e l lm e g i j e d n i t ő 1 e - k o r m á n y”. A „Times“ azt irta, hogy a legjobb kormány, amit MacDonald összeállíthatott egy nem kihívó politika keresztülvitelére. A „Daily Telegraph” pedig elismeri, hogy az uj munkás-kormány sehol se idézett elő nyugtalanságot.


S a polgári sajtó emez elismerő nyilatkozatai nem momentán érzelmeken, hanem jól megalapozott tényeken alapulnak. A Labour Party az utóbbi években mindent megtett arra, hogy forradalmi, szocialisztikus munkáspárti jellegét minél teljesebben levetkőzze s így kormányképessé tegye magát. Hogy mennyire jól sikerült, azt igazolják legjobban épen a mostani választások eredményei. Mert csak így kaphatta meg a párt a polgárság egy széles rétegének szavazatát, amely kormányrasegítette.


Már a mult évi, Birminghamban tartott kongresszuson kidolgozott programm is leszögezi, hogy a Labour Party nem egyik vagy másik társadalmi osztály képviselője a politikai életben, hanem általánosságban azoknak az érdekeit képviseli, akik dolgoznak. Ez nem jelent kevesebbet, mint a párt osztály-jellegének s ezzel együtt az osztályharcnak a feladását. Az angol Munkáspárt tehát ma már nem a munkásosztály pártja, nem áll az osztályharc marxi ideológiája alapján, hanem legfeljebb egy szocialisztikus eszméktől vezérelt reformpárt, amelynek gyakorlati programmja nem különbözhet sokban egy progresszív beállitottságú polgári Párt programmjától. Aminthogy a Labour Party választási programmja alig különbözik a liberális párt programmjától.


A munkáspárt választási felhívását nem is a munkássághoz, hanem a polgársághoz intézi. Az egésznek alaphangja: ne féljetek, nem csinálunk szocializmust, nem akarunk egyebet, mint néhány kis reformot, amelyek a munkanélküliséget és a gazdasági válságot enyhítsék. „A Munkáspárt az erőszak, a forradalom és az elkobzás ellen van, nem kívánja ezeket az eszközöket igénybe venni az uj társadalmi rend felépítésére. Hisz a szabályos haladásban és a demokratikus eszközök hatékonyságában”.


A Munkáspárt baloldali szárnya, a Független Munkáspárt is megállapítja glasgoi lapjában, a „Forward”-ban: „A Munkáspárt többé nem a tiltakozás pártja, nem egyéb, mint álmodozóknak, egy jobb társadalmi rend pionírjainak egy csoportja”. A párt vezetése a közép kezében van. ,,Ez a közép ugyan, írja Stutterheim a Berliner Tageblattban, elméletileg még szocialista, de az a tény, hogy a párt kebelén belül felhangoz hatott ellenzéki jelszó: Socialism in our time”, „Szocializmust már ma!”, ez bizonyítja legjobban, hogy a párt többi, tehát a vezető és ma Angliát kormányzó része, nem esküszik ma már erre a jelszóra. Vagyis nem akar ma szociálizmust, legfeljebb álmodozik róla a távoli jövőben”.


S teljesen ennek megfelelő a választási felhívás gyakorlati programmja is. A közfelfogásban szocialistának tartott s tényleg szocialista követeléseknek nyoma sincs benne. Szocializálásról szó sincs; e helyett: szorosabb együttműködés állam és gazdasági élet között. Azaz: nacionalizálás helyett racionalizálás. Lényeges különbség, különösen a munkások szempontjából.


Hogy pedig a hirdetett gazdasági reformok is milyen kis horderejűek s mily óvatos kis próbálgatásoknak fognak bizonyulni, azt megítélhetjük egy munkáspárti vezér következő nyilatkozatából: „Bár mi Baldwin védvámos politikája ellen harcolunk, mégis az évek folyamán emelt vámok által teremtett tényleges helyzettel számolunk. Nem lehet, egy test alól, amelyet az ember évekig támogatott, a támaszt egyik napról a másikra kivenni, anélkül, hogy a test kárt ne szenvedjen”. Magyarul: szabadkereskedők vagyunk, de nem máról-holnapra. Tehát még a vámok eltörlése is, egy teljesen haladó polgári követelmény, a jövő zenéje marad.


Ugyancsak mélyen redukálta a párt adóügyi programmját: a vagyondézsmából mindössze a jövedelmi adó reformja maradt még a kisebb jövedelműek javára. S ami még meglepőbb, a hírhedt reakciós szakszervezeti törvény megváltoztatását se ígéri a munkáspárt választási felhívása. Ez az a törvény, amely a tömegsztrájkot eltiltja: Ugy látszik MacDonaldék nem szándékoznak ezt a fegyvert igénybevenni.


A párt külpolitikai programmja semmiben sem különbözik a liberálisok programmjától: népszövetség, leszerelés, Kellog-paktum, Locarno, tehát továbbra is szép szavak kifelé és fegyverkezés, titkos szövetségek befelé; esetleg nagy tartózkodással a diplomáciai viszony felvétele ujból Oroszországgal.•


A polgárságnak tehát tényleg nincs mit félnie a MacDonald kormánytól. MacDonald azt igéri, hogy két évig marad s ez az idő a nyugalom! kora lesz Angliában. S ez bizonyára úgy is lesz. Az angol polgár, aki a munkáspártra szavazott, nagyon jól tudta, hogy mit csinál: tisztában volt azzal, hogy egy elpolgárosodott munkáspárt tudja a jogaikat követelő munkástömegeket leghosszabb ideig a „lassú fejlődés” keretei között tartani.


Csak az örülhet tehát a munkáskormánynak, aki meg van elégedve a mai helyzettel s fél minden változástól. Esetleg azért, mert a helyzet minden megingásától a jobboldali ellenforradalom előretörését félti. – d. l.


 


A GÁZHÁBORÚ ELLENI PROPAGANDA MÁSIK ÉRTELME


Nemcsak a pacifizmus hívei, de úgy Európában, mint Amerikában, a legreakciósabb körök sajtója is, a legmesszebbmenő propagandát fejtik ki a gázháború ellen. Rövidesen az az általános vélemény alakult ki a köztudatban, hogy a gázok alkalmazása folytán a jövő háborúja sokkal nagyobb megpróbáltatásoknak teszi majd ki az emberiséget, mint a nem régen lezajlott Világháború. Magától értetődő ténynek tartják védtelen városok megtámadását és a lakosságnak csecsemőtől-aggastyánig való kiirtását. Bár a lezajlott világháborúban sem lőtték nehéz gránátokkal a védtelen városokat, (legalább általánosan nem volt ez program, aminthogy városok ellen nem is intéztek tanktámadást), mégis most széltében hosszában az a meggyőződés, hogy a gázháború aspirációja főképpen városok lakosságának megsemmisítésére irányul. Ha ez így volna, akkor nemcsak a hadiszerszámok lettek hatalmasabbak, hanem elsősorban a társadalmi erkölcs lett kegyetlenebb, mert semmi komoly oka nincs annak, hogy éppen védtelen és a hadászat szempontjából jelentőségnélküli városok békés és a háborúban inaktív lakosságát megmérgezzék. A háború-és mindenfajta háború-elleni propaganda helyén való és jogosult, mert embernek ember ellen való küzdelme értelmetlen igazságtalanság. Meglepő azonban, hogy Nyugateurópa és Amerika sajtója erre csak most óhajt ráeszmélni, holott úgy a háborús pusztítás dicsőséges, mint az ezt követő béke-kizsákmányolás gyalázatos korszakában ennek az igazságnak a hangsúlyozását elmulasztotta. Tehát valami egészen más okának kell lenni annak, hogy a jelenlegi propaganda éppen a gázháború ellen fúj alarmot, miután tíz millió halott, sok millió özvegy és árva nyomora felett nyugodtan tértek napirendre az élet kegyetlen vámszedői. Aligha az erkölcsök finomodásában, mint inkább abban rejlik ez a pálfordulás, hogy az új fegyver kevésbbé kedvez a már megszerzett világpolitikai helyzet stabilitásának, mint annak idején a hajóraj, a tank és a nehézipartermelte gránátontó fémszörnyetegek. A gázok alkalmazása ugyanis éppen olyan fordulópontot jelent a hadászat történetében, mintahogyan valaha a lovasság, a puskapor, az ágyú, a modern fegyver, a gőzhajót, a vasút, a dreadnought, a telefoni, a repülőgép, stb. az erőviszonyokat átcsoportosították s a hatalmi helyzeteket eltolták. Valójában tehát ez a napnyugati gázfájdalom nyitja. Egy esetleges gázháborúban Anglia és Amerika főlénye azonnal megtörne. Valamennyi gázt, akár a diphenylarsinchloridot, akár a phosgent, akár a chlorvynildichlorarsin gázokat, akár Cyant, akár sárga, akár zöldkeresztes gázt, akár chlorpicrint vagy akár milyen gázt a kisállamok minden különösebben drága berendezés nélkül éppen úgy elő tudnának állítani, mint a nagyhatalmak. Ezeknek az előállítása ugyanis egyáltalában nem követel elérhetetlen nehézipari invesztíciókat. A gáztámadások elleni lehetséges védekezés szintén nem olyan titáni financiális feladat, amelynek megoldása csak a nagy tőkés államoknak adathatik meg. Amennyiben pedig a védekezés lehetetlen, a nagyhatalmak sem kevésbbé tehetetlenek, mint bármelyik csöpp ország. A gázmaszkok gyártása korántsem követel olyan nagyszabású üzemeket, mint a tankot, ágyút és hajókat gyártó mesebeli invesztíciókat igénylő vállalatok. Néhány alkalikus anyag, esetleg még hypermangánsavas kali, chlormész, alkohol stb., amelyek aktivált szén mellett a maszkok szöveteit töltik, megszerzése és feldolgozása nem okoz olyan problémát, mintha Anglia és Amerika óriási werftjeivel és arzenáljaival akarnák felvenni a lehetetlen versenyt. Bizonyos gázok, sőt elég nagy koncentráció mellett úgyszólván semmilyen gáz ellen sem lehet sikeresen védekezni. Viszont ebben a tekintetben egyetlen nagyhatalom sem igen van előnyösebb helyzetben. A gázháború tényleg nem tarthat soká és csak az veszít benne többet, akinek többje van. Ha például egész Európa négyszáz millió lakosságából akár ötven millió ember elpusztulna, a többi 350 millió mégis tovább élne, szaporodnék, az élet tovább virulna és semmi-kép se veszítené el Európa történelmi értelmét. Ha ellenben Anglia és Amerika hadihajógyárai, hajói, tankjai, ágyúi tönkremennének úgy világ-hatalmuk kártyavárként dőlne össze, gyarmataikat elveszítenék, nyersanyag és pénzuzsorájuk folytán elért gazdasági fölényük megszűnne és történelmi szerepük abban az értelemben, ahogyan ez manapság az európai kontinensre nehezedik, eltörpülne, sőt egészen megsemmisülne, még ha egyébként egy százalék emberveszteség se érné lakosságukat. Mindez pedig azért, mert sem a tank, sem az óceánjáró hajó a gáz ellen nem komoly fegyver többé.


Viszont tévedés volna azt hinni, hogy egész országokat, tartományokat tényleg olyan könnyű mérges gázokkal tönkretenni, mint ahogyan híresztelik. A sajtópropaganda e tekintetben olyan túlzásokra ragadtatja magát, hogy a tendenciózus beállítás félreismerhetetlen. Elvégre a világ mégis igen nagy s minden gáz végül mégis eloszlik. Ellenben kétségtelen, hogy mi sem könnyebb, mint valamely tank vagy hajóraj, vagy gyár, vagy arzenál egész személyzetét másodpercek alatt megsemmistíeni, holott a világháborúban Anglia és Amerika ép ezek miatt voltak legyőzhetetlenek és verhetetlenek. Ennek az előnynek a gázháborúval vége szakadt. Ebből ered tehát és nem az őszinte pacifizmusból az a nagy idegesség, amellyel ezt a kérdést a hivatalos körök is kisérik. Anglia és Amerika a jövőben már csak pyrhussi győzelmekre számíthatnak. A leszerelt Németországban vagy Európa -gazdaságilag agyongyötört nyomorgó államaiban, amelyekben a győző és legyőzött fogalmak olyan illuzió és ürügy csupán, amiért Angliának és Amerikának kell sarcot fizetni, nem sok pusztítani való van. A Nagy Hitelezőknek mindenki adós s a hitelnek vér és verejték az ára és könny a kamatja. A tönkretett Európában alig van érdemleges technikai intézmény, amely gáztámadásra méltó. A propaganda tehát azzal fenyeget, hogy az aggastyánokat és csecsemőket sem fogják kimélni, majd ezeken állnak bosszút a hadihajókért, a tankokért, a gyarmatokért, a világhatalomért. Ha tehát Belfast üzemeit a klor és foszfor alkalmazása egymásután lángbaborítja, akkor Európa valamely békés városa csecsemőinek és asszonyainak kell cserébe megfulni a phosgéntől, vagy chlorvynildichlorarsintól. A gázháború elleni propaganda nem mindig pacifizmus sugalta emberiességből fakad tehát, hanem burkolt fenyegetés. Elpalástolt jelzése annak, hogy a világhatalom urai minden eszközzel védekezni fognak az ellen, hogy a technika forradalmi változása folytán konjunkturális elgyengülésükkel önként számot vessenek. A gázháború sem veszélyesebb a békés lakosságra, mint a pergőtűz, ha azokat a városokat, amelyek sem mint erődök, sem mint hadiipari centrumok tekintetbe nem jönnek, a durva játékból kihagyják. Az egész európai kontinensnek ez az érdeke, mig a világhatalmak részéről ennek az ellenkezője olyan pressziós fegyver, amely tényleges hadiszerszámaikkal felér. Mindenesetre kétséges, hogy ez a hangulat néhány év alatt nem kopik el, aminthogy — sajnos — kétséges, hogy az emberiség az örök béke útjára lépett. Az új hadieszköz megjelenése pedig dönt ő jelentőségű, mert a jelenlegi gáztechnika messze túlszárnyalja azokat a kezdő lépéseket, amelyeket a mult háborúja alkalmazott. A gázháború pedig végeredményképpen Anglia és Amerika csufos kudarcával végződnék, amihez az egész világ hihetetlen ellenszenve járulna még hozzá, ha az európai vagy ázsiai kontinens egyes városai a világhatalom elvesztése miatti bosszú martalékául esnének. (Nagyvárad) – Silbermann Jenő


 


Vissza az oldal tetejére