FĹ‘oldal

Korunk 1929 Július

Van-e psychoanalitikus therápia?


Elekes MiklĂłs

 


A psychoanalyzissel gyakorlatilag foglalkozó orvos nem szívesen szólterápiás kérdésben a laikus közönséghez, de a Korunk hasábjain megjelent írás, elkerülhetetlenné teszi a hozzászólást. A cikk szerzője nem orvos, nem is foglalkozik gyakorlatilag semmiféle gyógyeljárással. Iró ember, aki mint mondja régóta „érdeklődik” az analizis iránt. Nem is gondolna egy pillanatig sem arra, hogy például a cukorbetegség terápiájáról írjon kritikát, arra azonban illetékesnek érzi magát, hogy a lelki betegségek kezeléséről írjon, pedig az legalább olyan bonyolult és nehezen megközelíthető dolog. Ugy látszik a lelki betegségek körül adva van ez a sajátos anarchia, ez az a terület, ahol mindenki, a saját lelki életén keresztül, otthon érzi magát. Ahol a laikus úgy látja, „érdeklődés és intuíció” elegendő, hogy avatottan hozzászoljon és állástfoglaljon. Németh Andor írása kétpont körül kristályosodik kritikává: A psychoanalizis, mint gyógyító eljárás megtanulhatósága és magának az eljárásnak gyógyító értéke körül.


Egy most indult psychoanalitikus folyóirat „Die psychoanalytische Bewegung” első számában Hans Sachs, a berlini analitikusok egyik erőssége, erről a kérdésről a következőket írja:


„Azok az ellentétes felfogások, amelyek a psychoanalizissel szemben általában fennállanak, érvényesülnek a megtanulhatósága kérdésében is. A gyakran hangoztatott véleménnyel egyidejűleg, hogy a psychoanalitikus technika alkalmazása önmagában hatástalan s az annak tulajdonitható eredmények a valóságban „szuggesztió” sikerek, gyakori az a legszélsőbb ellentétes- felfogás is, hogy az analizis azért vetendő jel, azért veszedelmes, mert előre nem látható átalakulásokat, jellemváltozást stb. idéz elő az emberben. Ilyen eljtérők a vélemények az analitikus technika elsajátításának lehetősége felől is. Itt az ellentétes felfogásoknak közös vonása, hogy nem tapasztalásból és tényekből, hanem az analízissel szembeni ellenállásból származnak. Az ismert anekdotára kell gondolnunk, arról az emberről, aki a kérdésre, hogy tud-e hegedülni, azt felelte, hogy nem tudja, mert még nem próbálta. A psychoterápiában és különösen a psychoanalizisben ezt gyakran egészen komolyan alkalmazzák. S akik így gondolkoznak, tényleg azt hiszik, hogy tudnának psychoanalizist végezni anélkül, hogy valamelyes kiképzést végigcsináltak volna. Nyilván abból indulnak ki, hogy az analizis ismerete minden emberrel veleszületett, a természettől biztosan adott tulajdonság. A másik oldalon állanak azok, akik az analízist csak nagyon kevés kiválasztott, kivételesen tehetséges ember számára tartják hozzáférhétőnek. Ezek szerint az analizis nem is tekinthető tudománynak, hanem művészetnek, amelynek eredményes gyakorlása csak a kivételesen hivatottak számára lehetséges. Azok, akik az analitikus technika uralását mint természetes, közös tulajdont tekintik, önkéntelenül lebecsülik a lelki életben lévő determináltságot, törvényszerűséget. Minden további nélkül elfogadják ugyan, hogy egy vegyi folyamatnál, vagy a mikroszkopiai technikánál csak egy helyes, célravezető út van, de azt gondolják, hogy a lelkiekben így is meg úgyis lehet eljárni, mintha itt valami káosszal volna dolguk, amelyben a vak véletlen uralkodik.


Természetesen, a psychoanalizishez éppen úgy mint minden, más tudományhoz kell bizonyos mértékű tehetség. De mert a psychoanalizis fiatal tudomány s emiatt nem tekinthet még nagy és biztosan megszilárdult tapasztalatkincsre vissza: művelői bizonyos, mértékig a pionírok és első telepesek szerepét játszák, kétségtelen tehát, hogy a tehetség nagyobb területhez jut, mint a régebbi tudományoknál. Ez azonban csak annyit jelent, hogy a psychoanalitikus minden adottságával a lélek megismerésére hajlamos és különösképen olyan ember legyen, akinek lelki élete finom felvevő készülék, a tudattalan megnyilvánulások számára.


Ezek a tulajdonságok azonban legalább olyan elterjedtek mint mondjuk, a matematikai vagy filológiai tehetség. Más kérdés, hogy e tulajdonságokat hogyan kell fejleszteni, hogy a szükséges működéseket helyesen fejtsék ki. Itt az analizis olyan különös feltételt állit, mely sajátosságának egyenes következménye. De tulajdonképen minden psychológiai kutatási irányinál így kellene lennie. Mert éppen a psychológia rendkívüli feltételek mellett dolgozik, amennyiben kutatásának objektuma: az emberi lelkiélet, egyben a megismerő szubjektum. E nehézség alól az experimentális „psychológia úgy tér ki, hogy a megismerő szubjektum tevékenységét lehetőleg kikapcsolja és azt aparátusokkal, laboratóriumi kisérletekkel, törekszik pótolni. A lelkinek, vagyis a minden tudomány, de különösen a psychológia számára szükséges képességnek, ilyen száműzésével természetesen nem lehet sokra menni. A psychoanalizis ehelyett más, nehezebb, de kilátásosabb útat választott. A megismerő szubjektumot, vagyis a kutatónak lelkiéletét nem kapcsolja ki, hanem igyekszik neki biztos, megbízható, a valósághoz hozzáalkalmazott működést adni. A kutató ne legyen csupán regisztráló gép, a bizonytalanságokat, a kiegyenlitetlenségeket, — (melyeket a saját elfojtási tevékenysége, vagyis a tendencia hoz létre, hogy a kellemetlent saját lelkiéletünkben ne vegyük észre), lehetőség szerint ki kell küszöbölni”.


A cikk további részei a psychoanalitikus technika elsajátításának módjait ismertetik, a melyek tényleg nem kis feladatok elé állítják azt, aki analitikus akar lenni. Az az aggodalma Németh Andornak, hogy a psychoanalizis széles teret nyit a sarlatánok számára, ilyen módon lelesik, illetőleg csak annyira érvényes, amennyire az orvostudomány más területein. Viszont, ha sarlatánnak nevezzük azt, aki kellő előképzettség nélkül betegek gyógyítására vállalkozik, akkor sarlatán az az orvos is, aki psychoanalitkus kezelést végez, a megkívánt és analitikus körökben pontosan körülhatárolt speciális képzettség nélkül.*


Ha már most választanom kell, hogy kinek higyjek inkább, Németh Andornak, aki olyan reménytelenül nehéznek látja az analízis elsajátítását, vagy Hans Sachsnak, aki már hosszú évek óta foglalkozik analitikusok kiképzésével, akkor egy percig sem habozhatom, s velem együtt egyetlen objektív ember sem, hogy inkább a Hans Sachs álláspontját fogadjam el irányadónak. Ezzel úgy gondolom le is zárhatjuk az analizis elsajátítása körüli legendát. Azonban meg kell kérdeznem, Németh Andort, hogyan hidalja át azt az ellentmondást, hogy egyrészt az analizis elsajátítását kivételes képességűek számára tudja csak elképzelni, de ugyanakkor még is vállalkozik a megismerhetetlen kritikájára. Ezt a szabadságot úgy érzem, még az irodalom területéről hozta magával, ahol a kritikus nem köteles végigcsinálni, amit a kritizált drámaíró és senki sem mondja neki, hogy addig ne kritizáljon, amig ugyanazt meg nem csinálta. A tudományban másképen van: ott a kritika nem külön foglalkozás, hanem a kutató egyben a kritikus is.


Megkísérelhetjük azután, hogy a tulajdonképem terápia-kritikához hozzászóljunk. Természetesen a cikk keretei miatt is nagyon szummárisan vázolja a lelkiélet strukturáját: tudatost, tudattalant, tünetképződés mechanikáját. Elmondja, hogy az analitikus a tudattalanból kiemeli,, tudatossá teszi az élményt, mely kórokozó volt. Ez volna az első fázisa az analízisnek, és most következik a második felvonás. Vigyázat! . . Azt mondja: „valami történik az orvos és betege között, valami rejtélyes folyamat, melyet a szakirodalom „indulat átvitelnek” nevez. A szimbolumba, vagy (gesztusba dermedt s a maga megvalósulásában akadályozva volt emocióképesség felszabadul], s a szeretet vagy gyülőlet erejét az orvos személyén éli ki. Hogy azután mi történik, az előttem, megvallom titok. Az idevonatkozó irodalomból csak annyit tudok, hogy az orvos felidézte az emóció felszabadulását, s el van készülve arra, hogy az feléje vagy ellene irányul, szabad folyást enged a dolognak, mely így szinte mechanisztikusan megnyitná a paciens szemét és értelmére vezetné érzelmeinek és abból fakadó magatartásának”. Hát itt meg kell állnunk. A cikkíró egész őszintén bevallja, hogy a terápia egy pontján az ismereteinek folytonossága megszakad, s ami itt történik az ránézve titok. Ez a nagy őszinteség engem is hasonlóra késztet. Megvallom titok előttem, hogyan számította ki Einstein a fénysugár elhajlását a világűrben. Éppen ezért mindezideig óvakodtam cikket írni róla. Azzal ugyanis tisztában vagyok, hogy a képzett fizikus számára ez nem titok, amint hogy nem az a psychoanalizis-terápia bármely fázisa a képzett analitikusra nézve. Ha ez a titok egyszerűen azt jelentené, hogy Németh A-nak nem sikerült az analitikus terápiát elméleti úton megértenie, akkor megnyugodhatnék abban, hogy a cikkíró szokatlan őszinteséggel árulja el gyengéit. Legföllebb azon csodálkozhatnánk, hogy mi vezette kritikát gyakorolni valami fölött, ami reá nézve titok. De nincsen így. Németh Andor azt akarja burkoltan és fölénnyel mondani, hogy titok előtte az analitikus terápia mert nem is lehet más, islert nem lehet megérteni. Az egész valami zavaros, homályos szuggesztió intellektuális nivóra emelve, éppen azért az analízis irodalma nem is (adhat világos képet róla. Tulajdonképpen nincsen is már helye polémiának e kérdésben. Minden állásfoglalása, megjegyzése és érve a cikkírónak függvénye a kérdés meg nem értésének. Mert azzal szemben ott áll az analitikusoknak nem is olyan kis száma, akikre nézve az analitikus kezelés egyetlen fázisa sem titok, akik tehát, ha nem is olyan biztonsággal és csalhatatlan kézzel, mint a sebész irányítják a terápia vonalát, öntudatosan és minden nagyobb változásra felkészülve. Az ellen is tiltakoznom kell, hogy az analitikus irodalom nem adna felvilágosítást ebben a kérdésben. Mert ha nem sikerült úgy Németh Andor és nem a. psychoanalitikus irodalom a hibás benne. Mert ha egy helyen nem is, de a nagyra nőtt therápiás irodalomból összeállítható ez a kép, amely megtudta volna szüntetni a „titkot” a gyógyítás mikéntje körül.** Arra tényleg fel kell készülni, hogy az analitikus therápia kérdése nem olyan egyszerű, amint hogy az egész analízis sem az. Ez azonban nem az analízis hibája, hanem a lelkiélet sajátos természetének folyománya. Minden olyan kísérlet, mely leakarja egyszerűsíteni, csak meghamisítja, és eltorzítja a való képét. Hiszen még az a kísérlet is, hogy intellektuálisain megközelítsük, tehát megérthetővé tegyük már hamisítás, az élményszerűnek reprodukálhatatlan, nem objektiválható jellegén. Nincsen tehát semmi észszerűség abban, az analízisnek szemére vetni, hogy nem tud olyan „exakt” tehát számszerűleg, megismételhetőleg és ezáltal bárki által mindenkor (ellenőrizhető lenni, mint esetleg egyes belgyógyászati eljárások. A lelkiélet olyan, amilyen, mi nem írhatjuk neki elő, hogy olyan legyen, ami számunkra kényelmes, vagy eddigi természettudományi gondolkozásunkkal zavartalanul követhető. Freudnak egyik, ismeretelméleti szempontból is, legnagyobb érdeme, hogy a lelkiéletet az eredeti formájában, zavartalan erőviszonyaiban, elevenen, nem halott sémában, részleteiben izolálva, kutatta át s tette hozzáférhetővé más számára is. Hogy ehhez új, s az eddigitől elvileg eltérő metódika volt szükséges, az a legtermészetesebb. A Freud előtti psychológiának éppen az volt a fogyatékossága, hogy nem (számolt a lelkiélet specifikus viszonyaival. S ahelyett, hogy módszeresen változtatott volna, a lelkiéletet igyekezett a régi vizsgálati eljárások, a természettudományos metódika korlátaiba szorítani.


A psychoanalizis technikájának megértése tisztázta volna Németh A. számára azt a kérdést is, hogy mennyi köze van a szuggesztiónak a psychoanalizishez. Rájött volna arra, hogy amit ő olyan misztikus folyamatnak érez, az indulatátvitel, az „Uebertragung” tulajdonképpen azonos a minden kezelésnél kisebb nagyobb mértékben kialakuló érzelmi kapcsolattal a páciens és orvosa között. Ez az, ami a szuggesztív kezelésnek, a hipnózisnak is eszköze, ezen keresztül kapcsolódik be az orvos a beteg lelkiéletébe s veszi át a gyengévé vált, a betegséggel megbirkózni nem tudó Én-nek szerepét és hoz létre az erőviszonyokban olyan eltolódásokat, melyek a tünet megszűnéséhez vezetnek. Érthető tehát, hogy a szuggeráló orvos nemcsak felidézni, de fentartani is igyekszik ezt az indulatáttételt, miután gyógyító sikerének ez a feltétele. A psychoanalitikus kezelésnek néha már igen korai szakában kialakul az indulatáttétel, rendszerint nagy intenzitással, ami annál is feltünőbb, mert az analitikus orvos ellentétben a szuggerálóval ezt nem erőlteti, ő maga a létrejöttéhez nem járul hozzá, egészen passzive viselkedik. Az indulatáttétellel szembeni magatartása az analitikusnak mutatja a legjellemzőbben a psychoanalitikuskezelés eltérését a szuggesztív eljárásoktól. Mig itt a szuggeráló és szuggerált egymáshoz való viszonya soha szóba sem kerül, a szuggesztió hatás lényege: a páciens gyermeki szeretetbeállítottsága és az ebből folyó függősége csak öntudatlanul áll a terápia szolgálatában, addig a psychoanalizisnél maga az indulatattétel lesz az analyzis tárgya. Rajta keresztül elevenedik meg a tudattalan minden rezdülési és érzelmi akcentusa, az orvos személye veszi át a rég eltemetett gyermekkori szeretet és gyülölet objektumok szerepét, s az intellektuális emlékezése folyamata mellé az érzelmi ujraátélés dinamikus hatásait adja az analytikus terápia számára. Nem azt teszi tehát, amit a szuggeráló, vagy a beteg érzelmi kapcsolódását, az indulatátvitelt felhasználva, a tekintély vagy szeretet imperativ erejével nyomja el a tünetet, vagyis távoltartja a tudatitól. Ellenkezőleg, az indulatátvitelen keresztül hatol le a tudattalanba, s amikor megmutatja, hogy az indulatátvitel csak reprodukciója a gyermekkori érzelmi kapcsolódásoknak, felszabadítja a beteget a friss érzelmi kötöttségéből s egyben attól veszélyes feszültségtől, melyet a tudattalanban zajló konfliktusok okoznak. — Lehet, hogy ez a leírás úgy hat mint jelentéktelen árnyalatok hangsúlyozása, pedig ha a tudatostudattalan lelkistrukturát rát és a köztük levő dynamikus viszonyokat mint tényeket elfogadtuk, — s erre ma már még a legkonzervatívabb psychiáterek részéről is meg van a hajlandóság, — akkor elvikülönbséget jelent az itt vázolt szembeállítás: a szuggesztiós t h e r a p i a az elfojtást erősíti, tehát a tudatosítást megakadályozni igyekszik, az analyzis az elfojtást megszüntetni és a tudasosítást lehetővé tenni akarja. Tehát éppen egymással ellenkező tendenciájú folyamatok. Az analízisben ezek szerint az indulatáttételen keresztül a újraátélési folyamatban tudatosul mindaz, ami tudattalan és ezért patogén volt s a beteg kényszerül azokkal tudatosan szembenézni, azokat akceptálni, lelkiéletében veszedelem nélkül elhelyezni, ami annál is inkább lehetséges, mert tünetképző erejüknek feltétele éppen tudattalan voltuk. Minden egyébb ellenvetésére a cikkírónak, hogy a pssychoanalizis nagyon bonyodalmas és fárasztó, nehéz szociális és lelkihelyzetek elé állítja a beteget azzal válaszolhatunk, hogy aki respektálja a lelkiélet rendkívüli bonyolultságát, amint azt Németh Andor teszi, aki ismeri a lelkibetegség következményeit s azokat a nehézségeket melyekkel a betegnek és orvosnak egyaránt meg kell küzdenie, az inkább a szuggesztív terápia rövidségét nézheti fejcsoválással és nem a psychoanalizis hosszadalmasságát.


* Ez válasz arra a rezignált megjegyzésre is, hogy „mit kezdjen azokkal a szubtilis megismerésekkel a gyakorló orvos?” Semmit, — ép oly kevéssé mintegy vakbélgyuladásnál ha nem sebész..


** Hogy csak a legfontosabbat és könnyen hozzáférhetőket említsem: Ferenczi: Introjektion u. Übertragung, Freud számos e kérdéssel foglalkozó írása: Die Übertragung, Die Analytische Therapie (Ges. Sch. Bd. VIII.) Vorlesungen XXVII, 8 Kapitel (Zur Dynamik d. Übertragung. (Ges. Sch. Bd. VIII.) Die Laien Analyse 81 old.-tól etc.


 


Vissza az oldal tetejére