Október 2006
Kolozsvár a históriában


  Bevezető
  

  Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig
  Kiss András

  A humanista plébános, az asztrológus főbíró és a fejedelmi diplomata háza
  Kovács András

  Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák
  Gaal György

  Sportélet a reformkori Kolozsváron
  Killyéni András

  Az 1848-as forradalom kezdetei Kolozsvárt
  Egyed Ákos

  Szobor a kertben
  Murádin Jenő

  Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században
  Ilyés Sándor

  Volt egyszer egy Suomi tér
  Murádin János Kristóf


1956 — 2006
  Nagy Imre hagyatéka ma múzeumi darab
  Rainer M. János–Kovács Kiss Gyöngy

  A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa
  Alekszandr Sztikalin

  1956, te csillag (vers)
  Faludy György

  Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján
  András Sándor


Toll
  A teríték marad
  Rigán Lóránd


História
  Bizalmatlanság, vádaskodás, vasfüggöny (2.)
  Fülöp Mihály–Vincze Gábor

  Az orvos és páciensei...
  Bokor Zsuzsa


Mű és világa
  Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának néhány képzőművészeti ábrázolásáról
  Sümegi György


Közelkép
  Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója
  Tamásné Szabó Csilla


Levelestár
  Szisz – költők, forradalmak
  Kántor Lajos


Téka
  Kívülállók társasága
  Vallasek Júlia

  Nagyhatalmak árnyékában
  Kovács Kiss Gyöngy

  Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije
  Nagy Róbert

  Két erdélyi szamizdat kiadványról
  Győrffy Gábor

  Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei
  Bakcsi Botond

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Város, ahol a Napnak útja van
  Soós Amália

  A nándorfehérvári diadal évfordulójára
  Sárándi Tamás



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kovács Kiss Gyöngy

Nagyhatalmak árnyékában

Romsics Ignác:
Helyünk és sorsunk a Duna-medencében

 

Mit tagadjuk, Romsics Ignác sztártörténész. Ám a szakma és a történelem iránt érdeklődők szerencséjére nem történész sztár, aki harsányan, „valóvilágosan” vagy modelleket szimplifikáló tudománynépszerűsítőként lép fel talk-show-kban, hanem az erudíció iránt elkötelezett, elmélyült szakember, akit épp e minősége okán szerepeltetnek gyakran az elektronikus médiumok igényes műsorai, és talán éppen emiatt nemcsak a magyarországi, de a határon túli olvasók előtt sem ismeretlen a neve. Érdeklődése középpontjában elsősorban a 20. századi magyar történelem áll, kezdetben az 1918–19-es forradalmakkal és ellenforradalmakkal foglalkozott, majd a Horthy-rendszer következett. Az utóbbi évtizedben számtalan esetben boncolgatta a nemzet, nemzetiség, állam fogalmak kelet-közép-európai összefonódásait a 19–20. században, illetve a nagyhatalmi – elsősorban francia, német és brit – politika e régióra gyakorolt hatásait. E téma végigfut jelen köteten is.

Mi indokolja egy második kiadású – az első kiadás 1996-ban jelent meg – könyv recenzióját? Talán az, hogy a szerző által felvetett kérdések egy évtized alatt mit sem vesztettek aktualitásukból, mi több, a 21. század elején, egy a globalizáció-antiglobalizáció által meghatározott „új rend küszöbén”, a nagyhatalmi politika-régió-nemzet-nemzetállam-nemzetiség kérdéskör és múltba ágyazottságának elemzése egyre határozottabban kerül a közérdeklődés középpontjába.

A két részből álló munka első részét tanulmányok alkotják, a második rész, a szerző megfogalmazása szerint, „cikkek”, vagy inkább mondhatnánk, kötetlenebb stílusú történelmi esszék gyűjteménye. Az írások eredetileg folyóiratokban, napilapokban láttak napvilágot, némelykor több nyelven.

Az elmúlt század talán legsajátosabb jellemzője, hogy az akár regionális történésekben is a nagyhatalmak többnyire meghatározó szerepet játszottak. A 20. századi kelet-közép-európai és benne természetszerűen a magyar történelemnek tehát e nagyhatalmi, latens vagy nyilvánvalóan súlyos trendeket gerjesztő politika a sine qua nonja. „Olykor csak kezdeményezték vagy elősegítették a változásokat, máskor viszont brutálisan rákénysze-rítették akaratukat az itteni népekre. A XX. századi magyar és kelet-közép-európai történelemnek tehát a nagyhatalmi politika alig túlértékelhetően fontos aspektusa. E kötet tárgya ezen »aka-ratátvitel« története” – fogalmaz Romsics Ignác az Előszóban.

A 20. században négy, a nagypolitika által irányított és meghatározott „kísérlet” alakítja e térség történetét. 1918–20-ban, a Párizs környéki békék hatására létrejönnek a közepes területi nagyságú nemzetállamok, melyek törekvéseit a Duna-medencében Németország politikája írja fölül 1938-tól kezdődően a második világháború végéig, a maga számára kidolgozott célkitűzések, a kontinentális hegemónia és a perspektivikusan erre alapozó világuralmi tervek reményével. A második világháború lezárultával a régió számára újabb rendezőelv a szovjet uralom diktálta rezsimek valósága. (A kötetben a Szovjetunió Kelet-Európa-politikájának hiányát a Szovjetunió-beli levéltári kutatások problematikussága indokolja.) És végül a negyedik „kísérlet”, 1989–1990-ben, a Szovjetunió felbomlásával veszi kezdetét, e korszak egyértelműen új perspektívát nyújt a kelet-közép-európai térség és benne a magyarság számára, amely lerázva magáról egy fél évszázados, kényszerű létformát, új lehetőségeket fedez fel a nyugati világ politikai, gazdasági, társadalmi, mi több, mentális értékrendjéhez való csatlakozásban. A magyarságnak ezt a nagyhatalmak árnyékában kibontakozó történeti fejlődési trendjét dolgozzák fel a kötet első részének szaktanulmányai (Détruire ou reconstruire l’Autriche-Hongrie? Franciaország dunai politikájának dilemmája a XX. század elején; A brit külpolitika és a „magyar kérdés”, 1914–1918; Olaszország és a román–magyar megegyezés tervei, 1918–1938; Magyarország helye a német Délkelet-Európa-politikában, 1919–1947; A State Department és Magyarország, 1942–1947).

A kötet második részének első három esszéje szintén a század első felének a kelet-közép-európai térséget érintő nagyhatalmi „akaratátviteli” politikáját tárgyalja, mindhárom esetben felvázolva a magyarságnak e politikával szembeni reakcióját (Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása és a Duna-táj nemzeti feszültségeinek továbbélése; Az angolszász hatalmak és a trianoni békeszerződés; Nemzeti traumánk: Trianon). A határon túli magyar olvasók zömének bizonyára e második tömb utóbbi írása kelti fel elsőként az érdeklődését, ugyanakkor – mivel ezt a témát előszeretettel boncolgatják nem hivatásos történészek és legalább akkora hévvel aktuálpolitikai manipulátorok – ez az a téma, amelynek értelmezése a maga komplexitása, a „Trianon-történés” hosszú történelmi folyamatba ágyazottsága és a magyar szaktörténész egyfajta érintettsége okán is talán a legnagyobb kihívást jelentette a szerző számára.

A magyar társadalom történelmi tudatának egyik legneuralgikusabb pontja az első világháború után előállt új helyzet, valamint az ezt kodifikáló trianoni békeszerződés. Ez az a kérdés, amit a magyarság a mai napig sem dolgozott fel magában valójában. Az elutasítás nyilvánvalóan elsődleges oka maga a békeszerződés területi kitételeinek drasztikus jellege és elvszerűtlensége. Ehhez azonban – állítja Romsics Ignác – egyéb aspektusok is mellérendelődnek. A szerződés össztársadalmi méretű elutasításának valószínűleg fontos oka a békeszerződés után alig húsz évvel bekövetkezett újabb területmódosítás is, az elutasítás, zavar vagy bizonytalankodás nem kevésbé tulajdonítható a kérdés magyarországi kezelésének, „vagyis az ismételten rosszul megválasztott terápiá”-nak. A szerző a trauma negyedik okaként a határokon túl élő magyar kisebbség helyzetét, illetve a helyzettel való elégedetlenségét jelöli meg. „Trianon a mai magyarság túlnyomó része számára többé nem határkérdés, hanem kisebbségi jogok kérdése” – állapítja meg Romsics, aki írása konklúziójaként leszögezi: „A trianoni trauma okait tehát nem nehéz felsorakoztatni, és a magyar nép negatív beállítottságát, frusztráltságát is könnyű megérteni. Sokkal nehezebb a megfelelő gyógymódot megtalálni s az adekvát gyógyszereket a betegnek beadni. Míg előbbi tipikusan történészi feladat, az utóbbi a magyar politikai és szellemi elit közösen elvégzendő teendője. [...] A kulcskérdés: a magyar kisebbségek helyzetének számukra és a többségi nemzetek számára egyaránt elfogadható rendezése. Mindaddig, amíg ez nem történik meg, Trianonról nem lehetséges befejezett múltban gondolkodni, írni és beszélni.”

A kötet két utolsó cikke/esszéje (A nemzetállamiság eszméje Közép- és Kelet-Európában; Közép- és kelet-európai perspektívák) a szerző történész mivoltát tekintve némiképp meglepő módon már nem annyira a múlt, mint inkább a jelen és a jövő kérdéseire fókuszál. Kétségtelenül azonban Romsics e fejtegetéseit is történeti alapvetésekkel és érvekkel támasztja alá.  Kötetzáró írása konklúziója: „Közép- és Kelet-Európa népei a hasonló behatolási kísérletekkel viharos történelmük folyamán eddig mindig szembeszálltak. Mára azonban mintha kiveszett volna belőlük az ellenállás szelleme. Ha a »gyarmatosítók« nem tankkal, hanem Mercedesszel és FIAT-tal érkeznek, és az utánfutóban pénzt és know-how-t hoznak, akkor szinte mindenütt szívesen látott vendégek. A kívülállónak néha kifejezetten az a benyomása, hogy Közép- és Kelet-Európa népei ma nem egyszerűen elviselik, hogy »meghódítják« őket, hanem még örülnek is ennek.

Lehetséges, hogy tényleg nincs más választásunk?” Hogy erre az 1994-ben készült, nem kifejezetten optimista hangvételű írásra rácáfolt-e az elmúlt tizenkét év, vagy a szerző történelmi ismeretekre alapozott, keserű kérdése ma is aktuális, talán mindenki döntse el a saját maga számára.

A kötet írásai egyértelműen bizonyítják, Romsics Ignác azok közé a történészek közé tartozik, akik szerint a kutató fő feladata a rekonstruálandó korszak/trend/esemény rendelkezésre álló forrásanyagának áttekintése, majd a források szintek szerinti szelektálása, értékelése. Nem híve annak a szemléletnek, miszerint a múlt a maga teljességében rekonstruálható volna – ezt adott esetben mind az elégtelen forrásanyag, mind a történész szubjektivizmusa lehetetlenné teszi, nem beszélve az olvasói percepció sokrétűségéről. Romsics tehát források alapján súlyoz és értékel, figyelembe véve a történelem faktorainak és aktorainak összejátszását. Nem kész válaszokat vet papírra, ám a bemutatott tényanyag mindenképpen lehetőséget nyújt az egyéni válaszok megfogalmazására. Ahogyan teszi azt a história iránt szenzibilis kutató, aki nemcsak érti és értelmezi, de érzi is a történelmet.