Október 2006
Kolozsvár a históriában


  Bevezető
  

  Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig
  Kiss András

  A humanista plébános, az asztrológus főbíró és a fejedelmi diplomata háza
  Kovács András

  Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák
  Gaal György

  Sportélet a reformkori Kolozsváron
  Killyéni András

  Az 1848-as forradalom kezdetei Kolozsvárt
  Egyed Ákos

  Szobor a kertben
  Murádin Jenő

  Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században
  Ilyés Sándor

  Volt egyszer egy Suomi tér
  Murádin János Kristóf


1956 — 2006
  Nagy Imre hagyatéka ma múzeumi darab
  Rainer M. János–Kovács Kiss Gyöngy

  A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa
  Alekszandr Sztikalin

  1956, te csillag (vers)
  Faludy György

  Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján
  András Sándor


Toll
  A teríték marad
  Rigán Lóránd


História
  Bizalmatlanság, vádaskodás, vasfüggöny (2.)
  Fülöp Mihály–Vincze Gábor

  Az orvos és páciensei...
  Bokor Zsuzsa


Mű és világa
  Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának néhány képzőművészeti ábrázolásáról
  Sümegi György


Közelkép
  Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója
  Tamásné Szabó Csilla


Levelestár
  Szisz – költők, forradalmak
  Kántor Lajos


Téka
  Kívülállók társasága
  Vallasek Júlia

  Nagyhatalmak árnyékában
  Kovács Kiss Gyöngy

  Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije
  Nagy Róbert

  Két erdélyi szamizdat kiadványról
  Győrffy Gábor

  Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei
  Bakcsi Botond

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Város, ahol a Napnak útja van
  Soós Amália

  A nándorfehérvári diadal évfordulójára
  Sárándi Tamás



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Murádin János Kristóf

Volt egyszer egy Suomi tér

Gyermekkorom a Pillangótelepen telt el. Ott laktunk a Felső-Kövespad peremén, a Kolozsvár északkeleti részén emelkedő teraszon, ahol valamikor a honfoglaló magyarok is a legalkalmasabb helyet találták a megtelepedésre. Nem volt olyan utca, tér, füves grund, amit társaimmal kerékpáron százszor is be nem jártunk volna.

 

Öreg hóstátiak emlegették régi nevükön az utcákat: Helsinki, Kalevala, Karjala, Sibelius és a Suomi teret, melyben ezek összefutnak. A Pillangótelep eredetének megfejtését is csak ők tudták. Mert hogy ez a köves föld termette Kolozsvár határában a legjobb káposztát, melyet a kertekben tavasszal ezernyi káposztalepke rajzott körül. Lehet, hogy csupán népi etimológia mindez, de nekem így is tetszett. Az viszont csak jóval később ötlött fel bennem, már történészi pályára készülve: honnan a finn nevek ilyen áradó bősége?

 

A finn–szovjet háború, Dávid és Góliát drámai küzdelmének lecsapódása ez, amely a magyarság szolidaritását hivatott kifejezni ilyen kódolt formában is.

 

Itt aztán visszavezet az út a történelem mezsgyéire.

 

Akik felnőtt értelemmel érték meg a hatvanöt év előtti eseményeket, öregkorban sem felejtik a magyar–finn rokonszenvnek ezt az utcanévadásban is élő megnyilvánulását. Nem sajnáltam a fáradságot, hogy korabeli lapokban utánanézzek az akkori események Kolozsváron is lecsapódó visszhangjának.

 

 

Az 1939-es év telén a Szovjetunió ultimátumban követelte Finnországtól Nyugat-Karélia (Karjala) átengedését. Tette ezt kétoldalú szerződéseket megszegve, olyan indokkal, amit sem akkor, sem ma el nem lehet fogadni. Leningrád védhetősége szempontjából tartotta fontosnak, hogy a Finn-öböl keleti része, a teljes Ladoga-tó és a fontos kikötő, Viipuri (Viborg) szovjet felségterület legyen. De hogyan lehetett volna belemenni ebbe, átengedni a legértékesebb karél földet, ahol a Kalevala született, ahol Elias Lönnrot a finn nemzeti eposz énekeit összegyűjtötte, és ahol a népművészet a szecessziós mozgalmakra talán a legnagyobb hatással volt. Így állt szembe az ésszerűség határán tett engedmények kimerülése után Mannerheim tábornagy elszánt hadserege az orosz óriással. A négymilliós Finnország a kétszáz milliós Szovjetunióval az 1939. november végén kitört
háborúban.

 

Aztán hihetetlen hírek érkeztek a frontról. A Vörös Hadsereg, amely elhibázott stratégiával egész hosszában támadta az 1300 km-es finn határvonalat, valósággal belefulladt a mocsarakba, majd az évszázad leghidegebb telének beköszöntével katonáinak ezreit pusztította el a csontkemény fagy. A legendás sítalpas finn csapatok villámgyors rajtaütésekkel tizedelték meg a tömegben rohamozó vörösöket. Percnyi pihenőt sem hagytak a befagyott tavak és tengerszemek között bolyongó orosz hadosztályoknak, újra és újra felrobbantva az utánpótlást biztosító murmanszki vasút pályaszakaszait.

 

Finnország több mint három hónapon át tartó, bátor önvédelmi harcáról a korabeli magyar sajtó rendszeresen tudósított. Ha azonban az akkori magyar lapokat böngészve már a téli háború elejétől hangzatos kiállásokat várunk, csalódnunk kell.

 

Helyettük szordínóval kommentált helyzetjelentések sora látott napvilágot. A pillanatnyi német érdekekkel ellentétes lett volna a finn szabadságharccal való nyílt szolidaritás hangoztatása. Márpedig Magyarország és elsősorban a trianoni határokon kívül rekedt, kisebbségben élő magyarság számára a német barátság akkor létfontosságú volt. A békés revízió egyedül Németország jóváhagyásával volt megvalósítható. A hitleri vezetés pedig semleges maradt a finn–szovjet viszályban, tartva magát a még 1939. augusztus végén megkötött Ribbentrop–Molotov-paktum határozataihoz. Így Finnországot egyszerűen szovjet érdekszférának tekintette, s a beavatkozásnak még a látszatát is elkerülte. Hogy a Szovjetunióval fennálló látszatbékességet fenntarthassa, a Führer nemhogy a hadianyag-szállítmányokat, de még a finneket támogatni akaró nemzetközi önkéntesek csoportjait sem engedte Németország területén áthaladni.

 

Bár a német állásponthoz kényszeredetten alkalmazkodtak, a magyar nyelvű erdélyi napilapok távirati jelentéseinek szikár szövegéből, tömör kommentárjaiból mégis gyakran kihallszik a finnekkel való együttérzés. „Az ég felhős Suomi felett. De az otthonok és a lelkek tisztasága minden megpróbáltatáson győzni fog.” (Keleti Újság, 1939. november 11.) Ahogy a harcok egyre inkább elhúzódtak, az újságok hasábjain Mannerheim tábornagy alakja fokozatosan átminősült, s valóban mintegy a finnek kitartásának, szabadságszeretetének szimbóluma lett. A kényszerű visszafogottságot lassan-lassan visszaszorította az elismerés és a megbecsülés: „Mannerheim, a kis Finnország hadseregének legfőbb katonai parancsnoka fölvette a küzdelmet az óriási Orosz Birodalommal szemben. Az egész világ szívszorongva lesi, hogy mint bírkózik meg Dávid Góliáttal. […] A finneknek nincs más szövetségesük, mint az Isten, akit vallásos buzgalommal hívtak fegyvertársul már akkor, amikor a delegátusok először mentek Moszkvába. És a hó. A természet zord és fenséges ereje, amely segít a finn katonának és ellensúlyozza a gépek ördögi munkáját az erdők között és a jégsivatagon.” (Keleti Újság, 1939. december 8.) Majd nemsokára helyükbe lépett a csodálat: „Egy új eposz körvonalai bontakoznak ki, amelynek egyes részleteit majd megilletődötten fogják zengeni a késői ivadékok. Az új eposz hőse, az új Kalevala Ilmarinnen kovácsa ezúttal Mannerheim, aki most már túl a hetvenen, a testi törődöttség nagy terheivel, de a szabadságvágy megifjító akaratával merészkedett neki, hogy megtarthassa töretlenül Suomit, amelyre nemcsak a finneknek, de az egész emberi műveltségnek szüksége van.” (Uo.)

 

Számomra mégis a legérdekesebb az volt, ahogyan természetszerűleg folklorizálódott a finn ellenállás. Ilyen mitizált képek rögzültek a magyar közvéleményben: „Különös híreket jelentettek egy időben a finn hadszíntérről. Ilyesmiket olvashatott a harckocsi- és repülőtámadásokról szóló szűkszavú táviratok között a csodálkozó polgár: »A Ladoga-tó előtt húzódó finn vonalban angyal jelent meg a katonák között. Hatszáz katona látta, amint fehér szárnyakon elsuhant felettük…« »A hómezők farkascsordái együtt harcolnak a finnekkel az oroszok ellen…« »A finn katonák azt állítják, hogy míg az orosz állások fölött állandó hóvihar dühöng, a finn oldalon derült és enyhe az időjárás…« […] Északon még élnek a legendák és újak is születnek. Ott még tisztább, egyszerűbb a hit. A finn katona angyalok szárnyának suhogását hallja a hóhegyek felett fütyülő szélben, bajtársakat lát a farkasokban és erőt merít a legendákból.

 

Mi tudjuk, hogy Hófehérke sohasem élt, nincsenek sem jó, sem rossz szellemek – de nekünk nincs is szükségünk rájuk. A hó és sötétség egyhangú világa azonban szörnyű és elviselhetetlen volna talán, ha nem népesítené be a képzelet. Északon a mesét élő valósággá teszi a hit. Nagy megpróbáltatások idején Hófehérke kilép a meséből, szárnyat ölt és biztatást visz a katonáknak.

 

Így kerülnek – csodák a hadijelentésbe.” (Keleti Újság, 1940. március 1.)

 

A világot meglepte az 1940. február 1-jén meginduló végső és sorsdöntő szovjet offenzíva pusztító ereje. Viipuri barbár bombázásának áldozata lett a modern építészet albumaiból jól ismert pályaudvar, Eliel Saarinen műve. A város gyors eleste egyben a finn ellenállás végét is jelentette. A feléledő világszolidaritásnak egyik jele volt, hogy a rádió gyakran játszotta akkoriban a kis északi nép európai jelentőségű zeneszerzője, Jan Sibelius Finlandia című szimfonikus költeményét.

 

Amit ebből a napjainkban már ritkán említett történelmi jelenségből ma is fel tudtam gyűjteni, egy akkori kolozsvári kisdiák, Ferencz Attila visszaemlékezése. De hadd idézzem szó szerint: „Negyedik elemista diák voltam akkoriban a főtéri katolikus plébánia elemi iskolájában. 1941-ben köszöntő ünnepélyt rendeztek a Farkas utcai diákházban egy finn kormányküldöttségnek, melynek, az a hír járta, hogy Mannerheim tábornagy is tagja volt. Előbb méltató beszédek és előadások hangzottak el a közös eredetről, a nyelvek hasonlatosságáról, a finnugor testvériségről és Finnország történelméről. Majd záróakkordként felhangzott a finn himnusz is. Mi, diákok Kolozsvár különböző iskoláiból, a közönség közé voltunk bevegyítve, és amikor a zenekar rázendített, elkezdtük énekelni a finn himnuszt. Így olyan hatást értünk el, mintha a közönség spontánul kezdte volna el énekelni Suomi nemzeti dalát.” (Beszélgetés Ferencz Attila [sz. 1930] nyugalmazott okleveles gépészmérnökkel, 2006. július 13.)

 

Az egykori kisdiák még több mint hat évtized múltán is annyira élénken emlékezett az eseményre, hogy intonálni tudta nekem a finn himnusz első sorait:

 

Oi maamme, Suomi, synnyinmaa!

Soi sana kultainen!

 

Földünk, földünk, ó hazánk,

Messze hangzik a drága név!

Nincs hegy, mely az égig érne.

Nincs mély völgy, se hullám mosta part.

Ősi Északunk, hogy szeretünk téged,

Te őseink drága földje.

 

Virágaid a rügyekben rejtőztek,

Gyümölcsöt érlelnek újra;

Nézd! Szeretetünkből még egyszer kihajt

Fényed, örömöd, reményed és tüzed.

És egy napon tisztábban cseng

Földünk dala, mely énekünk.

 

Erdély kettéosztásakor, 1940 késő nyarán a finn háború eseményei még nagyon élénken éltek a magyar társadalom köztudatában. A testvérnép iránti szolidaritás érzése Kolozsvár új magyar városvezetőségét arra sarkallta, hogy az utcanevek visszamagyarosításakor néhány pillangótelepi utcát meg egy kis teret a téli háború emlékének szenteljen. Miután a katonai közigazgatás 1940. november 26-án átadta helyét a tartósabban berendezkedő polgári adminisztrációnak, 1941 januárjának első napjaiban a város valamennyi utcáját és terét átkeresztelték. Az a 253 új utca is, mely az 1918–1920-as főhatalomváltozás után alakult ki, most román elnevezését elhagyva, teljesen új, magyar nevet kapott. Ezek közé tartozott a Pillangótelep 11 utcája is, mely csak az 1920-as évek első felében kezdett benépesülni. Így történt, hogy a kolozsvári Mérnöki Hivatal különleges bizottságának döntése nyomán a prof. A. Bogdan nevét viselő utat három részre osztották. Belőle alakult ki a finn népi eposzra utaló Kalevala és a Karjala (Karélia tartomány finn megnevezése) utca és az ezeket összekötő parkos tér, melyet Suomi térnek (Finnország megfelelője nemzeti nyelven) neveztek el. Ugyanebbe a kis térbe futott bele a Helsinki – volt Aurel Popovici – és a Sibelius (a legismertebb finn zeneszerző) – volt Andrei Bârsanu utca is.

 

Aztán végigsöpört Kelet-Európán is a háború. Finnország mint német szövetséges Magyarországhoz hasonlóan a vesztesek táborába került, s az 1947 februárjában aláírt békeszerződés szerint újból „területi kiigazításokra” kényszerült. Az 1939–1940-es téli háborúban erőszakkal elvett területeit most önként kellett másodszor is feladnia. A szovjet megszállás évtizedei alatt Erdélyben is, akárcsak Magyar-országon szentségtörés volt emlegetni a mindig kínos finn ügyet. Még három évtizeddel a téli háború után is, amikor felmerült a gondolat, hogy Gustav Mannerheim tábornagy emlékének köztéri szobrot emeljenek Finnországban, a Kreml ez ellen igen kemény hangú tiltakozó jegyzéket küldött.

 

Alig pár hete, hogy teljesen véletlenül felfedeztem egy olyan embert és annak orosz fogságban írt naplóját, aki mint egy távoli bolygóról, a vörös birodalomba bekebelezett Karéliáról tudósított. „Meg kell említenem a nálunk annyira aktuális és szenvedélyeket kiváltó kétnyelvűséget és az azt meghatározó százalékarány vitájának ottani megoldását. A köztársaság elnevezése hivatalosan Karél–Finn Szovjet Szocialista Köztársaság volt. (Később megszűnt, beleolvasztották az Orosz Szocialista Köztársaságba.) Ennek ellenére én az ott letöltött több mint hároméves fogságom ideje alatt egyetlen finnel sem találkoztam. A finn–orosz háború idején az összes ott lakó finn nemzetiségűeket kitelepítették Szibériába. Ennek ellenére az állami intézmények, intézetek, utcanevek mindenhol előbb finnül és utána oroszul voltak kiírva. Egyetlen finnül tudó emberrel találkoztam a bazárban, de ő se finnek, hanem karélnak tartotta magát. Ez a karél sem tudott semmit családja sorsáról, akik valószínűleg kitartottak finn nemzetiségük mellett, és ezért jutottak a kitelepítettek sorsára. Tehát a lakosság százalékarányát senki sem vette figyelembe, a köztársaság nem került veszélybe emiatt.” (Kocsis István: Egy „szerencsés” a millióból. Kézirat, 25.)

 

Beszélgetéseink közben megdöbbentő képek is fel-felötlöttek emlékezetében. A téli háború élő nyomaként idézte fel a Ladoga-tó fenekén fekvő szovjet tankok döbbenetes látványát. A finnek ugyanis megfelelő nehézfegyverzet hiányában nem vehették fel a harcot szemtől szemben a Vörös Hadsereg előrenyomuló páncéloshadosztályaival. Ezért különféle csapdákat állítottak a szovjet harckocsizók elé. Egyik ilyen hadicselük az volt, hogy hagyták az orosz tankokat csatasorba fejlődni a befagyott hatalmas Ladoga-tó jegén, és amikor azok a tó közepére értek, a finn tüzérek ágyúikkal szétlőtték előttük a jeget. Egész hadoszlopok merültek így hullámsírba. Vörös harckocsik lövegtornyai sejlenek ma is fel a Ladoga-tó mélyéről…

 

Kolozsváron a szovjet rossz emlékű téli háborújára, a finnekre utaló utcanevek már 1945-ben, az orosz megszállást követően szinte azonnal eltűntek. Helyettük új, most már részben a Szovjetunió történetére utaló nevek jelentek meg. Így lett a Kalevala utcából Kirov utca. Máskor visszaadták az 1940 előtti elnevezést, mint ahogy ez a Karjala–prof. A. Bogdan vagy a Helsinki–A. Popovici utca esetében is történt. De születtek az akkori rendszernek „közömbös” utcanevek is. Beethoven neve a kommunistáknak valahogy mégiscsak elfogadhatóbb volt, mint Sibelius.

 

Valami halvány utalás azért mégiscsak megmaradt a régi finn nevekből, mert a Suomi térből Piaţa Fraternităţii–Testvériség tér lett. Aligha tévedek, ha emögött Balogh Edgár és a hozzá közel állók értékmentő próbálkozását látom…

 

Itt akár véget is érhetne a történet. De aki ma sétát tesz a hajdani Pillangótelepen, hiába is keresné ezeket az utcákat. Helyettük csak ilyenekkel találkozna: Semenicului (Kalevala–Kirov), Coastei (Karjala–prof. A. Bogdan), Baladei (Helsinki–Aurel Popovici). Mindez Kolozsvár még a Ceauşescu-rendszer elején, 1964-ben megkezdett nagy arculatátalakításának nyoma. Ez a kommunizmus vörös leple alá rejtett szélsőségesen nacionalista parancsuralmi rendszer tüntette el a piaţa Fraternităţii név mellől a Testvériség tér megnevezést is. Csak Beethoven neve maradt örök…

 

A napokban még egyszer bejártam a Pillangótelepet. Megváltozott a régi városnegyed, az első képeslapokról ismert Kolozsvár képe. Most jellegtelen tömbházak terpeszkednek el a régi hóstát java részén. Így volt ez már gyermekkoromban is, csak akkor a „blokkok” valahogy nem tűntek ennyire bántóan pöffeszkedőknek. Mellettük azonban emeletes villák magamutogatóan csillogó sorát hozta el a változás kilencvenes évtizede. Már csak itt-ott megbújó öreg hóstáti házak őrzik még egy ideig az ebben az írásban megidézett gondolatot. Kétosztatú ablakaik mögött, padlásaikon még előkerülhet egy-egy utcanévtábla: Kalevala, Karjala, Helsinki, Sibelius…