Október 2006
Kolozsvár a históriában


  Bevezető
  

  Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig
  Kiss András

  A humanista plébános, az asztrológus főbíró és a fejedelmi diplomata háza
  Kovács András

  Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák
  Gaal György

  Sportélet a reformkori Kolozsváron
  Killyéni András

  Az 1848-as forradalom kezdetei Kolozsvárt
  Egyed Ákos

  Szobor a kertben
  Murádin Jenő

  Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században
  Ilyés Sándor

  Volt egyszer egy Suomi tér
  Murádin János Kristóf


1956 — 2006
  Nagy Imre hagyatéka ma múzeumi darab
  Rainer M. János–Kovács Kiss Gyöngy

  A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa
  Alekszandr Sztikalin

  1956, te csillag (vers)
  Faludy György

  Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján
  András Sándor


Toll
  A teríték marad
  Rigán Lóránd


História
  Bizalmatlanság, vádaskodás, vasfüggöny (2.)
  Fülöp Mihály–Vincze Gábor

  Az orvos és páciensei...
  Bokor Zsuzsa


Mű és világa
  Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának néhány képzőművészeti ábrázolásáról
  Sümegi György


Közelkép
  Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója
  Tamásné Szabó Csilla


Levelestár
  Szisz – költők, forradalmak
  Kántor Lajos


Téka
  Kívülállók társasága
  Vallasek Júlia

  Nagyhatalmak árnyékában
  Kovács Kiss Gyöngy

  Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije
  Nagy Róbert

  Két erdélyi szamizdat kiadványról
  Győrffy Gábor

  Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei
  Bakcsi Botond

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Város, ahol a Napnak útja van
  Soós Amália

  A nándorfehérvári diadal évfordulójára
  Sárándi Tamás



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Ilyés Sándor

Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században

Bevezetés

Minden emberi közösségnek megvannak a maga mítoszai, amelyek az egyéni és közösségi identitások építésének alapköveit jelentik. Akár minden szöveg ősének tekintjük a mítoszokat, akár nem, ezek minden esetben olyan vonzatokat termelnek ki, mint az eredet, a létezés miértje és hogyanja, valamint az önazonosságtudat. Nevezzük őket mítoszoknak, meséknek, regéknek vagy legendáknak, végső sorban szövegekről van szó, amelyeknek fontossága nem a műfaji megfelelésben rejlik, hanem működésükben, funkcionalitásukban. Az ilyen típusú szövegek a különféle identitásformák működtetése mellett a tér beélésének eszközeiként is meghatározhatóak.

 

Néprajzi-antropológiai kutatásban nem beszélhetünk abszolút térről, hanem az emberi létezésnek egy olyan dimenziójáról, amely az idősíkokkal ötvöződve vagy azokat keresztezve változó koordinátahálót alkot, melynek segítségével megnevezni, elhelyezni és azonosítani, végül pedig használni lehetséges. A megnevezés vagy azonosítás – mint az emberi gondolkodás és cselekvés egésze – a nyelvi dimenzió által meghatározott. Maga a térérzékelés, a tér beélése lehetetlen egy adott nyelvi rendszeren kívül.1 Más nyelven beszélő egyének vagy közösségek másként érzékelik a teret, másképpen viszonyulnak különféle képződményeihez, és ez akár ugyanazon térrész esetében is igaz. Kolozsvár kitűnő példa erre, hiszen az utcák és intézmények megnevezései az adott történelmi szituációknak megfelelően változtak, de csupán a hivatalos szinten lehetett ezt ellenőrizni, mivel a magánhasználatban az egyéni döntésnek megfelelően aktivizálódtak. Az egyén a terekhez szubjektív tartalmakat kapcsol, érzelmileg kötődik hozzá, ezáltal identitásának részévé teszi.2 A kolozsvári magyar lakosság számára a magyar elnevezések jelentik a valódit, a hitelest, és nem hajlandó használni – vagy csupán kényszerből – a hivatalos román elnevezést. Egyéni érzelmi vagy egyéb viszonyulása a magyar neveket és a mögöttes tartalmakat kultúrájának központi, értelmes és valós elemeivé formálja, szemben az állandóan változó, értelmetlen, kaotikus, periferikus, szinte nem kulturális román elemekkel. A magyar tér és magyar világ rendet, értelmet, önazonosságot jelent számára.3

 

A kolozsvári magyar világ egyik hagyatéka a különféle szakmai csoportosulásokra utaló megnevezések: a fások, a bőrösök, a vasasok és az ezekhez társított klubok, helyiségek. Utóbbi kutatásaimban ezekre a csoportokra, csoportkultúrákra koncentráltam. A kolozsvári magyar múlt felértékelt szegmenseiről van szó, amelyeknek megnevezéseivel az idősebb generációk mindennapi beszédében vagy akár a helybéli média szövegeiben is találkozhatunk. Ez még abban az esetben is megtörténik, ha az illető klub helyisége, azaz a fizikai térrész már nem is létezik, vagy teljesen átalakult. A tér szimbolikus elfoglalásának, kisajátításának sokféle módozata van, és ebben az esetben mintha virtuális emlékházakról lenne szó.4 Olyan csoportosulásokról, amelyek ma már nem léteznek, sőt néhány olyan épület sem létezik már, amelyben ezek működtek. Mégis tovább élnek az elnevezések, amelyek több kolozsvári generációnak a valamikori szubkultúráját, szórakozási alkalmait és ezáltal identifikációs lehetőségeit jelölik. Az említett csoportkultúrák kutatásában több forrástípust különíthetünk el, hiszen korabeli sajtóanyagok, emlékiratok, a még életben lévő tagokkal készülő interjúk vagy a helytörténet és a hivatalos történetírás megannyi forráscsoportot jelent. És végső soron ezek a források megannyi diskurzustípust forgalmaznak, amelyek különböző formákba foglalt lokális mítoszokat jelentenek, a lokális tér, a lokalitás bizonyos szegmenseiről szóló magyarázó szövegeket.

 

Jelen dolgozat a szubkultúra elméletének használhatóságát járja körül, valamint az egyik forrás- és diskurzustípus, a történettudományi irodalomban való kutakodás tanulságait mutatja be. Már a címadás is problematikus, elgondolkodtató, igazából a kutatás folyamata és aktuális eredményei által meghatározott. Először is kolozsvári magyar szubkultúrák/csoportkultúrák szerepeltek volna a címben, de eddigi eredményeim szerint ezt nem merném ilyen határozottan kijelenteni. Azután pedig a vizsgált időszak meghatározása vált problematikussá. Előzetes elképzelések szerint a második világháború utáni periódus alkotta volna a kutatás alsó időhatárát, de a történeti írások vizsgálata nyilvánvalóvá tette, hogy nem érthetem meg a folyamat teljességét a múlt század első négy évtizedének ismerete nélkül.

 

A cím azt sem jelzi világosan, hogy mely csoportkultúrákra terjed ki a kutatás, és ezen aspektus is a kutatás jelenlegi állásától determinált. Még mindig úgy gondolom, hogy csupán a „nagy”, közismert kolozsvári klubok: a vasasok, a fások, a bőrösök és a Viktória-klub fogja képezni a vizsgálat tárgyát. Tisztában vagyok azzal, hogy csak akkor állíthatunk valamit ezekről a csoportokról, ha a lehető legszélesebb és legsűrűbb kolozsvári kontextusukba ágyazva tárgyaljuk őket. És mivel a szórakozási alkalmak csoportképző és identitásépítő jellegét tartom szem előtt, ismernem kell a szabadidőtöltés széles palettáját, amely Kolozsvárra jellemző volt. A kép nem lehet teljes a többi társadalmi csoportosulás szórakozási alkalmai nélkül. Ezek a klubok munkásklubok, de mellettük ott voltak és a mai napig működnek a földészek, azaz a hóstátiak csoportosulásai, az értelmiségiek és a vezető funkciókat elvállaló csoportok összejövetelei, az arisztokrácia báljai és a sor folytatható.

Még egy utolsó probléma merülhet fel a címmel kapcsolatban: a történeti fogalom használata a szubkultúrák jelzőjeként. Ezt azonban a következőkben, a szubkultúráról szóló fejezetben fejtem ki részletesebben.

 

Kolozsvári történeti szubkultúrák/csoportkultúrák

A kutatás tárgyát képező kolozsvári csoportok, klubok – a vasasok, fások, bőrösök és a Viktória-klub – a szabadidőtöltés, a szórakozás szempontjából érdekelnek elsősorban. Nem véletlen és nem mellékes dolog ez, hiszen másfajta artikulációt jelent, a város történeti világa egy szeletének egyfajta rekonstruálását és reprezentációját több lehetséges közül. Ezek a klubok szakszervezeti jellegűek voltak, vagyis szakszervezetek szervezték őket, legtöbbször szakszervezeti helyiségben tartották a különféle megnyilvánulásaikat, elsősorban szakszervezeti tagoknak. A szakszervezetek professzionális jellegűek voltak, foglalkozások szerint alakultak, a gazdasági és politikai helyzet függvényében több vagy kevesebb létszámmal. Nem mindegy viszont, hogy a szakszervezeti csoportosulásokat milyen szempontból vizsgáljuk, és ez főleg a történelmi szakirodalmat tárgyaló fejezetben fog nyilvánvalóvá válni. Mert mindennek van politikai és ideológiai kényszerszínezete, és van kulturális, szórakozási aspektusa is. Engem ez utóbbi érdekel, mert ez az, amely valóban egy társadalmilag és kulturálisan funkcionális csoportosulást jelent, nem pedig kényszerű rítusokkal és szövegekkel terhelt politikai statisztajátékot.

 

Ezeknek a szakszervezeti kluboknak létezett egy politikai élete, volt egy visszafogottabb, szűkebb körben nyilvános kulturális és a szabadidőre kiható élete, mert a jobban szervezett szakszervezeti helyiségekben könyvtár működött, és sakkozni, biliárdozni, kártyázni vagy más játékot űzni volt lehetőség. Külön tanulmányt érdemelne a sportélet, amely inkább a vállalat egészéhez kapcsolódott, mintsem magához a szakszervezethez, de a különféle munkáscsoportok életének egyik fontos dimenziója volt. És végül – a dolgozat nyersanyaga – a szakszervezetek által megrendezett hétvégi és ünnepi táncalkalmak.

 

A táncalkalmak miatt váltak oly közismertté és magától értetődővé a kolozsvári közbeszédben a szakszervezetekre utaló fogalmak: a fások, a bőrösök, a vasasok. Helyeket, alkalmakat jelöltek ezek, de csoportosulásokat is. És nem szükségszerűen csak a szakszervezeti tagokat vagy az illető termelési ágban dolgozókat jelölték, hanem az illető helyiségekbe, csoportosulásokba rendszeresen járó személyeket. Bár a szakszervezetek saját tagjaiknak, az illető iparágban dolgozóknak szervezték meg ezeket a táncalkalmakat, mindenki részt vehetett, aki kifizette a belépődíjat. A fiatalság pedig nemcsak a foglalkozás szerint verődött kisebb-nagyobb baráti körökbe és szórakozási csapatokba, hanem a személyes kapcsolatok mentén és lakhely szerint is. Nagy lehetett az átjárás ezekben a csoportokban, de úgy tűnik, nemcsak a munkások esetében volt így, hanem más társadalmi csoportoknál is. A század eleji kolozsvári sokszínű középosztály foglalkozásonként tagolt szerkezetében a szórakozás szempontjából megengedett, esetleg egyenesen elvárt volt az átjárás.5

 

Az átjárások viszont nem jelentették azt, hogy egy személy állandóan váltogatta a szórakozás helyszíneit. Inkább arról van szó, hogy más foglalkozású, de lakhelyéhez közelebb fekvő vagy barátai, közeli ismerősei által látogatott szakszervezeti klubba járt el rendszeresen szórakozni, és alkalmanként egy-két másik klubot is felkeresett. Megvolt és talán a ma is élő tagok körében még mindig megvan az illető klubnak a presztízse, fontos dolgot jelentett az, ha valaki a fásokhoz vagy a bőrösökhöz vagy valamely másik csoportosuláshoz járt el hétvégeken. A szórakozási alkalmak pedig messze nem voltak olyan sokszínűek, mint manapság, ezért a fiatalabb korosztályok számára a kolozsvári klubok legalább olyan fontos identitáskonstruáló tényezőkké váltak, mint a mai fiatalok számára a különféle zenei vagy egyéb szubkultúrák és fogyasztói szokásrendszerek.

 

Nevezhetjük-e szubkultúráknak, csoportkultúráknak ezeket a klubokat? A szubkultúra fogalma és jelentésmezeje nem igazán hasznosított a magyar néprajz területén, inkább új, modern terminusnak tűnik. Annál nagyobb lesz a meglepetésünk, ha fellapozzunk a Replika folyóirat 53-as számát, amely egy szubkultúra tömböt is tartalmaz. Kiderül, hogy az angolszász irodalomban és kutatásokban a szubkultúra terminus már meghaladottnak tekinthető, nem fedi azokat a komplex jelenségeket, amelyeket a kutatók vizsgálnak. Mi több, már el is lehet vetni ezt a fogalmat, vagy újabbakat lehet használni, mint például a posztszubkultúra vagy fogyasztási csoport. Kacsuk Zoltán szerint a legfőbb gondok a következők: ma már túl sok mindent jelent maga a terminus, már minden elképzelhető csoportra ráhúzzák az illető fogalmat, és nem utolsósorban sok az alternatív fogalom.6

 

 

Szubkultúrák – ifjúsági csoportkultúrák

 

Áttekintve a szubkultúra szakirodalmának egy részét, azt mondhatni, hogy a terminus jelentését tekintve két nagy csoportra oszthatjuk a definíciókat. Egy szűkebb értelmezés és főképpen használat szerint a szubkultúrák az ifjúsági csoportkultúrákat jelentik, a mai társadalom egyre színesedő és egyre nehezebben követhető szegmensét. Sok esetben összekapcsolják vagy felcserélik az ellenkultúra fogalmával, ami a hatvanas és hetvenes évek diákmozgalmaira, a kommunákra és egyéb látványos lázadó megnyilvánulásokra vonatkozik. Ez a típusú megközelítés azt állítja, hogy a szubkultúrák és ellenkultúrák a fennálló tömegkultúrával vagy hivatalos kultúrával szembeni alternatív kultúrák. A kérdés azonban ennél árnyaltabb. A leglázadóbb ellenkultúrák is felhasználták a hivatalos kultúra vagy a tömegkultúra technikai eszközeit, kommunikációs csatornáit, sőt akár erkölcsi, viselkedésbeli normáit, jellegzetességeit. És bármennyire próbáltak ezek a kultúrák önmaguk maradni, hitelesek maradni, a művész, a politikus, az értelmiségi mindegyiket felhasználta saját céljaira. A népi kultúrát, szubkultúrát, ellenkultúrát felszippantotta a kommersz szempontokat követő tömegkultúra, a politika és a divat. Történeti elemzések tudják majd megmutatni és megmagyarázni, hogy mikor történtek, történnek azok a fordulópontok, amikor a szubkultúrából vagy ellenkultúrából divat lesz.7

 

A magyar kutatások is ezeket a lázadó ifjúsági szubkultúrákat próbálták feltárni. Rácz József a szociálpszichológia felől indulva kutatta már a hetvenes évek végétől a magyarországi ifjúsági csoportosulások kultúráját és viselkedését. Az angolszász kutatások eredményeit próbálta magyar példán hasznosítani, különösen a „deviánsabbnak” nevezhető csoportokat vizsgálva. Több terminust is használ a munkáiban, hol spontán csoportokról, hol marginális csoportokról, hol pedig ifjúsági szubkultúrákról beszél. Arra a következtetésre jut, hogy a szociális vákuum és fojtogató társadalmi és szülői kontroll miatt kerülnek a fiatalok a különböző csoportkultúrákba, ezeknek a kultúráknak a szerepe pedig a másodlagos szocializáció, a valahova tartozás érzésének, valamint az egyéni önkifejezés lehetőségének biztosítása.8

 

Szapu Magda több írásában is tárgyalja a mai ifjúsági szubkultúrákat, hol társadalmi, hol szemiotikai szempontból, mégpedig a néprajzi módszereket hasznosítva munkájában. A szubkultúra terminus helyett az ifjúsági csoportkultúrát használja, és a zene mint csoportalkotó tényező mentén vázolja fel a magyarországi és erdélyi ifjúsági csoportokat. Tudatában van annak, hogy a zene csak egy ilyen tényező, és hogy ezen csoportosulások tagjai más csoportokban is ugyanolyan teljes jogú tagok, vagyis hogy ezek a kultúrák kiegészítik egymást és a tömegkultúrát, nem pedig kizáró jellegűek.9

 

Ugyancsak a zenei tényező kapcsán vizsgálják az ifjúsági csoportkultúrákat és attitűdöket különböző kutatók a Replika 39-es számában, a Technokultúra blokkban, és ugyanezt teszi Nagy Terézia is, aki a turneri fogalmakat hasznosítva írja le a nagyvárosi underground partyk világát. Szerinte ezek a partykultúrák nem a domináns kultúrától független csoportosulások, hanem azon belüli sűrűsödési pontok, amelyek annak egy értékét vagy értékkomplexumát állítják a középpontba. A domináns kultúra és a többi szubkultúra pedig eleven kontextusa a vizsgált szubkultúrának10.

 

 

Szubkultúrák – részkultúrák

 

Már a fentiekből is látható, hogy végső soron a szubkultúra – nevezzük csoportkultúrának, ifjúsági kultúrának vagy másképpen – nem elszigetelt önálló életvilág, hanem sokkal inkább az emberi kultúrának egy adott sűrűsödési pontja, egy szegmense, amely a többivel szoros kapcsolatban van, időben változik, hol egyik, hol másik irányba fejlődik. A szubkultúrákra vonatkozó definíciók másik csoportja tágabban értelmezi az adott fogalmat, és ekképpen közelebb áll az általam vizsgált kolozsvári csoportkultúrákhoz. Ezek szerint a szubkultúrák egy átfogó kultúrán belüli viszonylagosan elkülönülő kulturális egységek. Ily módon beszélhetünk régiók, tájegységek kultúrájáról, nemzeti kisebbségek, etnikai csoportok kultúrájáról, vallási csoportok kultúrájáról, generációs különbségeket tükröző kultúrákról, nemek közötti elkülönülésre épülő kultúrákról, valamint társadalmi rétegek, osztályok, szakmák kultúrájáról.11

 

Ha a fenti definíciót tekintjük mérvadónak, akkor már nem az elit, az underground, a tömeg és a deviáns döntenek a kultúrák jellemzésében és értelmezésében, hanem maga a szubkultúra mint kulturális egység a maga formáival és szövegeivel, normáival és ideáljaival, egy olyan egység, amely a többivel együtt építi fel magát az emberi kultúrát. A tömegkultúrának nevezett állandó mozgásban lévő jelenség is lehet egy adott kulturális egység, amely amúgy is annyiféle szubkultúrából és csoportkultúrából merít, hogy nem igazán tudnánk eldönteni, hol kezdődik és hol is végződik, hol különül el a szubkultúráktól. Talán az sem túl merész gondolat, hogy végül is csak részkultúrák vannak, mozgásban lévő részkultúrák, amelyek adott kontextusnak megfelelően alakulnak és manifesztálódnak, sűrűsödnek vagy elhalványulnak, hol nagy tömegekhez, hol csak egy magát elitnek identifikáló gyülekezetnek szólnak. Tisztán elkülönülő, csak saját formákkal és szövegekkel rendelkező kulturális egységekről sem beszélhetünk, hiszen az élettér mobilitása a legkülönfélébb tudáskészlettel látja el az egyént, amelyet helyzettől függően használ vagy sem, magáénak nyilvánít vagy sem.

 

Két legelső teoretikusa is tágabban értelmezte a szubkultúra fogalmát, viszont kissé megbélyegezte azt az örökké problémás deviáns jelzővel. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a huszadik század első felének (és nem csak) szociológiai és antropológiai kutatásai drogfüggő csoportok, alkoholcsempésző és -fogyasztó kisközösségek, lázadó etnikai és faji közösségek vizsgálatával egyre inkább az anómiák felszámolására hívták fel a figyelmet. Rolf Schwendtner a szubkultúra és ellenkultúra mellett a részkultúra fogalmát is használja, és azt állítja, hogy olyan kultúrákról van szó, amelyek jelentős mértékben különböznek az össztársadalomban uralkodó kultúrától. Ha túlságosan is különböznek, a deviancia hatását keltik, és az affirmatív szociológia szerint ezen elhajlásokat vissza kell téríteni a helyes útra. Ami nem más, mint a megszokott és elfogadott átlagnormák. A szerző progresszív és regresszív szubkultúrákat különböztet meg, valamint önkéntes és önkéntelen szubkultúrákat. Utóbbiakba például a betegek, a gondozottak, a hajléktalanok csoportjai tartoznak. Ezáltal pedig azt is sugallja, hogy magának a kultúrának az átjárható részeiről van szó.12 Megállapítja, hogy maga a szubkultúra történelmietlen fogalom, akárcsak például az osztályharc fogalma. Az adott történelmi szituáció elemzésekor a vizsgált kulturális és társadalmi kontextus függvényében lehet és kell feltölteni magát a terminust tartalommal.13

 

Albert K. Cohen a minden cselekvés egyenlő egy megoldás egy problémára egyenlet mentén tárgyalja a szubkultúra problematikáját. Kijelenti, hogy minden probléma specifikus, amely függ az egyén társadalmi szerepétől. Ez a szerep, valamint a társadalmi struktúra és környezet hatással van arra, hogy milyen megoldást választunk. Igyekszünk, hogy viselkedésünk és megoldásaink egyezzenek embertársainkéival, tehát van egy adott referenciacsoport. A megoldási modellek viszont állandóan változnak, és ha hasonló problémákkal küszködő egyének közös megoldást találnak, akkor új modell alakul ki, amelyet aztán az interakciók közepette közösen dolgoznak ki, megalapítván egy adott csoportosulást, szubkultúrát.14

 

Dragan Kokoviæ különbséget tesz az ellenkultúra és szubkultúra között, de ő is azt állítja, hogy egyik sincs elszakadva az univerzális kultúrától, csupán bizonyos mértékben behatárolt. A szubkultúra szerepe az identitásszervezés, a másodlagos szocializáció. Generációs problémaként érzékelhetőek a szubkultúrák, pedig legtöbbször osztályjellegűek. És akárcsak a mai zenei és egyéb szubkultúrák esetében, kifejező elemeikkel a szabadidő megszervezésének egy specifikus módját nyújtják. Nagyon helyesen világít rá Kokoviæ, hogy egyetlen szubkultúra sem képes arra, hogy az emberi szükségletek teljes körét kielégítse, tehát nem létezhet a többi szub- vagy részkultúra, netán a tömeg- vagy átfogó kultúra nélkül.15

 

A skacokról szóló izgalmas könyvében Paul Willis ellenkultúráról és munkáskultúráról beszél. Már Foucault-tól is ismerős gondolatiság és végkövetkeztetés jellemzi a könyvet: az oktatás a hatalom újratermelésének, a kulturális újratermelésnek az eszköze. Az iskolában a skacok a hatalommal, a tekintéllyel szemben helyezkednek el, lázadnak az öltözet, a dohányzás és italfogyasztás által, saját kultúrát, kulturális képet interiorizálva, amelynek alapvető eleme és fundamentuma az informális csoport.16 Elhatárolódnak az intézménytől, minden esetben megpróbálnak „mögé látni”, és azt gondolják, hogy mögé is látnak. A férfiasság, a patriarchális felfogás dominál körükben, valamint olyan létező struktúrák (rasszizmus és szexizmus), amelyeket újratermelnek. Elhatárolódásukkal tulajdonképpen újratermelik és nem elutasítják a létező struktúrákat, és magát a munkáskultúrát is.17

 

Klaniczay Gábor a népi kultúrával párhuzamba állítva tárgyalja a szubkultúra és ellenkultúra kérdéskörét. A szubkultúrát úgy határozza meg, mint azoknak a népcsoportoknak a kultúráját, amelyeket társadalmi, etnikai, kulturális vagy jogi szempontból kirekesztett magából a modern ipari civilizáció. Az első ilyen kultúrának tekinti a munkáskultúrát, az egyesült államokbeli négerek kultúráját, magyarországi viszonylatban a cigányok kultúráját. Később pedig a bűnözők, szexuális normasértők, kábítószeresek kultúráit, valamint a sokat emlegetett ifjúsági szubkultúrákat.18 A szerző egészen széles palettát rajzol meg, amely magába foglalja az osztályjelleget és foglalkozást, a normákat és a normasértést, a lázadást és a szabadidő eltöltését, vagyis a kultúra szinte minden dimenzióját.

 

A munkáskultúrával kapcsolatban válik nyilvánvalóvá, hogy a politikai ideológiák is éppúgy jelen vannak a szubkultúrák területén, mint a tömegfogyasztás szokásai. A nagyhagyomány és kishagyomány példájára az uralkodói szféra és a tömegek szférája közötti ellentét is kirajzolódik a megfelelő ideológiai képzelőerő segítségével. Marxista tétel az, hogy létezik az uralkodó kultúra. Ezzel ellentétben Lenin kimondja, hogy ott van a széles tömegek, a kizsákmányoltak kultúrája. A haladás eszményének megfelelően az ideológus szemlélők az új kultúra születését várták. A proletárideológusok a munkásosztálytól, míg az új baloldal hívei az ifjú értelmiségtől várták az új kultúra születését.19

 

Az elitnek, az értelmiségi rétegnek, az arisztokráciának is megvan (vagy megvolt) a maga szubkultúrája, még akkor is, ha idővel divat lett belőle, vagy ha úgy tűnt, hogy ők irányítják a divatot. Például az autókhoz kapcsolódó élmények is egyfajta önazonosság-érzést váltottak ki a tulajdonosaikból. Különösen igaz volt ez az autózás kezdeteinél, amikor csak előkelő személyek engedhették meg maguknak a személygépkocsi megvásárlását. Egy olyan életstílus termelődött ki, egy olyan közösség, előkelő klub, amelyet autós szubkultúrának is nevezhetünk. Különösen az 1920–1938 közötti időszakban volt ez így, amikor az elithez tartozás eleme volt az autó. Később már széles körben terjedt, de ekkor visszaszorító rendelkezéseket próbáltak érvénybe léptetni, hogy megvédjék magát az autót mint státusszimbólumot.20

 

Újabb érdekes példa az utazó akadémikusok világa, amely sajátos, magas-kultúrának tekinthető szubkultúrát alkot. A konferenciáról konferenciára járogató akadémikusok saját életstílust gyakorolnak, a megfelelő rítusokkal és hiedelmekkel együtt. Sajátos öltözködésük, beszédmódjuk, erkölcsi normáik vannak. A szakmai öntudat és az elvégzett tanulmányok még nem jelentik például a pletyka szabályozó erejének hiányát vagy a lázadozó ifjúsági kultúrák szexuális gyakorlatának a megvetését.21

 

 

Történeti szubkultúrák/csoportkultúrák

 

A szubkultúra irodalmának bemutatása többszörös tanulsággal jár. Először is bebizonyosodik, hogy a sokféle definíció – amely végül is két nagy csoportba tömöríthető – sokféle csoportosulás jelölésére használja ezt a fogalmat, de végül is mindegyik elismeri, hogy a szubkultúra/részkultúra/csoportkultúra, még az ellenkultúra is magának a kultúrának a szerves része. Összefüggő, időben és társadalmi dimenzióban változó elemekről van szó, amelyek az egyén életének egy szakaszát, egyik dimenzióját egy adott kontextusba és kulturális csoportosulásba szervezik. Az egyén egyszerre több ilyen csoportosulás tagja, és az identitása is ennek megfelelően konstruálódik meg és válik tudatossá számára, valamint környezete számára.

 

Másodsorban arra is enged következtetni, hogy a kolozsvári klubok esetében is használható a szubkultúra vagy csoportkultúra terminus. A szórakozási alkalmak az egyén életének egyik dimenzióját jelentik, de főképpen fiatal korban egyik különösen fontos részét. Van, aki foglalkozás szerint is beleillik a megfelelő klub elnevezésébe, de van, aki személyes kapcsolatok révén, a baráti kör vagy a lakhely közelsége miatt lesz egy adott klub tagja. A tagok számára jelzésértékű a klub elnevezése, identifikációs tényező. Maga a klub és az alkalmak strukturálják életüket, jelentéssel ruházzák fel a beélt tér egy adott szegmensét, higiéniai és öltözködési normákat
írnak elő, közös zenei, táncbeli és egyéb ízlést feltételeznek. Habár a szakszervezet és a klub közé nem tehető egyenlőségjel, megjegyzem, hogy a szakszervezeteknek saját helyiségük, saját sajtóorgánumuk, saját működési szabályzatuk volt, amely bizonyára hatással volt a szórakozási alkalmakra is.

 

A fások, a bőrösök és a többiek nemcsak hétvégéken kerültek kapcsolatba egymással, hanem kisebb csoportokat, baráti köröket alkottak a már említett munkahely, lakhely és személyes kapcsolatok révén. Mindenképpen a hétvégi táncalkalmak voltak a meghatározóak, de a csoportkohéziót más aspektusok is megerősítették. Szubkultúrákat, csoportkultúrákat alkottak, amely terminus mellé azonban odaillesztettem a történeti jelzőt is, azért, hogy megkülönböztessem a mai vagy a későbbi ifjúsági szubkultúráktól, csoportkultúráktól. Helyesen állapította meg Kacsuk Zoltán a kolozsvári szubkultúra-konferencián, hogy ugyan a definíciók szerint sok mindenre rá lehet húzni a szubkultúra terminust, ez mind a közbeszédben, mind az újabb (és a külföldi) szakirodalomban annyira összenőtt az ifjúsági kultúrák jelentéssel, hogy talán már nem nagyon lehet más jelentéssel használni. Jómagam is inkább a csoportkultúra vagy a történeti csoportkultúra megnevezést tartom megfelelőnek a további munkámban, amelyet azonban teljesen egyenértékűnek vélek a szubkultúra terminussal, amiről végül is a szakirodalmi bemutató szólt.

 

Kolozsvári csoportkultúrák és a történettudomány diskurzusa22

 

Kutatási terveim szerint az első megvizsgált forrás- és diskurzuscsoport a történettudomány és a helytörténet irodalma. Azért is tűnt logikusnak és hasznosnak ez a lépés, mert a téma kapcsán kikerülhetetlen egyfajta történeti felvezetés, másrészt a történeti szakirodalom biztosíthatja a hivatkozási bázist a későbbiek során. Maga a történettudomány diskurzusa pedig egy klasszikusan tudományos, úgymond hivatalos beszédmódot jelent, amely ugyancsak kitűnő hivatkozási és összehasonlítási alap lehet a sajtószövegek félhivatalos és a biografikus szövegek egyéni diskurzusával szemben.

 

Történész barátaim jóslatai és figyelmeztetései nagyrészt beigazolódtak. Azt nyilatkozták, hogy ebben a témakörben a szakirodalom nagyon kevés, és az is erősen átideologizált, tehát a forráskritika alkalmazása több mint kötelező. Valóban kevés anyagot sikerült összegyűjteni a kolozsvári klubokkal kapcsolatban, pontosabban szinte semmit azon aspektusukkal kapcsolatban, amely a doktori dolgozat témája. A helytörténet irodalmával kezdem a bemutatást, mivel csupáncsak egy művet találtam, amely tárgyalja a kolozsvári munkásklubok témakörét. Maga a helytörténet egy másfajta beszédmódot alkalmaz, mint a hivatalos történettudomány, nagyon gyakran nem is szakképzett történészek művelik, hanem a hely azon szülöttei, akik érdeklődnek e műfaj iránt – személyes beállítódás vagy kötelességérzet lehet az indíték –, és nemcsak a helyi hagyományok rögzítését tűzik ki célként, hanem netán azoknak felélesztését is. Beszédmódjuk is sajátos, tartalmazhat olyan kiszólásokat, személyes hangszíneket, amelyek elfogadhatatlanok a tudományos történetírás számára. Mindezek miatt a szakképzett történészek nem igazán kedvelik a helytörténész megjelölést, az ifjabb történész generációk pedig valamiképpen elhatárolják magukat a műfaj veterán művelőitől.23

 

Kolozsvár közismert helytörténésze, Asztalos Lajos impozáns kötetet adott ki a város helyneveiről. Adattárában a közismert munkásklubok is meg vannak jelölve, néhány alapvető információ kíséretében, amelyekből kiderül, hogy hol is áll/állt az illető klub, és hogy néhányuk közismert szórakozóhelyiség volt. A Bőrös-otthon az Apor utca 7. szám alatt volt, amíg le nem bontották az 1980-as években. Az Építőmunkások otthonát a Patak utca 7. szám alatt találtuk meg egészen az 1990-es évek végéig, a Fások helyisége pedig ma is a Karolina tér 3. szám alatt tekinthető meg, a Viktória-klub a Sebestyén-palotában, az Egyetem utca 3. szám alatt működött, míg a Vasas Szakszervezet székháza a Fejedelem utca 7. szám alatt.24 Asztalos Lajos adattárát folytatásos sorozatként közzétette a Szabadság című napilap hasábjain is, amely az olvasók tízezreihez juttatta el a helytörténeti adatokat. Azért tartom ezt fontosnak, mert olyan népszerűsítő helytörténeti beszédmódot képvisel, amely nemcsak adatokat mutat fel, hanem a „helyes” nevek, formák használatára buzdítja az olvasót. A „régi” utcanevek, helynevek használatát promoválja, pontosabban a valamikori magyar nevek egyikének a használatát. Maga a kötet is főként a régi hagyományok tárháza, a nevek, a térképek, az illusztrációk egy értékes magyar hagyomány képét rajzolják meg. Ezen belül pedig a valamikori magyar munkásklubok nevei, épületei is megtalálják a saját helyüket, tehát a mai ifjúsági csoportkultúrákkal ellentétben nem elutasítást vagy megbélyegzést kell elszenvedniük, hanem a magyar múlt hagyatékaként felértékelődnek.

 

 

Elemző szándékú történeti munkák

 

A hivatalos történetírás fogalma is korszakfüggő, azaz minden kor, minden korszak kitermeli a maga sajátos történetírását, amely tükrözi az adott időszak társadalmi-kulturális kontextusát, rosszabb esetben pedig az uralkodó – erőszakolt vagy sem – ideológiákat. Ez utóbbi igaz az általam áttekintett anyagra is. Olyan emberek tollából születtek meg a vizsgált szövegek, akik maguk is a munkásmozgalom és a kommunista párt tagjai, netán felfogadott krónikásai voltak: Jordáky Lajos, Bányai László, Fodor László, Vajda Lajos. Írásaikat egy csoportba soroltam, és elkülönítettem a második csoporttól, azoktól a munkáktól, amelyek történelemnek vannak feltüntetve, de inkább csak propagandaanyagok (dokumentumok, szabályzatok, útmutatók stb.). Mindkét csoportba illeszkedő munkákat csakis egy – a kutató felkészültségének és tudásának hiányosságai által meghatározott – forráskritikai szűrőn keresztül lehet elolvasni és hasznosítani. A kommunista (arany)korszak számomra szerencsés módon igyekezett bekebelezni mindent, ami a munkásokról, életükről, kultúrájukról, szervezkedésük történetéről szól, és beilleszteni a saját „fejlődéstörténetébe”. Ekképpen fontos információkkal szolgálhatnak ezek az írások, ha másról nem is, legalább a munkásság szervezkedésének tényeiről, dátumairól, helyszínekről, személyekről, tevékenységekről. Az ideológiai körítés, a tények sajátos felhasználása és tálalása hordozza magában a félreértelmezés veszélyeit, amelytől óvakodni kell, de ugyanakkor elemezni is, hiszen ezek építik fel az adott kor historiográfiai diskurzusát.

 

Sajnálatos módon a történeti írások nem foglalkoznak a kolozsvári munkásklubok azon aspektusaival, amelyek a kutatás témáját képezik, hanem vagy a munkásmozgalmak történetét mutatják be, vagy pedig a szakszervezetek politikai működését, a sztrájkokat, a gazdasági és termelési tevékenységeket tárgyalják. Mégis tanulságosak, mert tudomást szerzünk arról, hogyan és milyen céllal alakultak ki a szakszervezetek, egyáltalán milyen szakszervezetek és munkásegyletek léteztek Kolozsváron, ezeknek milyen kapcsolataik voltak, milyen sajtóorgánumaik és így tovább. Habár a szórakozási alkalmak általam vizsgált formái csak sporadikusan jelennek meg, a szakszervezetekről szóló irodalom ismerete elengedhetetlen a történeti kontextus, háttérismeret felvázolása miatt. Ezért elsősorban a szakszervezeti mozgalom történetét szeretném felvázolni, majd az illető munkák információinak megszűrése és összegzése által ismertetni a valamikor Kolozsváron létező szakszervezeteket és a további kutatásokhoz felhasználható sajtótermékeket, forrásokat.

 

Az erdélyi munkásszervezetek kialakulásának három szakaszát különíthetjük el: az önsegélyző egyletek kialakulása (1848–1871), a szakegyleti mozgalom kialakulása (1871–1890) és a szakszervezeti mozgalom kezdetei (1890–1900).25 A munkások szervezkedése a középkori céhrendszer legényegyleteinek kialakulásáig vezethető vissza, hiszen ezen egyletekben fogalmazódik meg a segélyezés, önsegélyezés gondolata. 1848 után az egyletek tovább szervezkednek, és először a brassói nyomdászok alapítanak segélyző egyletet. Utánuk máris a kolozsvári nyomdászok következnek, akik többszörös próbálkozás után végül 1861-ben megalapítják a Kolozsvári könyvnyomdászok beteg- és utassegélyző egyletét. Ezek az egyletek még magukba foglalták a munkások mellett a munkáltatókat is, pontosabban ez utóbbiak vezetése alatt álltak.26

 

1868-ban alakul meg a magyarországi Általános Munkásegylet, amelynek azután fiókjai nyílnak az erdélyi városokban, köztük Kolozsvárt is. Az 1870-es évektől pedig kezdenek kialakulni a szakegyletek, önképzőegyletek, különösen miután a Párizsi Kommün bukásával megszűnik az Általános Munkásegylet is. 1870-ben megalakul az Általános Munkás Rokkant- és Betegpénztár, amelynek kolozsvári fiókja is nyílik. Ismét a nyomdászok tudnak hatékonyabban cselekedni, és 1887-ben megalapítják a Magyarországi Nyomdászok és Betűöntők Egyletét, amelynek aztán helyi bizottságai szerveződnek, természetesen Kolozsvárt is.27

 

A 19. század két utolsó évtizedében a munkások érdekeit a Magyar Általános Munkáspárt, majd a Magyarországi Szociáldemokrata Párt képviselte, és ez utóbbinak a kezdeményezésére vetődik fel a szakszervezetek felettébb szükséges volta, a munkásság érdekeinek egységes képviselete céljából.28 Ennek megfelelően a kolozsvári szervezkedések sem maradnak el: 1892-ben megalakul a cipész- és csizmadiamunkások szakegylete és a szabósegédek szakszervezete. 1894-ben alapítják meg az építőmunkások szakszervezetét és a pékmunkások szakszervezetét. 1898-ban pedig megalakul (netán újjáalakul) a vasmunkások szakszervezete.29

 

A 20. század első évtizedében tovább folytatódnak a munkások szervezkedései. Régebbi egyletek átalakulnak, és újabb szakszervezeteket alapítanak. 1900 és 1904 között alakul az ácsok szakszervezete, a kőfaragók szakszervezete, szobafestők, kályhások és kárpitosok szakszervezete. 1906 és 1907 között pedig a ruházati munkások szakszervezete, a bőripari munkások szakszervezete, a borbélyok, az építőmunkások szakszervezete, és újjáalakul a nyomdászok szakszervezete.30

 

Az első világháború természetszerűen feloszlatta az egyleteket, működésüket nagyrészt beszüntette, de a háború után újraindulnak a szervezkedések. 1918 és 1922 között tömeges méreteket ölt ez a folyamat, és nemcsak lokális szakszervezetek alakulnak újra, hanem az óromániai szervezetek mellett ott találjuk az erdélyi és bánsági szakszervezeteket. Eddigi kutakodásaim során a következőkről van tudomásom, amelyeknek a központja mind Kolozsváron volt. Megalakult és Kolozsváron székelt a központi szerepet vállaló, centralizáló ernyőszervezet, az Erdélyi és Bánáti Szakszervezetek Szövetsége, ennek a Tanácsa, amely szoros együttműködést folytatott az Erdélyi és Bánáti Szocialista Párttal. A különböző szakmákat és termelési ágakat összefogó szakszervezeti szövetségek voltak az Erdélyi és Bánsági Vasutasok Szövetsége, Vas- és Fémmunkások Szövetsége, Bányamunkások és Olvasztók Szövetsége, Faipari Munkások Szövetsége, Bőripari Munkások Szövetsége, Ruházati Munkások Szövetsége, Építőmunkások Szövetsége, Élelmezési Munkások Szövetsége és a Tisztviselők Szövetsége. Végül maguk a képzőművészek is saját szakszervezetet alapítottak Ács Ferenc vezetésével. Ezeken kívül még legalább húsz helyi szakszervezeti csoport működött a városban.31

 

1921. október 20-án Brassóban tartották a romániai szakszervezetek általános kongresszusát, ahol megalapították a Romániai Szakszervezetek Általános Tanácsát. A kongresszus után megindult a szakszervezetek újraszervezése, ugyanis az 1921. májusi törvény már jogi személyeknek nyilvánította őket.32 Az 1923-as bukaresti konferencia alkalmával pedig megalakult az Egységes Szakszervezetek Központi Tanácsa, amely országos szinten próbálta összefogni a szervezeteket, és saját filiákat igyekezett felállítani (1. faipar és bútor, 2. bőripar, 3. ruházati ipar, 4. élelmezésipar, 5. fém-, kémiai és petróleumipar, 6. építőipar, 7. tisztviselők – valamint a vasutasok és a kikötők dolgozóinak szervezee és a nyomdászok szervezete is jelezte csatlakozási szándékát).33

 

Az 1933-as sztrájkok után betiltják az Egységes Szakszervezetek Központi Tanácsát, valamint a független szakszervezeteket is, csak azok maradnak meg, amelyek a Confederaţia Generală a Muncii szervezethez csatlakoztak. Ez sem tartott túl sokáig, hiszen 1938-ban, a királyi diktatúra idején Károly király elfogadtatja az 1938. október 12-i céhek törvényét, amely foglalkozás szerinti céhekbe (breászlákba) szeretné tömöríteni a munkásokat, és ez állítólag nem tartotta számon a szakszervezetek, a munkások érdekeit. Jordáky Lajos első két publikációja is ezekben az években jelent meg a Korunk lapjain, de a szerző érdeklődése elsősorban a munkások anyagi gondjaira irányult, nem a szervezkedésre. Megjelenik ugyan egy-két helyt a szövegekben a szakszervezet fogalma, de annyira felületesen, annyira magától értetődően, hogy úgy tűnik, a munkásélet rendjéhez tartozó egységről van szó, amely nemcsak a munkások gazdasági és egészségügyi helyzetében érdekelt, hanem a lakásgondok, a táplálkozás és a művelődés területein is. Sajnos az utóbbiról egyáltalán nem esik szó, a szabadidő eltöltésére már nem tér ki a szerző.34 1940. december 10-én az Antonescu-kormány feloszlatja a céheket, betiltván a munkások foglalkozás szerinti szervezkedésének minden formáját.35 Bányai László a Madoszról írt tanulmányában viszont azt állítja, hogy a Horthy-rendszer alatt a kolozsvári szakszervezetek élén szociáldemokraták és kommunisták álltak. Hiába telepedtek rá a hatóságok néhány szakszervezeti székhelyre, a munkások nagy része – nemzetiségtől függetlenül – a Szociáldemokrata Pártban maradt, vagy a hagyományos szakszervezetekben, amelyek végül is osztályrenden alapultak.36

 

A felhasznált írások nem igazán tárgyalják az 1944 utáni időszakot, pontosabban azt már a kommunista párt alegységeinek tekintik, és a párt mindenkit egyesítő és mindent centralizáló programját megvalósítottnak tekintve, nem tartják érdemesnek részletezni. Azt azonban tudjuk, hogy 1944 után újjászerveződnek az egységesnek óhajtott és tekintett szakszervezetek, Kolozsváron pedig adatolva vannak a következő újjáalakítások: vasutasok szakszervezete, az élelmiszeriparban dolgozók szakszervezete, a magántisztviselők szakszervezete, a kereskedelemben dolgozók szakszervezete, a dohánygyári munkások szakszervezete, a tanárok, tanítók és tanügyi alkalmazottak szakszervezete, a szabók szakszervezete, a borbélyok szakszervezete, az asztalosok szakszervezete és a cipészek szakszervezete. Ezeken kívül kisebb szakszervezetek alakultak a Ravag, Orion, Erba, Unirea, Iris, Helios, Triumph, Rendor, Schull, Gladys, Fermetal, Ady, Ursus és néhány más gyárban.37

 

Ismerünk egy szociológiai pillanatfelvételt a hatvanas évekből, amely pontosan a szabadidő eltöltésének módjaira kérdez rá. A korabeli irányelveknek megfelelően a könyvtárlátogatás, színház- és mozilátogatás vagy a rádiózás alkalmait tárgyalja részletesebben, de egyetlen mondat utal a hétvégi táncalkalmakra is. Ennek azért van jelentősége, mert a megkérdezett összes fiatal munkás vagy munkáslány azt nyilatkozta, hogy hétvégén valamelyik munkásklubban táncol.38 Az 1969-es esztendőtől kezdve pedig a párt már nem igazán tartja megfelelőknek a szakszervezeteket, ahogyan szóvivőjük fogalmaz: nu corespund realităţilor.39 Ilyen diszkrét fogalmazás és utalgatás jelzi a felszámolási vagy átalakítási szándékot.

 

 

Ismeretterjesztő írások, propagandaanyagok

 

A felhasznált források másik nagy csoportját alkotják azok az írások, amelyeket tulajdonképpen propagandaanyagoknak nevezhetünk. Ezekből nem derül ki ugyan, hogy milyen szakszervezetek voltak Kolozsváron, de az igen, hogy a központi irányítás milyen célokra próbálta felhasználni a szakszervezeteket, és egyáltalán hogyan tekintett a munkásszervezetekre.

 

A szakszervezetek szerepe és feladatai című kötet (A Román Kommunista Párt Dokumentumai. Szöveggyűjtemény) szerint 1945 tavaszán a szakszervezetek taglétszáma meghaladta a 710 000-et, és ez állandóan növekedni fog. Magának a szakszervezetnek a feladata elsősorban a párt irányvonalának a tántoríthatatlan érvényesítése, másodsorban pedig a munkások életkörülményeinek javítása, szakmai képzésének és a vezetésben való részvételének az elősegítése. Mindezek mellett nagyon
fontos a szocialista öntudat nevelése, ezért komoly intézkedések foganatosítását ajánlják az összeállítók a kulturális-nevelési tömegmunka terén, mivel a munkásklubok nem annyira nevelő, mint inkább szórakoztató, pontosabban nevelés nélkül szórakoztató intézményekké váltak.40 A fenti megjegyzés is jelzésértékű, és megerősít abban, hogy a szakszervezeteknek volt egy olyan szórakozással kapcsolatos oldala, amely nem illett bele az uralkodó ideológiák által elképzelt képbe, de annál fontosabb volt a munkásfiatalság számára. A szöveggyűjtemény elsősorban a munkára, a termelésre koncentrál, a szocializmus műszaki-anyagi alapjának a szüntelen fejlesztését tartja szem előtt, a munkások létfeltételeinek szüntelen javítását és a szórakozás nemesebb formáit, vagyis egy új etika, a szocialista társadalom fejlett embere jellemvonásainak érvényre juttatását.41

 

Egy másik hasonló kötet a Documente, hotărîri şi instrucţiuni privind activitatea sindicatelor, melyből kiderül, hogy a Szakszervezetek Általános Szövetsége a Román Kommunista Párt vezetése alatt áll, annak politikáját teljes mértékben támogatja. Tagjai szabad akaratukból csatlakozó munkások, tisztviselők, mérnökök – nemtől és nemzetiségtől függetlenül. A szakszervezet feladata pedig a tömegek beszervezése a tervezés és a termelés folyamatába, az alkalmazottak gazdasági és szociokulturális érdekeinek a teljes mértékű kielégítése, a kulturális és nevelési munka megszervezése (mindez szociálkommunista szellemben) és a szocialista hazafiság szellemében való tömegnevelés42. A kulturális és nevelési munkáról szóló terjedelmes fejezet részletekbe menően ecseteli a közös tevékenységeket, amelyeket a szakszervezeti székházakban bonyolítanak le. Ide tartoznak a népi egyetemek, az amatőr színtársulatok, a filmes klubok, a családosok oktatóprogramjai és a fiatalságot érintő szórakozási alkalmak. Egyetlen szó sem esik viszont a hétvégi vagy ünnepi táncos összejövetelekről, amiből szintén arra lehet következtetni, hogy nem tartották a szocialista nevelés leghatékonyabb formájának.43

 

Külön könyvecske szól a szakszervezetek vezető egységeinek a feladatairól: A szakszervezeti osztálybizottság feladatai és munkamódszerei. Ez az előbbi programadó írásokhoz képest már nem szolgál újdonsággal. A művelődési és kulturális munka itt is a szocialista nevelést jelenti, azaz hírlapokra való előfizetést, híradók és termelési grafikonok ismertetését, mozgókönyvtárak beindítását és a munkásság esti líceumokba való terelését.44

 

Az előbbi folytatásának tekinthető egy későbbi kötet, amely az önkéntes aktivisták okulását szolgálja: Documente, legi, hotărîri şi instrucţiuni în ajutorul activului sindical. Felépítése és mondanivalója, valamint retorikája megegyezik a fenti művekével, még a kulturális-nevelési fejezet is ugyanazokat a pontokat tartalmazza, annyi különbséggel, hogy ez esetben a párt a szakszervezeteken keresztül minden kiadót, múzeumot vagy más kulturális intézményt próbál bekebelezni, saját elképzelései szerint formálni, a saját ideológiájának megfelelő tanító célzatú művészi termékeket kitermeltetni.45

 

Érdekességképpen említek egy újabb könyvecskét, amely a már aktiváló szakszervezeti káderek tapasztalatait tartalmazza élményszámba menő beszámolók formájában: A szakszervezeti csoportvezetők tapasztalataiból. Egyetlen beszámoló vonatkozik Kolozsvárra, mégpedig a Flacăra gyár szakszervezeti csoportvezetőjének tollából. De egy beszámoló sem említi a szórakozás alkalmait, kizárólag a nevelő szórakozási formákat: kurzusok, filmklub (csakis nevelő, szakmába vágó filmek, mint például: A selejt bosszúja), amatőr színház, könyvtározás (több bányásznak kedves olvasmánya volt A szénkövület keletkezésével kapcsolatos új elgondolások A. A. Gapejev tollából). Megtudjuk azt is, hogy a szakszervezeten belül külön tömegművelési megbízott létezett és munkálkodott. A könyvecske érdekessége, hogy külön sorozatba illeszkedik bele, amely A szakszervezeti aktivista kiskönyvtára címet viseli46.

 

Külön szabályzatot adott ki az Országos Szakszervezeti Tanács a munkásklubok működésével kapcsolatban: A szakszervezeti klubok működési szabályzata. Az alig tizenvalahány oldalas kis brosúra a klub minden aspektusára kitér (miléte, szervezése, vezetősége, feladatai, szerkezete, feloszlása) néhány minimalista mondat erejéig. A feladatokkal kapcsolatban újat nem hoz, de a fontossági sorrend sokatmondó: 1. Hozzájárul a dolgozók politikai színvonalának emeléséhez; 2. A termelési feladatok teljesítésére és túlszárnyalására ösztönzi a dolgozókat; 3. Terjeszti a marxi–lenini– sztálini tanokat; 4. Segíti a dolgozókat kulturális színvonaluk emelésében.47 A hétvégi szórakozási formákról ezen nyomtatvány sem szolgál információkkal.

 

Feltáratlan forrásként említhetek egy könyvsorozatot, amely a fenti művek szellemében állíttatott össze, és amely esetleg tartalmazhat néhány adatot a szabadidő eltöltésével, de elsősorban a szakszervezetekkel kapcsolatos dokumentumokban gazdag: Documente din istoria mişcării muncitoreşti din România. A sorozat különböző kötetei hosszabb-rövidebb periódusokat foglalnak össze (1821–1878, 1879–1892, 1893–1900, 1900–1909, 1910–1915, 1916–1921). Ezekben a kötetekben híradások, kiáltványok, röpcédulák, programjavaslatok, teoretikus írások, felhívások, tiltakozó levelek és sok más dokumentum van ömlesztve. Ugyancsak tartalmazhatnak információkat a különböző gyárakról írott munkák, esetleg monográfiák. Fodor László és Gavril Jucan munkájáról van tudomásom, az Uzina Mecanică de Material Rulant “16 Februarie” Cluj. 1870–1970 című kötetről, amelyben azonban nem találtam konkrét információkat a kutatott témakörben.

 

Összegzésképpen elmondható, hogy a történettudományi szakirodalom nem tárgyalja a kutatás témáját képező szórakozási formákat, de gazdag háttérinformáció-forrást képez. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy a korabeli történetírás és a propagandaanyagok milyen szerepet szántak és ennek megfelelően milyen diskurzust forgalmaztak a munkásszervezetek egészével kapcsolatban. A fentiekben vázolt kép akkor lesz igazán izgalmas, amikor összevethetővé válik a biografikus interjúk szövegeivel, hiszen már most sejlik, hogy a valóságban ezek a klubok nem az ideológiai
tevékenységért, hanem a szórakozási alkalmak miatt voltak közkedveltek. A hivatalos történetírás viszont a munkásmozgalom és a kommunizmus fejlődéstörténetének szerves részévé alakítja a munkásszervezetek históriáját.

  JEGYZETEK

  1. Edward T. Hall Rejtett dimenziók. Katalizátor Iroda, Bp., 1995. 9–15

  2. Barna Gábor: Mentális határok – megduplázott világok. In: Balázs Géza–Csoma Zsigmond–Jung Károly– Nagy Ilona–Verebélyi Kincső (szerk.): Folklorisztika 2000-ben. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. II. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Bp., 649–695.

  3. Vö. Masao Yamaguchi: Központ és periféria a kultúrában. Jel-kép. (1990). 1–2. sz. 101–102.

  4. Bodó Julianna–Biró A. Zoltán: Szimbolikus térfoglalási eljárások. In: Bodó Julianna (szerk.): Miénk a tér? Szimbolikus térhasználat a székelyföldi régióban. KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja–Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 25.

  5. Gyarmati Zsolt: Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán. KOMP-PRESS–Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2005. 301–302.

  6. Kacsuk Zoltán: Szubkultúrák, poszt-szubkultúrák és neo-törzsek. A (látványos) ifjúsági (szub)kultúrák brit kutatásának legújabb hulláma. Replika. 2005. 53. sz. 91.

  7. Vö. Klaniczay Gábor: Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években. Noran Kiadó Kft., Bp., 2004. 22–23.

  8. Rácz József: Ifjúsági (szub)kultúrák, intézmények, devianciák. Scientia Humana Társulás, Bp., 1998. 59–64.

  9. Szapu Magda: A zűrkorszak gyermekei. Mai ifjúsági csoportkultúrák. Századvég Kiadó, Bp., 2002. 14.

10. Nagy Terézia: Az underground zenei szubkultúra a mai nagyvárosban. Tabula. (2002). 2. sz. 255.

11. Szerdahelyi István: Szubkultúra. In: Uő (főszerk.): Világirodalmi Lexikon. XIV. Akadémiai Könyvkiadó, Bp., 1992. 805.

12. Rolf Schwendtner: A szubkultúra elmélete. Helikon. XXII. évf. (1976). 1. sz. 76–85.

13. I. m. 76.

14. Albert K. Cohen: A szubkultúrák általános elmélete. In: Huszár Tibor–Sükösd Mihály (szerk.): Ifjúságszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1969. 264–286.

15. Dragan Kokoviæ: Kultúra, szubkultúra, ellenkultúra. www.symposion.org.yu/archivum/28–29/04.htlm

16. Paul Willis: A skacok. Iskolai ellenkultúra, munkáskultúra. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 2000. 46.

17. I. m. 248.

18. Klaniczay Gábor: i. m. 21–22.

19. Köpeczi Béla: Kultúra – szubkultúra – szubliteratúra. Helikon. XXII. évf. (1976) 1. sz. 4–6.

20. Majtényi György: Életstílus és szubkultúra. Az autózás története (1920–1960). Korall (2000) Nyár. 101–104.

21. Aurora Liiceanu: Picarescul academic. Din stereotipiile elitelor. Dilema. VII. évf. (1999). 357. sz. 6.

22. A történettudományi szakirodalom és a forráshasználat kérdéseiben nagy segítségemre voltak Lőnhárt Tamás és Tóth Szilárd történészek, valamint Szabó Zsolt. Ez úton is köszönöm önzetlen segítségüket.

23. Gaal György: Kolozsvár magyar helytörténeti irodalma 1990 után. In: Uő: Kolozsvár vonzásában. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 433–434.

24. Asztalos Lajos: Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár. Kolozsvár Társaság–Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004. 89, 139, 146, 420, 519.

25. Fodor László–Vajda Lajos: Adalékok az erdélyi szakszervezeti mozgalom történetéhez (1848–1917). A Szakszervezetek Központi Tanácsának Kiadója, Buk., 1957. 10.

26. I. m. 14.

27. I. m. 15–31.

28. I. m. 38–40

29. Gheorghe I. Bodea–Fodor László–Vajda László: Cluj. Pagini de istorie revoluţionară 1848–1971. Comitetul Judeţean Cluj al P. C. R. Secţia Propagandă–Institutul de Studii Istorice şi Social-Politice de pe Lîngă C. C. al P. C. R., Sectorul Cluj, Cluj, 1971. 70–71.

30. I. m. 78–81.

31. Jordáky Lajos: Az 1920-as októberi általános sztrájk Kolozsváron. In: Uő: Szocializmus és történettudomány. Politikai Könyvkiadó, Buk., 1974. 201–211. és Vajda Lajos: A politikai, ideológiai és szervezeti tisztázódás folyamatáról az erdélyi munkásszervezetekben a szocialista pártnak kommunista párttá való átalakításáért. In: Aluta III. 1971. Sepsiszentgyörgyi Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 1973. 35–36.

32. Dragne, Fl.–Iacoş, I.–Munteanu, N. G.–Petrişor, V.: Mişcarea sindicală din România. Editura Politică, Buc., 1981. 298–317

33. I. m. 341–342.

34. Jordáky Lajos: A kolozsvári ipari munkásság. Korunk. XIII. évf. (1938) 2. sz. 97–102. és Uő: Téglagyári munkások. Korunk. XIV. évf. (1939) 7–8. sz. 654–657.

35. Dragne, Fl.–Iacoş, I.–Munteanu, N. G.–Petrişor, V.: i. m. 444–558.

36. Bányai Ladislau: Uniunea Oamenilor Muncii Maghiari din România (M.A.D.O.SZ.). In: Organizaţii de masă legale şi ilegale create, conduse sau influenţate de P.C.R. 1921–1944. Vol. II. Editura Politică, Buc., 1981. 72

37. Gheorghe I. Bodea–Fodor László –Vajda László: i. m. 341–344.

38. Lázár József: Hogyan gazdálkodnak szabad idejükkel? Korunk. XIX. évf. (1960). 7. sz. 840.

39. Dragne, Fl.–Iacoş, I.–Munteanu, N. G. – Petrişor, V.: i. m. 563.

40. A szakszervezetek szerepe és feladatai. (A Román Kommunista Párt Dokumentumai. Szöveggyűjtemény.) Politikai Könyvkiadó, Buk., 1973. 53–54.

41. I. m. 103–110.

42. Documente, hotărîri şi instrucţiuni privind activitatea sindicatelor. Editura Politică, Buc., 1967. 41–43

43. I. m. 369–395.

44. A szakszervezeti osztálybizottság feladatai és munkamódszerei. A Szakszervezetek Központi Tanácsának Könyvkiadója, Buc., 1958. 19–22.

45. Documente, legi, hotărîri şi instrucţiuni în ajutorul activului sindical. Editura Politică, Buc., 1971. 469–517.

46. Grigore Achim–Pócsi László–Szilágyi Margit–Alexandru Stan: A szakszervezeti csoportvezetők tapasztalataiból. A Szakszervezetek Központi Tanácsának Könyvkiadója, Buc., 1953

47. A szakszervezeti klubok működési szabályzata. Országos Szakszervezeti Tanács, Buk., 1959. 6–9.