Áprlilis 2006
Politika–hatalom


  Bevezető
  

  A vidra és a gém (vers)
  Balázs Imre József

  Kormányozni – ellenzékben lenni
  Schlett István

  Ethnosz és démosz
  Demeter M. Attila

  Hatalom és ellenzék
  Beszélgetés Markó Bélával, az RMDSZ elnökével, a román kormány miniszterelnök-helyettesével, a Korunk szerkesztőségében, 2006. február 24-én

  Civil társadalom vagy pártpolitika
  Pomogáts Béla

  Az új Európa narratívái
  Beszélgetés Schöpflin György europarlamenti képviselővel

  9 kiló
  Selyem Zsuzsa


Generátor
  Óda a lila szamárhoz, Nikotinhal (versek); Május 36., péntek 13. (próza)
  Papp-Zakor Ilka


1956–2006
  Távlatok és értékhorizontok
  Balla Bálinttal 1956-ról beszélget Peti Lehel

  Szabó Lőrinc ki-bejáró lelke 1956-ban (vers)
  Lászlóffy Csaba

  Sorin Titellel ’56-ban (és ’69-ben)
  Kántor Lajos

  Melankólia
  Sorin Titel


Toll
  A nemesség mai helyzete Németországban
  Degenfeld Sándor


História
  Infrastruktúra és iparfejlődés Kolozsváron a dualizmus korában
  Nagy Róbert


Mű és világa
  Vadak a végeken
  Murádin Jenő


Közelkép
  A romániai magyar sajtónyilvánosság a kilencvenes években
  Papp Z. Attila

  Nemzeti értelmezési keretek és tabuk a kisebbségi médiában
  Sükösd Miklós


Levelestár
  Hamvas Béláról, a „Hamvas-botrányról”
  K. L.


Téka
  „Szinte regényfigura” (ingajárat)
  Vallasek Júlia

  Óvatos beletenyerelés
  Tamás Pál

  „Az emberek többsége rossz”
  Rigán Lóránd

  Dilemmák és stratégiák a kivándorlási folyamatban
  Peti Lehel

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A nemzetközi jog felbomlása
  Horváth Andor

  A kommunizmus elítélése
  H. A.



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Beszélgetés Schöpflin György europarlamenti képviselővel

Az új Európa narratívái

Az európai integráció intézményei a politikai hatalom új formáit honosították meg földrészünkön. Ezek az intézmények nemzetek és államok fölöttiek, s ezért felváltva hol az a vád éri őket, hogy túl nagy hatalom összpontosul bennük, hol pedig az ellenkezője, hogy tudniillik nem elég erősek, vagyis nem képesek Európát valóban egységes hatalomként képviselni és működtetni. Hogyan látja a közös Európa hatalmi intézményeinek ezt a kettős megítélését?

Szerintem mind a két értékítélet pontos és helyes, eltérő szemszögből nézve és eltérő helyzetekben. Kérdés persze az is, hogy az ember mit gondol egyáltalán az európai integrációs folyamatról. És nagyon megoszlanak a vélemények. Van, aki teljesen közömbös az egész dolog iránt. Akinek nem számít. Vannak azután az euro-szkeptikus hozzáállás különböző változatai. Mivel ott éltem évekig, én az angolokét ismerem a legjobban. Ők igazából nem látják, és nem is akarják látni a miértjét. Hogy mire jó egyáltalán az európai integráció. Teljesen felesleges, nincs rá szükség, hanem mindenki csak kereskedjen. Ők igazából szabad kereskedelmi zónát akarnak, nem egy közös piacot. Ameddig ilyen gazdasági folyamatokról volt szó, az angolok elfogadták. Muszáj volt nekik belépni. Itt még teszek egy kis kitérőt. Természetesen Európában van élet az Európai Unión kívül is. Norvégia, Svájc – erre példa. A probléma az, hogy ha egy ország kereskedni akar az Európai Unióval, akkor alkalmazkodnia kell az uniós előírásokhoz, amelyeket nélküle hoznak meg, ha kívül marad. Vonatkozik ez a szabványokra, a gyártmányok eurokonform, kompatibilis jellegére stb. Ezen a szinten az angolok azt mondják: igen, O.K., akkor jobb bent lenni. Csakhogy – amit az angolok nem látnak, és szerintem a svédek sem nagyon látják – ebben van már egy adag politika. Foucault-tól tudjuk, hogy minden tranzakcióban van valami hatalom. Többnyire mellékes alkotó elem, teljesen triviális. De amikor  kereskedelemről beszélünk, akkor már nem is annyira triviális. Úgy, ahogy most van, az angolok és az euroszkeptikusok még képesek elfogadni. Az európai integrációs folyamatnak azonban mindig is voltak politikai célkitűzései. Csak el kell olvasni, mit mondtak az „alapító atyák” a legelején, tehát az ötvenes években. Teljesen egyértelmű: igenis politikai célkitűzéssel indultak. Az európai integráció, az Európai Unió valóban egy politikai képződmény.

Szerintem két szintű politizálásról, politikai rendszerről lehet beszélni. Egyfelől: mi az európai integráció mostani narratívája, illetve miért integrálódunk? Körülbelül 1989-ig ez eléggé világos volt: azért, mert ez önmagában is jó. Részben mert az Unión belül tényleg nagy dolgok történnek, de ugyanakkor Európa egysége már maga is pozitívum. Ez az, amit most erősen megkérdőjeleznek. Én, aki elkötelezett híve vagyok az integrációnak, erre azt mondom, hogy azok a narratívák, amelyek legitimálják az európai integrációt 1950-től kezdődően, mára kifáradtak. Ha ugyan egy narratíva fáradt lehet. Ezek már nem mondanak nagyon sokat. A fiatal korosztályt egyszerűen nem érdekli az, hogy „béke van”. Mert ők nem élték át azokat az éveket, amikor nem volt béke, sem a következményeit annak, hogy nem volt béke. Ha én itt kinézek az ablakon,  látom a Vérmezőt, és én még emlékszem arra, amikor tele volt hullával az ostrom után. A mögöttünk lévő  Déli pályaudvar pedig agyon volt bombázva. A Vár katasztrofális állapotban volt, az egész környék egy nagy romhalmaz. Tehát én nagyon nem szeretném ezt még egyszer látni, és nemcsak itt Budapesten, hanem alapvetőleg sehol sem. Tehát nekem még szól ez a narratíva, hogy „Béke legyen!”, de azt is megértem, hogy a fiatalok számára ez már eleve adott, tehát nem kell vele különösképpen foglalkozni.

Ebből kiindulva – szerintem – újabb narratívákat kell alkotni. Én konstrukcionista vagyok szociológiai értelemben és nem esszencialista – azt hiszem, hogy ez már elég egyértelműen kiderült. Akkor pedig az a kérdés: melyek legyenek Európa narratívái, hogy azok körül folytatódhasson az integráció. Egy írásomban négy vagy öt ilyen témával jöttem elő. Az egyik a nagy vita arról, hogy hol legyen a határ a szociális és a liberális Európa között, illetve az Adásvétel Európája, és az Értékek Európája között? Az angolok teljesen az adás-vétel Európa mellett vannak, csak gazdasági folyamatok számítanak. És tagadják igazából a politikát, s a politika szükségességét. A franciák, a németek, a spanyolok, talán az olaszok is, továbbá a kisállamok elfogadják azt, hogy igenis politikai mélyítésre is van szükség, nemcsak gazdaságira, és ehhez mindenképpen ki kell alakítani egy újabb formáját a társadalmi protekcionizmusnak. E gondolatmenet értelmében Európa tényleg egy teljesen új és nagyon nehéz probléma előtt áll. Amit lehet, hogy csak kevesen vizionálnak úgy, mint én. Ami nem azt jelenti, hogy nekem igazam van, bár én szeretném, ha így lenne. Ez a teljesen új helyzet abból áll, hogy Európa történelmében először a szakképzetlen munka értéke katasztrofálisan csökkent azáltal, hogy Kína, valamennyire India, valamennyire más országok beléptek a világpiacra. Tehát a probléma nem az – ahogyan az újságok előszeretettel tálalják –, hogy kínai áru dömpingáron kerül Európába, hanem az, hogy a kínai munkás olyan elenyésző fizetésért állítja elő ezeket az árúkat, hogy mi nem tudjuk ezzel fölvenni a versenyt. Tehát Európa lakosságának talán harminc, de lehet, hogy csak húsz százaléka nem versenyképes. Ezek az emberek tulajdonképpen nem tudnak megélni Európában, mert az ő munkájuk nagyon keveset ér. Mihez kezdünk egy olyan személlyel, mondjuk egy ötven vagy akár csak harminc éves munkással, legyen bár nő vagy férfi, aki eddig dolgozott valahol, de akinek a munkájára már nincs szükség, ezért kiteszik az utcára? Mi lesz vele? Politikai – nem gazdasági – szempontból ez szerintem elfogadhatatlan, mert az, amit én közpolgáriságnak nevezek – fordításomban ez a citizenship megfelelelője –, feltételezi, hogy mindenki egyenlő közpolgára a maga államának, illetve Európának

Ezek szerint Európának gondoskodnia kell valahogyan, valamennyire, valamilyen formában állampolgárairól. A mostani gondoskodás – a munkanélküli segély, a szociális juttatások – rettenetesen megterheli a költségvetést. Tegyük föl, hogy a felesleges munkaerő egy részét át lehet képezni. Hát, én nem nagyon hiszek abban, hogy egy ötvenéves esztergályosból írnokot lehet képezni, de ez talán egy szélsőséges eset. Utcaseprő lehet belőle. A nyomdász-szakma jó példa arra, hogy amikor egy iparág, egy technológia teljesen átalakul, azok, akik korábban művelték, egyszerűen eltűnnek. Nincs rájuk szükség. Én nem vagyok ellene a technikai robbanásnak – nem is nagyon lehet: van, aki nem szereti a napszúrást, van, aki nem szereti a sajtot –, rendben van, ez a globalizáció, ezzel szembe kell nézni, de akkor ki kell találni, hogy mi történjen ezekkel az emberekkel, és nemcsak a biztonságukat, ami szinte magától értetődik, hanem a méltóságukat is meg kell védelmezni. Ami ezeket a narratívákat illeti, valahogyan ki kell alakítani az új formáját annak, hogy mit csinálunk azokkal az emberekkel, akik túl lassan alkalmazkodnak. Nehéz. Nagyon nehéz.

Ehhez még hozzátenném a mentális térkép elméletét. Hogy tulajdonképpen az emberek negyven-ötvenéves korukra kialakítottak egy ilyen térképet a fejükben, és ahhoz igazítják a világot. Ez teljesen ellentmond a kognitív hozzáállásnak, hogy mindent, amivel találkozunk, eleve eredeti formában vagyunk képesek elemezni vagy megítélni. Szerintem ez nem igaz. Az emberek nagy többsége elkényelmesedik, de mindenesetre nehezen tudja megérteni azokat az új, robbanásszerű folyamatokat, melyekről az előbb beszéltem. Tehát én nagyon is együtt érzek egy olyan valakivel, aki egész életét a kommunista rendszerben töltötte, és 55 éves korára szétment a kommunizmus. Mit csináljon az életével? Hogyan tudja megtanulni, megszokni az új formákat? Tehát alapvetően – és szerintem ez az egyik nagy problémája az összes posztkommunista államnak – nagyon sokan a régi vágásba próbálják visszarántani azt, amit igazából már nem lehet. Ezért mondom azt, hogy mindenképpen meg kell teremteni azokat a társadalmi intézkedéseket és formákat, amelyek valóban egyfajta biztonságot adnak az embernek. Nem lehet mindent a piacra bízni. Én nem vagyok piacellenes, ne legyen félreértés, de a piac nem old meg mindent. Ez lenne az egyik narratíva.

A másik narratíva – ami ennél sokkal ambiciózusabb – a globalizáció folyamata, folyamatai, amivel most mi szembenézünk. Ezek önműködőek abból a szempontból, hogy átláthatatlanok és egyedi döntések következményei, eredményei. Ez az úgynevezett káosz-elmélet, a „pillangó-szárny”-elmélet: ha itt most megrezdül a pillangó szárnya, akkor földrengés lesz Kínában – valahogy így. Mi hagyományosan Európában lineárisan gondolkodunk. Ok-okozati összefüggés, világos, egyértelmű gondolkodásmód, ehelyett pedig a globalizáció egy sokkal bonyolultabb etiológiai rendszert hoz létre. Nem tudjuk átlátni a következményeket. A hagyományos társadalomban élő átlagember erre nincs felkészülve. A globalizációval nem az a baj, hogy létezik, hanem az, hogy semmiféle politikai kontroll felette nincs. Márpedig, ha egy demokratikus rendszerben valaki hatalmi döntések áldozatává válhat, akkor létre kell jönnie valamiféle politikai kontrollnak. Ha nagyon ambiciózus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy ez Európa szerepe, hogy alakítsa ki ezt a demokratikus kontrollt a globalizáció felett. Mert az, amiben most élünk, az ebből a szempontból nem demokratikus. És most nem beszélek a szervezett bűnözésről, meg a drogkereskedelmről, ami egyébként természetes velejárója a globalizációnak, bár annak szószólói erről nem akarnak beszélni.

És végül még van egy ilyen lehetséges narratíva. Az elmúlt három-négy-öt év során kiderült, hogy egyre több új állam, társadalom került modernségbe. Tehát kialakít egy nem európai modernséget. Ide tartozik Kína természetesen, India, Brazília, Malajzia, más országok is, amelyek már sok tekintetben modern államok, modern társadalmak, ha nem is mindenben –, de egészen máshonnan kerülnek ebbe a modernségbe, mint Európa, más társadalmi szerkezettel. Például a nagycsalád Európában igazából már ezer éve nem játszott fontosabb szerepet, a kis család az, ami döntő. A Közel-Keleten vagy Indiában a nagycsalád az, ami dominálja az emberi kapcsolatokat. Ez az első számú lojalitása az embereknek. Tehát amikor ők sikeresen létrehoznak egy technológiai modernséget – és nemcsak technológiait –, akkor másféle előzetes kultúrából jönnek, és másféle kulturális gyakorlatokat alakítanak ki, mint mi. Az én kérdésem az, hogyan tudjuk ezeket abba az irányba befolyásolni, hogy megmaradjanak demokratikusnak, illetve legyenek demokratikusak. Tehát India is, Brazília is a maga módján legyen demokratikus, Kína egyelőre semmiképpen nem az, Malajzia félig-meddig. Tehát itt nagyon nehéz problémákkal állunk szemben, de szerintem ezeket a problémákat Európának érdemes felvállalnia. Még azt is pozitívumnak tartanám, ha Európa képes lenni megszelídíteni az Egyesült Államokat, bár az sem lesz könnyű.

Mondjuk ez az a három (és fél) narratíva, amely köré építeni lehetne és érdemes lenne az integrációs folyamatokat.

A másik szinten azt látjuk, s ez sokkal tisztább politológiai, vagy inkább szociológiai képződmény, hogy az évek során az európai integrációs folyamat által létesült intézményrendszer kialakított egy európai szintű politizálást. Ami Brüsszelben történik, az már nem tartozik egyetlen tagállamra sem, noha azok megpróbálják befolyásolni a döntéseket. Természetesen van valami befolyásuk az európai közpolgároknak, de nem nagyon sok. És ezt szerintem mindenképpen kell demokratizálni. Épp most írok erről egy tanulmányt, amelyben próbálom megragadni, mi van, és mit lehet, mit kell megteremteni az európai polisz fogalmával kapcsolatosan. Amikor európai szintű politikáról beszélünk, akkor érdemes gondolkodni arról, hogy mit is jelent ez, mennyire hasonlít, illetve nem hasonlít a hagyományos állami politizáláshoz. Tudjuk, hogy az állami politizálás sem egyforma. Svédország egészen más, mint Portugália, Finnország más, mint Magyarország, de ez mind normális európai demokrácia. Szerintem az európai polisz más lesz, mint a hagyományos nemzetállamok működése, de hogy milyen lesz, azt nem tudom. Lesznek államok, amelyek azt mondják, hogy igen, rendben, ebből nekünk nem kell. Erre az a válaszom, hogy O.K., akkor maradjatok ott, ahol vagytok. Azt is el kell tudni képzelni, hogy nincs többé egységes integrációs folyamat, helyette több sebességű Európa jön létre. Nem biztos, hogy Közép-Európának ez különösebben előnyére lenne. De az élet nem tökéletes...

A strasbourgi parlament összetétele leképezi az európai politikai pártok térképét, anélkül azonban, hogy tükrözné a tagállamok pillanatnyi politikai berendezkedését. Lehet-e ilyen körülmények között (kormányzó) hatalom és ellenzék viszonyáról beszélni?

Nem, éppen ez az! (Elsősorban ez nem egy strasbourgi parlament, hanem egy brüsszeli parlament. Tehát mindkét helyen tevékenykedünk. A plenáris üléseket tartjuk Strasbourgban, mi már nagyon szeretnénk onnan eltűnni és csak Brüsszelben lenni, de nem baj. Ez egy más kérdés.) A leendő vagy alakulóban levő európai polisz felől nézve mi csakugyan az európai polgárokat képviseljük, de nem biztos, hogy minden szempontból az európai tagállamok érdekeit. Tehát itt vannak az eltérések. Lehetséges, hogy egy képviselő  azt mondja: a francia vagy a magyar érdek ezt meg ezt diktálná, de az összeurópai érdek – az én megfogalmazásom szerint – másképpen fest. Melyik fontosabb nekem? Kit képviselek? Tehát az egész reprezentáció fogalma tulajdonképpen kétértelmű. Ehhez még hozzátenném azt is, hogy nem egészen két évvel ezelőtt, amikor én kampányoltam itt, Magyarországon, akkor lehet, hogy én voltam az egyetlen – huszonnégyen vagyunk és tényleg valószínűnek tartom, hogy én voltam az egyetlen –, aki úgy kampányolt, hogy ha engem beválasztanak az Európai Parlamentbe, akkor ott majd Magyarországot fogom képviselni, Magyarországon pedig Európát. Az egyik sokkal könnyebb a másiknál...

Tehát a szóban forgó probléma nagyon komoly dolog, amivel egyelőre igen kevesen néznek szembe. Mármint, hogy igenis létezik egy európai érdek, ami alkalomadtán eltér az állami vagy a nemzeti érdektől. Ebből a szempontból nézve a hatalom/ellenzék fogalma igazából nem alkalmazható az Európai Parlamentben. Ez sok tekintetben nem olyan, mint a hagyományos hatalomgyakorlás, mivel mások a törésvonalak. Sok törésvonal van. Van persze bal és jobb oldal. De a kettő időnként összeáll. Ez egy nagyon konszenzuális parlament: mindent előzetesen megtárgyalnak, végigbeszélnek. Háttéralkuk születnek, nagyon vitás esetekben ez teljesen egyértelmű. Múltkor volt ez a szolgáltatási irányelv („Services Directive”), ahol teljesen világos és egyértelmű volt, hogy a Néppárt leült a szocialistákkal, és egy nagyon bonyolult alkut kötöttek, a mi kárunkra. Tehát az újonnan csatlakozott államok kárára, illetve az angolok is ellenezték, a svédek is. Érdekes átszavazások voltak. Most már nem tudom pontosan, hogy ki hogyan szavazott, hogy például a brit szocialisták a szocialistákkal szavaztak-e, vagy a britekkel? De ezek érdekes dolgok. Törésvonal a pártokon belül. Vagy törésvonal – ez esetben eléggé világosan – az új és a régi tagállamok között. Nem tökéletes, de megvan. Azután törésvonal a kis és nagy államok között. Az viszont világos.

A román politikai közéletben nagy vihart kavart az elmúlt hetekben az a Frunda György nevéhez fűződő Ajánlás, amely a nemzet fogalmának új meghatározására tett kísérletet. Mennyire találja fontosnak és lehetségesnek, hogy az európai országok közgondolkodása közeledjék egymáshoz ebben a meglehetősen érzékeny, eltérő történelmi előzményekre visszatekintő kérdésben?

Átnéztem a Frunda-jelentést. Mint politikai jelentés értékes és nem érdektelen, de tudományos szinten megközelítve nagyon gyenge. Én abból indulok ki, hogy a nemzet politikai-szociológiai-kulturális-gazdasági-antropológiai tényező és folyamat. Köze van egyrészt a hatalomhoz, másrészt a hatalom legitimációjához. Cseppfolyósan és nehezen definiálható a hagyományos módszerekkel. Szerintem igazából csak egy posztmodern diskurzív elméleten keresztül lehet megérteni, tehát a nemzet nekem különféle diskurzusok, diskurzivitások összessége. Beleértve azt is, hogy az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz, a hatalomhoz, múltjukhoz, jövőjükhöz, mire törekszenek azokon a diskurzusokon és narratívákon keresztül, amelyeken át lebonyolítják  kulturális gyakorlataikat. Hozzátartozik a törésvonal vagy a mentális határvonal is, az ezek mentén létező szűrők: mit engedünk be, mit nem engedünk be stb. Melyek a fő szimbólum- és mítoszrendszerei bármely kollektív önazonosságnak stb. stb. Ez így annyira elméleti, hogy a politikában ezzel nem lehet operálni. Tehát Frunda megközelítése ebből a szempontból politikailag reálisan közelíti meg, de szerintem nagyon leegyszerűsíti a folyamatot, és ezáltal megkérdőjelezhető. Nem abból a szempontból, ahonnan őt támadták Romániában. Az teljesen más kérdés. A románok egy teljesen primitív nemzetelmélettel dolgoznak, és azt hiszem, hogy ami őket illeti, hiába dolgoztak a különféle tudósok, akik ezzel foglalkoztak, ezt senki sem vette be. Pedig hát  ott is van egy pár ember, aki ismeri ezt az egész elmélettörténeti vitát, hogy mi a nemzet, mire jó, stb. Én minderre azt mondanám, igenis, olyan világban élünk, ahol a nemzet számít, ahol, ha nem is egész életünket, de komoly részeit most is és még nagyon hosszú ideig determinálja. Tehát én elvetem a nyugatiak posztnemzetiességét, amit ők nagy előszeretettel dobnak be ilyenkor, hogy „Ti, keletiek, ti azért még mindig nemzetiek vagytok, ami azt jelenti, hogy nacionalisták. Mi már nem. Mi esetleg védünk nemzeti értékeket, illetve érdekeket, de mi nem vagyunk nacionalisták. Amikor mi viselkedünk így és így, akkor az normális, demokratikus érdekérvényesítés” – mondják az angolok, mondják a franciák – „amikor ti ugyanezt teszitek, akkor az már nacionalizmus.” Azért mégis! Itt valahol elvész a következetesség... Maradjunk csak a vitánál. Legyen  állandó jellegű vita. Vitatkozzunk arról, hogy mit értünk azon, hogy „nemzet”. Zárójelben még hozzátenném, hogy az elmúlt tíz évben kialakult egy nagyon kártékony szóhasználat az angolban. Átvették az amerikaiból a nation szó állam jelentését. És a különbséget nem teszik meg. Különféle angol űrlapokon a nationality  azt jelenti, hogy állampolgárság. Ismerek egy felvidéki magyart, aki, még 2004 előtt, szlovák útlevelével Angliába érkezett, és amikor kitöltötte az űrlapot, a „nationality” rovatba beírta, hogy „magyar”. Hogy lehet ő magyar, ha egyszer szlovák útlevele van? – kérdezte a határőr. Úgy, hogy ő szlovákiai magyar – válaszolta, ami persze már túl bonyolult volt egy angol határőrnek. Ez is példázza azt a zűrzavart, amelyet a nem megfelelő fogalomhasználat okoz. Ezért mondom azt:  folytassuk a vitát. Tisztázni kell a kisebbség  és a „citizenship”, a közpolgáris viszonyát. Van azután a nem történelmi kisebbségek problémája, a bevándorlóké, akik esetleg már francia, német, belga állampolgárok, de igazából nagy  kérdőjel, hogy mennyire fogadják őket be. Illetve mennyire akarnak azonosulni azzal az állammal nemzeti szinten, nemzeti alapon, amikor az tulajdonképpen átetnicizált. Lehet-e valaki francia úgy, hogy soha életében nem hallott Racine-ról? Azt hiszem, hogy nem. Angliában egyre inkább az a helyzet, hogy még ha hallottak is Shakespeare-ről, biztosan nem olvasták. Az én időmben még megtanultuk. Az angol iskolával nagy bajok vannak, ami külön probléma... Az angolok egyre rosszabbul beszélik a saját nyelvüket.

Romániát illetően ez a vita szerintem égetően fontos. Valahogyan el kell indítani azt a folyamatot, amikor a román többség elfogadja azt, hogy ez többnemzetiségű ország, ahol különféle nyelveket beszélnek, különféle kultúrákat művelnek, melyek egyenrangúak a többségivel. Még a legliberálisabb román is nehezen látja be, hogy ahol másfél millió magyar él, ott a magyar nyelvnek elvben egyenrangúságot kellene biztosítani. Amikor volt az a filmvetítés Brüsszelben, aminek én voltam a főszervezője [a csángókat bemutató filmről van szó – szerk. megj.], utána a vita során szóvá tettem: Romániának  – ha a finn modellt követjük – kétnyelvűnek kellene lennie. Ez nagyon nem tetszett nekik. Pedig az ő homogén nemzetfogalmuk ma már teljesen elavult és idejét múlt. De ezt hiába mondjuk nekik. Majd rájönnek valamikor, hogy így van, de ez a jövő zenéje. Remélhetőleg a következő korosztály, vagy az azt követő már másként fogja ezt látni. A probléma az, hogy ebből a korosztályból nagyon sokan elvándorolnak.

Írásaiból olykor visszaköszön egy Bibót is idéző gondolat, miszerint régiónk lakói (Kelet-, Délkelet-, Közép-Európára utalva) áldozatok. Kinek az áldozatai? A történelemé? A nagyhatalmi politkáé? A kulturális korlátoké?

Ebben a térségben az emberek előszeretettel állítják azt, hogy ők áldozatok. Tehát itt igazából egy áldozatiság-narratívával állunk szemben. Aki esetleg akaratán kívül szenved el valamit, ebben az értelemben áldozat. Nos lehet, hogy a térségnek rengeteg alapvető problémája van, de én nem mondanám azt, hogy mindenben csak áldozatok az emberek. Ez egy meddő vita igazából, mert nem vezet sehova. A közép-európai gondolkodásban – és ezt én a barokkból származtatom – fontosabb szerepet játszik a struktúrák léte és domináló hatása, mint az egyedi cselekvés lehetősége. Ebből kiindulva már érthető, miért ennyire fontos az áldozatiság-narratíva. Van ugyanis egy hatalmas előnye: aki áldozat, és el is fogadják annak, az erkölcsi magaslatra emelkedik. Nem tehet arról, hogy mit csinált és mit nem csinált. Be kell neki hódolni. Hátulütője azonban, hogy passzivitást idéz elő, valamennyire a múltba nézést. Nehezebb foglalkozni a jövővel, ha áldozatok vagyunk, mert akkor akármit csinálunk, úgysem fog megvalósulni. Tényleg látom ezt a térségben, de nem azonosulok ezzel. A történelem csupa cezúra, tessék megnézni Franciaország történelmét. Ugyanúgy tele van törésekkel, a franciák mégsem gondolják magukról, hogy ők csak áldozatok, hanem a francia gondolkodásban megvan a cselekvőképesség. Ez a cselekvőképesség az, ami nálunk gyenge. Az alapvető kérdés: mi az, amiről mi tehetünk, és mi az, ami már nem a mi felelősségünk. Ezt nagyon nehéz megszabni, de szembe kell vele nézni.

Írásaiban ritkábban foglalkozik Romániával. Hogyan vélekedik Románia jelenlegi politikai-társadalmi helyzetéről? Milyen perspektívában látja az ország EU-integrációs folyamatát?

Sokat foglalkoztam Romániával. Hosszú tanulmányt írtam 1974-ben a román nacionalizmus szerkezetéről,  van egy vagy két tanulmányom a román politikai hagyományok, politikai kultúra rendszeréről, elemeztem a késői Ceauşescu-érát. Különféle interjúkban nemegyszer beszéltem ezekről a kérdésekről.

Most érjük be azzal, hogy mi várható rövid távon. Úgy látom, hogy még mindig nem dőlt el a csatlakozás időpontja. A Bizottság, valamennyire a parlament részéről az a vélemény, hogy nem teljesítenek eleget. Nem a kisebbséggel kapcsolatosan – bár, ha nem szavazzák meg ezt a kisebbségi törvényt, akkor szerintem problémák lesznek, még nem tudjuk. A korrupció, a jogrendszer, a bírósági gyakorlat, az EU-normák betartása körül vannak nagyobb bajok. Szerintem az, ami Romániában kialakult, az egy kulturálisan  mélyen gyökerező korrupció. A jogi előírások helyett az árnyékgazdaság, a szürke gazdaság, a szürke kormányzat determinálja mondjuk a javak elosztását, nemcsak az anyagi javakét. Az Európai Unió elképzelése szerint ennek nem így kell lennie. Olyan nagy a szakadék, hogy én el tudom képzelni: április végén, május elején ki fogják nyilvánítani, hogy Románia csak 2008-ban fog csatlakozni. Ami pedig a mélyebb folyamatokat illeti, Románia egyáltalán nem felkészült a csatlakozásra. Az, hogy  nemcsak „belépünk” Európába, hanem ez szigorú követelményekkel is jár, még nem rögzült az emberek fejében, egyelőre még megrekedt a  verbális szinten. Találkoztam egy-két évvel ezelőtt egy román külügyi tisztviselővel, akinek feltettem a kérdést, mi  a román felfogás a szubszidiaritás elvéről. Világosan lehetett látni az illető arcán, hogy nem tudja, miről beszélek.

Van azután egy mélyebb vetülete is ennek az egésznek. Az Európai Unió abból indul ki, hogy a kormányok igazat mondanak. Hogyha pedig kiderül, hogy ez a román kormányra nem érvényes, akkor ennek következményei vannak. Annál nehezebb Romániát befogadni 2007-ben. Olyasmit is emlegetnek, hogy 2008 végén a tagságot fel lehet függeszteni egyes területeken – például az igazság- és a belügy területén –, ha a román kormány nem tesz eleget a vállalt követelményeknek. 

Ön jól ismeri Európának mind a nyugati, mind a keleti felét, nyomon követte az elmúlt évtizedek politikai fejleményeit földrészünkön. Most, e század elején, milyen elképzelés él Önben a 21. század második felének Európájáról?

Ez egy reménytelen kérdés, amire nem lehet választ adni. Már csak azért sem, mert olyan gyorsan változnak a dolgok, hogy aki tíz évre próbál jósolni dolgokat, az biztosan pórul jár. Tehát nem tudom. Még azt sem tudom, hogy mit szeretnék látni. Egy dologban biztosan lehetünk: annak a kimagasló szerepnek, amit Európa játszott eddig a világban, annak vége. Szembe kell nézni azzal, hogy történelmünk évszázadaiban először – nem tudom mióta – nem vagyunk az első helyen. Valamennyire a mi sorsunkat is mások fogják eldönteni. Annak, hogy bennünket befolyásol a világ többi része, vannak természetesen pozitív oldalai is. De az, amit Európa gyarmatosítás néven vitt a világ többi részébe, az most valamennyire az ellenkező irányba fordul, és az a világ, amit korábban harmadik világnak neveztünk, most egyre inkább befolyásolja azt, ami mi vagyunk és leszünk. Ez a posztkoloniális világ. Nekünk ki kell alakítanunk egy olyan identitást, amely  befogad egyes dolgokat, de kizár, kiszűr más dolgokat. Az, ami most van, az egy nagyon korai fázisa ennek, mindenbe óriási élvezettel belekóstolunk, és nem tudjuk igazából eldönteni, hogy mi az, ami – erkölcsileg, esztétikailag – nekünk kell. Ki kell alakítanunk azokat a mércéket, amelyek alapján azt fogjuk tudni mondani, hogy ez nagyon szép, de nem a miénk, nagyon ronda, nem fogom integrálni, illetve ez engem nem érdekel. Európának hosszú távon, gondolom, egyik új feladatköre, hogy kialakítson egy új esztétikai/erköl-csi/kulturális ítélőképességet. Mindent nem tudunk befogadni, az biztos. Mert ha mindent befogadunk, akkor annyira mások leszünk, hogy már teljesen meghasonlott állapotban éljük meg, amit meg akarunk élni.

Lesznek-e államok? Szerintem lesznek államok, bár másképpen, mint most. Az már eléggé egyértelmű, hogy a hagyományos, „kemény”, nemzeti szuverenitással rendelkező nemzetállam egyre kevésbé képes ellátni azokat a funkciókat, amelyeket harminc évvel ezelőtt még ellátott. Az állam hegemóniája az információ felett mára majdnem teljesen összeomlott: mindenféle információhoz hozzájuthatunk gyakorlatilag ingyen. Az információ soha eddig nem volt ennyire olcsó. Az államok szerintem  nem néztek még szembe azzal, hogy ennek következtében a polgárok is újabb hatalmi formákkal rendelkeznek. Tehát a jövőben új politikai képződmények, hatalmi formák fognak létrejönni, a társadalom is másképpen fogja magát szervezni. Az egységes közpolgárok, az egységes polisz fogalma tulajdonképpen tarthatatlanná válik. Igazam lesz, nem lesz igazam, az utókor fogja eldönteni.

Egyik írásában azt olvastam, hogy ön szerint a Nyugat nem értette meg a multietnicitás természetét, illetve összekeverte azt a multikulturalizmus fogalmával. A megoldást abban látja, hogy  Közép- vagy Délkelet-Európának ki kell alakítania a saját modernitását, meg kell találnia az  etnikai csoportok demokratikus struktúrákba való integrálásának módját. Összefügghet ez a térség országainak az EU-integrációra irányuló törekvésével?

Szerintem igen, ha megvan hozzá a kellő politikai akaraterő. Ahol  az intézményrendszer nem tükrözi a valóságot, ott az a rendszer és a hatalom mozgása  kiszámíthatatlan, minek következtében a félelem tovább él az emberben. A félelem hatására a demokratikus követelményekkel szemben álló kapcsolatrendszerek alaknak ki, és kézenfekvő, hogy az etnicitás, mint kapocs, fontosabb, mint a személytelen állam. Az etnicitás szerepe – többek között, nem mindenben – abból áll, hogy nagyobb bizalommal vagyunk az etnikai csoportunkhoz tartozó személy, mint egy kívülálló iránt. A modern demokráciaelmélet azt mondja, hogy minden egyes közpolgár egyenlő, és ugyanúgy kell benne bízni. Tudjuk, hogy ez egy fantázia. Erre még rájönnek nagyon komoly teherként minden egyes nemzeti közösség különféle narratívái, amelyek nem egyszer teljesen irreális irányba terelik azt a bizonyos közösséget. Nagyon nehéz ezt levetkőzni és azt mondani, hogy ez az egész dolog csak egy történet, nem ebből kell kiindulni, ez ne befolyásolja a mai politikát. Azért nehéz belőlük kilépni, mert ezek a mítoszok közösségfenntartó narratívák, holott  megnehezítik az európai szintű gondolkodást, hogy igenis, mi egy modern európai nemzet vagyunk. De még nem tartunk itt.

Ötven év telt el az 56-os forradalom óta. Angliai tapasztalatai és az Európai Parlamentben érzékeltek alapján hogyan vélekedik a kommunizmus örökségének mostani megítéléséről, arról, hogy mennyire elevenen él 1956 emléke a nemzetközi közvéleményben?

Az igazság az – legalábbis ahogy azt én látom –, hogy nemigen. Akik átélték ezeket az eseményeket, azok természetesen emlékeznek rá. De ’56 jelentősége nem érvényesül eléggé. Most az Európai Parlamentben elkezdtünk egy vállalkozást, hogy felevenítsük ezt a hagyományt. Tudatosítani kívánjuk, hogy ’56-nak igenis komoly szerepe van abban, hogy az európai közgondolkodás ebben a térségben is él, hogy a kommunizmus elleni fellépés szempontjából az ’56-os forradalom európai szintű esemény volt. Senki sem tagadja, hogy így volt, de nem érzékelik ezt világosan. Mondok egy példát. Az angol szóhasználatban mi mindig forradalmat mondunk („revolution”). Az angolok nem nagyon tesznek különbséget a revolt, uprising, upheaval, revolution  szavak között. Hiába magyarázom, hogy óriási a különbség egy felkelés és egy forradalom között – a forradalomnak vannak politikai célkitűzései –, erre rábólintanak, és azt mondják: igen. És tovább használják ugyanazt a kifejezést. Akik a volt kommunista államokból jönnek, azok sokkal inkább megértik, hogy miről beszélünk. Így van a lengyelekkel, de hozzátenném, hogy a kelet-németek is pontosan tudják, hogy nagyjából miről van szó. Egy fiatal lengyel képviselő, aki harminc éves lehet, elmondta, hogy ’56 az ő életében nagyon fontos esemény volt, pedig hát nem élte át, de így tartja számon. Csehekkel, szlovákokkal erről én nem beszéltem, de gondolom, ott is vannak, akik hasonlóan gondolkodnak. A nyugatiakkal nehezebben megy, de remélhetőleg lesznek olyan események, rendezvények, amelyeken keresztül valamennyire meg tudjuk változtatni a gondolkodást. Az emlékezet már ilyen. Fel lehet egy kicsit eleveníteni, s mindig át is kell kissé alakítani, mert ebből áll a történelem.

Kérdezett Gergely Orsolya