Áprlilis 2006
Politika–hatalom


  Bevezető
  

  A vidra és a gém (vers)
  Balázs Imre József

  Kormányozni – ellenzékben lenni
  Schlett István

  Ethnosz és démosz
  Demeter M. Attila

  Hatalom és ellenzék
  Beszélgetés Markó Bélával, az RMDSZ elnökével, a román kormány miniszterelnök-helyettesével, a Korunk szerkesztőségében, 2006. február 24-én

  Civil társadalom vagy pártpolitika
  Pomogáts Béla

  Az új Európa narratívái
  Beszélgetés Schöpflin György europarlamenti képviselővel

  9 kiló
  Selyem Zsuzsa


Generátor
  Óda a lila szamárhoz, Nikotinhal (versek); Május 36., péntek 13. (próza)
  Papp-Zakor Ilka


1956–2006
  Távlatok és értékhorizontok
  Balla Bálinttal 1956-ról beszélget Peti Lehel

  Szabó Lőrinc ki-bejáró lelke 1956-ban (vers)
  Lászlóffy Csaba

  Sorin Titellel ’56-ban (és ’69-ben)
  Kántor Lajos

  Melankólia
  Sorin Titel


Toll
  A nemesség mai helyzete Németországban
  Degenfeld Sándor


História
  Infrastruktúra és iparfejlődés Kolozsváron a dualizmus korában
  Nagy Róbert


Mű és világa
  Vadak a végeken
  Murádin Jenő


Közelkép
  A romániai magyar sajtónyilvánosság a kilencvenes években
  Papp Z. Attila

  Nemzeti értelmezési keretek és tabuk a kisebbségi médiában
  Sükösd Miklós


Levelestár
  Hamvas Béláról, a „Hamvas-botrányról”
  K. L.


Téka
  „Szinte regényfigura” (ingajárat)
  Vallasek Júlia

  Óvatos beletenyerelés
  Tamás Pál

  „Az emberek többsége rossz”
  Rigán Lóránd

  Dilemmák és stratégiák a kivándorlási folyamatban
  Peti Lehel

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A nemzetközi jog felbomlása
  Horváth Andor

  A kommunizmus elítélése
  H. A.



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Papp-Zakor Ilka

Óda a lila szamárhoz, Nikotinhal (versek); Május 36., péntek 13. (próza)

Óda a lila szamárhoz

 

Lila szamár, én trófeám!

Bőgésed táplál engemet.

S mert érted autotrófiám,

És nem mondod, hogy ez nem áll,

Lírám most hátbavereget.

Nikotintahal

 

Szobámban úsz egy nikotintahal,

Üres a csend, és semmit nem takar,

Mint eb küszöbön, a torkom úgy kapar,

A hátam viszket, és nincs, ki megvakar,

A magány nékem mindig bekavar,

S agyamba kúsz a nikotintahal.

Május 36., péntek 13.

 

M. éppen reggelizett, amikor a rádió bemondta, hogy aznap délután ötre várható a világvége.

– A katasztrófa kiindulópontja a központi vidámpark lesz, innen halad tovább minden irányba, kilencvenhárom kilométer per órás sebességgel. Ez azt jelenti, hogy Földünk hozzávetőlegesen négyszázharminc órán, azaz tizennyolc napon belül teljesen megsemmisül. A folyamat feltartóztathatatlan, minden kedves hallgatónknak ajánljuk, hogy addig is tartsa jó melegben a lábfejét, és fogyasszon sok vitamint. Köszöntjük a Töhötöm és Tihamér névre hallgatókat, valamint azokat, akiknek ma van a születésnapjuk.

M. szájában enyhén megsavanyodott a pirított kenyér. Végighallgatta az időjárásjelentést is, meleg időt, párás levegőt jósoltak, és közben azon morfondírozott, hogy vajon merre is lesz éppen, és mit fog csinálni, amikor utoléri a vég. Pontról pontra végiggondolta aznapi programját, rájött, hogy voltaképpen egész nap egyik bankból a másikba fog futkorászni, magán- és cégügyekből kifolyólag.

Ez a tény meglehetősen nyugtalanította, hiszen így még halála pontos időpontja is kiszámíthatatlanná vált. Hogy a módjáról ne is beszéljünk. Mindig úgy képzelte, hogy a világ egy hatalmas robbanással fog befejeződni, egy Big Crash-sel, sok millió év múlva, hogy hirtelen minden magába omlik – de itt nyilván nem erről volt szó. A legvalószínűbbnek és egyben a legmegfoghatatlanabbnak az a változat tűnt, hogy a bolygó fokozatosan fölszívódik az éterben vagy kozmoszban vagy bármi másban. Ezzel nem volt gond, sőt még csak fájdalmasnak se tűnt. De nem volt rá garancia, hogy így lesz.

Később, miután akkurátusan megborotválkozott, megmosdott, és fölvette a legjobb öltönyét (a szokásosnál valahogy ünnepélyesebb hangulatban volt aznap, mint átlagos napokon), elindult a legközelebbi bankba. A városban nem változott abszolút semmi, az embereken semmi jele nem mutatkozott a közelgő halálnak. M. úgy segített magán, hogy megpróbált legalább valami minimális bizonytalanság- és balsejtelemszagot beleérezni a levegőbe. Már szinte belépett a bankba, amikor hirtelen rájött, mennyire nevetséges is az, amit tesz. Biztosan tudja, hogy nem éli túl a délutánt, mégis a cége piszkos ügyeit próbálja meg elsimítani. Hazaindult. Ki kell használnia a megmaradt idejét. Listázgatott magában. Kibékülni az ismerősökkel. Az évek során sok rokonával és volt barátjával szakította meg teljesen a kapcsolatot, föl kellene hívnia őket. Ezek az emberek nagyjából mind egy okból nehezteltek rá – beképzelt, önző, pénzhajhász, kicsinyes, unalmas, arrogáns, érzéketlen faszkalapnak tartották. M. elképzelte, ahogy mindjükkel kibékül, biztosítja őket a megbánásáról, és arról, hogy teljesen megváltozott... Úristen, na ez az a szint, ahova sosem alacsonyodik le. Voltaképpen utált és megvetett mindenkit, aki nem értett egyet az elveivel, nem akarta rájuk pazarolni az utolsó óráit. A jótékonykodás gondolatát szinte azonnal elvetette. Elég hülyeség lenne valakit két-három órára kiemelni a nyomorból, azonkívül pedig biztos minden nő ilyen célokra fogja szétszórni a pénzét. Ő a maga részéről nem hisz Istenben, de ha az öreg mégis létezik, hát mérget vesz rá, hogy taszítják az ilyen rémült, utolsó pillanatban jövő jótettek.

Ami a legfontosabb, gondolta, miközben belépett a szobájába, hogy az ablakából látni a vidámpark óriáskerekeit. Ötkor biztos ott lesz. Fontos, hogy láthassa, mi lesz velük, hogy tudja, ő maga mire számítson. Azon túl pedig az elsődleges, hogy jól érezze magát. Végigvette a lehetőségeit, olvashat, filmet nézhet, leihatja magát, elmehet egy vendéglőbe, bárhogy szórhatja a pénzét. De ahogy belegondolt, rájött, hogy mindennek semmi értelme, órákon belül megsemmisül, értelmét veszti az egész. Nem éri meg. Ettől a gondolattól megrémült. Bár nem volt soha se családja, se komolyabb kapcsolata, se bármilyen kapcsolata úgy egyáltalán, mégis mindig remélte, mi több, vakon hitte, hogy kefélés közben fog meghalni. Ez most könnyen megoldható lett volna, de minden lehetőség közül ez tűnt a legértelmetlenebbnek. Elment tőle a kedve.

Leült az ágy szélére, de szinte rögtön újra felállt. Idegesen járkált körbe-körbe, rágyújtott, visszaült az előbbi helyére, és belevágott öklével a párnájába. Dühítette és undorította a gondolat, hogy pillanatnyilag bármit megtehet, bármit joga van megtenni, gyilkolhat, rabolhat, amit csak akar, hamarosan úgyis törlődik az egész. Az egyetlen, ami hiányzott, az az ok; még ha lenne is oka jelenleg bármi ilyesmire, az is megszűnne. Az, aminek ilyen közeli és ilyen biztos a vége, az voltaképpen már nem is létezik.

Fölpattant az ágyról, a karórája egyet mutatott. Üvöltözni kezdett, káromkodott, széttört mindent, ami a keze ügyébe került, zokogott. Ez volt a legokosabb dolog, amit tehetett, egy ideig legalább nem gondolt az elkerülhetetlen végre. Az ablakhoz lépett, az óriáskerekeket figyelte. Néha eljátszadozott a gondolattal, hogy mindezt csak álmodja, hiszen az egész abszurd, ilyesmi nem történhet meg, mindjárt felébred, vagy bemondja a rádió, hogy sajnálatos tévedés történt – de ezzel párhuzamosan mindig tisztában volt a valósággal. Remélte, hogy megőrül, és tudta, hogy nem fog. Néha elébe akart menni a dolgoknak, az emeleti ablakhoz lépett, de az öngyilkosság éppolyan értelmetlen és fölösleges lett volna, mint bármi más. Türelmetlenül várta az ötöt, és közben minden eltelt másodperccel jobban rettegett. Céltalanul körözött a szobájában, egyre gyorsabban, és mérhetetlenül sértőnek érezte, hogy ilyesminek teszik ki. Időnként a telefonhoz lépett, vagy enni kezdett, mert meglehetősen megéhezett, de mindent félbehagyott. Szégyellt volna bármit is tenni. Nevetséges lett volna.

Ötkor az ablakhoz lépett. Az óriáskerekeken semmi változás nem mutatkozott. Megvoltak, ugyanúgy, ahogy egy-két órával később is. Éjfélig folytatta a zavarodott járkálást, akkor ágyba kényszerítette magát. A gondolatot, hogy álmában halhat meg, megnyugtatónak találta. Nyugtalanul aludt, és másnap reggel arra ébredt, hogy még mindig él. Egy pillanatig nem tudott mit kezdeni ezzel a váratlan információval, aztán eldöntötte, hogy a rádióban bizonyára félrebeszéltek, és – legalábbis egyelőre –, nem lesz világvége. Igyekezett visszatérni a rendes kerékvágásba. Megreggelizett, de a rádiót félt bekapcsolni, és elment a bankba is. Egész nap zavarodott volt, ideges és türelmetlen, és csak estére kezdte valamivel jobban érezni magát. 

Másnapra semmi baja nem volt. Vidáman, kipihenten ébredt, rájött, hogy vasárnap van, délelőtt a parkban sétálgatott, vendéglőben ebédelt, felhajtott jó néhány sört, megnézett egy jó filmet a moziban, és amikor este későn hazaért, nem vágyott másra, mint egy csésze forró teára. Kilépett a konyhába, hogy odategye forrni a vizet. A gázrobbanás meglepetésszerűen és gyorsan végzett vele.

3 kérdés, 3 válasz

1. Balázs Imre József: Verset és prózát is írsz. Mi a különbség számodra a két kifejezésmód között?

Papp-Zakor Ilka: A vers játékos, zenei. Pihenteti az ember szinapszisait. A próza időigényesebb, és ezért fárasztóbb is. Ráadásul, a lírával ellentétben, nem nyújt zenei élményt, viszont könnyebben kezelhető, mint a vers, nehezebben válik „nyálassá” vagy elcsépeltté.

2. B. I. J.: A lila szamár valós személyekhez való hasonlósága a véletlen műve?

P-Z. I.: A kérdés számomra fordítva érvényes. Hogy néhány valós személy tényleg hasonlít a lila szamárhoz, az valószínűleg a véletlen műve.

3. B. I. J.: Mit tennél, ha a rádió bejelentené, ma délután ötre várható a világvége?

P-Z. I.: Habár a novella nem kifejezetten önelbeszélés jellegű, azt hiszem, erre a kérdésre mégis tartalmazza a választ.

 

Papp-Zakor Ilka 1989-ben született Kolozsváron, jelenleg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum tizedikes diákja. Írásai jelentek meg a Korunkban (az Ablak a jelenre című pályázat különdíjasaként), valamint a Transindexen.