Korunk 1932 November

Regény – happy end nélkül


Mándy Teréz

 


Körmendi Ferenc: ind. 7.15 Via Bodenbach. — A cím riportregényt sejtet — dehát költött regényt kapunk — szépen lekerekített zárt egységet: egy vasuti kalandot, mely az eddigi hasontárgyú regényekkel szemben nem házassággal végződik. Ez is valami! Es kétségtelenül érdekes forma-kísérlet Körmendi regénye. A kiélt polgári regényformát a riport eszközeivel frissíti fel. Tényeket ad, valóságot! — aprólékosan, részletesen, élethűen ecseteli a mai utazást — az útlevélvizsgálat, vizumvizsgálat, vámvizsgálat és valutavizsgálat többszörös torturáján keresztül — Budapesttől-Bodenbachig. És ebbe a tipikusan 1932-es utazásba állítja be az esetlegeset: a vasuti kalandot.


Körmendi az embereket és dolgokat a skeptikus intellektüel látszögéből nézi. Nincsenek illuziói. Álláspontja? — a talajvesztett intellektüel álláspontja: „Politika? Pfuj! mindegy! Clemanceau, Wilson és a többiek, fogalmuk se lehetett róla mi az a Magyarország. Semmiféle határ se kellene nincs határ emberek vannak United States of Europa, Páneurópa mindegy, Pánvilág. Iksz Ipszilon világpolgár — valahogy így kellene lenni.” Meglátja, hogy „valahol van valami hiba, valami alapvető, végzetes nagy tévedés, csak nem akarjuk — talán nem is tudíuk észrevenni.” Általában valami páneurópaizmus, valami gépimádat — lényegében világnézeti fetisizmus vonul keresztül a regényen. Körmendi felvet kérdéseket, érint problémákat: háború! béke! fiatalok-öregek! a nevelés polgári csődje! a polgári házasság csődje! stb. Sok mindent meglát persze a maga kispolgári módján! Világnézete? talán a leginkább freudistának mondható. A regény tárgya: egy másodosztályú utas meglátása — gondolatai, reminiszcenciái, élményei — a második osztályban. Látjuk a második osztályt finomkodó, elkülönülő, feszélyezett — és mégis kispolgári —keménytojásos, sonkászsemlés légkörével. Látjuk az ujságolvasó, utazó, levegőbebámuló embereket, akik ahelyett, hogy beszélgetnének, néhány órára közel kerülnének egymáshoz és valami szolidaritásfélét éreznének egymás iránt — magukbazárkózva, mogorván ülnek egymás mellett. Az első osztályba is bepillantunk: elegáns utazóruha, lakkcipő, kamásli, monokli — a kéhlekalássan-tipus példányai! Csak a harmadik osztályt nem látjuk — pedighát ott bonyolódik, ott lüktet az élet — ott folynak le a közvetlen, a jellemző, a perspek-tiva-tágító beszélgetések! Ha a harmadik osztály hangulatát is tanulmányozta volna Körmendi, akkor a csehszlovákiai viszonyokra vonatkozólag biztos nemcsak azt jegyezte volna le, amit Bodenbachban a százharminckilós vasuti vendéglősssel hallat hogy aszongya: „Kérem én magyarbarát vagyok! Ha, akkor 18-ban marad minden a régiben vagy legalább is a szocikat meg a kommunistákat kitoloncolták volna Oroszországba, ma máskép lenne minden. Minden bajnak a szocivircsaft az oka´...” Dehát nézzük a cselekményt: az egyik másodosztályú fülke életét. Itt van egy csinos, fiatal nő! itt van élet! Az utasok: 1. Egy jólszituált mérnök karrier-ember! aki találmánya értékesítése, karrierje továbbépitése céljából utazik Berlinbe. 2. A magyar műselyemipari részvénytársaság adminisztratív igazgatója — konzervatív ötvenhároméves, az aranyközéput hive — „a család mmdenekfelett!”-ember 3. A fia — „jólnevelt”, illedelmes sötétkékruhás tizenhároméves, kinek agyonfegyelmezettségén át-átcsap a pubertas láza. 4. és hát a Nő! — egy bodenbachi lány — festőművésznek adja ki magát azt játsza meg, hogy Magyarországon volt tanulmányuton. Tehát nemcsak szép, hanem érdekes is! Hamarosan mindhárom utitársa „lángol” érte. Ugylátszik, hogy a mérnöknek sikerül!... Flört! csók! — le akar vele szállni Bodenbachban — sőt! feleségül akarja venni. És tényleg leszáll! és most kisül, hogy a nő egy közismert prostituált... Szóval: nincs happy-end! — de van ezzel szemben unhappy-end! — mert hát úgy, ahogy a valóságban történik, hogy az utitársak a legkellemesebb vasuti kaland után is elbucsuznak egymástól — és semmi több! — ezt Körmendi valószínűleg banalisnak találta — valami befejezés csak kellett! — a polgári esztétika rossz néven vett volna egy olyan regényt, ami nincs befejezve. Pedighát a realitás rendszerint nem fejezi be a maga regényeit! (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére | |