I.

A tőkés tervgazdálkodásról lefolyt vitához utólag a következő meggondolásokat jegyzem meg:

Meddő dolog azon vitatkozni, hogy tőkés tervgazdálkodás lehetséges-e vagy nem, mert ha világos is, hogy Jeszenszkynek igaza van abban, hogy logikai- vagy helyesebben gazdasági sikon a tőkés tervgazdaság nemcsak lehetséges, hanem egyenesen szükségszerű is, de mivel minden gazdasási történés csak a társadalmi sikon, történeti adottságok között valósulhat meg, ennélfogva az egész feltevés elesik. Hogy pedig ezeknek az adottságoknak milyen jelentőségük van, bizonyság rá, hogy nemcsak, hogy még ma sincs „tiszta kapitalizmus”, aminek pedig a kapitalista gazdaság elmélete szerint lenni kellene, — hanem már nem is lesz. Az elméletben jól passzóló szabadkereskedelmi elvekből alig valósult meg valami s már vége is van.

Ellenben ha tőkés tervgazdálkodás nem is lehetséges, de lehetséges valami más, ami nem ugyanaz, de ehhez hasonló, amennyiben szintén elnyomás: a hierarchikus kasztrendszer — a fasizmus. Ugyanis, ha szigorúan a dialektikus gondolkodás alapján állunk is, meg kell látnunk, hogy a gazdasági sikon anarchikus termelőrendből s a társadalmi sikon individuális-liberális társadalmi rendből bár szükségképpen következik a szervezett termelési és kollektiv társadalmi rend, de ez nem szükségképpen szocialista kell hogy legyen. Lehet fasiszta rabszolgarendszer is. S hogy ez a felfogás mennyire a tényleges viszonyokon alapul, bizonyitja a kapitalista országok rohamos fasizálódása, amely egyfelől államkapitalisztikus intézkedéseken, másfelől fasiszta tömegmozgalmakon keresztül érvényesül. — A klasszikus értelemben vett kapitalizmus bukását ugyanis nemcsak a marxista munkásság, hanem a válságba került burzsoázia is látja. S osztályállapotának a realizálását, felüllevőségének a biztositását csak egy megrögzített kasztrendszerben látja. Nem marxista módon gondolkoznak azok a szocialisták, akik a fasizmusban csak muló jellegű reakciós demagógiát látnak.

— De — mondhatják — ez is éppenugy meg kell hogy bukjon a történeti adottságokon (szocialista munkásmozgalom, imperializmus, autarkiára való képtelenség) mint ahogy a tőkés tervgazdaság, helyesebben tőkés világkartel lehetetlen.

Hát éppen ez az, amin vitatkozni sokat lehetne, de eldönteni majd csak a valóság dönti el. Mert ha mint nem megfelelő példát visszautasítjuk is a kinai és indiai, évezredeken át funkcionáló kasztrendszert, de itt van előttünk a Nyugat legidétlenebb kapitalista államának, amelynek sem jó földrajzi helyzete, sem nyersanyaga, sem fűtőanyaga, de még csak saját tőkéje elegendő mennyiségben sincsen — Olaszországnak a példája, ahol ellenére minden liberális-kapitalista és nacionalista várakozásnak a rendszer nemcsak hogy nem bukott meg, de sokkal erősebben birja a válságot, mint a többi kapitalista állam és főképpen jobban birja, mintha benne a liberális kapitalizmus uralkodna. (A válságot ez az idétlen kapitalizmus fasizmus nélkül nem is birta volna ki.)

S bár ma egyszerűen elképzelhetetlen egy nemzetközi fasiszta államszövetség, de hogy a közeljövőben a kapitalizmus válsága és a szocializmus fenyegető valósága nem kényszeriti-e az európai burzsoáziát efelé a megoldás felé (hisz fasiszta és pacifista propagálói vannak) azt nem lehet tudni. Mert az ebben a harcban döntő tényező kispolgárság, ha óhajának megfelelőleg nem segitenek rajta, holtbiztosan elérkezik ugyan a szocializmushoz, de csak akkor, ha kényszerítve lesz rá, ha más megoldást nem talál. Egyelőre sajnos ez a kispolgárság „szivesen szolgál másokat, ha vannak, akik még őket szolgálják” — vagyis egyszerűen irtózik a szocializmus szerinte durva és szigorú egyenlőség és „kényszermunka” tanától. Az ember csak a gazdasági sikon oszlik tőkésmunkásra, ez a viszony a társadalmi sikon mint elnyomó és elnyomott jelenik meg s ez az utóbbi megjelölés a fontos. Azért tőkés, illetve azért igenli tőkés voltát, hogy elnyomó lehessen. S ha ez az állapot a kapitalizmusban már nem lehetséges, akkor még mindig szivesebben lesz fasiszta, mint szocialista. Ha nem lehet „szabad polgár”, akkor inkább kaszt-tag, mint szürke munkás.

S ennek a kaszTtá alakulásnak még a legliberálisabb országban is (sőt éppen ott leginkább, még a szakszervezetek is) olyan erős tendenciája van, hogy a keret azt mondhatjuk kész, csak fasiszta tartalommal kell megtölteni. A burzsoázia intellektueljei és vezérgárdája, harcos ifjusága már felismerte ezt és ennek megfelelőleg cselekszik. Sajnos, ugylátszik a munkásosztály nem látja oly tisztán a jelen állapotot és a fasizmus lényegét, mint kellene.

Szerintem a fasiszta rendszer megvalósítható csak megfelelő mennyiségű erőszakszerv és megfelelő lelkiismeretlenség kell hozzá, amely nem zavartatja meg magát pár millió munkás éhenhalásától. — S ki tagadhatná, hogy ez nincs meg? Hisz evvel kormányozták eddig is a világot.

Az összeomlásról való vitához csak annyit, hogy nem, lehet helyes, hogy a bizonyára csak szimbolikusan értelmezett és erősen érzelmi szinezetű, sőt theatrális jellegű „összeomlás” vagy „kisajátítók kisajátítása” szavakat szószerint vegyük. Az egész ugyanis abból az egyszerű okból elesik, mert a tiszta kapitalizmusig már nem is érkezünk el. (Függetlenül attól, hogy ez a válság a végső-e, a kapitalizmus kifejlődése már nem következhet be, mert a világ egyhatodán elvesztette a fejlődési lehetőséget. S nem alaptalan az a feltevés, hogy a jelenlegi válság azért ilyen tartós és mély, mert a Szovjetunió valósága megingatta a kapitalizmus örökkévalóságába vetett hitet s a tőke nem mer mozdulni.) „Összeomlás” tehát már nem lesz, mert van, ha nem is egyik napról a másikra történik s a munkásosztálynak azért kell ébrenlenni, hogy a változást a saját javára, a saját elgondolása szerint valósitsa meg. Hagy ne mechanikus fasiszta kollektivizmus, hanem igazi szocializmus legyen. (Anélkül, hogy vitatkoznék a sokféle szocializmusdefiniálóval, megjegyzem, hogy én épp úgy, mint minden munkás, a szocializmus lényegét az egyenlőségben és az igazságban és nevessenek bár a naivan cinikus bölcsek, vagy a „józan tudósok” — a testvériségben látom.)

Végül még annyit, hogy egy cseppet sem hasznos dolog, ha a szocialista gondolkodók avval akadályozzák egymást és önmagukat a kutatásban ós a gondolkozásban, hogy opportunistának és a mozgalomra károsnak minősítenek olyan megállapításokat, amelyek ha megtámadhatók és esetleg tévesek is, de mindenesetre utat és alkalmat adnak a valóság tisztább felismerésére. Annál is inkább, mert akár a tömegeket, akár a szervezeteket vesszük, mindegyik sokkal inkább a gyomrán keresztül és evvel kapcsolatban harci, taktikai szempontból, illetve lehetőségek szerint igazodik, semmint tudományos elméleti felismerések szerint. És annál is inkább, mert amint a példából láttuk, ez igy is, úgy is magyarázható s végül csakugyan nem egyéb skolasztikus szőrszálhasogatás-nál. A szocialista kutatónak az igazi valóság lehet csak ´a célja s ez a valóság semmi szin alatt nem lehet olyan, amely a munkásosztály érdekeivel ellenkezne. De hogy a valóságot felismerjék, a helyes utat megtalálják, ahhoz rávezetéssel segiteniök kell egymást. Csak igy lehetnek hasznosak s csak igy lehetnek igazi szocialisták.(Balmazujváros)    Veres Péter

II.

Anélkül, hogy megismételnénk azt, amit a tőkés tervgazdaság körűi folyt disputákban elmondottunk, néhány megjegyzést kívánunk tenni az előbbi sorokra.

Helyes, hogy V. P. a fasizmusban nem múló jellegű reakciós demagógiát lát — mint a kapitalizmussal és a polgári állammal összenőtt munkásdemokrácia „´Szocialista” képviselői — hanem azt az osztályellentéteknek arra a rendkivüli kiélesedéséire vezeti vissza, amely az imperializmus korszakát állandóan jellemzi. Helyes annak a felismerése” hogy ugyanez a munkásarisztokrácia, a reformista szakszervezeti vezetők a fasizmus számára készen tartják a kereteiket. Téved azonban V. P. midőn azt hiszi, hogy a reformista szakszervezetek mindössze a kereteket tartják készen a fasizmus számára. A reformista szakszervezetek keretei csak azért „állanak készen” a fasiszta tartalom befogadására, mert a valóságban már eddig is mind növekvőbb mértékben telitődtek fasiszta tartalommal. (Az ezzel kapcsolatos tények nem lehetnek ismeretlenek V. P. előtt). Ha ezek a keretek marxista tartalmat foglalnának magukban, nem „állanának készen” a fasiszta tartalom befogadására. Ne felejtse él V. P., hogy lehet szavakkal küzdeni egy politikai irányzat, mint a fasizmus ellen és ugyanakkor tettekkel; — még jóhiszeműen is — ugyanennek a politikai irányzatnak a megerősődését és hatalomrajutását elősegíteni.

Téves V. P.-nek az a megállapítása, hogy Olaszország, mint fasiszta állam, jobban birja a válságot” mint a „demokratikus” kapitalista államok. A tények megcáfolják ezt az állítást. Ellenben igaz az, hogy a fasiszta erőszakszervezet működése, amely a munkásosztály aktivitását nagy mértékben megibénitotta, hozzájárult az olasz kapitalizmus fellendüléséhez a válságot megelőző időszakban. Mert azt csak a „Népszava” és külföldi laptársai hiszik, — vagy törekednek elhitetni, — hogy a fasiszta erőszakszervezet fenntartása egyaránt beleütközik úgy a kapitalizmus „jól felfogott” érdekeibe, mint a munkásosztály érdekeibe. És mégis ezt a felfogást, amely pedig az osztályszolidarizmus felfogásának egyik megnyilvánulása teszi V. P. is részben magáévá, midőn azt gondolja” hogy a „liberális” kapitalizmius és a nacionalizmus (?) a válságtól az olaszországi fasiszta rendszer megbuktatását várták. Az olaszországi fasizmus bukását csak a; munkásosztály kívánja, a kapitalisták nem kívánják, még a „liberális” kapitalisták sem kívánják, akik minden „liberálizmusuk” ellenéire teljes megértéssel viseltetnek az olasz fasizmus iránt. (S egyébként az is mind kérdésesebbé válik, hogy a kapitalista „liberálizmus” ma egyáltalában politikai ható-erő-e még? Amint azzal is tisztában kell lenni, hogy ez a „liberálizmus” mindig is csak az osztálydiktaturát leplező politikai forma volt).

A fasizmus nem „szervezett termelési és kollektiv társadalmi: rend” és nem az célkitüzésénél fogva sem. A fasizmus a monopolkapitalizmus politikai és ideológiai felülépitménye, a monopólkapitalizmus előttünk lévő rendszere pedig nem a szervezett termelés rendszere, hanem a termelési anarkia kimélyitésének a rendszere. Épp így az államkapitalisztikus intézkedések sem a tervgazdaság megvalósitásának az eszközei, hanem a monopóltőke politikai diktaturájának, tehát a termelési anarkia elmélyítésének az eszközei. Ebben a kérdésben a szociáldemokrácia illuziói, ma, az államkapitarisztikus fejlődés hálborúutáni 14 éve után, amely egy soha nem volt méretű válságba torkollott, semmiképen sem lehetnek többé irányadók.

Az imperialista ellentétek alig legyőzhető akadályokat állítanak egy valódi (a háborúkat kiküszöbölő) nemzetközi kapitalista jogrend (államszövetség) létesítése elé. A fasiszta politikai rend és ideológia, amelynek elemei közé tartoznak az imperialista törekvések nyílt bevallása és a nacionalista demagógia kiélezése, neun csökkentik, hanem még jobban megnövelik a nemzetközi kapitalista jogrend létrejöttének a nehézségeit.

A kispolgárságon a fasizmus nem tud segíteni, mert a fasizmus a monopóltőke akaratát hajtja végre, a monopóltőke pedig széjjelmorzsolja a kispolgárságot. A kispolgárság tehát csak átmenetileg szolgáltathat tömegalapot a fasizmusnak, csak addig, mig történeti sorsa a fasizmusban meg nem győzte helyzetének reménytelenségéről a monopólkapitalizmus rendszerében. A tények széjjel fogják tépni a kispolgárság fasiszta illuzióit.

Az „összeomlás”-nak, a „kisajátítók” kisajátításának a fogalmai nem „szimbolikusan értelmezett és erősen érzelmi színezetű, sőt teatrális” fogalmak. Ha valaki ezeket a fogalmakat szimbolikusoknak tekinti, ezzel csupán azt szimbolizálja, hogy nem akarja a kapitalizmus összeomlását, a kisajátítók kisajátitását. Ezek a fogalmak a multban a társadalmi fejlődés valóságos irányát fejezték ki, ma pedig már megvalósult történeti tényeket ábrázolnak. (Amire egyébként V. P. is utal).

Az egyenlőség csak abban az értelemben lényege a szocializmusnak, hogy a szocializmus szerint a társadalmi fejlődés oly állapot létesítésére irányul, amelyben mindenki számára egyenlően biztosítva van egyéniségének a szabad kifejlesztése. A testvériség csak abban az értelemben lényege a szocializmusnak, hogy a szocializmus szerint a társadalmi fejlődés oly állapot létesítésére irányul, amelyben a társadalom összes tagjainak érdekei egybeesnek, amelyben „minden egyes szabad fejlődése feltétele mindenki más szabad fejlődésének.” Egyébként pedig: „A szocialisták elméleti tételei egyáltalában nem eszméken, elveken alapulnak, amelyeket egyik vagy másik világjavitó talált ki vagy fedezett fel. Csupán általános kifejezései ezek egy létező osztályharc tényleges viszonyainak, egy szemünk előtt lejátszódó történeti mozgalomnak” (és ezt nem egy „naivan cinikus bölcs” mondotta, hanem Marx és Engels).

Ami az elméleti viták formáját illeti, igaza volna V. P.-nek, ha csak a tárgyilagosság hiányát, a személyeskedést kifogásolná. Igaza volna, ha csak az ellen szólalna fel, hogy a vitatkozók, dogmatikus alapon állva, nem bocsátkoznak az ellenérvek vizsgálatába, hanem rosszhiszeműen kezelik ezeket. Az ilyen vitaeszközök vallóban nem vezetnének a valóság tisztább felismerése felé, tehát nem szolgálnák a munkásosztály érdekeit. Nincs igaza azonban akkor, amidőn helyteleniti azoknak a veszedelmes gyakorlati következményeknek a tárgyilagos bemutatását, amelyek téves elméleti álláspontokból folynak. Az elmélet kritikájához elválaszthatatlanul hozzátartozik az elmélet gyakorlati hatásainak a kritikája. És a gyakorlat csak akkor lehet helyes, ha helyes elméleti felismerésekhez igazodik.

És főleg nincs és nem lehet igaza V. P.-nek a vita kérdéseiben sem mindaddig, mig határozottan fel nem ismeri, hogy azok mellett a szocialisták mellett, akik a valódi proletár osztályalapon állanak, vannak oly „szocialisták” is, akiket a valódi munkásmozgalom résztvevőitől épp oly áthidalhatatlan szakadék választ el, mint magukat a kapitalistákat, mig határozottan fel nem ismeri, hogy vannak olyan „szocialisták” is, akik kel szemben a vitáknak nem az a célja, hogy meggyőzzön, hogy a társadalmi valóságra vonatkozó ismereteinket elmélyitse, hanem az, hogy őket valóságos, a kapitalista osztályérdeket szolgáló lényükben leleplezze. (Budapest) Jeszenszky Erik