FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

A forrongó Németország


Gereblyés László

 


Oroszlánbarlangban


Éjjel tizenegy óra. Befordulok a Linden-Strasseba. Egy protestáns templom mellett haladok el. A torony karcsu árnyéka rávetődik a homályos uccára. Két hervadozó, csunyán kifestett nő közeleg felém. — Fáradt bátortalan pillantást vetnek rám, talán úgy érzik, hogy ma minden hiábavaló, szerencsétlen nap ez... Alig megyek tovább pár lépést, vad ordítozás veri föl az ucca csöndjét. Meggyorsítom lépteim, az ucca elejéről hallatszanak az állatias hangok. Ott alighanem ölik egymást az emberek... De még sem! Néhány pillanat mulva megpillantom már az éjszakai jelenet hősét, egy berugott „nácit”, akit két „schupo” karjainál fogva vonszol végig a gyalogjárón. Hősünk pedig torkaszakadtából kiáltozza: „Heil Hitler! Heil Hitler!... nem megyek disznók, nem megyek!”... Mögöttük meg egy kis csapat halad, ki tudja miért követik őket... Magam is utánuk sietek, érdeke] mi történt, de nem sikerül megtudnom... Megfordulok hát úgy emlékszem, a közelben van egy „náci-lokál”. Elnézek arrafelé... Valóban vagy két házzal odébb, a Linden-Strasse jobb oldalán, méteres horogkereszttel „ékesített” vörös zászló lóg alá egy korcsma homlokzatáról. A korcsma előtt két barnainges, marcona őrszem álldogál. Pillanatnyi habozás után odalépek hozzájuk s megkérdem, kaphatok-e itt teát, vagy pedig zárt gyülésük van ma este. Tessék csak bemenni — szólnak.


Bent a korcsmahelyiség két részre van osztva. Az elülső rész a söntés, előtte néhány asztál, körülöttük civilek telepedtek le. Kispolgárok. Öt-hat ember mindössze. Csak az első asztal mellett üldögél egy munkásasszony. Azután van egy magaslati terem, pár rozoga lépcső vezet föl oda; itt meg egész csapat egyenruhás férfi tanyázik. Ezek között sok a mundérba bujtatott fiatal b. listás magán és köztisztviselő. Megkérdem később egytől próbaképpen: mi a foglalkozása. Vámhivatalnok voltam — feléli. Az egyik kerek asztal mellett négy-öt barnainges közt 2 civil is szorong. Amint később kiderül, az egyik valami huszadrangú operaénekes, csöppet sem kellemes baritonhangja van. de lehet, hogy csak a túlságos mértékben élvezett sör ártott meg neki... Mert a társaság nagyobb fele máris részeg. A korcsmárosné egykedvűen nyujtja át a harmincadik korsó sört egy tántorgó barnaingesnek, aki az operaénekes társaságában iddogál. Ezeknek még jól megy — telik a sörre gondolom. — Teát már nem kaptam, — éjjelre jár.— hát egy kis pohár sörrel a kezemben leülök a legelső asztal mellé, ahol a munkásnő sörözik. Előhuzom zsebemből az „Angriff” (a nácik esti lapja) legfrissebb számát s a mögül szemmel tartom a vendégeket. A felső teremben egyre emelkedettebb a hangulat. Minduntalan felugrálnak, összekocintgatják korsóikat, azután kórusban kiáltozzák: Heil Hitler! Heil... Most az énekessel szemközt ülő egyenruhás, barna, csöppet sem árja-külsejű férfi előránt egy katonai sípot s bellefúj. Mindenki elcsöndesedik. — Uraim most énekelni fogunk, mégpedig ezt és ezt — szól. Majd belekezd maga az egyik nemzeti szocialista csatadalba. Azután megint sipol.


   Uraim, most tisztelt vendégünk fog énekelni nékünk, csöndet kérek.


     – Hát erre belefog a művész úr Heine „Két gránátos”-ába s utána szűnni nem akaró taps következik. Gondolom, fölugrom és tiltakozom e kulturbarbárság ellen, hiszen egyenesen lesujtó, hogy a zsidó szellem még ide iá beférkőzik, de véletlenül rápillantok szomszédnőmre s meghökkenve látom, hogy szeméből mogyorónagyságú könnycseppek gördülnek alá a mélységes meghatottságtól... Erre már mit volt mit tennem, elálltam szándékomtól, minek rontsam meg e naiv lélek mulatságát... A szomszéd asztalnál három civil csöndesen iszogat a sörös kancsókból. Ők viselkednek itt a legszolidabban. Elhatároztam hát, hogy impresszióim teljessége kedvéért megpróbálok beszédbe elegyedni velük. Odalépek asztalukhoz s megkérdem, nincs-e kedvük velem, magyar iróval néhány aktuális kérdésről eszmecserét folytatni. Hogyne volna mondják — s megkínálnak hellyel. Az az első kérdésem hozzájuk, hogy vajjon milyen lesz a viszony Magyarország, meg az elkövetkező „Harmadik Birodalom” között... Egyértelműen válaszolják: természetesen sokkal bensőbb, sokkal szorosabb... kialakul egy nagy európai blokk. Elsősorban Oroszország, esetleg Franciaország ellen. A Német-birodalom, Magyarország, Olaszország, (a beolvadó) Ausztria, Anglia szövetségesekké válnak. — No és hogyan itélik meg Önök a restaurációs törekvéseket? Biztosan tudnak róla Önök, hogy nálunk Habsburg-párt is van. — A három közül a legfiatalabb adja meg kérdésemre a feleletet. Ugy látszik ő foglalkozik legtöbbet elméleti kérdésekkel. Jólöltözött városi hivatalnok ember. — „Kérem világos, hogy mi nem örülnénk egy magyarországi Habsburg-restaurációnak. Mi a nemzeti politika barátai vagyunk. Bennünket nem egy dinasztia érdeke vezet. Éppen ezért nálunk sem elsőrangu kérdés a Hohenzollernek visiszajövetele. Nem az államforma a döntő most, hanem a gazdasági problémák megoldása. Mi, igenisi, szocialisztikus rendszabályokkal akarjuk megszüntetni a német nép nyomorát. És nagy változásokat fogunk hozni a birodalom életébe. Itt nálunk, kérem, csak két nagy irányzat számottevő. Az egyik a miénk, a másik pedig a marxista, persze lényegében mindegy, szociáldemokratának nevezzük-e vagy kommunistának. Ez a két út van. A Stahlhelm soraiban a többség velünk rokonszenvez, a hadseregben, sőt a rendőrségnél is erős a befolyásunk. Hát hol van másutt ellenerő, mint a marxista táborban? De majd ezekkel is elkészülünk...” Eközben persze odafönt szüntelenül folyik a sörös dáridó. Sípolás, énekelés, sípolás... Vezényszóira ivás... Elhallgatunk. Most fenn, tósztszerű szónoklatok következnek, mint valami vidéki lakodalmas mulatságon. Előbb föláll a társaság másik civil tagja. Nem tud már egyenesen maradni. Dülöngél jobbra-balra. Egyszer előre csuklik, másszor hátra. — Uraim, — dadogja — uraim, le a francia igával, le a zsidó marxistákkal, ébredj Németország!... s azzal iszik és székébe hanyatlik. Most a parancsnok dörgő szavai hallatszanak... Barátaim, fogadjuk meg, hogy addig nem) nyugszunk, amig Karl szavait valóra nem váltjuk... Bizunk vezérünkben, akire most poharainkat ürítjük. Uraim kiáltsunk háromszoros Heilt... Heil Hitler...! Mámoros lelkesedés... Pohár csengés...S e pillanatban kívülről nagy dörrenés hallatszik. Mintha fegyvertől eredt volna... Hatan is rohannak kifelé... Mi történt? Feszült csönd. Hallani, amiint az őrszemekkel beszélnek. Kint megoszlanak a vélemények, egyik szerint lövés dördült a Linden-Strasse 3 táján, ahol a szociáldemokrata Népház van, mások szerint bizonyosan autógumi pukkant a közelben valahol. Bent újra énekszó következik. Az uccáról visszaszállingóznak az egyenruhások. De észreveszem, hogy a lobogót be vonják s a külső ajtókat is bezárják. Azonban negyedóra sem telik el s a korcsmárosnő „csengőn” kiáltja már a mulatozók felé: Uraim, feirant!


Uj „náci” ismerőseim barátságosan invitálnak, jöjjek el ide, másik este is, őket csaknem minden este itt találom s folytathatjuk megkezdett diskurzusunkat...


Majd csak a harmadik birodalom idején...


 


Három berlini iskola


Milyen szembetűnő ellentét! Amig a „felülről” irányított német kulturélet egyre jobban megbénul, mindinkább összezsugorodik, hiszen így a burzsoá-állam könnyűszerrel takarékoskodik s amig évtizedes intézmények sorvadnak el a kulturfasizmus egyre metszőbb levegőjében, — addig a dolgozó tömegekből fölfakadó friss proletárszellemnek egyre több hajtása szökken magosra az egész birodalomban. A növekvő terror ellenére is manapság Berlin az egész világ szellemforradalmi központja, mivel a kapitalista világvárosok közt itt legerősebb a baloldali munkásmozgalom. (Oroszország jobbára elzárt terület!) Ahogy a világháború előtti esztendőkben Paris volt a világ fiatal intellektueljeinek meg forradalmárainak álma, éppúgy mostanság Berlinbe igyekszik — hacsak hetekre is! — mindenfelől a tanulni és tapasztalni vágyó forradalmi fiatalság. Különösen sok eredményt tudott elérni itt a marxista szellemű oktatás. Lázasan tanul ma a német proletárifjúság; nagy tábor van tisztában a marxista tudás fontosságával. Egyetlen tőkés országban sem sikerült még a munkásosztálynak olyan hatalmas oktató szervezeteket megteremtenie, mint Németországban. A magyar olvasó előtt sem ismeretlen bizonyára pl. a kitünő marxista tanintézet: a M. A. Sch. (Marxistische Arbeiter Schule). Fölkerestem, hogy megrajzolhassam objektiv képét, hiszen az érdeklődés megnyilvánul iránta már az egész civilizált világban. A Schickler-strassei központban, mely egy egész emeletet lefoglal, összetalálkoztam japán, kinai, indus, még jávai diákokkal is. Beszéltem itt többek közt egy fiatal hindu orvossal, aki csak nemrégiben fejezte be Berlinben szaktanulmányait s most tovább tanul: a munkásmozgalomban. „Azért jöttem ide Londonból, mivel itt egyetemi munkám mellett még a szociálizmussal, a forradalmi mozgalommal is alaposan foglalkozhattam” — mondja nékem. — Sok földije tanul-e Berlinben? — érdeklődöm. — „Körülbelül 60—80 hindu diák van itt, meg talán akad 20 más foglalkozású is, — feleli. A diákok közül legalább 10 kimondottan aktiv marxista. Van itt egy összefogó egység-szervezetünk nékünk ázsiaiaknak, ebben legerősebb csoport a kinai. Kb. 300 kinai tanuló él Berlinben, de legalább 100 egyéb foglakozású kinai is. Közülük 50-en lehetnek tagjai az egyesületnek. Ugyanennyi a japánok száma” csak a forradalmárok vannak köztük kevesebben (30). Az egyesület sűrűn rendez vitaestéket a német proletárifjúsággal közösen. A szervezeti vezetés a marxisták kezében van. Folyóiratot is indítottunk.” — Most elmosolyodik. És megmutatja nékem a, lap néhány példányát. Ő maga is munkatársai, de emellett több angolnyelvű folyóiratban szokott irni szociológiai cikkeket. Az előszobában beszélgetünk. Körülöttünk zsivajognak a tanulók, még nem csöngettek az előadásra. Kíváncsian nézünk jobbra-balra. A középosztály ifjait csakúgy megtalálni itt, mint a proletárfiatalságot. Egykét idősebb embert is megpillantok. Valóságos bábeli nyelvzavar üti meg most fülemet. Angolul, japánul, németül hallok egyszerre beszélni s hogy teljes legyen a hangulat, hát egy kis letűrt-harisnyás szőke leány eszperantóul társalog egy nyurga fiúval. Alaposan szemügyre veszem az előszobát. Rögtön a bejáratnál marxista irodalmat árul egy szőke mosolygósképű ifjúmunkás. Könyvek, brosurák, folyóiratok halmaza. Megveszem a M. A. Sch. hivatalos folyóiratának a „Marxist”-nak legújabb számát 20 pfg-ért. Ugy látom elég nagy itt a forgalom. Megkérdezem a fiútól, mennyit adott el már ma este. — „Eddig 2 könyvet, 6 különböző folyóiratot” — válaszolja.


Az elárusítóval szemközt van egy hirdetőtábla az iskolai közleményeik céljaira. Beljebb, jobbfelől meg egy faliújságot látok. E héten leginkább háborúellenes célzattal van ügyesen összeállítva. Illusztrált. Fölkelti első pillantásra az érdeklődést. Baloldalt pedig észreveszem a kifüggesztett mai órarendet. Hétfő este 8 óra felé jár az idő, mindjárt kezdődnek az estéli kurzusok. Ime, néhány mutatóba:


 





















































1.


Angol nyelvkurzus kezdők számára


2


sz.


szoba


2.


A forradalmi szakszervezeti mozgalom feladatai


3


,,


,,


3.


Kinai nyelvóra kezdők részére


7


,,


,,


4.


Dr. H. Duncker : A fasizmusrol


10


,,


,,


5.


Lehmann: Spanyol: nyelvóra haladók részére


11


,,


,,


6.


Grün : Az orosz munkásmozgalom és forradalom tör.


12


,,


,,


7.


Schiff: Osztályharc a képzőművészetben


14


,,


,,


8.


Dr. J. K. König: A dialektikus materializmus


6


,,


,,


 


De tanulnak itt gyors és gépírást; van képzőművészeti kurzus es a „Szabad rádiószövetség” munkaközösségébe is akárki belékapcsolódhatik. Az előadások meghallgatása egyenként 15 pfg.-be kerül.


Az iskola egyik vezetője végigkalauzol a helyiségeken. Megmutat néhány tantermet — mindannyi világosi, tágas — benyitunk a könyvtárszobába, amelyben nagy a forgalom, megnézzük a jól fölszerelt olvasótermet s bepillantunk a képzőművészek dolgozószobájába is, ahol ezek kizárólag a M. A. Sch. céljaira alkotnak.


A vezetőm a következőkép vázolja a M. A. Sch. célját és szervezetét: „A M. A. Sch. a hamisítatlan marxizmus iskolája. Pártoktól független szervezet, ahol bárki tanulhat. A tanulók közt éppúgy van szociáldemokrata, mint kommunista, vágy pártonkívüli, sőt néhány nemzeti szocialista is akad. A M. A. Sch.-t dr. Schmidt filozófiai iró alapította az 1926—27. tanév okt.-dec. negyedében. Egy városi iskolában bérelt előadó-termet a maroknyi tábor, irodaiszobát pedig egy baloldali lap adott. Az első évben összesen, 8 tanár tanított, 19 kurzust rendeztek meg kb. 100 tanuló részére. 1931 okt.-dec. szakaszban viszont már ennyire megváltozott a helyzet: Csak magában Berlinben 25 M. A. Sch. iskola működik. A 350 kurzusban 200 tanító és kb. 6000 hallgató vesz részt. Télen voltak olyan mozgalmas napok is, amikor a központ számára ez az egész emelet kicsinynek bizonyult s a közeli kocsmákban kellett helyiséget bérelni. Duncker előadásait az elmúlt télen átlagban 600 ember hallgatta. Az egyes munkaközösségekben, kb. 25—30 ember dolgozott. De viszont pl. oroszul a télen 700 ember tanult egyidejüleg. Tiz orosz nyelvtanító állt rendelkezésre s reggel nyolctól, este 11-ig szakadatlanul folyt az orosz nyelv tanítása.


Már a birodalmi iskolák száma is 28-ra szaporodott. A legnagyobbak Königsbergben, Lipcsében. Danzigban, Hamburgban. Stuttgartban meg Halleban vannak. Masch-szervezetek működnek már Délamerikában. Bécsben. Párisban. Londonban is. De látja kérem — folytatja büszkén — mi nem elégszünk meg a tanulók alapvető kiképzésével. Kinevelünk tanítókat is. A M. A. Sch. oktatás jellegét már a fiatal tanítók adják meg. Ezt később tapasztaltaim. Kérdésemre elmondja még ez a vezetőember, hogy: , mig a múlt ősszel a munkásosztály soraiból 41 százalék tanuló került ki addig ma már legalább 50 százalékra emelkedett az arányszám. Ebből 16 százalék nem a kommunista párt tagjaiból csatlakozott hozzánk. Megszerveztük már a M. A. Sch. Barátok köreit is. Megteremtettünk egy „agitprop” csoportot. Ez sűrűn szerepel a különböző egyesületekben, munkásmatinéken, stb. s nagyon népszerű. Mindent elvégez maga ez a csoport. Szatirikus jeleneteket gyárt, kórusszövegeket ir, ha szükség van rá mozgás és szavalókórussá változik át, de ha kell, szervező és politikus is egyben.”


Kiváncsi voltam, hogyan is folyik itt a tanítás. Milyen a viszony az előadó és hallgatói közt. Ezért bementem hát 3 különböző órára. Csak a futó impresszió kedvéért. Először is Dunckert hallgattam meg, mivel őt mondják a legkedveltebb előadónak. A fasizmusról, meg a nemzeti szocialisták gazdasági programjáról beszélt. Most kb. 60-an hallgatták, de elfeledkezve a kábitóan meleg augusztusi estéről, meg talán az egész külvilágról. Ez a nagydarab, őszbajazú, minden idegszálával beszélő ember érti. hogyan kell lekötni a. hallgatót. Percig sem unatkozik nála a tanuló. Előbb izekre szedte szét azt a valójában hebe-hurgya náciprogramot. Kihámozta valamennyi ellentmondását, azután meg egészen nekitüzesedett arra a gondolatra, hogy a német nép milliói lelkesednek e célkitűzésekért. Az óra valósággal elröpült.


Később egy fiatal tanítónő órájára néztem be. A Manifesztumot vitatta meg hallgatóival. Az oktatási módszerét nagyon érdekesnek találtam. Valaki felolvasott a kiáltványból. S minden szakasz után. fölpattogtak a tanítónő célzatos és sűrű kérdései s a kis közösségnek válaszolnia kellett. Nem egy kiszemelt tanulót foglalkoztatott, hanem minden egyes hallgatója figyelmét lekötötte. Bárki közbevághatta feleletét. Ezek a leányok-fiúk itt (vagy 25-en) fesztelenül, vígan tanultak...


A harmadik órán a parasztkérdést tárgyalták. A fiatal tanító előbb bevezette a vitát, vázolta a lengyel parasztság helyzetét, mozgalmait, azután hozzászóltak, kérdezgettek a hallgatók. Különösen érdekessé tette ezt az órát, hogy különböző országbéliek — még hindú diák is volt köztük — igyekeztek kifejteni a lengyel parasztmozgalmak tanulságait. Ebben a kis közösségben megmutatkozott az igazi internacionalizmus, amelynek az a legfőbb értelme, hogy a népek fölszabadulását csakis egységes világküzdelemmel lehet elérni. A heroikus lengyel mozgalom világokulás.


Persze, nem mulasztottam el a „Karl Marx Schule” megtekintését sem Berlinben, amelyre a német szociáldemokraták annyira büszkék s megvédelmezéséhez mégis oly kevéssé értenek. Kétségtelen, hogy sok fogyatékossága ellenére is minden szocialista, minden pedagógia iránt érdeklődő ember figyelmét megérdemli ez a nyilvánosjogú, állami középiskola. Talán éppen azért forog élete veszélyben hetek óta, mivel értékes munkát is végez. Szüntelenül tajtékzik körülötte a fasiszta gyülölködés. Ugyanaz a sors fenyegeti, mint a Bauhaust, amelyet a multkorjában a szociáldemokrata vezérek passzív magatartása segítségével fojtottak meg. S nem kell hozzá különös jóstehetség, hogy jövendölni merje az ember: a szociáldemokrata vezérkar nem sokáig fogja az ostromot állni. A nácik agyarkodását pedig meg lehet magyarázni. Nem a szociáldemokrata jelleg háborítja föl őket. De már az elnevezés is vörös posztó szemükben. Azután meg elvégre innét évenként kb. 40 ifjú kerül ki az életbe, akik már az iskola padjaiban hallanak egyet-mást a munkásmozgalomról, foglalkoznak Marx—Lenin tanaival s bármennyire is érvényesül az intézetben a, reformista hatás a tanári irányításon keresztül, — a tény mégis az, hogy e diákok megtanulják a „zsidó métely” jelszó feneketlen hazugságának fölismerését s hogy közülök néhányan mégis megalapozott, ha nem is tisztult marxista felfogást szereznek. Hiszem a tanároknak, akik természetesen helyzetüknél fogva opportunisták, csak alárendelt szerep jut ebben a középiskolában. Erről magam meggyőződtem. Az igazgatóhelyettes bevitt az órájára a nyolcadikosok közé. Történelemóra volt. Alig, hogy beléptünk a tanterembe, már az egyik szőke, hosszúhaju, apacsinges fiú fölpattant a belefogott a II. Balkánháborúról szóló referátumába. Pár napilap hevert előtte. Jegyzetek, amelyekbe nyugodtan beletekinthetett. Nem felelés volt ez, hanem szabadelőadás, amelyre — megállapíthatom — gondosan elkészült. Amint később a fiúktól megtudtam, a diákokat megilleti még az a jog is, hogy az év első óráján közösen megszabhatják az egész évi tantervet. A tanár legfeljebb csak javaslatot tesz. Ezidén a diákok a világháborút megelőző utolsó harminc év történetével az imperializmus kialakulásával, a világháború keletkezésének okaival akartak foglalkozni. Már most az órák alatt a tanár nem is felelteti a tanulókat, hanem ők választanak maguk közül esetenként egy vitavezetőt, akinél azután jelentkeznek az egyes referátumhoz hozzászólni akarók. Egy másik fiú később a szerajevói merényletről beszélt, vagy tiz percig. Ehhez is sorban hozzászóltak. Persze, akadtak teljesen passzivul viselkedők is. — Fiúk. leányok együtt vannak az osztályban. Teljes a mozgási szabadság. Egyik-másik föl-föláll, elvesz a harmadik szomszédjától valami könyvet, vagy füzetet, néha halkan beszélgetnek is. Muszály visszagondolnom az én diákéveimre!... A referáló diák észreveszi, hogy egyik mondatánál társai összenevetnek. Rögtön megkérdezi: valami szamárságot mondtam? Tévedtem?... A hallgatók arcán mindig visszatükröződik a tetszés, vagy a nemtetszés, ami sokkal többet jelent, mint a tanári osztályzat. Sokszor heves vita is keletkezik. Szenvedélyesen összecsapnak a különböző felfogásnak. A tanári irányításra, vagy hozzászólásra csak kevés szükség van. Hiszen előfordul, hogy magát a tanárt is leszavazzák egyes kérdésekben. Természetes, hogy azért a tanárnak is megvan itt a maga sajátos feladata. Valahogy ő az „okos tanácsadó”, vitatkozó.


Az óra, második felében Lenin: „Imperializmus”-ából vettek át 3 fejezetet. Bámulatosan sokat végeztek el. Könyv nem volt elég. hát az egyik fiú felolvasott. Az egyes szakaszok meg fejezet után következő vita úgy elmélyült, hogy amikor kicsöngettek, a diákok nem akarták, nem tudták befejezni a disputát. Már bejött az órájára az angol-tanárnő, csöndesen leült az egyik asztal mellé, a tanulók még egyre vitatkoztak. Ekkor azután felállt az egyik fiú s azt inditványozta. hogy a matematika órán folytassák az eszmecserét, mivel ez foltosabb és érdekesebb. No, de ezt a javaslatot már tanári segítséggel vetették el.


Ezek a diákok önként lemondanak a „tizpercről!” Ezek történelemórán, 17 éves korukban Lenin-könyvet olvasnak, az imperializmusról vitáznak s ez igazán érdekli is őket. Világos hát, hogy ez az iskola szálka a nácik szemében, de részleteredmény a marxista itélete szerint.


Vizsgálgatom az asztalt amely mellé letelepedtem. Megtalálom itt is a hagyományos firkálásokat. Ezek a lelki és érzelmi élet vetületei. Ime: „Hans ist ein gutes Kind.” — „U. D. S. S. R.” Stb.


A terem tágas, világos. Nincs kimagasló tanári katedra. A tanár szemben ül az osztállyal az első, középső asztal mellett. A falon térkép lóg. A tanulók közül egy leány, meg egy fiú minden feszólitás nélkül kicseréli. A tanár egy negyvenév körüli, csöppet sem nyers (ahogy első pillanatra gondolná az ember) jókedélyű férfi, aki nem sok szükségét érzi, hogy beavatkozzék az óra menetébe, de persze, mindvégig figyeli a vitát. Az angol tanárnő a legújabb Dos Passos regényt szorongatja a hóna alatt. Szerencsés diákok, akik így tanulnak angolul!


A folyosón két hetedik osztályossal beszélgetek az iskolával kapcsolatos problémákról. Kertelés nélkül elmondják, hogy az utóbbi időben romlott az iskola szelleme. Nincsenek megelégedve tanáraikkal, mivel észrevették, hogy túlságosan is félnek a betiltástól s így nagyon messze van az iskola attól, hogy ideálisnak volna neveztető. A veszély csak. ugyan komoly mondják de a retirálás, a begubózás úgysem segít. Vagy sikerül közös erővel visszaverni, legyűrni a fasizmust, vagy hiábavaló minden. Itt nemcsak a mi iskolánkról van, szó, — mondják — hanem az egész munkásmozgalom, sorsáról s. kizárólag a munkásosztály egységes harca segíthet itt... Megkérdem: általában ennyire tisztult, határozott felfogásuk van itt a diákoknak? Szó sincs róla — válaszolják — pártokra oszlanak a tanulók. A többség szociáldemokrata nézeteket vall, a legjelentősebb kisebbség a kommunistákkal rokonszenvez, de akadnak polgárgyerekek is, akikkel sok a baj, folytonosan megsértődnek. Tanulunk filozófiát — mesélik a fiúk — és a különböző filozófiai irányok hívekre találtak sorainkban. Sok kérdésben több táborra oszlik a diákság. Sajnos, a többség még erősen szülői befolyás alatt áll... Mi mind a ketten marxisták vagyunk.


Vajjon sokáig dacol-e még a Karl Marx Schule a fasizmussal? Vagy hamarosan belekerül a fasizálódás sodrába?


Meglátogattam a tempelhofi orosz iskolát is. Hatalmas, friss, egyenesvonalú, csupa ablakos épülete úgy kiválik a Ringbahn-Strasse házai közül, mintha külsőleg is hirdetni akarná, hogy külön is érdekes szigetvilágot zár magába. Pedig ez az iskola, amelyet csak néhány év előtt varázsoltak ide az oroszok a berlini szovjetállampolgárok gyerekei számára, jobban hozzátartozik Berlin mai kulturképéhez, mint akár maga a tudományegyetem. Nem szabad, nem lehet elkerülni ezt az iskolát, ha valaki Berlinben, jár s komolyan, érdeklődik a modern oktatás iránt. Minden politikai és világnézeti vonatkozástól eltekintve, ma már kétségtelen, hogy az oroszok legjobban értenek az új nevelés elveinek gyakorlati megvalósitásához óriási méretekben, nem a kiváltságok alapján. Egy futó kép erről az iskoláról meggyőz mindenkit arról, hogy milyen hatalmas eredményt tud fölmutatni az új orosz nevelés, amely elsőnek rekesztette ki az iskolából a burzsoá osztályszempontokat és helyettesitette ezeket kollektivista célkitüzésekkel. És ma már bizonyos: az oroszok tesznek legtöbbet gyermekeikért — még ellenségeik is elismerik.


Nem könnyü bejutni ebbe az iskolába. Nem, lelkesednek az idegen irókért, ujságirókért. Legszívesebben csöndben, zavartalanul dolgoznak. De az objektiv érdeklődés jogosságát elismerik. S így az intézet igazgatónője lehetővé tette számomra az egész épület megtekintését, sőt az üzemi oktatás megfigyelésiét is. Amíg az igazgatónőt vártam, öt-hat gyerek is benyitott az irodába, de arcuk nem tükrözött félelmet, vagy alázatosságot. Nem „szentély” ez a szoba. Nem úgy tekintettek hát az igazgatónőre, mint akitől rettegni kell, aki büntetést szokott osztogatni.


Délután két óra. Kezdődik az üzemi oktatás. A fiatal szőke tanitó — korábban mérnök — előbb megmutatja a tágas, napos emeleti, műhelyeket, ahol a gyerekek kis székeket, asztalokat, ágyakat, kalapácsokat, füzeteket, dísztárgyakat, stb. készítenek, azután pedig levezetett a kitűnően berendezett gépterembe, amelyben olyan újfajta gépet is beszereztek már, amelyhez fogható még a legkülönb német gyárban sem. használatos. Itt valóságos fogalmat alkothatnak maguknak a kis tanulók a gépekről, a technikáról, a gyári munkáról, elsajátítják már itt az iskolában az ipari szakmunka alapelemeit s lehet-e mind ennél magasabb célja az általános oktatás mellett egy, a magyar elemi népiskolának megfelelő intézetnek?


Hétéves politechnikai népiskolának nevezik. De itt már hároméves kortól foglalkoznak a gyerekekkel. Hatéves korig az un. „gyermek-kert”-be járnak. Ez nem ujság. Annál inkább különleges orosz eljárás, hogy ezeket az apróságokat minden reggel autón szállítják be az iskolába, még pedig kivétel nélkül, a kereskedelmi képviselet portásáét éppúgy, mint a főtisztviselőét, hiszen ez náluk természetes, csak a mi szemünkben figyelemreméltó. Este hét óra tájt viszik haza valamennyit. Szinte felesleges megemlíteni, hogy a tanitás teljesen ingyenes. Sőt, a tanulók legtöbbje ott eszik az iskolában ebédet, vacsorát is...


A tanító így határozza meg az oktatás feladatát: Először a reális életre való nevelés. Az embernek dolgoznia, harcolnia kell szakadatlanul a létért, életviszonyai megjavulásáért, az oktatás velejének tehát az aktiv tevékenységnek kell lennie. Ezért a tanrend gerince a műhely. Mi a valóságos élettel ismertetjük meg diákjainkat, felesleges hát a különösen irányzatom nevelés. Az erőszakolt tendencia. Maguktól jönnek rá a tanulók a legtöbb igazságra.


Ezekben a kis műhelyekben lelkesen sürögnek-forognak a gyerekek. Egy sem lustálkodik közülük. Örömöt találnak az aktivitásban. Sorban ostromolják kérdéseikkel a tanítót: „Genosse Karl, Genosse Karl... jól csináltam ezt? Nem így kellett volna?... Hát ezt hogyan ragasszam meg? Hát ezt hogy javítsam ki?... hangzik egyre. S a Genosse Karl szíves-örömest felelget, végtelen türelemmel foglalkozik a nebulókkal. S a gyerekek pedig nyakig el vannak merülve már az. óra első tiz percében a furás-faragásban, a kalapácsolásban, a reszelésben, a fürészelésben meg a ragasztásban. Nem érnek rá csinytevésre gondolni sem.


Mindent maguk gyártanak a tanulók. A kisebb butorokat, a kis fazekakat, a dísztárgyakat...


A gépteremben Karl megindítja a gépeket. Büszkén mutogatja, sorban valamennyit. Ez itt fürészgép, ez meg reszelőgép, ez a gyalugép-, ez pedig a gázzal fütött izzasztó kályha, egész modern. Tiz perc alatt 10 kgr.-nyi vasat izzaszt meg. Ime, megismerkednek a gyerekek a technikai haladással... A gépek búgnak, ritmust vernek a tanító szavaihoz, aki egészen belemelegszik a magyarázásba.


“Van egy átmeneti évfolyamunk (6—7 éves korbeliek) is, mondja. De az ipari munkába tulajdonképpen fokozat szerint, az első fokozatbeliek kóstolnak bele. Ezek leginkább papír, fém, karton-munkát végeznek. A III.-ik évfolyam tolltartót, azután alumíniumból gyufatartót, stb. készit... Füzeteket, irkákat gyárszerűen állítanak elő. Azután készülnek itt kartondobozok, mappák. A IV. évfolyam villanycsengőt, a hatodik kalapácsot, vaskulcsot is csinál. Agyagból apró elefántokat, hamutartót formálnak a gyerekek...”


Minden ragyog itt a tisztaságtól. Minden új. Az üvegajtók élénkék szegélye szemembe vibrál. A hatalmas ablakokon át betáncol a napfény. A termek tágasak, világosak. Karl végigvezet a széles folyosón. Benyitunk a fürdőterembe. Tuss, kád... tisztaság. Azután megnézzük a két csábító étkezőhelyet, az egyik a kicsinyeké apró asztalokkal, nehogy nyomasztóan érezzék apró voltukat. Bepillantunk a fizikai és matematikai laboratóriumba. Rádió meg egy pompás vetítőgép, egy fogással kétféle vetités megy... Karl színes térképet vetít föl a vászonra... Azután átfutunk a kémiai és élettani laboratóriumon. A díszteremre is vetünk egy pillantást, de engem jobban érdekel a nagyszerüen berendezett orvosi és fogorvosi rendelő. Állandó orvosi felügyelet alatt állanak a tanulók. Kéthetenként megvizsgálják őket, a fogaikra is gondosan ügyelnek...


Nem kerüli el figyelmemet a könyvtárszoba. Megkérdem sokat olvasnak-e a gyerekek? Rengeteget! Válaszolja Karl. Válóban nagyon megkopottaknak látszanak a könyvek. Pedig minden évben ezer új könyvet, brosurát kap az iskolai könyvtár.


Lent az udvaron tornatanitás folyik. Elnézem fentről egy darabig. Mennyire más a szellem itt, mint mifelénk, pláne még az én időmben! Az oktató együtt játszik a gyerekekkel, egy rossz szó, egy nádpálcasuhogás nem esik, csak nevetést hallok, vidám, kipirosodott arcokat látok. Később Karl levisz a kertbe. Hatalmas gyümölcsöse van az iskolának. A tanító rámutat a körte, alma, szilvafák közt meghuzódó két verandaszerű alvóhelyre. „Ime, itt alhatnak minden ebéd után a gyerekeink pompás acélágyakon, napon, levegőn, külön az apróságok, külön a nagyobbak... Asztal körül gyerekek hűsölnek a közelükben. Fiatal tanítónő van velük. Karl felmászik egy körtefára. Egy szemvillanás alatt ott terem az egész gyerekhad, élen a tanítónővel. Mindegyik kap két szem körtét, meg almát. A tanítónő is kettőt...


A kertből kifelémenet Karl visszapillant s aztán felém fordul: „Látja, ezt is mi magunk termtettük elő. Két évvel ezelőtt még csupa gyom, giz-gaz volt itt minden, dehát a mi diákjainknak ezt is meg kell tanulniok.”


 


Vissza az oldal tetejére