FĹ‘oldal

Korunk 1932 Szeptember

A fasizmus doktrínája


Nemes Lajos

 


Mint ismeretes a fasizmus minden ideológiai tartalom, minden előre meghatározott program nélkül jött. Csak amikor Mussolini már teljesen biztos volt hatalmában, keresett ideológiai, filozófiai alapot s vette elő Machiavellit és tette meg a fasizmus filozófusának. Ettől a perctői kezdve Machiavelli filozófiáját nemcsak Itáliában huzták meghamisítva a mai olasz rendszerre, hanem külföldön is. Annyira hivatalos és szokásos lett Machiavellit ebben a színben látni, hogy az antifasiszta beállítódású Heinrich Schmidt, német polgári filozófus, a jenai egyetem tanára 1931 tavaszán megjelent filozófiai, szótárában többek közt a következőket mondja Machiavelliről: „Eszménye az állam nemzeti önállósága, nagysága és hatalma, amelyet a politikusnak a legcélszerűbb eszközökkel kell kiverekednie, tekintet nélkül az erkölcsiségre. A polgári szabadság eszményét, akármilyen fontos is az, alá kell rendelni a legfelsőbb eszménynek. Tulajdonképpen a köztársasági államforma a legkedvezőbb, de ha az állam züllött és romlott, akkor egy uralkodó fejedelemre van szükség, aki nem veti meg a tirannusi eszközöket sem. Az egyház, Machievelli szerint hazája szabadságának és egységének akadálya, ezért előnyben részesíti az órómai vallást, amely férfiasságot és politikai aktivizmust jelent, (lásd: Fasizmus) míg a keresztény vallás ,a. politikai érdeklődést háttérbe szorítja és passzivitáshoz vezet.”


Kezdetben ez az interpretálás „ideológiailag” fedezte a fasizmust. A rezsim különböző módszerváltozásainak, kompromisszumainak azonban — mint például a Vatikánnal kötött megállapodása — az lett a következménye, hogy Machiavellit mint meg nem felelőt félre kellett tenni. Gentile Giovanni, a fasizmus házi filozófusa kapta a feladatot: kitalálni, kit lehet a rendszer filozófusává tenni. Gentile akadt azután Hegelre. Ez azonban, nem történt, minden közjáték nélkül.


Adriano Tilgher, jónevű olasz filozófiai író 1926-ban, kis kötetet jelenteitett meg, melyben, Gentilét leplezte le és megállapitja, hogy a fasizmus nem más, mint a hegeli állam, azzal a különbséggel, hogy míg Hegel korában, a régi feudális világ romjait kellett összerendezgetni, addig ma az állam egy gazdaságilag differenciált társadalommal´ áll szemben, „amelyet nem lehet passziv módon felülről fegyelmezni, és szervezni, hanem maga szervezkedik és maga fegyelmezi magát, spontánul, belső szükséglete szerint... Ma, (1925) az ipari és szociális fejlődés kellős közepén, a proletáriátus szervezeteinek zúgása, közepette azt követelni, hogy a társadalmi életet egy pártba tömörült, jelentéktelen kisebbség felülről fegyelmezze, bárgyu és nevetséges... Egy ilyen állam fatálisan bizánci, rendőri... Viszont tagadhatatlan, — folytatja Tilgher — hogy Gentile százévnél, idősebb politikai filozófiájának bizonyos sikere van nálunk. Miért? Mert megfelel egy polgári nemzeti kisebbség érdekeinek, mely e pillanatban hatalmon van s magát Olaszországgal és a nemzettel azonosítja...”


Adriano Tilgher könyvét — nem is kell talán, leírni — rögtön elkobazták s megsemmisítették, tehát kevesen olvasták el és el is felejtették. 1926-tól 1931-ig öt év mult el, sok idő, mely elég volt ahhoz, hogy Gentile másod-, vagy harmadkézből újból, elolvassa, áttanulmányozza Hegelt. Igy történt, hogy Gentile néhány adat alapján Hegelt a berlini Hegel-kongresszuson a fasizmus állam-teoretikusának tette meg.


Azonban a hegeli államfilozófia sem bizonyult megfelelőnek s a Hegel-kongresszust követő polémikus írások arra kényszerítették Mussolinit, hogy ő maga nyilatkozzon. A fasizmus dokrinájának ez a hivatalos, ezidőszerint definitiv megfogalmazása az „Enciclopedia Italiana” utolsó, juniusban megjelent kötetében szerepel, Benito Mussolini aláírásával. Machievelli és Hegel neve itt már meg sincs említve.


„Mint minden fennálló politikai koncepció, a fasizmus is: prakszis és eszme, cselekvés, amelyhez doktrína tartozik...” Igy kezdi el Mussolini a fasizmus doktrínájának magyarázását.


„Hogy megismerjük az, embereket, ismerni kell az embert; hogy megismerjük az, embert, meg kell ismerni a valóságot és törvényeit. Nincs az államinak olyan fogalmazása, mely ne az élet fundamentális koncepciója: filozófia vagy intuíció volna... A világ a fasizmus szempontjából nem a mi materiális világunk, amely a felületen jelentkezik s amelyben, az ember egy mindenkitől különválasztott individuum... akit a természet törvénye ural, mely arra indítja, hogy önző, pillanatnyi élvezetekkel teli életet éljen. A fasizmus embere: individuum, mely a nemzet és haza s az egyéneket és nemzedékeket, összekötő erkölcsi törvény tradícióiban és küldetésében, él, amely elnyomja az élvezetek rövid körforgásában a zárt emberi élet ösztöneit, hogy a kötelességben, egy felsőbb, az, idő és tér határaitól mentes életet instauráljon: egy olyan életet, amelyben az, egyén, feláldozza önmagát és saját érdekeit megtagadja, hogy megvalósítsa azt a spirituális létet, amelyben emberi értéke rejlik.”


„A fasizmus az aktiv embert akarja, aki minden energiáját a célba veti...”, hogy aztán anyagi létével és a vele családi közösségben élőkkel ki törődik, nem tűnik ki a fasizmus doktrínájából. Nem kell elismételnünk: a fasizmus azt kívánja, hogy az ember (ez alatt a többséget, a tömegeket, a dolgozókat érti) feláldozza magát, hogy az uralkodó kisebbség, a „gerarchia önzetlen aktivitását” elősegítse.


„A fasizmus” azonban ne értsük félre nemcsak „kormányrendszer”, hanem „filozófiai-rendszer”. Ezért a. fasizmus a dolgozók millióinak, akiknek sehogysem elegek a magasztos, tulvilági örömöket igérő igék, ahhoz, hogy szerény fiziológiai szükségleteiket fedezzék, azt üzeni, hogy „ellene van minden jakobinus (értsd: szocialista) ujitásnak és utópiának. A fasizmus nem hisz egy földi „boldogság” lehetőségében, mint azt a XVIII. század gazdasági irodalma kívánta...”


Mégis a valóság és anyag túllépése dacára „a fasizmus politikailag realista doktrína akar lenni; praktikusan azonban csak azokat a problémákat akarja megoldani, melyek történetileg maguk adódnak és melyek maguk jelölik meg s találják saját megoldásukat.”


„A fasizmus küzd a szocializmus ellen, amely a történelem, mozgását megmerevíti az osztályharccal és nem törődik az állami egységgel, amely a osztályokat egy egyedüli gazdasági és erkölcsi valóságba tömöríti.” Majd: „A fasizmus nem az emberi élet formáit akarja ujjáalakitani, hanem tartalmát, az embert, jellemét, hitét.” Tulajdonképpen már nem is kellene folytatni. Mit mond azonban még Mussolini a fasizmus doktrínájáról.


*


„1919-ben, a világháború után” mondja Mussolini — „a szocializmus, mint doktrína halott volt már s csak mint gyűlölet létezett még s egy utolsó lehetősége volt, különösen Olaszországban, a felelőségrevonása azoknak, akik a háborut akarták s akiknek a háborúért „bünhődniök” kellett.” (Mussolini a nagyántánt segítségével indítja meg hatalmas példányszámban 1914 november 15-én a Popoilo d´Italiat, melynek alcíme akkor még: szocialista napilap. Ennek a hasábjain kezdte Mussolini kampányát az intervenció érdekében s mint tudjuk, sikerült is az egykori szocialista pártvezérnek az olasz dolgozókat az angol, francia, olasz imperializmus szolgálatában az ágyúk elé küldeni.) „Ekkor” (1919) — folytatja Mussolini — „a Popolo d´Italia alcíme: „a hadviseltek és termelők napilapja”. A „termelők” szó már egy gondolati irány kifejezője volt” (Meg kell jegyeznünk, hogy ekkor már meg történt a végső szakítás az olasz szocialisták és exvezérük: Mussolini között. A termelők alatt korántsem a dolgozókat értették, hanem a nagyipari kapitalistákat, akik a felelőtlen és még mindig vak hadviselt dolgozókkal a szocializmus ellen veszik fel a harcot.) „A fasizmusnak nem volt a dajkája valami előre elkészített doktrina; a fasizmus a cselekvés szükségességéből született és cselekvés is volt. Nem volt párt, de az első két évben, antiparti to és mozgalom.”


„A Marcia su Roma-t megelőző évek olyanok voltak, melyek alatt a cselekvés szükségszerűsége nem tűrte a kutatást, a doktrinális kidolgozást. Harcok folytak is városokban és a falvakban. Vitatkoztak, de ami a legszentebb és a legfontosabb meg is haltak. Tudtak meghalni. A doktrína — szépen, megformulázva, fejezetekkel és paragrafusokkal — hiányozhatott; de volt egy döntőbb jelentőségü helyettese: a hit.”


Ezután megírja Mussolini, néhány sorban, hogy hogyan született meg a doktrína. A hatalom elnyeréséért való küzdelemben szónokoltak, cikkeztek. Ezekben már el volt vetve a fasizmus doktrínájának magja. „De” mondja Mussolini — „mert hiányzott a „rendszer” az ellenségeink rosszhiszeműen tagadták a fasizmus doktrína-képességét. Holott közben egyre fejlődött a doktrína... 1926., 1927. és 1928-ban realizálta azután a kormány a törvényeiben és az intézményeiben.”


„A fasizmus ma teljesen individualizált, nemcsak mint kormány-formai, hanem mint doktrina is.”


„A fasizmus: a jövő és az emberiség fejlődése, félretesz minden aktuális politikai nézőpontot és nem hisz az örök béke lehetőségében és hasznosságában. Tagadja a pacifizmust, amely magában rejti a küzdelemről való lemondást s valójában gyávaság... Egyedül a háború vezet az emberiség összes energiáinak maximális megfeszitéséhez s nyomja a nemesség pecsétjét azokra a népekre, amelyeknek van erelyük ahhoz, hogy dacoljanak vele.”


Mussolini nem takarékoskodik a színnel. Kimondja nyíltan: a küzdés az ember; a férfi a háború. Arról persze megfeledkezik, hogy megnevezze azt az embert, akinek kedve van a háborúhoz, aminek az eredménye az állam, vagyis a kormány és szállítóinak jóléte s megbillent egyensúlyi helyzetük feljavítása...


Mussolini kifejti azt is, hogy miért nem akar Itália leszerelni. Mert nem bízik meg a többi kultúrnemzetben. Majd ujból leinti a szocializmust, amely számára a történelem lezárt fejezete csupán, hiszi a fasizmus a jövő és az emberiség fejlődésének irányítója. „Feltéve, hogy a XIX. század a szocializmus, az idealizmus s a demokrácia, százada, ez nem jelenti azt, hogy a XX. századnak is a szocializmus, a liberalizmus és a demokrácia századának kell lennie. A politikai doktrínák elmulnak, de a népek megmaradnak. Azt lehet mondani, hogy ez a század az autoritás, a „jobb oldal” százada, a fasiszta évszázad.” Meglepő, hogy Mussolini mennyire figyelmen kivül hagyja azt a tényt, hogy a föld egyhatod részén nem kimulóban, hanem épp fejlődőben, virágzása kezdetén áll a szocializmus. A misztifikálást különben így folytatja: „Ha a XIX. század az individuum százada (a liberalizmus individualizmust jelent) úgy állítani lehel, hogy a XX. a kollektivitás vagyis az állam százada.” Ha, mint Mussolini mondj a XIX. század az individualizmus százada, akkor szerinte a szocializmus is individualizmus, a kollektivizmus pedig a fasiszta állam. Mussolini tudja, hogy a szociológiailag iskolázatlan dolgozók a szocialista tanításokból, ha nem is sokat, de a gyakran használt „kollektiv” elnevezést megjegyezték. Mussolini tehát lefoglalja azt a fasizmus számára. Az értelmes munkás-tömegeket viszont az ilyen, demagógia nem téveszti meg. Jól tudják azok, hogy a kollektivizmus a kollektiv államra valló törekvést; jelenti, amely a munka és az érdek közössége. A fasizmus pedig a legkevésbé sem. ez, lévén igazi értelme szerint csupán a dolgozók közössége a kizsákmányolók közösségével szemben. Maga Mussolini is bevalljai: „A fasizmusnak nincsenek csupán anyagi céljai.” Ez u.i. Mussolini szerint lényegtelen: „elegendő egy adminisztrációs tanács” is ehhez. A fasizmus sokkal több: „szellemi mozgalom.” Érdekes, hogy Olaszország ma a legelmaradottabb a kultúrális termelés terén. Irodalom, művészet, kritika, színház — egyszerűen, nincs. Olaszország két-három háború előtt beérkezett polgári forradalmi irójánál többet nem is tud felmutatni. Olaszországban ma nem szabad látni és gondolkodni...


Mussolini a pápizmus állitólagos ellensége, a fatalista és ateista beszél az egyház és fasizmus viszonyáról is: „A fasiszta állam nem közömbös a vallás általános tényével szemben, de a részleges pozitiv vallással szemben sem, amely Itáliában, a katholicizmus. Az államnak nincs theológiája, de van morálja. A fasiszta, államban a vallást a szellem egyik legmélyebb manifesztációjának tekintik; vagyis nemcsak respektálják, hanem védik és protezsálják. A fasiszta állam nem kreálta rneg a saját „istenét”, ahogy ezt Robespierre tette a konvent szélsőséges deliriumában, de nem is akarja kihuzni a telkekből, ahogy azt a bolsevizmus teszi; a fasizmus tiszteli az aszkéták, a szentek, a hősök istenét és azt az istent, akit a primitív nép lát és imád naiv szivével.” Még élesebben, rajzolja ki Mussolini felfogását ebben a: kérdésben az, a párbeszéd, ami néhány hónappal ezelőtt Mussolini és Emil Ludwig közt folyt le Rómában, a Palazzo Veneziában:


„E. Ludwig: Ön fatalistának mondta magát. De holnap husvét van és ilyenkor különböző reflexióktól nem lehet szabadulni. Elmesélte, hogy ifjúkorában milyen nehezen viselte el az orgonát és a gyertyákat, de első beszédében,a Camara-ban isten segítségét kérte; lehet Machiavelli és Nietzsche tanítványának hite?


Mussolini: (Mosolygott, majd meghajtotta magát a lámpa fényének körében és folytatta: inkább rendszeresen, mint patétikusan). Meg akarom magának magyarázni az én evoluciómat. Fiatal koromban egyáltalában nem hittem. Hiába szólítgattam istent. De nem zárom ki teljesen. Körülbelül úgy látom a dolgot, mint Renan, hogy egyszer a millió évek folyamán megtörténhetett valami természetfeletti jelenség. Lehetséges, hogy évmilliók után megismétlődhetik egy hasonló jelenség. Az utolsó években hit költözött belém, amely isteni erő lehet az univerzumban.


E. Ludwig: Keresztényit


Mussolini: Isteni. (Ismételte kezének olyan mozdulatával, mely kérdésemet a levegőben hagyta). Az emberek sokféleképpen imádkozhatnak istenhez. Meg kell hagyni mindenkinek a saját módját.


E. Ludwig: Jól van. De hogyan kerül ki egy fatalista tevékenységével a kontrasztokból. Nagy Frigyes apja, erre ezt mondta: „Predesztináció! Mintha az ember szobor volna.” Hogyan oldja meg ön a dilemmát, amelyet már a régi tragédiákban is megtalálunk: „Miért kell az embernek cselekednie, ha a sors előre meghatározott uton vezeti?” Mussolini: (Ugy látszott, hogy ebben semmilyen problémát nem lát, majd ezt a férfias választ adta.): Az akarattal kell előkésziteni azt a talajt, ahol a sorsnak kell kifejlődnie...”


Mussolini tehát válaszolt a világsajtó kritikáira; van doktrínánk — mondja — csak máskép fejlődött. Először volt a tett — teszi magáévá Mussolini, pedig már polgári filozófusok is régen megállapították: „Der Satz: „Im Anfang war die Tat”, ist eine durch nicht begründbare Phrase, es sei dann, dass man eine bewusst schaffende Gottheit an den Anfang setzt, was wiederum ein Blendwerk der reinen Vernunft wĂäre.” (H. Schmidt).


A természettudományok s az utóbbi évtizedekben erősen felfejlődött biológia, általában a kisérleti tudományok a világ fejlődésére vonatkozólag kimutatták, hogy az a természeti és elemi erők közreműködésével jött létre. Az első ember először, ha talán nem is gondolkodott, de érzett, ösztönnel, talán primitiv fejletlen állati ösztönnel, cselekedett, az az először volt meg az ösztöne, ha úgy akarjuk fejlettebb stádiumában: a gondolata s azután következett: a cselekedete. Először a koncepció, az eszme s azután a megvalósitása: a tett. A történelmi fejlődés, amelyet a civilizált emberiség már fel is jegyzett, azt tanítja, hogy a „rendszerek” születtek meg előbb (persze nem egy ember spontán elhatározásából, ahogy a polgári filozófusok állítják, akik szerint a filozófus: művész, vagyis azt alkot, amit akar, hanem kora tolmácsolójaként) s azután kezdődik el a küzdelem az ideológia megvalósulásáért. A különböző rendszerek s ez sem figyelmen kivül hagyandó — mindég az előbbiekből ós az előrelátható körülményekből, a viszonyokból indultak ki s fejlődést jelentettek. A nagy történelmi állomások: nagy és világrengető ideológiák születését s az előbbiek hanyatlását jelentik. A marxizmust is egy kor termelte ki szükségszerűen magából. A szocializmus a legkevésbé sem halt meg 1919-ben, ahogy azt Mussolini szeretné, hanem épp most kezd élni s az a „tett”, aminek a fasizmus feltünteti magát, csak válasz és védekezés: megőrzése a kapitalizmusnak, monarchizmusnak, a régi rendszereknek. A szocialista ideológiára adott védekező válasz: reakció! (Genf)


Vissza az oldal tetejére