FĹ‘oldal

Korunk 1932 Szeptember

Bensőség és realizmus


Szentgyörgyi Anna

 


A polgári kultura válságát talán semmisem jellemzi jobban, mint azok az iratok, melyek a polgárság részéről jelennek meg erről a válságról. A polgári formák széthullását, a polgári tartalmak eltárgyszerűtlenedését ezek az iratok még szembeötlőbben manifesztálják, mint maguk a műalkotások. A műalkotások ható elemei minden töredezettségük ellenére ideig-óráig még idézik a legjobbaknál a szép látszat igézetét s csak napok vagy órák mulva derül ki róluk a formátlanság és tartalomnélküliség, a belső igazság és mondanivaló hiány. A válság természetét elemző s a válság hajtóerejeivei polemizáló iratok azonban a közvetett természetű gondolkodás s nem a közvetlen gyönyörködés számára készülnek s igy már a legelső pillanatban lelepleződnek. Tipikus példája ennek Franz Werfel egy újabban megjelent irása, a Bensősé g és realizmus. (Realismus und Innerlichkeit. Paul Zsolnay Verlag. Berlin-Wien-Leipzig). Sőt tipikusabb bármelyiknél.


Franz Werfel különben is, (még a tájékozatlanok előtt is) egyre világosabban lelepleződik. A valahai jóság-aktivista és humanista forradalmár ma már a katholikus egyház körét gyürüző vizeken evez. Ujkatholikus középeurópai folyóiratok egyre-másra beszélnek róla s minden egyes alkalommal maga Werfel szolgáltatja az okot. Épp a napokban olvastunk a bécsi Neue Freie Presse egyik vasárnapi számában, közvetlenül a pausálékba készült közgazdasági rovat után egy hosszú értekezést Werfel tollából — az Istenről... A bécsi Cafe Central egykori hires „duma”-asztala mellől igy közeleg Werfel valaminőféle szószék felé. Az az ut, amit Werfel az európai kulturválság egyre mélyülő utolsó éveiben megtett — tipikus ut. Az intellektuális polgár utja ez a kávéházi realizmustól a vallással és misztikával szaturált „bensőségek” felé. S ha ez az ut még igazi lehetne és igazi volna!! A neokatholikus bensőség e noviciusának minden értekező során azonban lépten-nyomon kiütközik az ideges kávéházi logika — logikátlansága. Werfelnek még a maga körein belül sincs igaza! (S ezekre a válságot inkább védő, mint elemző iratokra nagyon jellemző, hogy tulajdonképpen már védekezni sem tudnak. Nemcsak a tudat tartalma, de maga az a logika mondja fel a szolgálatot, amellyel hadbavonulnak. Saját maguk adják el önmagukat. Az ellentmondások, amikbe keverednek. már nem egyszerűen reprodukálódnak bennük, de százszorosan).


Mit mond azonban Werfel?


*


A mi korunk kezdi elemzését Werfel a „radikális realizmus” kora. Ez a radikális realizmus a legélesebben Amerika és Szovjet-Oroszország természetében jelentkezik. Az emberi lélek mindakét országban hivatalosan felesleges. Mindakét országban az ember az ökonómiai erőjáték produktuma, belső élete pedig egyenesen mellékterméke a gazdasági chemizmusnak. Amig például egy Freud még elismerte legalább a halált és a szerelmet két ösztönös hajtóerőnek, addig az amerikai behaviorista felfogás szerint a belső ember már csak a szükségletek madzagán rángatott paprikajancsi. Holott ez tulajdonképpen nem is realizmus, mert a realizmus az embernek az élet dolgaihoz való közvetlen viszonyát jelenti, azt a minden előfeltevéseknélküli vonatkozását a természethez, amit nem zavarnak se vallási, se politikai, se egyéb absztrakciók. Már pedig napjaink radikális realizmusa pontosan az ellenkezője ennek. A mi napjaink tehát nemhogy nem realisak, de éppenséggel irreálisak. — szögezi le Werfel.


A radikális realizmus folytatja csak egy pontban felel meg önönmagának: az emberi test felfedezesében. Különben a Történelem alig ismer de-realizáltabb, absztraktabb kort a mienknél. Ebben a tekintetben már a XIX. század erős visszaesést jelent a megelőző korok heroikus, vallásosan-aszkéta ideáljaival szemben. Ezt viszont az idézte elő, hogy a polgárság a maga ideáljául a heroikus és vallásosan aszkéta ideálokkal szemben a munkát s ennek következtében a mindenkit boldoggá tevő pénzszerzést tette. Az idő és a polgár jelszava az „extra pecuniam non est vita”, s a munka értelmetlen értelme nem az, hogy szükségleteket elégítsen ki, hanem, hogy szükségleteket hívjon életre. Ennek a rettentő irreálitásnak — magyarázza Werfet — a következménye a proletárizálódás, az irrealizálódás, a Taylor-rendszer és a bérkaszárnya. Az irrealizálódás e mindent felforgató utjában a polgárság leghatalmasabb segítőtársa a technika. Amit viszont az ipar s ennek tömegárú őrülete a léleknek még meghagyott, annak az összerombolását a tömegmunkanélküliség végezte el. Valami világ elostobásodás folyamatát éljük, A modern filozófia képtelen egy ellenmondásnélküli világkép kirajzolására, A vallások ereje megcsappant. Mi a segítség? Mi a megoldás? Megujhodás csak egy új bensőség révén lehetséges. Ezalatt a bensőség alatt azonban nem valami művészit kell érteni, hanem azt, amivel minden „lelkileg megindult, képzeletteli, legmélyebb valójában zenei ember” rendelkezik. Ez a bensőség Werfel szerint megtalálható minden osztályban és rendben. Az egyedüli jó a mi időnkben „az idő túlprodukció.” Az előbb-utóbb bekövetkező négy vagy öt órás munkanap ismét maga fele tereli az embert, jóllehet napjaink urai mindent megtesznek abban az irányban, hogy az embert eltereljék a gondolkodástól. Ez a törekvésük azonban nem fog sikerülni. A bensőség felé megtalálja az ember az utat. A képzelet és gondolatok látszólag irreális birodalma rövidesen felszámol ezzel a mai üres „realitással.”


*


Ezeket mondja Werfel,


Mi ebben a legfontosabb?


A polgár élet- és tudat-rendszerének ellentmondásai következtében saját tudománya, technikája és fejlődése ellen fordul s a rációval és az intellektussal szemben, (amit Werfel szinte az atheizmussal vesz egybe) az ember esztétikai támaszpontjának kiépítésiét követeli. Az ember leglényegesebb életfelületét a bensőségben látja s ezért az a megoldása, hogy az ökonómiaiak domináló fixirozása helyett önmagához térjen vissza, észre sem, véve; hogy ez az átkozott ökonómia ha X. Y. vagy az XY-ok tömeg a saját bensőségébe esik, még a legkevésbé sem tünik el a. valóságból. Megmarad. Valahogy el kell bánni vele ...


Amint látjuk, Werfel elemzése pontosan oda érkezik vissza, ahonnan elindult. Kérdése nyitva marad. Mi a megoldás? A felelet hiányzik. A képnek, amit a viliágról rajzol semmi értelme. Helytelenül interpretált fogalmak és tények, következéskép elhibázott következtetések csupán. A szavak és a logika zavara... Nem is csoda. Werfelnél a gondolkodás folyamatát állandóan keresztezi a „költő” képzeletének a csapongása. Ez persze Werfel szemében a legkevésbé sem hiba. De mit érünk az ilyen természetű gondolkodással mi, akik a gondolatok meggyőző erejét figyeljük. Végül is a válság megoldását nem várhatjuk valami vallási kinyilatkoztatástól. Kritikai tisztázás a szükségletünk. Erre a kritikára azonban Werfel tipikus válság-érzülete miatt még csak nem is képes. Elemzésével kapcsolatban nemcsak a polgári valóság, de az elemző Werfel maga is válsággal küzd. Válsággal küzd egész gondolkodása. Egy helyen például így kezdi érvelését: „Ha az élet parttalan áradás, akkor...” — és erre épiti következtetését. Honnan veszi Werfet azt, hogy az élet parttalan áradás? Bizonyára valami „költői” megéléséből. Ilyen privát „igazságokra” azonban nem építhető általános érvényre számító érvelés. — A polgár itt már a maga logikus alapját feladta. Következménye azután ennek, hogy a dolgokat és az embereket nem tudja felfogni se külső, se belső realitásukban. A realitást már csak a költői alakítás privát megdolgozásai révén tudja visszaadná. Ezt a látásmódot igazolhatja a művészet, (de ez is csak hanyatláskorabeli romantikus fokán) de megengedhetetlen akkor, amikor maga a realitás képe a problematikus. Szükségszerű ezek szerint az önkény és a torzítás, a hamis értelmezések és konkrét tévedések tömege s a kifürkészhetetlen tartalmú fogalmak. Általában a fogalmak, melyek még gyanusabbak Werfet közében, mint a konkrétumai. Ezek közt persze például a marxizmus felé a szimplizálástól sem riad vissza. Hogy csak egyet emeljünk ki: a marxizmus seholsem állítja azt, hogy a dolgok az ember mértéke. A marxizmus azt tanítja, hogy a dolgok és az emberek között dialektikus a viszony. Az ember a marxizmus szerint akarásaival ugyanugy függ a viszonyoktól, mint ahogy ezeknek a viszonyoknak a továbbfejlődése függ az emberek továbbhaladó akarásától...


De már elég.


A válságba került túlképzett polgár az, aki Werfel lapjairól beszél. Nem ismeretlen sem az érzülete, sem a logikája ennek a típusnak. A túlképzett intellektuellek rétege rosszul érzi magát a jelenben. Beágyazva a nagytőke és a nagytömegek közé, gazdaságilag és politikailag nulla. A monopólkapitalizmus racionalizált, bürokratizált világában hasznavehetetlen és kiszáradt. Mindenünnen tömegek, ahogy egyszer Werfel nevezte, „hordák” törnek elő. Az intellektus ebben a világban felmondta a szolgálatot, a tudomány pedig az ellenszenves technikának segít. A vallás persze más. Ez még szép lenne, mert szerepe; van benne az irracionális érzelemnek s azonkívül a tömegeket is fékentartja. Viszont ezek az intellektuelek túl sokat tanultak ahhoz, hogy az egyházak tételeiben higyjenek. A politika azután még reménytelenebbé teszi a, helyzetet. Ettől azután semmi jó sem várható. Akár a demokrácia győz, akár a diktatura a túlművelt intellektuel nem, kerül uralomra. A túlművelt intellektuelnek a polgári rend-szférán belül nem marad más hátra, mint a szó... A kispolgár gyökerű műveltek rétege még kiéli magát a nagyember utáni vágyban (Hitler) az olyan nagypolgár azonban, mint Werfel, kénytelen egy saját maga ideált faragni elhagyatottságában Egy új embert. Viszont ez az új ember szükségszerűen nem irható le és nem ismerhető meg. „Musisch” ahogy lefordíthatatlan komplikáltan Werfel mondja. Itt tehát már a merő talajtalanság ingoványain járunk.


Ezen az uton halad Werfel. A feloszlás zsákját viszi a vállán. S nem tudja, hogy mi az a rothadásszag, ami jobbra-balra megcsapja az orrát... (Kolozsvár)


 


Vissza az oldal tetejére