Főoldal

Korunk 1929 Március

Szinházi viszonyok Amerikában


G. G. Nathan

 


A newyorki szinház – s ez végeredményben az egész amerikai szinházat jelenti – jelenleg oly züllött és rohadt állapotban van, hogy nem sok értelme van sokat körülményeskedni felőle. A lágy húrok pengetői jobban szeretik ugyan azt a bizonyos rossz szagú állatot Mephitis mephitikának nevezni, ez azonban nem változtat és nem csökkent semmit sem – a bűzön, melyet ama bizonyos állat áraszt. Az amerikai szinház hasonlóképpen az égig bűzlik. Röviddel ezelőtt tértem vissza európai színházakat látogató kőrutamról s így teljes joggal mondom, hogy Európában sehol sem akad színpad, amely legalább tizezer mérföld magasságban ne volna az amerikai színházak csatornaszinvonala fölött. Az európai szinpadok legpiszkosabb revűi vagy darabjai bárgyu ártatlanságok, ahhoz a piszokhoz képest, amiket itt játszanak.


Nem lehet senkise oly csacsi, hogy ebből arra következtessen, hogy én puritán lettem. S hasonlóképpen nem lehet senkisem oly kelekótya, hogy azt amiről itt beszélek összetévessze a művészettel. Az a szemét, amit ma az amerikai szinpadon nyujtanak ép oly kevéssé tartalmaz művészetet, mint ama bizonyos kulcslyukon keresztül nézhető páris előadások. Európai utam alkalmával mindenféle romlott lokált meglátogattam a La-Manche csatornától egész a délfranciaországi kikötővárosokig, Taorminától a berlini „Eldorádó”-ig, iget; sokszor a publikum s többé kevésbé csukott ajtók mögött, de sehol se láttam annyi perverzitást oly szemtelenül a közönség: nyakába sózni, mint itt. Az ilyen fabrikátumokat drámának vagy szinpadi művészetnek nevezni egyenesen őrültség.


Általában az utolsó években a newyorki szinház a léhűtők hordájának kezeügyébe került, akiknek elég pénzük van ahhoz, hogy olyan darabokat mutassanak be, amelyek nem egyebek a legelképzelhetetlenebb piszoknál és nem akarnak egyebet, minthogy az általuk befektetett tőkét megháromszorozzák, vagy megnégyszerezzék. Ugyan így betört az amerikai szinház tulajdonosai közé a szinháztulajdonosok olyan csapata, akik olyan színházi látogatottságot forsziroznak, amit rendes darabok mellett nem lehet elérni s akik állandóan készek arra, hogy a meglévő színházakat ilyen célokra kibéreljék. Már csak a legritkábban akad egy-egy régi vágású szinháztulajdonos. Bár nem vagyok statisztikus, mégis úgy vélem, hogy annak a hihetetlen rosznak a kilenctizedrésze, amit az utolsó három vagy négy évben dráma címen előadtak, mind csupa ilyen kétes erkölcsű figurák a lábraállítói és terjesztői.


A szinház erkölcse és a dráma erkölcse teljesen két külömböző valami s egy pillanatra sem szabad összecserélni őket. A tény azonban annak dacára fennmarad, hogy a newyorki szinház erkölcse abban a valamiben, amit színpada nyujt, oly pozitive nyilvánul meg s a publikumot oly szubtilisan befolyásolja, hogy a hatóságok haragját feltétlenül kiérdemli. S ez a harag egész biztos, hogy idővel mindinkább nőni fog, kiszámíthatatlan következményeket vonva maga után a cenzura túlkapásait illetőleg. Egyik színházi intézményünk például a lesboszi hajlandóságú nők találkahelye. Egy másik olyan emberek vezetése alatt áll, akiket gyengéden Sodorna város habitueseinek nevezek. Az utolsó években bemutatott darabok közül hármat, melyek a hivatásos moralistákat fellázították, egy öreg börzekéjenc finanszírozta, csupán azért, mert a darabokban nagyszámú kiskorú leány lépett föl. Másik két darabot viszont olyan érdekeltségek pénzeltek, akik miatt ha megnevezném őket, lapunktól az állani megvonná a postai szállítás jogát. Egyik legújabb színházi szervezetünk homoszekszuális, egy másik meg egy olyan ember kezében van, aki rekordot tart bizonyos bűntények elkövetésében, másik kettőnek alkoholcsempészek a tulajdonosai.


Ami pedig ´azokat a darabokat illeti, amik a legutóbbi időben az amerikai színpadot bepiszkították, úgy ezekben teljesen hiányzik minden becsületes munka, viszont annál inkább van jelen a szekszuálitás s a W.O.-szerű disznóság. Ezeknek a drámáknak annyi köze van az irodalomhoz, mint egy másodosztályú disznóistálónak. Ha a legpiszkosabb és a legbárgyubb darabnak, ami csak elképzelhető, az értéke felöl való meggyőződéssel és így tiszteséges szándékkal hoz ki a managere, kritikai meggondolásokból kifolyólag ellene lehetek, de megértéssel és rokonszenvvel a félrevezetett és becsületes ember iránt, aki a darabot szinrehozta. Ha azonban a szinpad állandóan azt a szemetet ontja, amely csak a dollár után kívánkozik, úgy számomra vagy bárki más kritikusnak, aki még ad valamit a szinpad méltóságára, nem marad más hátra, mint a szemetesért kiáltani, tekintet nélkül arra, hogy az a szemetes a cenzor, a moralista, vagy a rendőr maszkjába van-e öltözve. Miközben ezeket a sorokat irom pl. az egyik színházba egy olyan darabot játszanak, amely egy hirhedt, betiltott könyv tartalmát dramatizálja. Az egyik revüszinházba viszont egy szkeccset adnak, amelynek a hatása olyas valamin alapszik, amit nem adhatunk vissza nyomtatásba anélkül, hogy a sajtótörvénybe ne ütközzünk. Egy másik darab kimondottan pornografikus, egy harmadik pedig természetellenes hajlandóságokat dicsőit. Egy operettnek a témája a kasztráció körül forog, egy nagy prózaszinház meg abból csinál pénzt, hogy olyan férfiakat mutogat, akik a nemi erőszaktevés apostolai ...


S ezek csak kiszakított példái annak az új „művészetnek”, amit mai színpadaink a dráma és operett örve alatt csinálnak. Természetesen ezekben a darabokban a legkisebb nyoma sincs a tehetségnek. A világ legpiszkosabb drámáival rendelkezhetünk, ha ezeket a drámákat olyan becsületes emberek irnák, akik értik a mesterségüket s mi még akkor is ő mellettük állnánk, ha a rendőrség a nyomunkba volna. Olyan átkozottul lelkiismeretlenek azonban nem akarunk lenni, hogy a cenzura ellenében undorító és piszkos dolgokat a védelmünkbe vegyünk, csupán csak azért, mert sikerült bejutniok oda, ahol különben a szabad és felszabadított szinház szentélyének kellene lenni. (New-York)


 


Vissza az oldal tetejére