Stockholm repülőterén, Arlandán ülök az American Airlines Boeing 747-esében 2000 januárjának végén, két egymást követő amerikai kongresszusra menendő. Unom a hosszadalmas indulási procedúrát, de leállítom fanyalgásom. Ne feledjem, hogy csak negyvenen túl ültem először nemzetközi légijárat repülőgépére. Koncentráljak inkább arra, hogy hasznosan töltsem az előttem álló kilenc órát. A feladat adott: cikk a Korunknak. Vagy megírom a kongresszus alatt, vagy elfeledhetem; a stockholmi hajtásban nem lehet időt szakítani rá. A hordozható számítógépet, ami újabban mindig követ, most nem hozom, mert még mindig nincs USA hálózati transzformátorom. Hozom viszont munkatársamat, Szeles Annát; felajánlom neki, hogy diktálok. Félreérthetetlen kézmozdulattal válaszol, s közli: Te nem vagy George. George (Klein György professzor, stockholmi főnököm) ugyanis már a váróteremben elkezd mondani a zsebmagnóba, és már az első röptérről visszaküldi diktafon-szalagjait a titkárnőknek, akikből Stockholmba érkeztemkor volt nyolc. Nos, Annának igaza van. Nem vagyok George, nincs diktafonom s titkárnőm. Veszem hát a noteszem s ceruzám. Még az arlandai betonon guruló gépen azzal kezdem, hogy idekörmölöm: Cseke Péter, igazi szerkesztőként, nagy kerítő. Pontosan tudja, nehéz ellenállnom felkérésének: írjak, laboratóriumaimról — dédelgetve: laborjaimról. Ha több mint három évtizedes barátságunk segedelmével jól rezonálok, Péter úgy gondolja, hogy amint Mester Zsolt nekem kedves Koppantójában* a tárgyak kényszeresen részletes felsorolásával jellemez életet-kort, úgy lehet talán egy erdélyi biológussorsot** is követni a kutatási színpadok leltárával.

Az igazi csábítás ezúttal: újból magyarul írni. Egy hosszú skandináv évtized alatt rengeteget írtam angolul, és megtanultam svédül. Mindkettőben fő hibám most és mindörökké - mint majd mindenkinek, ki felnőtt fejjel tanul nyelvet -, hogy jól-rosszul, de anyanyelvemből fordítok, ahelyett, hogy a nyelv természetes fordulatait használnám. èvtizedes nyelvi küszködés után megint a szinonímák édes-dús terítéke előtt ülni, szemelgetni a szavakat, ízlelgetve forgatni őket nyelvemen mielőtt leírnám? Szóval elcsábultam. Hadd kezdjem azzal, amiben éppen tapodok: a nemzetközi kongresszusra járással. Ettől voltam leginkább elzárva, hiszen 1988-ig, 43 éves koromig sohasem kaptam nyugati útlevelet, és a számos vasfüggönyön inneni találkozó csak erősítette bennem az ácsingódzást a túloldal tudományos összejövetelei után. Nos, a kongresszusra járás hab a szegényes kutatói élettortán. Szegényes ez a torta, mert sehol sem fizetik meg a kutatót, és hab a javából, mert "kongresszulni" nekünk a kikapcsolódás egyetlen lehetősége a laborhoz kötött életformából. Engem rászabadított a világra Izlandtól Japánig. No, nem nyaralni! Pontosabban: csak akkor nyaralni, ha rossz kongresszust választottam. Ha túl átfogó témakörűt többezer részvevővel, túl általános témával, mint pl. az európai vagy amerikai Rákkutató Szövetség kongresszusai, vagy szűk témával ugyan, de az nem volt az enyém, és nem volt semmi esély arra, hogy néhány nap alatt "belejöjjek". Hamar megtanultam, a jó kongresszus nem is viseli ezt a nevet, hanem szimpózium- vagy munkaülésként (workshop) hirdeti magát. Nincs több mint 200—250 résztvevője, és nincsenek párhuzamos rendezvényei. Ezeken sokat lehet tanulni, magadfajtával magad dolgát rágni, és közben akadhat idő úszni az Adriában az anconai kromoszóma workshopon, ázni a gejzír forró vizében az izlandi fehér éjszakában, vagy sízni délben a kolorádói Keystone szimpóziumokon, ahol a sízőkért reggelre és estére tömörítik az előadást, vitát. Már kiszálaztam néhány ilyen összejövetelt a kínálat dús csokrából, és hűségesen visszatérek reájuk. A mind az USA-ban, mind Európában kétévenként rendezett "Szilárd tumorok kromoszómái" munkaülések közéjük tartoznak. Mi most a nyolcadikra utazunk az arizonai Tucsonba. Európában öt volt eddig. Elhenceghetem, hogy az utóbbi hármon ott voltam, s a hatodikra — ez év őszén — Skóciába elmegyek. Tucsonból Miamiba készülök. Miami Beachben rendezik ugyanis a "Miami Nature Biotechnology Winter Symposiumot" — mint minden évben. Két éve már voltam itt — igen tetszett. Akkor mutatták be elöször két baktérium teljes genomjának összehasonlító elemzését, a legújabb vérérképződést (angiogenezist) gátló gyógyszert és a mesterséges humán kromoszómát. Nem titkolt vágyam most — saját munkám megszellőztetése mellett — az ötlethalászat. Ez mindenkori kongresszusi feladat, ami most nekem különösen aktuális, hiszen még e tavaszon le kell adnom a Svéd Rákkutási Alapítványnak (Cancerfondennek), munkám s létem fő szponzorának a következő három évre szóló pályázatot.

Olvasom, hogy az "egyetemesedő Erdélyben" nyugati színvonalú pályázati rendszert követelnek sokan, ezért talán nem érdektelen néhány szó a fent említettről. A Cancerfonden 2000-ben 270,6 millió svéd koronát oszt szét 439 tudományos pályázatra (projektre, ahogy azt már otthon is hívják). A pénz zöme már futó kutatásra megy, újjal betörni igen nehéz. Az elbírálás öt hónapot vesz igénybe, és többlépcsős. A pályázatokat nyolc ún. prioritáló bizottsághoz osztják szét, mindegyik egy-egy témakörért felelős. Minden prioritáló bizottság tíz szakemberből áll. Ők rangsorolják a pályázatokat. Egy köztes független munkacsoport újra ellenőrzi a rangsorokat, majd a tudományos tanács megvitatja és meghozza a végső döntést. Csak hat évig lehet bárki egy ilyen elbíráló csapat tagja. A kőkemény verseny legobjektívebb kritériuma az, hogy mit közöltél eddig, és milyen impakt faktorú (mennyire idézett) lapban. Ez dönt, minden más csak csomagolás, mely legfennebb az azonos súlyú publikációs listák besorolásánál számít. Jómagam szinte semmit sem tudtam használni abból, amit otthonról közöltem, ezért is tartott viszonylag sokáig, míg egy versenyképes publikációs listát összekalapáltam Stockholmban. A pályázat másik része a hároméves kutatási terv. Nos, ez tulajdonképpen komolytalan kitaláció is lehetne. Hol az a szőrös kis "troll" — vagyis fenyves — mélyén bujkáló északi manó, aki meg tudná mondani, mit fog hatfős csapatom csinálni, mondjuk, két év múlva? Hiszen nem tudhatom, hogy kis kedvencem, Kiss Hajnalka, aki teljes gőzzel szekvenál (dekódólja a minket érdeklő egymillió bázispárnyi DNS szakaszt az ember 3-as kromoszómáján, és azonosítja a géneket), és már három érdekes gént talált, nem talál-e holnap egy negyediket, ami már annyira érdekes, hogy mindenki csak azzal fog dolgozni. Mégis meg kell csinálni logikusan, részletesen, alaposan ezt a részt is, mert itt derül ki, hogy tudod-e, mitől döglik a légy ma, és mitől döglik holnap szűkebb szakmádban. Elég bepötyögni a prioritáló bizottság bármely tagja nevét a számítógép Medline honlapjára, s rögtön kiderül, hogy mindegyikük sokat és jó helyen közöl, tehát igenis tudja... Nem könnyű meglepni egyiküket sem. Persze, túlzott naivitás lenne részemről, ha az elbírálás teljes objektivitásában hinnék. Hiszen a bizottságok tagjainak fele George tanítványa volt, és az ő neve is ott a pályázaton... Tulajdonképpen nemigen tudom, hogy működik az a kétségtelenül fontos folyamat, ami alatt a Cancerfonden megismeri kiválasztottjait. Tapasztaltam viszont, hogy működik, s nem modhatom, hogy rosszul. Nemegyszer hallhattam a többségiektől, ha a bevándorlók integrácós nehézségeit emlegettem: "Svédország kicsi, minálunk nincs protekció, de ismerjük egymást." Talán mert Dánia, Hollandia még kisebb, ők csak külföldiekkel bíráltatják el rákkutatási pályázataikat. Magam is dolgozom nekik minden évben, tanulok is belőle rendesen.

Időközben elhagytuk Izlandot, s most Grönland "alatt" repülünk tiszta napos időben. Érdekes, mennyivel kékebb, mennyivel tágasabb az óceán, amikor tízezernyi fehéren villogó jéghegy, jégtábla ellenpontozza, mint amikor "üresen" fodrozik alattad. No de hagyjam az örök kisebbségi célozgatását a többséget színesítő, gazdagító másságról, hiszen nézhetném én a vizet szakember szemével is, ha megmaradtam volna hidrobiológusnak. Nem sok híja volt. Miután biológus és született pedagógus nagybátyám, Höhn Károly "megfertőzött" mint hat éves kis srácot, nemcsak azt döntöttem el, hogy biológus leszek, hanem rövidesen (akvarista-terrarista szülőszomorításom nyomán) azt is, hogy a vizek vonzanak legjobban. Így aztán már 1963-ban, gólyaként, megkerestem a gerinctelen állattan akkori tanársegédét, Kiss Bélát, a vízi rovarok Európa hírű ismerőjét, és rövidesen teljes gőzzel gyűjtöttem az álkérészeket (Plecoptera), egy igen érdekes ősi rovarcsoportot a hegyi patakok mentén. Az álkérész lárvaként él a sebes havasi vizek kövei alatt. Utolsó vedlésével a felnőtt szárnyas rovar ugyan "kint van az összes vizekből", de néhány napos nászrepüléssel be is fejezi életét. Minden évben ugyanakkor. Már másodéves koromban találtam egy lárvát Nagybánya felett, amit még nem ismert a szakirodalom (csak néhány felnőtt példányát írta le a cseh Klapalek). Leközöltük Kiss Bélával németül, igen jót tett égómnak. Aztán Gyurkó István professzorral — halak étkezési szokásainak nagy tudorával is konzultálva — összeraktunk egy meglehetősen igényes kutatási tervet. Azt akartam megállapítani, hogyan alakul hónapról hónapra a kőhöz kötött vízi élet (litoreofil fauna). Kilenc gyűjtőpontot jelöltem ki a Meleg-Szamos forrásvidékétől (Pádis alatt és a Szamosbazár barlangban 1500 méteren) úgy hetven kilométeren át, amíg a Meleg- és Hideg-Szamos egyesült Gyalu felett, s meglátogattam mindet hónapról hónapra három éven át. Ez időben még hozzá sem kezdtek sem a tárnicai gyűjtőtó, sem a gyalui ivóvíztároló építéséhez. Egy sűrű szövésű hálót a sodrásra fordítva, előtte egy fémkeret behatárolta felületen minden követ felszedtem, a hálóba mostam, s az aljzatot is felkapartam. Gondolom, érti most már az olvasó, miért asszociálom Grönland jeges vizéről egyetemi munkám. Öt-hat ilyen négyzet "termését", lilára fagyott kézzel egy fehér fotótálba fordítottam, s csipesszel-ecsettel mindent kiszedegettem, ami élt s mozgott. Aztán jött a kulimunka a laborban. Preparáló mikroszkóp alatt kellett meghatározni minden egyes lárvát, kérészt-álkérészt, tegzest, atkát, szúnyoglárvát, örvényférget; torziós mérlegen megmérni, listázni. Sokszorosát igényelte a gyűjtésre fordított időnek. Három év multán összeállt a kép. A lárvák összsúlya nagyjából azonos volt minden hónapban, de ahogy kirepült az egyik faj, rohamos "hízásnak" indult a következő. A módszer tudományosan sem érdektelen és a hegyivizek egészségének pisztrángeltartó képességének igen jó gyakorlati lehetősége. Még ma is aktuális. Amint az is, hogy a tudományos munka minden általánosítható eleme benne volt. A kezdés szórakoztató kalandos része, és az is, hogy nincs tudományos összegzés dögunalmas feldolgozó munka nélkül. Nem volt elvesztett idő tehát a genetikusnak, hogy hidrobiológiával kezdte.

Miért lettem genetikus? Magammal pimaszkodva, itt a workshop első napján, azt kellene írnom: azért, mert Amerikában sofőrnek sem lennék jó. Ugyanis tegnap szerencsés csikágói átszállás után megérkeztünk Tucsonba itteni idő szerint még délután (Stockholmban már hajnalodott). Mikor kiderült, a szálloda vagy ötven mérföldnyire van, kocsit béreltem. Aztán vagy három órát száguldoztam fel s alá a hirtelen ránk törő szuroksötétben (másnap kiderült, hogy tízezernyi villanypózna méretű kandeláberkaktusszal - saguaróval - borított sivatagban), térképpel a kezemben, és mind nagyobb zavarban. Amíg rá nem jöttem, hogy amit Arizonában kiírnak az úttest fölé, az nem az az út, amin hajtassz, vagy az a helység, ami felé haladsz (mint Európában, de Floridában is, ahol már vezettem), hanem a keresztút. Túl gyorsan hajtottam — szokás szerint —, s túl lassan kapcsoltam. Bosszantó az analógia a svédországi indulásommal, lásd alább.

No de az autózás Amerikában még arrébb van, hiszen előbb volt biciklizés és a bicikli kormányán mikroszkóp. Még előtte az sem, hanem munkanélküliség. Az egyetem az évfolyam három legjobbjára nem tartottak igényt, mert magyar volt. A tanárok egy részének becsületére legyen mondva, legalább felterjesztettek mindhármunkat. Engem végül nemlétező Duna-deltai kutatóintézetbe neveztek ki hidrobiológusnak. Mivel ezt már elmondtam másutt, hadd lépjek tovább. Még el sem keseredhettem igazán, hogy feleségem, aki kolleganőm volt, dolgozik, és én nem, amikor Uray Zoltán jelentkezett, hogy hívják a frissen alapított Rákkutató Intézetbe, és főnöke a kolozsvári Nukleáris Medicina Intézetben, avagy a Főnök (nekem mindmáig), Holán Tibor, csak úgy engedi el, ha hoz maga helyett valakit, akit be is tanít rutin orvosbiológusi munkakörére — no meg el is indít a sugárbiológiai kutatásban. A Főnöknek első látásra tetszettem; egy kikötése volt: le kell doktorálnom. Huszonhárom éves voltam 1968 őszén, és egyetemi munkám már megtanított, hogy tudok sokat, nagyon sokat dolgozni úgy, hogy még élvezzem is, hát nyilván igent mondtam. Figyelmeztethetett volna az a fentemlített kis troll, hogy éppen húsz év múlva egy másik éppoly karizmatikus főnöknek - Georgenak - majdem ugyanazokat az igeneket fogom kivágni, hogy igen nulláról kezdek, s hogy igen (újra)doktorálok. Egyébként nem hívtuk mi azt Nukleáris Medicina Intézetnek, hanem röviden Nuklerájnak. Holán ugyanis kiváló érzékkel vette körül magát számos feltűnően csinos női munkatárssal, én csak a szabályt erősítő kivétel voltam. Mindig eszembe is jut a Főnök, ha Stockholmban azzal cukkolnak, hogy csoportomban hat csinos nő és csak nő kutat, hisz neki tizenhét volt egykoron. Talán mond még valamit az általa teremtett atmoszféráról, hogy amikor Buchwald Ivánnal az első befecskendezhető technéciumizotóp-próbát osszekutyultuk, a Főnök saját magának adatta be, és maga feküdt a detektorok alá. Túlélte, s még cikkünk is lett belőle egy egész jó német orvosi lapban. Mindazt,amit az állatkísérletek és a sugárbiológia alapjairól tudok, Uray Zolitól tudom. Fizetett is ez az alapoktatás (meg kisgyermekkorom állatfogdosása) még Stockholmban is, amikor vad olasz erdei egerekkel kezdtem dolgozni. Zoli a hatvanas években aktuális sugárvédő anyagokkal kísérletezett, amelyek csökkentik az ionizáló sugárzás káros biológiai hatását. Már rég dédelgetett vágya volt ezt a munkát a genetika felé terelni, hiszen helyesen látta: a DNS töréseinek számát kell lecsökkentenie egy hatékony sugárvédőnek. Együtt is működött már Lazányi Endre professzorral, aki egyike volt az akkor egykézen megszámlálható genetikusoknak. A híres Drosophilakutató Csik Lajos tanítványa volt, maga is több nyugati közlemény szerzője. Még nem egészen egy éve dolgoztam a Nuklerájban, amikor kiderült: Lazányi újabb doktorandusi helyet kapott. Versenyvizsgáztam az Akadémián, felvettek. Nos, lehet az olvasó unja már szuperlativuszaimat, de Lazányi mellett tényleg úgy haladtam, mint forró kés a vajban. Végtelenül tiszta kísérleti rendszert javasolt. Azt tanácsolta, hogy a mi körülményeink között dolgozzam csak olcsó kísérleti objektummal — például lóbab (Vicia faba) kromoszómáival. Amikor a sejtosztódás során a kromoszómák szétválnak, az anafázisban meg lehet számolni a sugárzás hatására letört kromoszómadarabokat, mert ezek nem tudnak a pólusok felé vándorolni. A letört végek egyesülnek és hídként feszülve a pólusok között szintén megszámlálhatók. Lazányi szerint a darabkák és a hidak aránya — mint egy törési/gyógyulási hányados — megbízhatóan mutatja, hogy ezeket a sugárokozta folyamatokat befolyásolja-e valamely sugárvédő vagy sugárérzékenyítő vegyszer. Végül s nem utolsósorban: ha a sugárzástól számítva egy sor meghatározott időpontban preparálom a lóbabkromoszómákat, ezzel mintegy visszapörgetem a sejt életciklusát, és megtudhatom, annak melyik szakaszában hat az illető vegyszer. Meleg-Szamos helyett sejtciklus, érdekes anyaggyűjtés a megfelelő gyűjtőpontokon, s aztán a kiértékelés kulimunkája mikroszkóp alatt. Nem is volt olyan nagy a különbség a hidrobiológia és sugárgenetika között. Ha sajnáltam a "hátizsákos biológusi" álmaim tovatűnését, bőségesen kárpótolt, hogy a kromoszómák gyönyörűek. Beléjük is szerelmesedtem alaposan, s most már bizonyosan holtomiglan. A Luvatrén és Triperidol meglehetősen jó genetikai sugárvédőnek a mitomicin és főleg a bizmut jó sugárhatásnövelőnek bizonyult. Kirándult, ha nem én, hát a mikroszkóp a kerékpár szarván, mert sugárkörnyezetben (a Nuklerájban) nem engedtek egész nap bennülni, így vinnem kellett haza mindennap. Még az időtartam is hasonló volt. Négy év alatt lekevertem vagy harminc kísérletsorozatot, letettem a vizsgákat, megírtam néhány cikket (külföldre is kettőt), és egy négyszáz oldalas doktori tézist (azt is Uray segíségével, aki éppen Stockholmban volt egy évet, és küldte nekem a bibliográfiát ládaszámra). Téziseimet 1973 őszén meg is védtem.

Közben sikerült kiverekednem egy UNESCO-ösztöndíjat egy lépéssel Nyugatra, Magyarországra a frissen nyílt Szegedi Biológiai Központba. Majd szó szerinti verekedés volt, október helyett februárban jutottam ki. Alföldi Lajos Genetika Intézetébe, Raskó István munkacsoportjába kerültem. Raskó Pista akkor jött vissza Denverből az emlőssejt-genetika egyik korifeusától, Theodor Pucktól. Jelenleg ő a Genetika Intézet igazgatója, Alföldi utóda. Életem legvidámabb éve volt. 1974-ben huszonhét éves voltam, a tudományok doktora, és egy végtelenül stimuláló tudományos miliőbe csöppentem. Az UNESCO elegendő pénzt adott Nyugattal versenyképes munkára. Erdélyi voltom érdemtelenül, táncos lábam s talán hajtásom a laborban, megérdemelten tett népszerűvé a szinte csak fiatalokból álló intézetben. Raskóval, Hadlaczky Gyulával, Burg Kornéllal és Dallman Lászlóval (aki Henry Harristől az első sejthibridek létrehozójától jött vissza) bakalódva vitázó, harsányan vidám csapatot alkottunk, és én mindent megtanultam, amit csak lehetett, és még találtam is valamit, ami kis dolog volt ugyan, de különleges, mint az a lárva másodéves koromban. Rájöttem ugyanis, hogy egy frissen felfedezett vegyszer ("romantikus" neve Höchst 33258) fonalszerűvé nyújtja az egér kromoszóma centromerjét (azt a részét, amelytől fogva rákapcsolódik a magorsó húzófonalaira). A kínai hörcsögét nem bántja. Megtanultam azt is, mi a tudományos verseny, mert Raskó Pista már írta a cikket felfedezésemről, amikor "leközölte előlünk" egy kínai és német szerzőpáros. Hogy mentsük, ami menthető, Gyulával csináltunk egy egér—hörcsög sejthibridet, és bebizonyítottuk, hogy meg lehet különböztetni a megnyújtott centromérú egér és normális hörcsög kromoszómákat a hibridekben. Nem említeném mindezt, ha ma egész csoportunk nem ugyanazzal az egérsejttel készült hibridekkel dolgozna, és ha az az első komolyabb cikkemben, ami a mai kutatási irányunkat meghatározó hipotézist tartalmazza, nem Höchst 33258-al nyújtott kromoszómákat közöltem volna. Raskó laborjában egyébként még majd két évtizedig rontotta az összképet egy emléksarok, a "memorial corner", mely eltávoztom okozta gyászt kívánta kifejezni. Kromoszóma-képeim előtt egy doboz volt a falra erősítve, benne egy szörnyen ízléstelen díszes gyertya mellett egy törött kónikus laboredényben néhány öreg, rozsdás-borzos kémcsőmosogató helyettesítette a virágot. A Pista rövidítése, amit a Petri-csészéimre skribáltam, s ami úgy rámragadt, hogy Szegeden ma is csak Pi-nek szólítanak.

Magyarországról azzal az a teljesen hamis öntudattal tértem haza, hogy én mindent meg tudok csinálni bárhol, hiszen egy nemzetközileg jegyzett csapatban könnyen megálltam a helyem. Nem hallgattam barátaimra, akik egyhangúlag bíztattak, próbáljak kimenni Magyarországra vagy Nyugatra. Nem ingatott meg az sem, hogy egy évet elvesztegettem az Állatorvosi Karon laborszervezéssel. A labort összehoztam, preparáltam kromoszómát minden háziállatból, és megtaláltam az első 1:29-es transzlokációt a román pirostarka marhában, de a közeg nem volt tudományosan termékenyítő, nem vonzott.

Időközben a Főnök kint maradt Nyugat-Németországban. Bár, mint sokszor mesélte, otthon hamarabb tanult meg röntgenfilmet olvasni, mint betűt, nem őt, hanem Dumitru Rãdulescut nevezték ki radiológia-professzornak. Keményen meg kellett küzdenie, de professzorként ment nyugdíjba. Rãdulescu behívatott (a Főnök elmentele előtt nem feledett el beajánlani), mondta: sugárbiológiát is szeretne a katedrán, segítenék-e? Persze, válaszoltam, de nem azt, hanem a sugárgenetikát kellene beindítani. Miért? — kérdezte. Elmondtam, hogy a kromoszómák sérüléseiből vissza lehet számolni a szervezetet ért sugárdózist, úgy hívják, hogy kromoszómadozimetria. Senki sem tudja Romániában, világszerte sem sokan. Mi kell hozzá? Leskicceltem egy labort szövettenyésztővel, sötétkamrával, mikroszkópiával; felsoroltam: milyen felszerelés kell bele. Nem sokat gondolkodott. Láss hozzá, mondta, én megszerzek mindent, amit lehet. Így lett a Sugárgenetika laboratórium. És mivel emeletráépítéssel bővitették a katedrát, tényleg figyelembe vették terveimet. Magamtervezte volt a szövettenyésztő fülke is, egy UV csöves üvegkalitka a labor közepén, oldalán kis ablakkal, amin a steril felszerelést lehetett beadni. Kicsit hasonlíthatott egy magyarországi vasúti jegypénztárhoz, mert a fent említett négy szegedi első kolozsvári laborlátogatásakor sorba állt az ablak előtt, és ordítozott be nekem kollégám, hogy "Állomásfőnök Úr, adjon mán négy jegyet Kiskunmajsára." Nos, a Sugárgenetika laboratórium építése, szervezése eltartott vagy két örömteli évet. Sikerült sejtet tenyészteni, beállítani a kromoszómadozimetriát, ami később néhány sugárbalesetben igen jól szolgált. Ezenfelül, nem lévén más erdélyi laboratórium e célra, beindítottuk a fejlődési rendellenességek, kétséges nemmel születettek, nemi diszfunkciók, értelmi fogyatékosok rutinszerű kromoszómavizsgálatát. Azt hiszem, az első romániai labor volt, ahol sávos kromoszómákat preparáltunk, és biztosan az első, ahol sikereresen tenyésztettünk embriósejteket prenatális diagnosztikai céllal. Idővel az asszisztensnők gyöngye, Rácz Juli mellé társ is került, aki maga gyónta meg, hogy be kell számolnia róla, mit főzök vendégeimmel s diákjaimmal a laborban. Ugyanis néhány kíváló diák is csapódott hozzám, nagyon vidám agyfacsaró délutánokat töltöttünk együtt. A svédeknek mindig elmondom, otthon könnyebb volt színvonalasan tanítani, mert több volt rá az idő. Tanítványaim közül Ovidiu Negrea Los Angelesben belgyógyász, Monica Bologa Torontóban pediatriai genetikával kezdte, s most a Bayer cég képviselője, Offner Robert a Bayreuti Transzfúziós Intézet helyettes vezetője, most írja doktoriját a würzburgi egyetemen a középkor erdélyi orvosairól Németföldön. Még büszkébb vagyok Dávid Dezsőre és König Andrásra, hisz ők a szűk szakmában maradtak. Dezső Lisszabonban humángenetikus csoportot vezet, ő közölt a legtöbbet. András Budapesten genetikuskodott, most Kanadában szintén humán molekuláris genetikából doktorál. A "gyöngy", Juli, ma Stuttgartban tenyészt sejtet éppúgy, mint Kolozsvárott — jól. Törvényszerű-e, hogy nem maradtak otthon, s meglépett Robi szavajárásával a "Mester" is? Mindenikük életútjában logikus lépés volt, s magamnak is csak azt tudom felróni, hogy nem sikerült hamarabb. Az elmenetelről-otthonmaradásról lehet-kell vitázni. Tény azonban az, hogy bármilyen büszke is vagyok a Sugárgenetika laborra, egyedül nem lehet kutatni. Bármennyire büszke vagyok is kromoszómakönyvemre, a kutatói ellehetetlenülés éles szimptómája volt, hogy negyven körül könyvírással "vesztegettem el" három évet. A diákok üdítőek a laborban, de ők fejlődnek, nem a "Mester". Meggyőződésem, hogy aki 10 másodperc körül szalad százon, annak nemzetközi versenyen is indulnia kell. Nem vesztegetek több szót az elmentelre, külön írásban és nem e hevenyészett laborleltárban lesz helye.

George már a hetvenes évek végén meghívott laborjába, és meghívását majd egy évtizedig évente kétszer megismételte. Egyik titkárnője, a kedves Editke még mindig őrzi levelezésünk vaskos iratrendezőjét, én már nem a minisztériumi visszautásítások nemkevésbé vaskosát. Nos, a laborszervezés öröme csillapultával nyilvánvalóvá vált, hogy ha fejlődni akarok, az első adandó alkalmat meg kell ragadnom a lelépésre, ha véletlenül nyugati útlevelet kapok. Azt viszont csak utólag tudom — kissé borzongva — felmérni, hogy 43 évesen micsoda eszevesztett merészség volt belevágni. Nos ezt sem fogom itt taglalni, bár egyszer szívesen-hosszan leírom: izgalmas sztori. Elégedjék meg most annyival az olvasó, hogy nem volt elég belehajtanom Európába egy öreg Skodával, hogy aztán Stockholmban egy évtized múltán automatikusan Associate Professor legyen a sofőrből.

A stockholmi Tumorbiológiai Intézet világhíres. Klein Györgynek építették, aki a szegedi orvosegyetem padjait hagyta ott 1947-ben, hogy egy-két évtized múlva a világ bármely részén a rákkutató, ha George-ot emlegettek, vezetéknév nélkül reá gondoljon. Megérkeztemkor, 1988 végén kb. száz kutató dolgozott meglehetős zsúfoltan a Tumorbiológián. Összeszámoltuk, tizenkilenc nemzet fia. Azért volt köztük svéd is. ès volt köztük magyar is mosogatótól professzorig kereken húsz. Köztük a szegedi Sümegi János, a svéd molekuláris biológia elindítója és az én disszidálásom egyengetője, ma omahai professzor. Japán kollegám, Hiroyuki Sugiyama javasolta bemutatkozásom után, hogy először ne svédül, inkább magyarul tanuljak meg, mert azok hangosabbak a Tumorbiológián. Amikor kiderült, hogy nekem azt már nem kell, csak fáradtan legyintett: igen ezek rajzanak. ès volt örökké égő lámpa mindenütt, mert nem volt labor, ahol ne lett volna valaki a 24 óra bármelyikében. ès volt egy egyedülálló belső telefonrendszer, ami morzejelekkel működött. Ha hallottad személyes morzejeledet, felkaptad a legközelebbi telefont, bárhol az intézetben. És volt szeminárium szeminárium hátán. Már megérkeztem után néhány nappal ott téblábolt George-ra várva a folyosón a két friss Nobel-díjas Michael Bishop és Harold Varmus, a celluláris onkogének felfedezői. Kutatási témám gyorsan eldőlt. Reggel beszéltem tíz percet George-zsal, ideadta az intézet futó Cancerfonden pályázatait, nézzem át, és találkozzunk délután kettőkor újabb tíz percre. Átnéztem; mondtam: a sejthibridizáció áll hozzám legközelebb. OK, csináld. Hetente írj egy levelet, hogy haladsz. Mindre válaszolok. (A híres pénteki levél, George kommunikációi a kutató nevelésének bámulatosan hatékony eszközei.) ès tegezz! Francis Wiener laborjában kötöttem ki, aki Marosvásárhelyről szakadt Stockholmba, és megérkeztem után nem sokkal elment vendégprofesszornak Amerikába. Francis szerzett holmi Pó-völgyi vad erdei egereket. Ezek kromoszómái párossával összeforrtak X alakúak, így meg lehetett különböztetni őket az "átlag" egér egyszerű V-alakú kromoszómáitól. Ha tehát a vad egér sejtjeit hibridizálom laboratóriumi egér tumorsejtjeivel, a hibridben minden "egészséges" és minden "rákos" kromoszóma ránézésre kiszúrható. A háttérhez még tudni kell, hogy húsz évvel azelőtt Georgék az oxfordi Henry Harrissal (lásd fennebb) bebizonyították, hogy a rákos és egészséges sejtek hibridje egészséges. A jelenség neve tumor-szuppresszió. A szuppresszált sejt újból képes lesz rákos burjánzásra, ha elveszít néhányat "egészséges" kromoszómáiból, amint azt Francis feleségével, Babonits Magdával — a világ legjobb egér-citogenetikusával — sokszorosan bebizonyította. Nekem itt kellett a fonalat felvennem, és olyan rendszert találnom, amellyel a tumor szuppresszióért felelős gén/gének megismerhetőek. Belévágtam, és kezdeti problémak után, amelyeket egyhónapos oxfordi tartózkodással a Harris laborban tisztáztam, gyártottam a hibrideket futószalagon. Hajtottam, mint az őrült, dolgoztam megállás és — be kell vallanom — gondolkodás nélkül (lásd még fennebb az arizonai éjszakát a Chevroletben). Azt hiszem, az eddigiekből már nyilvánvaló, hogy nem félek különösebben a nagy kísérleti rendszerektől, de fel kellett ismernem, hogy az olasz egér/labor egérhibridek túl bonyolultak. Hogyan lehetne rajta egyszerűsíteni? Úgy, hogy csak egy egér-kromoszómát viszek be a tumorsejtbe, úgynevezett mikrosejtfúzióval. Volt erre egy igen aktuális citogenetikai vizsgálati módszer is. Úgy hívják, hogy fluoreszcens in szitu hibridizáció, FISH (lásd részletesebben alább), ami már működött az intézetben, a szegedi Szeles Anna — igen, aki nem akarja, hogy diktáljanak neki —, dolgozta ki. Helyes úton jártam, de még mindig battyogva. Egy lundi laborral együttműködve is csak három egykromoszómás mikrosejthibridünk volt, és még az sem a megfelelő sejtben. Közben az Intézetben egy igen tehetséges orosz molekuláris biológus, Jevgenij Zabarovski, az amerikai Eric Stanbridge mikrosejthibrideivel térképezte az emberi 3-as kromoszómát (amely már ismert volt szupresszor-kapacitásáról). George rászorított: nézzem meg, mi történik e kromoszómával a mikrosejthibridek tumorjaiban. Nos, igen érdekes dolgot találtam: sehol egyetlen ép 3-as kromoszóma. A daganatképződés során ez ripityára törött, és kis darabkái szerteszét beépültek az egér kromoszómáiba (kimérikus transzlokációnak hívjuk ezt a ritka jelenséget). Az volt most a kérdés, hogyha ezeket a darabkákat összerakjuk, megkapjuk-e a teljes kromoszómát? A lettországi Irina Kholodnyukkal megnéztük molekulárisan is, megvan-e minden 3-as kromoszóma marker. Nem volt meg, hiányzott egy jó nagy szakasz. Megvolt azonban egy új kutatási rendszer lehetősége, amit azonnal felismertünk, és már 1994-ben közöltünk is "eliminációs teszt" — sajnos, nincs magyarosabb — néven. Lényege az, hogy alkalmazásával nagy daganatsorozatokban vadászhatunk azokra a génekre, amelyek gátolják a tumorsejt növekedését (mint a tumorszuppresszor gének) és ezért a növekvő daganatból fokozatosan kilökődnek. Azok a gének, amelyek előnyösek a tumor kialakulása, fejlődése szempontjából (mint az onkogének), szelektíven megmaradnak, sőt felszaporodnak a daganatban. Nagyon fontosnak érezzük ezt felfedezést, mert azt lehet vizsgálni vele, ami az in vivo valóságosan növekvő tumorokban történik — ellentétben a legtöbb tenyésztett sejtnövekedésre alapozó laboratóriumi in vitro módszertől. Most már "csak" a "génvadászcsapat" verbuválása volt hátra. Csatlakozott is Irina és Anna mellé Kiss Hajnalka, aki már dolgozott az eliminációs teszten, amikor elkérezkedett Budapestre kivenni diplomáját, aztán Ying Yang egy kínai gyerekorvos, aki már maga csinál mikrosejthibrideket, végül még két orosz: Maria Kost-Alimova és Ludmilla Fedorova, mindkettő az egyik legjobb londoni citogenetika laboron keresztül. Van svéd is a csapatban: Agneta Sandlund szintén régi, kiváló citogenetikus laborasszisztens. ès a "háremben" — feleségem terminológiája szerint — volt, van, s remélem lesz kutatói lelkesedés, mert az eliminációs teszt a meglepetések tárháza. A régi Tumorbiológián nagyon öreg volt a mikroszkópi felszerelés. Amikor új intézetbe költöztünk, nem volt nehéz meggyőzni a vezetőséget a korszerű, számítógépes képelemzéssel párosított mikroszkópia szükségességéről, hasznosságáról. Mivel mi dolgozunk a legnagyobb nagyítással, a mi mikroszkópjainkat optimálisan tudja használni bárki a majd négyszáz személyes intézetben. Most minden mikroszkóp mellett és a csoport mindenik tagja asztalán ott a nagy kapacítású számítógép, összesen tíz a laborban. (Kár, hogy nincs mellettem most Selinger Sándor, aki egy enyhén szólva — "fapados" kompjuteres mikroszkópi képelemzőt eszkábált össze nekem a nyolcvanas években. Múzeumban a helye.) Nem lehet túl korszerűtlen, amit mostanában csinálunk, mert 1999-ben két cikkünkből is címlapfotót választottak a Journal of Virology és a Genomics szerkesztői.

No de Tucsonban vagyunk, a workshop első napján. Még a délelőtt folyamán kiderült, hogy súlypontos ez is, mint a Korunk számai. Az előadások, viták zömét a humán öröklési anyag dekódólása utáni ún. "posztgenomikus éra" forradalmának ígérkezö ún. microarray módszerre összpontosították a szervezők.

A microarrayt mikrosorozatként fordíthatnám, de egyszerűbb a biológiai-microchipből röviden biochipnek, sőt magyarul biocsipnek hívni. Ahogy a Silicon Valleyban 1971 ben legyártott első Intel microchip (mikroprocesszor) forradalmasította a számítógépgyártást s vele — ma már nyugodtan mondhatjuk — új dimenziót vitt az emberi létbe, úgy fogja talán egész biológiai kultúránkat módosítani a biocsip. Magyarázatként el kell mondanom, hogy leegyszerűsítve, a molekuláris biológia minden sikerét azzal érte el, hogy a nukleinsavak kiragadott szakaszai próbaként megjelölhetők és összepárosíthatók (hibridizálhatók) egy másik nukleisavpreparátum megfelelő szakaszával. Néhány évtizedig a jelölés radioaktív izotóp volt, és kimutatására röntgenfilm szolgált. Úgy másfél évtizede először óvatosan, majd mind átfogóbb lendülettel betört a fluoreszcens próbák alkalmazása a molekuláris biológiába. Ezek olyan anyagok (fluorokrómok), amelyek ultraibolya-fénnyel megvilágítva felizzanak — mindenik más színben. Mikroszkóppal láthatóak az igen kicsi hibridizációs jelek is. Így először lehetett a molekuláris biológia egyes lépéseit hitelesen megismételni nem izolált nukleinsavakkal, hanem sejtszinten, a sejtmagon vagy akár a kromoszómán, ott, ahol történik. Innen az elnevezés: Fluorescens In Situ Hibridizáció, rövidítve FISH. Mivel ez angolul halat jelent, elkerülhetetlen a bölcselkedés a lehetséges szójátékokkal. Mint például: "Van, aki a röntgenfilmet szereti, van, aki a kromoszómát; de mindenki szereti a halat (FISH-t)." Amiben sok az igazság, hiszen a FISH hasznos, a FISH szép és a mi munkánkban hihetetlen sokat köszönhetünk neki. Említettem volt, hogy a FISH a kis fluoreszcens jelek virtuóza. Időközben megjelentek a nagy érzékenységű kamerák -30oC ra hűtött processzorral, amelyek akkora jelet is látnak, amekkorát a szem nem (a mienk pl. egy árva fotont is), és soha nem látott fejlődésen ment át a számítógépes képelemzés. Ez utóbbi nem kis részben abból a fölös kapacitásból származott, amit a csillagháború lefúvása és a hidegháború megszünte eredményezett. A mi egyik legértékesebb kromoszomális képelemző-programunk szállítója három, a NASA-tól kiugrott számítógépes cége. Amíg mi azon ügyködtünk, hogy a FISH érzékenységének határait feszegessük a kromoszómán, néhányan a FISH (főleg Európából Amerikára szakadt) pionírjai közül elkezdték miniatürizálni a próbákat és automatizálni a kiértékelést. Ők most mind itt vannak Arizonában. Talán legérdekesebb közöttük egy kis finn, Olli Pekka Kallinoniemi, régi jó ismerősöm, dolgoztam is nála Tampereben, elő is adott nálunk többször is. Ollit feleségével, Anneval 1992-ben ismerte meg a világ. A Scienceban közölték, hogy ha a tumorsejtek és normális sejtek DNS-ét két különböző színű fluorokrómmal jelölik, és mindkettőt egyszerre ráhibridizálják normális kromoszómákra, akkor a kromoszóma hossza mentén a két fluoreszcenciaintenzitás aránya számítógépesen bemérhető, és jelzi, ha a tumorban egyes kromoszómaszakaszok hiányzanak, vagy több van belőlük. A módszer neve "comparative genomic hybridization" (CGH), mi is használjuk, még továbbfejlesztésével is próbálkozunk. Olli alig harmincévesen lett a tumorbiológia professzora Finnországban 1995-ben, de hamar rájött: a CGH olyan módszertani vonatot indított el, amelyik elfütyül mellette, ha otthon marad. Így, megtartotta ugyan finn katedráját, de létrehozott egy igen jó biocsip fejlesztésen gondolkodó csoportot az USA-ban a National Institute of Health (NIH) bethesdai intézetében. A "legegyszerűbb" biocsip a CGH elvén működik. Egy alig ujjbegynyi felületre sokezer DNS pöttyöt lehet felvinni, amelyek a génállomány sorba rakott szakaszaiból származnak. Ezeken el lehet végezni ma már a CGH-t úgy, mintha minden kis pötty egy teljes kromoszóma lenne. Egészen kis hiányokat (ami egy gén kis részét érinti) is ki lehet mutatni ily módon. A legforradalmibb azonban a génkifejeződést (expressziót) kimutató biocsip. Erre szintén sokezer ismert vagy akár ismeretlen de az emberi genomban már feltérképezett génszakasznak megfelelő DNS-t pöttyöznek fel. Nos, ha ehhez egy sejt RNS-ét hibridizálják (azt a nukleinsavat, amely átíródik, hogy aztán a kész fehérjeterméket le tudja a sejt gyártani) egy lépésben megkapják a többezer gén kifejeződési mintázatát, hiszen csak az átíródott (megszólaló) gének hibridizálnak. Ezzel a módszerrel a legrangosabb természettudományos lap, a Nature, éppen a tucsoni worksop idején megjelenő számában, egy harmincegy tagú szerzőgárda ismerteti, hogy a leggyakoribb Non-Hodgkin limfóma két altípusra osztható a génprofil szerint. Negyven százalékuk jól, hatvan százalékuk rosszul válaszol a konvencionális kezelésre. Elképzelhető, milyen érdeklődéssel hallgattuk David Botsteint, aki egyike a harmincegy szerzőnek. Elmondta: 17856 génszakaszt vittek fel biochipjükre. Kiderült: a jól kezelhető betegekben olyan B-sejt gének szólnak, mint a nyirokcsomók immunválaszra késztetett B-sejtjeiben, a rosszul kezelhetőkben pedig azok a gének, mint a laboratóriumban osztódásra kényszerített B-sejtekben. A közeljövőben már diagnosztizáláskor besorolható a beteg, és megállapítható, milyen kezelést igényel. A szövet biocsip ötlete szintén Olli Kallioniemié. A rákos beteg tumormintájából elég egy kis hengert kiemelni és felszeletelni. Több száz beteg több ezer ilyen kis korongját helyezik egymás mellé a mikroszkópi lemezen. Ezen a csipen mindent el lehet végezni: hisztopatológiai elemzést, DNS-analízist és génprofilozást egyaránt. Azt is megtudjuk a munkaülés utolsó napján, hogy a biocsipre szakosodott cégek — mint a Stephen Fodor által vezetett Affymetrix, az Incyte, a Hyseq, a Synteni vagy az Oncor-Med — versenye azzal kecsegtet, hogy a biocsipek most még igen borsos ára a számítástechikai bátyóéhoz hasonlóan folyamatosan csökkenni fog.

Könnyen lelkesedő típus vagyok, szakmai ártalom talán ez nálam. Nem hűti lelkesedésem az arizonai kaktusz övezte medence vize sem. Miközben tempózom a túloldal felé, zakatol az agyam, tervezi a lehetséges biocsipeket az eliminációs tesztnek. Aztán leállítom magam, mert eszembe jut: a technikai újdonságokra szakosodott Miami-i szimpózium még csak ezután következik.

*A Koppantó eljött velem Svédországba néhány száz társával. Talán megírom egyszer, hogy mit és milyen keservesen választottam, amikor egy táskányi s mit és milyen keservesen, ha autónyi könyvet hoztam el kolozsvári könyvespolcomról.

**Lásd még Cseke Péter: Hazatérő szavak, Püski, 1993).