Miért matematika? — kérdezték egyszer Erdős Páltól, a világhírű matematikustól. Miért élet? — volt rá a felelet. Ennél pontosabban talán nem is lehet válaszolni arra, hogy miért foglalkozik valaki elméleti kutatással. Hisz az nem szokott gazdagságot hozni, legalábbis nem a mi vidékünkön. Máshol esetleg. De azért ott is kifizetődőbb gyakorlati dolgokkal foglalkozni. Ennek ellenére az elméleti kutatók száma jelentős. Hitük, hogy amit csinálnak, nem haszontalan, törhetetlen. A tudománytörténet a példa rá, hogy igazuk van. A nem euklideszi geometria használhatósága szinte csak száz év múltán derült ki, amikor a relativitáselméletnek szüksége volt rá. Egy tudományos dolgozat valódi értékét sem könnyű megítélni. Volt már rá példa, hogy jelentéktelennek tűnő vagy éppen hibás bizonyítást tartalmazó dolgozat jelentős kutatások, eredmények forrása lett.

Vannak feladatok, amelyek évszázadokon keresztül lázban tartják a kutatókat, újabb és újabb próbálkozások születnek, időnként pedig hibás bizonyítások. A híres négyszín-tétel (ki lehet-e színezni csak négy színnel úgy egy tetszőleges térképet, hogy a szomszédos országok különböző színűek legyenek) 150 évig tartotta sakkban a matematikusokat, míg végül 1976-ban a számítógép segítségével sikerült bizonyítani. A híres Fermat-tételt (amely bizonyos egyenlet megoldhatatlanságát mondja ki) csak néhány éve bizonyították be, miután több mint háromszáz évig próbálkoztak vele, sőt sokan bizonyíthatatlannak tartották, és voltak olyan szakfolyóiratok, amelyek a Fermat-tétellel foglalkozó dolgozatokat olvasatlanul visszaküldték. Ennek ellenére mindig akadtak, akik újra próbálkoztak, és végül az eredmény nem is maradt el.

Nálunk kevés ember van olyan szerencsés helyzetben, hogy csak kutatással foglalkozhat. A matematikai intézeteket a hetvenes évek közepén felszámolták, pontosabban kis létszámú csapattal az egyetemekhez csatolták. Később újra különálló intézményekké alakultak, de jelentőségük nem olyan nagy, mint a hasonló jellegű külföldi kutatóintézeteké. Informatikai kutatóintézetek léteztek — még ma is vannak —, de többnyire gyakorlati szerződésekkel foglalkoztak (és foglalkoznak ma is), mivel többnyire önellátók kellett hogy legyenek.

Elméleti kutatás inkább az egyetemeken folyik. Annak ellenére, hogy az egyetemi tanerők elsődleges feladata a tanítás, a tanári rangfokozatok megszerzéhez elengedhetetlenül fontos a megfelelő tudományos tevékenység. Adjunktusi fokozathoz doktorátus kell. A szükség azonban törvény bont: a diáklétszám utóbbi évekbeni növekedése miatt sokkal több előadó kell, mint eddig, ezért sok helyütt adjunktussá léphet elő az is, aki még nem doktorált, de már doktorandus, és legalább tíz dolgozatot közölt referált szaklapokban. Docensi (romániai magyar szóhasználatban: előadótanári) fokozathoz a doktorátus elengedhetetlen, azonkívül legalább húsz referált cikk (közöttük külföldön megjelent is) és legalább egy szakkönyv (nem elég, ha csak egyetemi jegyzet). Egyetemi tanár viszont csak az lehet, akinek legalább harminc referált szakkcikke van, ezek közül legalább három külföldi folyóiratban, és ezek nagy része egy jól meghatározott kutatási területen belül. Sokszor azt is figyelembe veszik, hogy a közös cikkek esetében hánynak első szerzője az illető. Ez azonban eléggé esetleges, mert legtöbb esetben a szerzők ábécé sorrenden szerepelnek.

Nálunk még nem divat a máshol eléggé elterjedt ún. idézettségi index, amely azt mutatja, hogy az illető munkáira hány szakkcikkben hivatkoztak. Ez a szám azért nem mutat reális képet egy kutatóról, mert könnyű visszaélni vele (barátok egymás munkáira hivatkoznak, formális hivatkozás stb.). Ennél már az Erdős-szám is jobb! Ez egy viccesnek induló, de ma már talán komolyan vehető mérték a kutatási hatékonyságról. Köztudott, hogy Erdős Pál (1913-1996) a 20. század egyik legnagyobb és egyben legnagyobb hatású matematikusa volt. Cikkei, tanulmányai száma meghaladja a félezret. "Magyaroszág ajándéka a világnak" — így nevezte őt egy amerikai professzor — nagyon sok cikket írt közösen másokkal. Ezek többnyire az Erdős ötleteire épültek, amelyeket közösen dolgoztak ki. Az Erdős-szám értelmezése a következő: Erdős Pálnak az Erdős-száma 0, aki írt közös cikket Erdőssel, annak az Erdős-száma 1. Akinek nincs Erdőssel közös cikke, de van olyannal, akinek az Erdős-száma 1, az a 2-es Erdős-számmal büszkélkedhet és így tovább. Az Interneten nyilvántartják azoknak a nevét, akiknek 1 vagy 2 az Erdős-számuk (előbbiek száma 507, az utóbbiaké 5897).

Ha a háborúhoz — közismerten — három dolog kell, úgymint pénz, pénz és pénz, a kutatáshoz ennél több, pontosan öt dolog kell: tehetség, kitartás és pénz, pénz, pénz. Az utóbbi három azért, hogy legyen pénz könyvtárra, legyen pénz konferenciákra, és végül legyen pénz a cikkek, tanulmányok, könyvek kiadására.

A romániai könyvtárak a hetvenes évek közepéig jók voltak. Ettől kezdve drasztikusan csökkentették a külföldi megrendeléseket, a könyvtárak többnyire csere útján jutottak hozzá az egyetemi folyóiratokhoz. A legrangosabb folyóiratok azonban nem ezek! A hetvenes évek elejéig sok nyugati folyóiratot másolt formában kaptunk a Szovjetunióból. Ez addig működött, ameddig a szovjetek alá nem írták a szerzői jogvédelemről szóló nemzetközi egyezményt. A hetvenes-nyolcvanas években olyan mostohán talán sehol sem bántak a tudománnyal, mint nálunk. A Szovjetunióban nagyon erős matematikai iskola volt mindig. Amerikában rendszeresen kiadták az orosz nyelvű matematikai folyóiratokat angol nyelvre fordítva. Az oroszok is sokat fordítottak angolból, főleg alapvető könyveket.

Ma a könyvtárak kissé átalakulnak, de szerepük és pénzigényük nem csökken. A legtöbb szakfolyóiratnak van már elektronikus változata is. A legtöbb kiadó azt a politikát folytatja, hogy ha egy könyvtár megrendeli a folyóirat nyomtatott változatát, akkor ingyenes elektronikus hozzáférést biztosít ahhoz a folyóirathoz (esetleg más, hasonló jellegűhöz is). Ez úgy történik, hogy a könyvtár megadja a kiadónak azoknak a számítógépeknek az Internet-címét, amelyekről aztán a megfelelő folyóiratok elektronikusan elérhetők. Így a megadott gépekről bárki böngészheti a folyóiratokat, lemásolhat, kinyomtathat cikkeket. Az elektronikus hozzáférés rendkívül megkönnyíti például a keresést egy adott tárgykörön belül. Vannak olyan folyóiratok is, amelyek a világhálón ingyen elérhetők, és vannak olyanok is, amelyek csak elektronikus formában jelennek meg. Nagyon sok szerző felteszi cikkeit, sőt néha még a könyveit is a saját honlapjára, ahonnan bárki letöltheti.

A fontosabb referáló lapok (mint például a Mathematical Reviews, a Zentralblatt für Mathematik stb.) a megszokott nyomtatott változat mellett, megfelelő díj ellenében hozzáférést biztosítanak az egész adatbázisához. Mindkét fent említett referáló lap időközönként CD-lemezen is árusítja a rendszeres szakvéleményeket. Az 1999-es évre a tanügyminisztérium az ország összes egyetemének kifizette a Mathematical Reviews díját (ebben az esetben jelentős kedvezményt kapva), korlátlan hozzáférést biztosítva. Reméljük, a jövőben is megtalálják a megfelelő anyagiakat, hogy a kutatáshoz nélkülözhetetlen informálódásnak ez a formája megfelelő legyen.

A tudományos konferenciákon való részvételt mindenhol az egyetem vagy a kutatóintézet biztosítja. Nálunk ezek az intézmények nem rendelkeznek megfelelő anyagiakkal ilyen célra. Egy tanszékről évente legfönnebb egy szakember utazhatna konferenciára abból a pénzből, amit erre a célra a tanszék kap. Legtöbb esetben más forrásokhoz kell fordulni (pályázatok, szerződések, alapítványok esetleg ösztöndíjak). A kutatáshoz támogatást lehet szerezni a TEMPUS-, CEEPUS- (Central European Exchange Program for University Study), Socrates-programok keretében, valamint magyarországi kutatáshoz a Domus-ösztöndíjak igénybevételével. Ezenkívül sokszor két ország vagy két intézmény közötti együttmüködés lehetővé teszi közös kutatások folytatását. Jó tudni, hogy ilyen lehetőséget biztosít például a Román Akadémia és a francia CNRS (Centre National de Recherche Scientifique) közötti keretegyezmény. A közös tervet mindkét fél benyújtja a saját országa megfelelő intézményének. A terv jóváhagyása esetén mindkét fél biztosítja az országába érkező kutatók teljes ellátását, az útiköltséget pedig a küldő ország állja.

A közlési lehetőségek is javultak. A legtöbb egyetemnek van saját tudományos folyóirata. Ezekben szakcikket közölni aránylag könnyen lehet, és lehetett régen is. Nehezebb a jó nevű külföldi lapokban. De ellentétben az 1989 előtti helyzettel, amikor engedély kellett ahhoz, hogy valaki külföldön közöljön cikket, ehhez ma már csak a megfelelő színvonal kell. Még könnyebb a helyzet, ha konferencián bemutatott előadásról van szó. Sokszor egy-egy szakfolyóirat külön számban jelenteti meg a konferencia anyagát. Ma már a kiadás előkészítése sem tart évekig, mint régen, mivel a legtöbb esetben már olyan formában kérik az anyagot a szerzőktől, amely megkönnyíti a szerkesztést. A csupán papíron beküldött dolgozatok már a múltéi, ma a lemezen, eletronikus levélben, előre megadott formában kért dolgozatokkal dolgoznak (Ez az írás is az Internet segítségével jutott el a szerkesztőségbe.) Az utóbbi években megszaporodtak a közös dolgozatok. Ehhez már nem kell az, mint régen, hogy a szerzők egy városból valók legyenek, vagy több-kevesebb időt töltsenek egymás egyetemén. Az Internet megoldja a távolsági problémákat.

A mai fiatalok doktori tanulmányaikat már könnyűszerrel végezhetik külföldön is. Matematika és informatika szakon az utóbbi években nagyon sokan iratkoztak be doktori iskolába az Egyesült Államokban, Hollandiában, Angliában, Franciaországban, Ausztriában és persze nem utolsósorban Magyarországon. Nem ritka a közös irányítású doktorátus, amikor a külföldön szerzett doktorátus hivatalos elismertetése helyett azt választják, hogy ugyanazt a dolgozatot itthon is megvédik. Persze azok, akik külföldön doktorálnak, csak ritka esetben jönnek haza. A több évi kinntartózkodás után csak nagyon kevesen tudnak beilleszkedni az itthoni, nehezebb körülményeket biztosító egyetemi életbe. Nemcsak a kevesebb pénz, de a mostohább kutatási lehetőségek is gátolják őket ebben. Főleg családi kötelék miatt jönnek haza, akik jönnek.

A hazai egyetemek, és nem csak magyar vonatkozásban, jelenleg nehezen tudják biztosítani a megfelelő utánpótlást. Ez fokozottabban vonatkozik az informatikára. Egy frissen végzett informatikus könnyen talál olyan állást, hogy az egyetemi tanársegéd fizetésénél háromszor-négyszer többet keres. Ha meg akarjuk tartani azt a színvonalat, amelyet egyetemeink még ma is, ha nehezen is, de biztosítanak, akkor több pénzt kell a egyetemi oktatásba fektetni. És nemcsak a fizetéseket kell növelni, hanem az élet- és kutatási körülményeket is javítani. Nem valószínű, hogy az állam ezt megfelelő szinten meg tudja tenni, ezért az egyetemeknek, karoknak más forrásokat is fel kell kutatniuk. A magyar tanárok esetében ehhez hozzájárulhat egy hatékonyabb magyarországi ösztöndíjrendszer kialakítása is.

El kell kerülni azt a buktatót, hogy az egyetemi tanárok főleg csak órák tartásával töltsék idejüket. Ez a veszély ma nagyon reális, egyrészt, mert kevés a tanár, másrészt pedig, mert az alapfizetés nem elég, és ezért aki csak teheti, több órát vállal, mint amennyi a kötelessége. Megfelelő egyetemi oktatás csak akkor van, ha az tudományos kutatással is párosul. Ez mindig így volt, és a jövőben is így lesz.