Összefoglaló művek és kézikönyvek sora utal a gyulafehérvári humanisták tevékenységére, jelntőségére, majd a reneszánsz felvirágzására a 16. század során. Aprólékos munkával számos kutató próbálta megrajzolni a reneszánsz kori művelődési állapotokat az elpusztult történeti források töredékeiből. Kevéssé ismert tanulmányok, ritka folyóiratokban eldugott cikkek és dolgozatok ismertetik a Gyulafehérváron működő humanisták törekvéseit, torzóban maradt vagy akár nyomukat vesztett műveit. Ennek ellenére kevéssé ismertek a gyulafehérvári humanista kör törekvései; szerepük és jelentőségük nem él a köztudatban.
A hazai fejlődés és - a múltban bekövetkezett pusztulás következményeként - a hazai viszonyoknak megfelelő teljesítmények, nemkülönben az ezeket feltáró részeredmények - töredékes jellegük miatt - jobbára ismeretlenek maradtak mind itthon, mind külföldön. Nem léteznek olyan hazai összefoglaló, illetve elemző művek, amelyek bemutatnák a humanizmus, majd a reneszánsz elterjedését, ennek sajátosságát és főleg eredményeit a mi tájainkon. Még kevésbé ismert e művelődési áramlatok elterjedésének mechanizmusa, ok-okozati rendszere. Csak eredménycsúcsok tűnnek elő a múlt homályából, ám ködbe vész az emberi erőfeszítések sora, az intézményi keret és maga a folyamat, amely végül is kitermeli, lehetővé teszi a "történelmi" eredményeket. Nem ismert az adottságok rendszere, nem azok a szívós törekvések, amelyek korokon átívelve villantják fel fejlődési sajátosságainkat, egyben fejlődésünk belső erővonalait. Miért is lesz Gyulafehérvár az erdélyi humanizmus egyik, ha nem éppen legjelentősebb központja? Miért is olyan ez a humanista, majd reneszász központ, mint amilyen? Mi határozta meg e központ milyenségét, az itteni törekvések jellegét? És főleg, hogyan jut el Erdélybe legjelentősebb reneszánszabb uralkodónk, Mátyás király udvarából a kortárs Európa szellemi törekvéseinek számos eleme? Jelen tanulmányunk, ha vázlatosan is, erre kíván válaszolni.
A humanizmus, majd a reneszánsz elterjedésében és felvirágzásában Magyarországon döntő szerepe volt Mátyás királynak. Balogh Jolán, a korszak egyik legjobb ismerője, aki több alapvető fontosságú művel adózott Mátyás nagyságának és művészetpártoló, művészetszervező szerepének, lényegében ezért is azonosítja a korszak első szakaszát Mátyás uralkodásával (14601500). Az is igaz, hogy a reneszánsz törekvések további fejlődése közvetve változatlanul a Mátyás által lerakott alapokra vezethető vissza. Ezt egy második - 1541-ig terjedő - szakasz követ, amelynek folytatása már a háromfelé szakadt ország fejlődésének korszaka. Az erdélyi reneszánsznak még ebben a korszakban is rendkívül nagy a jelentősége.
A 14. századi Anjouk, majd Zsigmond udvarának európai kitekintésű politikáját folytatva Mátyás király az addigi hazai hagyományhoz képest gyökeresen új életvitelt és egy új típusú érdeklődést honosít meg Magyarországon. Nemcsak a nagyhatalmi politikát és az ehhez kapcsolódó hadviselést tartotta elsőrendű és hazafias kötelességének, hanem - és ez a gyökeresen új a Mátyás-jelenségben - a humanista és a reneszánsz törekvések pártolását is.
Miközben képviseli, sőt továbbfejleszti a magyar politika hagyományait, elsősorban az ezt megtestesítő hadviselést, kitárva Európa felé az ország kapuit, humanizmus- és reneszánszpártoló művelődési politikájával Mátyás király valami olyasmit honosít meg, amit az egyik történész Beatrix hasonló törekvése kapcsán ír le, nevezetesen hogy "a humanizmus általános kultúraélvezése él benne". Mátyás valóban éli és halmozza - nap mint nap - a kultúrát, ennek termékeit gyűjti maga köré, ennek jelentős európai képviselőit hívja meg udvarába. Nem tud már ezek nélkül élni. Hétköznapok és ünnepek mind-mind magukon viselik az új stílus jegyeit.
A társadalom vezetőrétegének, elsősorban király környezetének egyes tagjai nem tudják kivonni magukat a nagy uralkodó művelődéspolitikájának" hatása alól és felkarolják ezt az új életvitelt.
Heltai Gáspár, Mátyás humanista történetírójának, Bonfini magyar történetének átdolgozója is felfigyelt a magyar társadalom legmagasabb régióiban lejátszódó minőségi változásra. Tévesen Beatrix személyéhez kapcsolja ezeket, holott ezek elsődlegesen Mátyás egyéniségéből következnek. Heltai - feltehetőleg a Mátyás korabeli magyar közvéleményt visszhangozva - szembeállítja a két korszakot és viszonyulást, nevezetesen hogy az addig csak hadakozás iránti érdeklődést felváltja egy merőben új felfogás és érdeklődés. ("De Mátyás király az Beatrix királyné asszonnak eljövetele után nemcsak az országi törvéneket megváltoztató, hanem az egész életnek módját mind más állapatra rendelé. Mert azelőtt a magyari királyok a nemesekkel és urakkal együtt nyájaskodtanak... A pénzt csak a hadiköltségre tartják vala és az országnak megoltalmazására. A hadakozásban megmutatják vala az ő gazdagságokat.").
Mátyás uralkodásával kezdődően sajátos kettősség jellemzi a magyar királyi udvart, miként a király személyiségét is. A középkor és a reneszánsz, a lovagi kultúra és a humanizmus keverednek, élnek egymás mellett. A királyi udvarban találkoznak a magyar társadalom hagyományai Európa új szellemi törekvéseivel. "Lovagok nevelkednek itt, a humanista szellem levegőjében, olasz műveltségű főpapok élnek nyers katonaélethez szokott főurak mellett, a magyarság találkozik Európával, Európa egyik fele a másikkal."
Balogh Jolán teljesen megalapozottan szögezi le Mátyás személyiségével kapcsolatban: "egyrészt családi hagyományai és az ország akkori műveltsége a késő gótika kultúrájába kapcsolta be, melyhez haláláig ragaszkodott. De másrészt neveltetése, a haladás iránti fogékony szelleme korának legmodernebb áramlatába, az olasz renaissace kultúra körébe vonta be." Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Mátyás tudatában volt annak, hogy "a művészet a hatalom legnemesebb kifejezője, a dicsőség növelője, a halhatatlanság megőrzője".
Valójában a régi és az új találkozásáról van szó, amely azonban nem szűkíthető le egyértelműen csupán a király humanizmust és a reneszánszt kedvelő egyéni törekvésére. Egyéni kedvtelésén és ízlésén túl még valami hajtja Mátyás királyt, és ez az ország felemelése, pallérozása. Nem véletlen, hogy Heltai a következőket írja a Magyar Chronica bevezetőjében: Mert látja vala, hogy a magyarok barbarusok és csak bárdolatlan parasztok volnának, és semmi egyébre igen jelesek nem volnának, hanem csak az egy nagy vitézségre. Ennek okáért hozá be a sok tudós embereket Magyarországba, ezek mellett egyébféle sok jeles műves mestereket, külemb-külembféle tudományokban s mesterségekben, hogy az magyarok meglátnák azoknak szép tudományokat, nagy emberséges voltokat és az ő bölcs mesterségeket, ők is megszelídülnének, és a régi ostobaságból kitérnének, és tanulnának naponként szép emberséges és bölcs tudományokat és mesterségeket, hogy az ő országa is megépülne és megékesülne."
Mátyás műveltsége, érdeklődése, nemkülönben munkabírása olyan gazdag művészeti központtá avatta Budát, de magát az országot is, hogy méltán terjedt el híre Európában, méltán tartották egyesek a korabeli Európa - nem Közép- vagy Kelet-Európa! - legműveltebb és a művészeteket leginkább pártoló uralkodójának.
Hírnevét Mátyás nemcsak könyvtárának és a benne fellelhető páratlan értékű kéziratoknak és könyveknek köszönhette, hanem építkezéseinek is, amelyek pompájukkal, változatosságukkal méltán keltették fel a kortárs uralkodók irigységét és elismerését egyaránt. A reneszánsz életforma olyan gazdag és választékos anyagi készletét sejtetik a napjainkig csak töredékesen fennmaradt források, hogy teljesen megalapozottnak tűnik nem csupán a kortársak dicsérete, hanem érthetővé válik Mátyás ténykedésének és uralkodásának korszakos, ugyanakkor lenyűgöző jellege is. Tudományok és ókori szerzők, grandiózus, egyben művészi építkezések sokasága, művészi alkotások és a mindennapi élet tárgykészletének esztétikája mind-mind olyan lenyűgöző személyiség képét idézik, aki oly mértékben meghaladta korát és kortásait, szinte hajszolva magát és környezetét, hogy halála után évszázadokon keresztül ő lett a mérce, amelyhez viszonyították mind az országot, mind az elért eredményeket.
E korszerű kortárs európai tudományos és művészeti törekvések magyarországi meghonosításának legfőbb intézménye a mecénási intézmény, míg közege a királyi udvar volt. A humanista és reneszánsz törekvések támogatása a király mecénási tevékenysége révén valósult meg.
Ennek a mecénási szerepkörnek, illetve udvarnak a közvetlen előzménye és részben mintaképe is egy adott pontig Zsigmond király, illetve Vitéz János váradi püspök, később esztergomi érsek udvara volt. Az ő mecénáskodásukat fogalmazza át, fejleszti tovább megtöltve egyénisége magával ragadó lendületével Mátyás király, aki pénzt s fáradtságot nem sajnálva egy magasabb - európai! - fokon fogalmazza át mindezt és hajtja be könyörtelenül a környezetében előforduló humanisták hadán. Ha kicsit szűkkeblű is Horváth János jellemzése, a lényeget tekintve igaz. "Ami Mátyás humanizmusát illeti, az természetesen nem azonos a hivatásos humanisták rendszeres tudományos készültségével. Inkább humanisztikus színezetű műveltség az, mely otthon érzi magát ez új műveltség tudósai körében s kellőkép meg tudja becsülni tanultságukat, műveiket és finom, szellemes, klasszikus mintákon gyakorolt társalgásukat.. Nem annyira tanultsága terjedelmével tűnik ki köztük, mint a humanista sablonon belül is eredeti, egyéni gondolkodásával, kritikai önállóságával, minek vitatkozó kedve is bizonyítéka." Ennek ismeretében a teljesítmény mai mércével még jelentősebb.
Mátyás egyénisége, érdeklődése igazi műhellyé teszi a királyi udvart. Ez a légkör vonzza a kor alkotóit és teszi lehetővé számukra az alkotáshoz szükséges légkört és anyagi feltételeket. Király és udvar így teremti meg és élteti a mecénási intézményt, az azt körülövező alkotásra serkentő légkört.
A reneszánsz udvari kultúra elengedhetetlen kellékeként a királyi udvarban nem csupán a támogatás sajátos folyamata zajlik le, hanem a művészek versengése és a művek megmérettetése is. A királyi udvar sajátos közegében születnek meg a humanista művek, ugyanakkor a reneszánsz műalkotások is, vagy innen továbbítják az ilyen irányú megrendeléseket Európa udvaraiba. De itt kerül sor elbírálásukra és az újabb tervek, rendelések kivitelezésére.
A király nemcsak támogatója volt az egyes alkotóknak, igénylője, megrendelője, egyszóval fogyasztója a humanista vagy reneszánsz műveknek, hanem egyben előteremtette az ehhez szükséges anyagiakat. Mátyás közismerten súlyos adópolitikája nemcsak fedezte a hadjáratok költségeit, hanem biztosította a művészetek és a korabeli tudományok pártolását. Ezáltal egészül ki a mecénási kép, ezáltal kerül be újra ő a kép középpontjába mint döntő tényező, mint főszereplő. Ő fedezi fel az alkotót és követi a mű megalkotásáig.
A király személyisége, igényei és a szükséges anyagiak teremtik meg együttesen azt a légkört, azt a feltételrendszert, amely vonzza majd a korabeli Európa jeleseit Budára. Mátyás érdeme, hogy akiket nem tud vendégül látni udvarában, azokat otthon keresteti fel megrendeléseivel. Németországban, de főleg az olasz városállamokban szerte működnek Mátyás megbízottai, könyveket, kéziratokat vásárolnak-másoltatnak, díszes könyvkötéseket rendelnek, építészeket, művészeket hívnak a király udvarába, művészi alkotások és ezekhez illő használati cikkek sorát rendelik meg, majd küldik a királyi udvarba. A király és a királyi udvar hírneve bejárja Európát. Tér és idő kitágul, hiszen Mátyásról beszélnek, Mátyásnak dolgoznak a földrész legjelesebb alkotóműhelyeiben. A királyi udvar határa az európai fő"-városokig ér el. Magyarország ekkor valóban nagyhatalom és már nem csak haderejének köszönhetően.
Mecénás, udvar és alkotók együtteséből olyan művelődési jelenségcsoport jött létre Mátyás uralkodásának ideje alatt, amely - a humanizmus és a reneszánsz hazai fejlődésének vonatkozásában - arányait és értékben kifejeződő eredményeit, összetettségét és tagoltságát tekintve méltán nevezhető az ő modelljének. Ez a modell nemcsak Mátyás hírnevét öregbíti a világban, hanem követésre ösztönzi udvarának, főleg Mátyás környezetének egyházi és világi tagjait. Tehetségükhöz, műveltségükhöz és anyagi lehetőségeikhez mérten próbálják meg utánozni a királyt a főnemesek és a főpapok a mecénási szerepkörben. Így válnak ők maguk is a humanista, illetve a reneszánsz művészet terjesztőivé, meggyökereztetőivé. Így jelennek meg szerte az országban azok a nemesi vagy főpapi udvarok, ahol humanisták élnek humanista művek társaságában, ahol reneszánsz műalkotások sorjáznak az ezeket igénylők környezetében.
Miért voltak elsősorban a főpapok a mátyási modell átvevői és meggyökereztetői?
ők tartózkodtak rendszeresen és huzamos ideig a királyi udvarban a királyi tanács tagjaiként vagy a király közvetlen környezetének tagjaiként, és ott - ha már nem előbb, egyetemi tanulmányaik során - ismerték meg és sajátították el azt az életvitelt, amelynek oly jeles képviselője volt maga a király. Ezt a tárgyi és szellemi közeget kívánják majd meggyökereztetni saját püspöki udvaraikban ezek a püspökök és kívánnak, természetesen, főszereplőivé válni e folyamatnak. Sokan azért térnek vissza újra meg újra a király környezetébe, hogy feltöltődjenek mivel a királyi udvarban elidőzve azt a a légkört élvezték, amely hosszú ideig csak Európa legfejlettebb - főleg egyetemi - városainak volt a sajátja.
Magyar vonatkozásban rendkívül nagy jelentőségűek a püspöki székhelyek, ahol a reneszánsz hatására alakulnak ki a püspöki udvarok. 1989 előtt különböző áltudományos meggondolásokból egyesek azt hangoztatták, hogy a püspöki székhelyként működő városok nem fejlődtek és nem fejlődhettek éppen ennek az intézménynek a jelenléte miatt, amely fékezte volna e városok fejlődését. Valójában sajátos városfejlődési típussal állunk szemben, amely a mezővárosi fejlődés nyomán vagy azzal párhuzamosan kettős - gazdasági és művelődési - visszacsatolással lendíti fel e városok fejlődését.
A püspöki székhelyek nem voltak a humanista reneszánsz műveltség egyedüli gócai. Azonban teljesítményeik révén túl tudták szárnyalni a mezővárosoknak vagy a szász városoknak humanista vagy reneszánsz törekvéseit, amelyek egyetemet járt lakosaik aránya dacára sem voltak csúcsképviselői az új művészeti áramlatoknak. Mátyás uralkodásának idején, majd az ez után következő korszakban Magyarországon a püspöki székhelyek ennek a magaskultúrának az elsődleges letéteményesei. Ezekben ekkor oly nagy az anyagi, intézményi és szellemi koncentráció, hogy ott ki tudnak fejlődni a korszerű európai művelődési irányzatok. Számos más, főleg egyházi intézmény, így kolostor és rendház székhelyei voltak a püspöki központok. Ugyanitt működtek az általában magas oktatási színvonalat képviselő káptalani iskolák. Ezeknek az intézményeknek, nemkülönben a püspöki udvarnak és a káptalanoknak a személyzete olyan, az új művelődési törekvések befogadására alkalmas közeget hozott létre, amely megfelelő táptalaja lett a humanista, majd a reneszánsz törekvéseknek.
A művelődési élet fejlődésének másik fontos tényezője az előző korokhoz képest a jövedelmek növekedése volt. Az anyagi jólét és biztonság jelentős mértékben hozzájárul az ország felvirágzásához. Mátyás súlyos adópolitikája valójában azt bizonyítja, hogy volt honnan kipréselni az adókat. És a királyi udvar jövedelmeinek növekedésével párhuzamosan az egyházi javadalmak is jelentősen megnőnek a 15. században. Ez teszi majd lehetővé a magasabb életszínvonalat, az igényesebb életmódot. Az egyházi jövedelmek keretén belül a püspökségek javadalmai jelentősen gyarapodnak. Míg az erdélyi püspökség jövedelme a 14. század elején mintegy 5000 aranyforint, a 16. század elejére ez már eléri a 24 000 forintot. Ugyanakkor az is tény, hogy a középkor folyamán az erdélyi püspökség jövedelmei szempontjából a 45. helyet foglalta el a magyarországi püspökségek között, azaz a legmagasabb jövedelmű püspökségek közé tartozott. Majd 1524-re jövedelmei alapján Esztergom és Várad után már a harmadik helyet foglalja el. Kétségtelen, hogy ez a rangsorolás a püspökség potenciálisan megnőtt lehetőségeit tükrözi a bennünket illető korszakban.
A magyar püspökségek javadalmai kiemelkedő pozíciót, egyben a mecénáskodáshoz szükséges teret biztosítottak a magyar főpapságnak, elsősorban a püspöki karnak a magyar társadalmon belül. Nem véletlen az a kép, amelyet Mátyás udvarának egyik humanista szerzője, Galeotto Marzio fest a magyar püspökökről: ...Magyarországnak tizenkét olyan gazdag püspöksége van, hogy nagyobbrészt hercegségekkel hasonlíthatók össze, akárha számos hadaikat, hatalmas jövedelmüket vagy földjeik termékenységét vesszük tekintetbe. Úgy néznek fel rájuk, mint valami hercegekre: a királyi tanácsban nagyszámú művelt kísérettel jelennek meg, és első helyet foglalnak el; fejedelmek módjára csak előre megízlelt ételeket fogyasztanak."
Ez a kép a rendkívül gazdag, sorrendben a királyt követő püspökök helyzetét és társadalmi rangját idézi a királyi udvaron belül, és szinte sugallja, hogy a püspökök semmilyen tekintetben sem kívántak lemaradni a királyi törekvések ögött, amit alátámasztanak ismereteink az esztergomi érsekek vagy e kor püspökeinek művészetpártoló törekvéseiről. A mátyási modell hatásának érvényesülése megkezdődött már a király életében. Tanú erre ugyanaz a Galeotto Marzio, aki leírja a kor püspöki udvarának prototípusát, amikor Báthori Miklós váci püspök udvaráról számol be. Nem mesélem el, milyen bőkezűséggel építette újjá templomát, Itáliából behívott mesteremberekkel és óriási költséggel, hogy a templom és a püspöki palota méltó visszfénye legyen nemes lelkének. De egyet nem hallgatok el. Mikor idestova két évvel ezelőtt Magyarországon voltam, meglátogattam Miklóst. Olyan emberséggel fogadott, és úgy tett kedvemre, hogy magam is elcsodálkoztam ezen a vendégszereteten. Ezenkívül mindig buzdított, hogy írjam meg Mátyás király tetteinek történetét, nehogy a nagy király dolgai, melyekkel hazáját dicsővé tette és hírnevessé, a feledésbe veszve tespedjenek. Igen tetszett nékem környezetének tiszteletet keltő választékossága:az ő házában állandóan vagy előadnak, vagy tanulnak, vagy énekelnek lantkísérettel, vagy tisztes társalgás járja: ott nem látni gyűlölködést, gyávaságot, időpocsékolást. A gyakori séták a várból a kertekbe, melyeket ő ültetett és látott el halastavakkal, majd a kertekből a várba föl, soha nem esik derék emberekkel való beszélgetés és könyvek társasága nélkül, úgyhogy az utat észre sem lehet venni a viták hevében. Néhanapján a püspök kikocsizik, hogy felkeresse a szép, napsütötte, szőlőkkel és gyümölcsfákkal beültettett dombok koszorúját; olvasás és vita nélkül ez sohasem esik meg, és jólesik hinni abban, hogy Bacchus e virágzó halmain ott lakoznak Minerva és a múzsák."
Aki ismeri Gyulafehérvárt és környékét, a gyulafehérvári püspökség, az itteni humanista kör tevékenységét és tagjainak élettörténetét, szinte azt hiszi, hogy a leírás nem Vácról, hanem az erdélyi püspökség székhelyéről szól. Arról a székhelyről, ahová az a Várdai Ferenc kerül 1514-ben püspöknek, aki 1509-1514 között éppen Vácott volt püspök, és aki átkerülve az erdélyi püspökség élére egyik felvirágoztatója lesz az itteni humanista körnek.
A mátyási modell erdélyi meghonosodása két püspök nevéhez kötődik elsősorban. Az egyik Geréb László, Mátyás király unokaöccse, aki 1475-1501 között volt erdélyi püspök, majd azután kalocsai érsek, a másik a már említett Várdai Ferenc, aki 1524-ig, haláláig volt Erdély püspöke.
Erdélyben Mátyás uralkodásáig, illetve Geréb püspökké kinevezéséig nincs arról tudomásunk, hogy valamelyik püspök ott igazi püspöki udvart hozott volna létre. A 15. század közepéig Gyulafehérvár püspöki székhely, elsősorban az egyházmegye központja, ahol azonban ez idáig nem alakult ki igazi és állandó jellegű és valóságos püspöki udvar. Egyes püspökök ugyan elég gyakran megfordulnak székhelyükön, igazgatták egyházmegyéjüket egyházi és világi szempontból egyaránt, ám ennek a jelenlétnek átmeneti jellege van, hiszen a püspökök java idejüket, ha nem éppen annak legnagyobb részét a királyi udvarban töltik el. Ritkán és inkább kötelességből, elsősorban és főleg ügyintézni keresik fel püspöki székhelyüket, de a 15. század utolsó negyedéig nem építenek ki igazi püspöki udvart, ezért nem is szeretnek huzamosabb ideig ott tartózkodni. Gyulafehérvárt akkor még az elhanyagoltság jellemzi.
A püspöki udvarok személyzete, sőt maga a káptalan is, melynek egy részét az egyházmegye főesperesei alkotják, hosszú ideig a püspökök beosztottjai, parancsaik végrehajtói, de ennél nem többek. Legfeljebb egyesek tűnnek ki közülük irodalmi vagy tudományos érdeklődésükkel. A püspökök eddigi tudomásunk szerint nem kötődnek különösebben székhelyükhöz, nem törődnek vele különösképpen. Mi több, a legtöbben - a magyar egyházi élet hagyományainak megfelelően - csakis arra várnak, hogy mikor cserélhetik fel püspökségüket nagyobb jövedelműre. Ezért nem is érdekük nagyon törődni, netalán anyagiakat áldozni a püspöki székhely csinosítására.
A 15. századi erdélyi püspökök közül Upori István (1403-1419) ugyan számos egyházi tárggyal gazdagította egyházát, de mai tudomásunk szerint csak Lépes György építtetett - ám ő is "csak" - templomokat, nem Gyulafehérváron. Jellemző, hogy Erdélyben és főleg Gyulafehérvárt a reneszánsz műveltség kiemelkedő támogatóját, Geréb László püspököt, nem pedig az őt tisztében megelőző két olasz származású püspököt foglalkoztatja a város, a püspöki székhely szépítése. Veronai Gábor erdélyi, utóbb egri püspök, majd bíboros ugyan nevét egy kápolna építésével kívánta emlékezetessé tenni, ám azt a szent Bonaventura tiszteletére emelt kápolnát se nem Gyulafehérváron, se nem Egerben építette, hanem Rómában, a Capitoliumon levő Ara Coeli templomban. Külföldi származása, diplomáciai küldetései, visszavonulása Rómába csak fokozták eltávolodását, érdektelenségét, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy jelentős egyházi jövedelmét tovább élvezze és ott költse el.
Kétségtelen azonban, hogy az új szemlélet kialakulására, az új európai művelődési irányzatok térhódítására, a reneszánsz és humanista törekvéseket pártoló igazi püspöki udvar kialakulására Mátyás király uralkodása alatt kerül sor.
Igaz, már a 13. század végétől Gyulafehérváron működik egy Ágoston-rendi és egy Domonkos-rendi konvent, s ezek mellett egy apácakolostor is 1293-tól kezdődően, amiként ugyanott egy a Szent Lélekről elnevezett ispotály is működött. Ám ezeknek súlya a középkor folyamán önmagukban nem túl nagy a püspöki székhely életében. Hosszú ideig a gyulafehérvári székeskáptalan művelődési szerepe is középkori jellegű. A tatárjárás, majd a szászok többrendbeli támadása vetette vissza fejlődésében jó időre. Pedig mind a létszáma, mind a mintegy 30%-nyi egyetemet járt, valamint az ezekhez csatlakozó hazai képzettségű káptalani tag a város, egyben azonban a kor értelmiségének volt a képviselője. Ezeknek a káptalaniaknak rendkivül nagy volt eleve a szerepe a hazai írásbeliség kialakulása szempontjából, mivel ők voltak a kolozsmonosori benedekrendi konvent mellett Erdély legjelentősebb hiteleshélyének, a gyulafehérvárinak, tagjai, akiknek döntő szerepe volt a hazai értelmiség kialakulásában és kialakításában, mely folyamatban kiemelkedő szerepe volt a gyulafehérvári káptalani iskolának. Ennek a rétegnek a potenciális szerepe akkor növekszik meg és éri el a minőségi váltás szintjét, amikor a püspökök - a reneszánsz szellemiség jegyében, amely felszabadítja az egyéni érvényesülés igényét - rádöbbennek arra kihívásra, egyben versenyhelyzetre és lehetőségre, amelynek a részeseivé tette őket a Mátyás-kori királyi udvar a maga magasra állított mércéjével.
A sajátos magyar fejlődés eredményeként és a királyi kegyúri jog fejlődése nyomán ebben a korszakban a püspöki székek betöltése nem csupán a rokoni kapcsolatok, hanem mindinkább a humanista műveltség, ezen belül is a külföldi egyetemi tanulmányok vagy a királyi kancelláriai szolgálat figyelembe vételével történt. A külföldi, illetve hazai tanulmányokat végző tehetséges kancelláriai tisztviselők szolgálataikért egyházi javadalmakat kaptak. És idővel, ha bizonyságot tettek tehetségükről, hűségükről és ügyszeretetükről, előrehaladásuk az egyházi ranglétrán elvezethetett a püspöki tisztig.
Geréb Lászlóval kezdődően több mint fél évszázadon keresztül az erdélyi egyházmegye élére többnyire egyetemet járt püspökök kerülnek, akik előremenetelüket nem csupán családi összeköttetéseiknek köszönhették, hanem tanulmányaiknak, műveltségüknek, nemkülönben jártasságuknak a közigazgatási kérdésekben. (Geréb László Ferrarában, Kálmáncsehi Domokos Bécsben, Thurzó Zsigmond Párizsban és talán Páduában, Várdai Ferenc Rómában, Páduában és Bolgnában folytatta tanulmányait, Gosztonyi János Bécsben, Ferrarában, Párizsban és Bolognába. De meg kell jegyeznünk, hogy műveltségük megnyilatkozásaiban szinte alig különböznek az olyan erdélyi püspököktől, mint Bácskai Miklós, Perényi Ferenc, Gerendi Miklós vagy Statileo János, akiknek egyetemi tanulmányairól nincs tudomásunk.)
A kancelláriai tevékenység, elsősorban a királyi titkári szerepkör segítette hozzá az ügyesebbeket és tehetségesebbeket egy-egy magasabb egyházi tisztség eléréséhez. Nem véletlen, hogy Thurzó Zsigmond, Várdai Ferenc, Gosztonyi János, Statileo János erdélyi püspökök előzőleg mind királyi titkárok voltak, amiként Gerendi Miklós is kancelláriai referens volt, Kálmáncsehi Domokos a kincstartóság keretében működött, Statileo kezdetben Beriszló Péter veszprémi püspök provizora, Bácskai Miklós pedig a király diplomatájaként tevékenykedett. Gerendi Miklós, a majdani erdélyi püspök, aki 15231526 között volt királyi titkár, ugocsai főesperes lesz, majd, s ezután kapja meg a budai káptalan kegyuraságát. Mindez jelzi a közigazgatási jártasság és szolgálat, de az ezzel párosuló műveltség jelentőségét a püspökök kinevezésénél. Ugyanakkor a királyi udvar biztosította mindezek és még sokak számára azt a légkört, amely a közös élmény színtjén tette számukra lehetővé a királyi udvar légkörének élvezetét egyben szellemének élményszerű elsajátítását.Míg egyesek számára a királyi titkári cím már egy magasabb egyházi - amint láttuk püspöki - cím elnyerését tette lehetővé (Várdai Ferenc ugyanazon évben lesz váci püspök és kincstartó), mások - feltehetőleg a rövidebb szolgálati idővel rendelkezők vagy az alacsonyabb származásúak - a kevésbé jelentős, középszintű egyházi tisztségeket kapnak szolgálataik elismeréséül. Ilyeneket töltött be, püspöki kinevezése előtt Thurzó Zsigmond és Várdai Ferenc, de erdélyi préposti tisztet Zeremlyéni Miklós, főesperesit Oláh Miklós jó barátja, Kálnai Imre, amiként ugyancsak királyi - és püspöki - titkár Megyericsei János és Lászai János, a két erdélyi főesperes, akik a gyulafehérvári humanista kör legjelesebbjei. Mindez akkor válik még érdekesebbé, ha tudjuk, hogy a kancelláriában, az egyes bírói kancelláriákban, illetve a kincstartói hivatal keretében szinte mindenki megfordult azok közül, akik - legtöbbször mint Magyarország főpapjai - nevet szereztek maguknak mint a humanizmus és reneszánsz képviselői.
Azonban a mátyási modell alkalmazásának igénye összefüggött nem csupán a püspökök származásával, hanem egyházkormányzati idejével is. Az alig pár évet püspökösködő egyháziak nem különösebben kötődtek Erdélyhez. Nincs is tudomásunk város- vagy egyházszépítő tevékenységükről. A 15. században az erdélyi vajdához, illetve a dalmáciai bánhoz képest, akiknek átlagos tisztségviselése 3,1 év, 1270-1526 között az erdélyi püspökséget igazgató püspökök átlag egyházkormányzati ideje 10,3 év. Ez az állandósági tényező, amely maga után vonja a huzamosabb - és korszakunkban a még hosszabb - tartózkodást Gyulafehérváron, megmutatta a hatását. Nem véletlen, hogy a jelentős teljesítményeket Geréb László, illetve az 15141524 között az erdélyi egyházmegyét igazgató Várdai Ferenc éri el. Mindez pillanatra sem jelenti, hogy ezek a püspökök csakis Gyulafehérváron tartózkodtak volna. Ellenkezőleg. Várdai Ferencről biztosan tudjuk, hogy saját háza volt Budán, és abból nem hiányoztak a reneszánsz műalkotások sem, amiként reneszánsz érdeklődését tükrözi végrendelete, illetve a gyulafehérvári püspöki palota leltára is, nemkülönben és ha csak részben is a Szent Anna kápolna építése.
A mátyási modell elterjesztése a püspöki udvar révén elsősorban a mecénási intézmény felvállalásának segítségével valósult meg. Mind Geréb, mind Várdai humanista műveltségűek. Ők maguk humanista műveltségű egyháziakat gyűjtenek maguk köré Gyulafehérváron, biztosítva számukra a megélhetéshez és érdeklődésük kielégítéséhez szükséges anyagiakat, megfelelő egyházi javadalmak révén. Megyericsei János, Geréb László püspök, majd kalocsai érsek titkára, aki követi urát az érseki székhelyre, ahonnan azután visszatér Gyulafehérvárra és a kolozsi főesperességet bírja. Lászai János, a másik jeles humanista, aki szintén Geréb püspöksége idején kapja meg a telegdi főesperességet és haláláig bírja azt. Mindketten folytatják tevékenységüket Várdai püspöksége alatt. Várdai hívására jön Erdélybe és lesz hunyadi főesperesi, majd vikárius az alamóci,Taurinus Stieröchsel István, a jeles humanista, aki eredetileg Bakócz Tamás esztergomi érsek köréhez tartozott és akimegírta költeményben a Dózsa parasztháború történetét.Várdai püspöksége idején lesz küküllői főesperes az az Erdődi János, aki királyi titkár volt Gosztonyi János majdani erdélyi püspökkel, Megyericsei Jánossal és másokkal.
A mecénási szerepkörben a püspökök tehetséges egyháziakat támogatnak a humanista műveltség elsajátítása végett, támogatva a fiatalokat akár egyetemi tanulmányok elvégzésében is. Várdai Ferenc püspök segítségével végzi tanulmányait előbb Bécsben 1509-1512 között, majd Bolognában 1521-től Wolphard Adorján, a majdani kolozsvári plébános és krasznai, dobokai, illetve Kolozs megyei főesperes, püspöki vikárius. Ugyancsak Várdai Ferenc küldi egyetemi tanulmányok folytatására Bécsbe azt a Bornemisza Pált, aki sokkalta később, 15531556 között lesz Erdély utolsó, ám a mátyási hagyományokat folytató püspöke. Nincs kizárva, hogy összefüggés van Bornemisza és Várdai egyi öccse, János ugyanott folytatott tanulmányai között. A maga rendjén, amikor már nem erdélyi, hanem nyitrai püspök, Bornemisza egy Pozsgai Zsigmond nevű fiatalt taníttat két fiatalt taníttat a bécsi, párizsi, majd a bolognai egyetemen. Gosztonyi János két rokonán kívül azt a Csáki Mihályt is segíti krakkói tanulmányainak elvégzésében, hozzásegítve a majdani vikáriusi tiszthez, akit utóbb Izabella királyné nevez ki az erdélyi kancelláriába, ahol II. János király kancellárjaként végzi életét. A megfelelő utánpótlás biztosítása az egyház, de egyben a hazai művelődési élet számára legalább annyira foglalkoztatja a püspököket, mint megfelelni a mátyási hagyományoknak.
Érdemes felfigyelni a reneszánsz püspököknél tapasztalható szemléletváltásra, arra a törekvésére, amely már nemcsak az akkori jelen vonatkozásában kívánta meghonosítani az új törekvésket a püspöki udvarban, hanem szerette volna ezt a jövő számára is biztosítani.
Geréb Lászlóval kezdődően a legtöbb erdélyi püspök - elsősorban olaszországi - egyetemekre járt, ami szintén hozzájárul a mátyási modell elterjesztéséhez, amelynek legfőbb összetevője az olaszországi humanizmus és reneszánsz.
A külföldön tanuló fiatalok főleg irodalmi műveket jelentetnek meg egyetemi éveik alatt, akár mások műveit, akár saját eredeti alkotásaikat, amelyeket támogatóiknak dedikálnak. Mások viszont, a humanista szokás jegyében saját kedvtelésükre vagy barátaiknak kívánva kedveskedni foglalják versbe érzelmeiket, hangulatukat. Kitünő verselő volt Lászai János, kinek epigrammaköltő tehetségéről egy zarándoktársa számol be. Feltehetőleg saját költésű verseit olvashatjuk -ma már csak töredékesen - a gyulafehérvári Lászai kápolnán. Fennmaradt nemcsak Lászainak a római Santo Stefano Rotondo templomban található sírfelirata, hanem humanista társáé, Megyericsei János saját költésű klasszikus formájú sírverse,nemkülönben Várdai Ferencé is, melynek szerzője ismeretlen. Ugyanakkor fennmaradt Kálnai Imre több Oláh Miklóshoz vagy családjáról írt verse. Ma is olvasható Taurinus verses elbeszélő költeménye a Dózsa György vezette parasztháborúról, amelyet a kortársak által ekevesztő" püspöknek nevezett Várdai Ferenc egyházmegyéjében fejez be. 1526-ban Bornemisza Pál Várdai Ferenc halálának emlékére külön kötetet jelentet meg, benne saját prózában írt búcsúztatójával. Számos vers maradt fenn Wolphard Adorjántól, akár mások által kiadott kötetekben, főleg 1512-ből, akár külön, mint amilyen 594 soros Miksa császárt dicsőítő verse. Egyik levelében Wolphard utal arra, hogy írt volna egy verses művet Dózsa parasztlázadásáról, amelyben dicsőítette jótevője, Várdai szerepét a felkelés leverésében. Számos vers maradt fenn Verancs Antaltól, a későbbi erdélyi préposttól, ám ennek egyetemi éveiből. De ismeretes az általa írt Wolphard sírvers, amiként több olasz verse is. Sajátos - a reformáció - törekvéseit tükrözi annak a Kálmáncsehi Sánta Márton kanonoknak 12 magyar nyelvű zsoltárfordítása, aki utóbb a kálvini tanok terjesztőjeként püspök lesz.
A külföldi egyetemeken tanulmányaikat folytató magyar diákok nem feledkeztek meg poéta elődeikről sem, ezek műveinek megmentéséről. Wolphard így adja ki Janus Pannonius több művét, melyeket, mint mondja, Gyulafehérváron és Enyeden olvasgatott ottani barátaival, a káptalan egyes tagjaival.
Visszatértük után jóval kevesebben írnak akár verseket, akár más műfajú irodalmi műveket. A súlyos, főleg Mohács utáni helyzetben, mintha Erdély is az ókori mondást példázta volan: "inter arma silent Musae". Talán az egy kivétel a történetírás.
A humanista műveltség egyik fő jellemvonása és egyben alkotóeleme a történelem- és elsősorban az antikvitás iránti érdeklődés volt. Mátyás király udvarának humanista légköre fokozottan érvényesítette ezt a törekvést A királyi kancellária, illetve kúria, amely már az előző korszakban a történetírás egyik műhelye volt, ekkor válik a humanista műveltség egyik fő letéteményesévé, itt tevékenykednek számosan Erdély későbbi püspökei, illetve kanonokjai közül. A történelem iránti érdeklődést csak fokozta az a tény, hogy Mátyás megkülönböztetett figyelemmel viseltetett nem csak a történelem iránt (lásd Galeotto Marzio, Bonfini és Ransanus foglalkoztatását), hanem a múlt emlékei iránt is.
A király kedvelte - mondhatnánk gyűjtötte - a régi, azaz ókori pénzeket és talán nem is véletlenül Erdélyből hozat fel udvarába római feliratos köveket. Ez az érdeklődés magyarázza, hogy Geréb László, Mátyás unokatestvére miért helyeztett el a gyulafehérvári székesegyház falába egy ókori feliratos követ. Gosztonyi János, a későbbi erdélyi püspök történeti műveltségét Taurinus verses műve idézi: "Itt van Gosztonyi, mint tenyerét, úgy ismeri régi/ Újkori történelmünk s tudja a csillagok útját". Gerendi Miklós püspök pedig "nemcsak a latin történetírásért rajongott, de érdeklődött Thuküdídész és Polübiosz művei iránt is". Wolphard maga ki is adott 1522-ben egy Plutarchos kötetet.
Méginkább érthetővé válik a gyulafehérvári humanisták érdeklődése az ókor emlékei iránt, ha mindezek mellett figyelembe vesszük, hogy Gyulafehérvár az ókori Apullum castrum, illetve város területén virágzott fel.
A Gyulafehérváron szinte úton-útfélen szembeötlő ókori emlékek és épületek akkor még látható nyomai és a reneszánszt annyira meghatározó ókor, illetve a latin nyelv iránti érdeklődése öltött testet a római régiségek, elsősorban a feliratok feltérképezésében és másolásában, illetve ezek díszítőelemként történő felhasználásában.
A szinte mindenütt látható feliratos kövek érlelhették meg a fiatal Megyericsei János kolozsi főesperesben az elhatározást már 1495-ben, röviddel Erdélybe érkezése után, hogy elkezdje gyűjteni és másolni az Erdélyben fellelhető ókori feliratos köveket. 1495. szeptember 1-én lemásolja Algyógyon az első ókori felatos követ. Gyűjteményében szerepelnek tordai, szászvárosi és szászsebesi, kolozsvári karánsebesi, szörényi feliratok, mint ahogy nem hiányoznak Pécs, Győr, Buda Székesfehérvár, Örkény feliratai sem. Ugyanakkor a feliratok lelőhelyébőlkiderül, hogy Meggyericsei bejárt még számos Hunyad megyei (Algyógy, Felgyógy, Hátszeg,Várhely!!!) és Fehér megyei (Nagy-Enyed, Oláh-Boros-Bocsárd, Borberek, Abrudbánya, Zalatna, Tótfalu, Alvinc) helységet is. 1516-ban, kevéssel halála előtt, ő maga ássa ki és szállítja el az egyik római feliratos követ Várhelyről (Grãditea), a hajdani Dácia provincia központjából.A mintegy 130 ókori felirat egybegyűjtésével és lemásolásával, lelőhelyének a lehetőségekhez mérten pontos megjelölésével Megyericsei János az erdélyi római epigráfia megalapítja, amiként ő az első aki hírt ad a hajdani római provincia fővárosáról, Ulpia Traiana Sarmisegetuzáról. Nincs kizárva, hogy az 1489-ben Mátyás udvarába felszálított három feliratos kő kiválasztásban 1489-ben Gerébnek esetleg Megyericsei segédkezett volna.
A fiatalon elhunyt főesperes feliratgyűjteménye Megyericsei halála után még néhány évig Gyulafehérváron maradt. Valószínűleg ez alatt az idő alatt , ha nem éppen Megyericsei jóvoltából használhatta Taurinus, aki elbeszélő költeményének magyarázó jegyzeteiben tíz dáciai feliratot is közöl, megemlékezve Megyericsei rendkívüli képességeiről és gyűjtőszenvedélyéről. Gyűjteményének lemásolásáról és kijuttatásáról Velencébe hajdani királyi titkártársai gondoskodtak.
Megyericsei kanonoktársai közül többen is kedvelték a feliratokat, így mind Budai Udalrik, mind a szintén Budához kötődő Tordai Szalatiel, aki ott jegyzősködött a királyi udvarban. Zeremlyéni Ferenc prépost, aki éveken át királyi titkár volt, a préposti udvarban helyezett el ókori feliratokat.. Utóda, Verancsics Antal sem hazudtolta meg a humanista hagyományokat. Ő is gyűjtötte, illetve másolta az ókori feliratos köveket, még konstantinápolyi követjárásai idején is.
Az ókori pénzek, érmék gyűjtése, amelynek Mátyás király és budai várkapitánya is hódolt, Gyulafehérváron sem volt ismeretlen. Tudjuk, hogy I. János király kincstárában őriztetett egy zsákban és egy zacskóban ókori pénzeket. Ám hogy ez az érdeklődés nem csak a világiak körében dívott, s nem is csupán nemesfém tartalmuk miatt becsülték őket Gyulafehérváron, bizonyítja az a tény, hogy serlegek dísztésénél alkalmazták ezeket.Budai Udalrik őrkanonoknak volt ilyen serlege, amelyet János király meghagyott a székesegyház tulajonában. A korabeli ízlést tükrözi egy másik serleg, amelyet 1577-i végrendeletében Bornemisza Pál nyitrai - volt erdélyi - püspök említ végrendeletében: a gyulafehérvári egyház régi kincsei közül egy-két megmentett tárgy ma is kezeim közt van. Ilyen a többi között az az aranyozott ezüst kehely, melynek alsó és felső részét a régi nemzeti uralkodóknak tizenhat aranyérme borítja."
A múlt értékeinek megőrzéséért és főleg Mátyás király jeles humanista történetírója - Bonfini - művének megmentésén fáradozik a kor számos magyar - egyházi és világi - értelmiségével együtt Verancsics Antal erdélyi prépost. Ő nemcsak érdeklődik, de feladatának is érzi Bonfini művének felkutatását, megismerését és megismertetését. Miután az erdélyi származású Brenner Márton 1543-ban kiadta Bonfini művének első három decas-át, ő az aki 1549-ben Krakkóban nyomára bukkan a befejezetlen ötödik decas-nak, majd Révay Ferenctől kölcsön kéri Bonfini művének IV. decas-át , amely felöleli Mátyás király o Achillis nostrifortissimi") tetteit. Az addig lappangó decas-t tizenöt évvel később Verancsics jó barátja, Csáki Mihály példánya alapján Heltai Gáspár nyomtatja ki Kolozsvárott 1567-ben.
A gyulafehérvári humanisták történelem iránti érdeklődése nem rekedt meg ezen a szinten, hanem tevőlegesen fordult a történetírás felé. Ennek olyan műfajaira lelünk, mint a történeti bejegyzés, amely magában hordja a nagyobb lélegzetű történeti művek lehetőségét. Ilyenek Megyericsei János és Wolphard Adorján bejegyzései általuk fontosnak tartott korabeli eseményekről.
Átfogóbb történeti művek megírására is történtek prbálkozások. A gyulafehérvári humanistákat koruk egyik legjelentősebb eseménye, Dózsa parasztháborúja foglalkoztatta. Ezt írta meg a Stauromachia"-ban Taurinus. De ugyanez a téma foglalkoztatta Wolphard Adorjánt is, aki szintén írt egy - ma már elveszett - verses költeményt a parasztlázadásról, amiként erre utal feljegyzéseiben Pelei Tamás ózdi főesperes.
A gyulafehérvári történetírás Erdély határain is túlmutató egyénisége Verancsics Antal, aki nagyarányú adatgyűjtése ellenére, a tervezett Res Pannonicasból csak egyes részleteket tudott megírni. E mellett azonban rendkivüli jelentőségű Verancsics tudományszervezői tevékenysége. Tervezett művéhez - mintegy előmunkálatként, egyben forrásként - ő biztatta kortársait, hogy írják meg az általuk megélt események történetét. Így állt össze a 16. század története szempontjából oly jelentős úgynevezett Verancsics-gyűjte- mény.Verancsics 1550-ben még káptalani társát, Csáki Mihályt is bíztatta, írja meg kora erdélyi eseményeinek történetét. Figyelembe véve Csáki több mint három évtizedes egyházi, majd politikai tevékenységét, csak sajnálhatjuk, hogy nem fogadta meg Verancsics tanácsát.
Ugyanerről a korszakról nem maradtak fenn Bornemisza Pál történeti feljegyzései sem (Commentariola, Observationes rerum Hungaricarum), noha tudjuk, hogy Forgách Ferenc, Báthory István történetírója, felhasználta őket. Azonban szintén Bornemisza Pál nevéhez kapcsolódik egy másik historiográfiai jellegű kezdeményezés, amely mintegy jelzi a gyulafehérvári káptalanon belül meglévő lehetőségeket és törekvéseket.. 1555. augusztus 23-án Gyaluból keltezett levelében Bornemisza püspök felszólítja a gyulafehérvári káptalant, hogy gyűjtsék össze az erdélyi egyház múltjára vonatkozó adatokat, többek között, mikor, miért gyújtották fel a székesegyházat és mely káptalani tagok vesztették ott életüket. Figyelemre méltó, hogy meghagyta a káptalaniaknak, gyűjtsék egybe az erdélyi egyház történetére vonatkozó összes okleveles anyagot és azt másolják le. E vállkozás további sorsáról sajnos nem tudunk többet. A katolikus egyházi javak 1556-ban törvénybe iktatott szekularizációja és Bornemisza kényszerű és végleges távozása Erdélyből valószínűleg megakadályozta e kétségkívül jelentős historiográfiai vállakozás kivitelezését.
A gyulafehérvári humanisták könyveket, humanista kéziratokat gyűjtenek. Irodalmi érdeklődésüket könyvek és kéziratok beszerzésével, saját könyvtáruk gyarapításával próbálják kielégíteni. Ugyanis az egyetemi tanulmányok befejezése vagy a királyi udvar elhagyása után ezek azok az eszközök, amelyek biztosítani képesek a humanista műveltség elsajátítását, illetve megőrzését vagy felfrissítését. Az is kétségtelen, hogy az egymásnak megküldött vagy a lehető legváltozatosabb utakon megszerzett könyvek és kéziratok teremtik meg a kapcsolatot az európai kontinens humanistái között.
Jelenleg rendkívül töredékesek az ismereteink a gyulafehérvári humanisták könyvkészletéről. Csak sejtjük, hogy nem csupán az adatolt Várdai könyvtárban, hanem a káptalaniak, illetve a káptalan és/vagy káptalani iskola könyvtárában jelen volt számos ókori szerző műve, amelyeket haszonnal forgattak káptalani tagok és diákok egyaránt, amiként jelen voltak a kortárs humanisták jelentősebb műveiből is a legfontosabbak. Erre egyrészt analógiásan következtethetünk, másrészt ezt támasztja alá a Pelei Tamás ózdi főesperes olvasmányairól kialakított kép. Ez a rendkívül gazdag olvasmányanyag azért oly jelentős, mert Pelei domidoctus, azaz egyetemet nem járt, a hazai okatatási körülmények között képzett egyén volt és aki ennek ellenére hihetetlenül gazdag humanista - és, persze, nem humanista - irodalmat halmozott fel olvasmányai során.
Amint láttuk, a gyulafehérvári humanisták egyik törekvése a jelentős és ritka kéziratok megmentése, illetve kinyomtatása volt. Ennek a törekvésnek köszönhetjük ma nem csupán Janus Pannonius vagy Bonfini művének fennmaradását, Megyericsei feliratgyűjteménének a lemásolását, majd kiadását, hanem olyan jelentős történeti forrás megjelentetését 1550-ben Fráter György által, mint a Váradi Regestrum. A művelődési értékek mentésébe beletartozott a korvinák mentése, amennyiben erre alkalom adódott. Már I. János király alatt sikerül egy Flórencben illuminált kéziratot visszahozni. Konstantinápolyból visszatérve Bécsbe 1557-ben Verancsicsnak sikerül Aquinói Tamás egyik Bolognában illuminált művét, illetve egy Horatius, Juvenalis és Propertius műveit tartalmazó kötetet megszerezni és visszahozni. Valószínű ekkor hozza magával Verancsics társa, Zay Ferenc Arisztotelész egyik művét. Egy másik Gyulafehérvárra jutott korvinát Szamosközy István az egyik Kolozsváron székelő jezsuitának kölcsönözte, ám ez a kézirat elpusztult a kolozsvári jezsuitaellenes támadás során.
A Gyulafehérváron egykor létezett könyvekre következtethetünk abból is, hogy mely gyulafehérvári humanistáknak dedikálták műveiket az egyes kortársak. Wolphard Adorján Várdai Ferenc püspöknek, illetve gyulafehérvári barátainak - Budai Udalriknak és TordaiSalatielnek - ajánlja Janus-kiadásait, míg a szász Georg Reichestorffer Chorográphiáját Gerendi Miklósnak. Gosztonyi Jánosnak tudása elismeréséül több külföldi is dedikálja műveit. Várdai Ferencnek váci püspöksége idején bolognai tanára, Romulus Amaseus, aki testvérét is tanította,ajánlja egyik dicsőítő versét. Zeremlyéni Ferenc erdélyi prépostnak viszont egyik olasz tisztelője, Joanantonius Modestus ajánlja egyik kiadványát . Az egyik korabeli jeles humanistának számító Camerariusnak írott levelében Gyalui Torda Zsigmond azt írja 1547 április 15-én, hogy Euripidész Oresztész című nemrégiben befejezett darabjának fordítását volt tanárának, Kálmáncsehi Sántha Mártonnak akarja ajánlani, amiből egyértelműen kiderül. Ez valamint az eddig felsoroltak is eléggé bizonyítják mind a gyulafehérvári humanisták műveltségét, mind pedig elkötelezettségét a humanista alkotások mellett. A fennmaradt szórványpéldányok a hajdani püspöki, illetve főesperesi vagy kanonoki könyvtárakból ha nem is képesek sejtetni az egykori könyvtárak arányait, jelzik a hajdani tulajdonosok érdeklődésének széles körét. Ezek közül, tulajdonosa bejegyzéseinek és ezeknek köszönhetően, messze kiemelkedik Erasmus Adagiájának az a példánya, amely Pelei János ózdi főesperes tulajdonában volt, s amelybe ő feljegyezte olvasmányélményeit, egyben az ezzel asszociálható életével kapcsolatos egyes eseményeket, amelyek megvilágítják nemcsak a szellem örömeit, hanem a gyulfehérvári hétköznapokat is.
A humanista szolidaritás és kapcsolattartás számos formájáról lehetne beszélni, mint a levélírás, a zarándoklatok, az utazások, a diplomáciai megbizatások stb. Külön tanulmányt igényelne a reneszánsz szellem meggyökerezése és érvényesülése az építészetben, például olyan épületek esetében mint a Lászai- vagy a Várdai-kápolna a gyulafehérvári ékesegyházban. És az ízlés és az érdeklődés mind hangsúlyosabb változásáról számolhatnánk be a lakásbelsők, a reneszánsz stílusú használati tárgyak és -cikkek bemutatása kapcsán. És akkor még nem is beszéltünk a kertkultúráról vagy a reneszánsz életvitel számos más összetevőjéről.
Egy dolog kétségtelen. Ez a folyamat Erdélyben sokkal lassúbb és később még jobban lelassul, amikor mind súlyosabb lesz Erdély, a töredék-oszág gazdasági helyzete. Az anyagi lehetőségek megcsappanása hosszú ideig újabb elemek meghonosítását már nem, hanem csak a mátyási modell révén elért eredmények továbbfejlesztését tették lehetővé, de azt is már csak a hazai feltételek biztosította körülmények között
A mecénáskodást jelenleg elsősorban püspöki szinten tudjuk követni. De ki kell emelnünk azt a tényt, hogy a fiatal korukban támogatott papok akár a kancelláriai gyakorlat, akár saját tapasztalataik, akár a hagyományok alapján maguk is ugyanazt a mátyási modellt terjesztik vagy kívánják tovább hagyományozni, még akkor is, amikor a körülmények már messze nem alkalmasak erre. Erdély utolsó középkori püspöke, Bornemisza Pál, aki erdélyi püspöksége után (15531556), nyitrai püspök lesz ugyanazt a mecénáskodást folytatja, történeti feljegyzéseket készít, fiatalokat taníttat, az erdélyi püspökség kegytárgyait próbálja megmenteni az enyészettől a reformáció térhódítása és a mind nagyobb létbizonytalanság és erkölcsi romlás idején.
Az erdélyi püspöki udvar hagyományait egyházi téren megakasztja a reformáció, a mohácsi csatát követő események, Buda eleste és a katolikus püspökség javainak szekularizációja 1556-ban. Ennek ellenére az Erdélybe áttelepített királyi, később fejedelmi udvar a gyulafehérvári humanista és reneszánsz hagyományok egyenes folytatója lesz számos vonatkozásban. Azonban ekkor is a fejedelemség kori Erdély legműveltebb értelmiségiei tudatában voltak a Mátyás kora rendkívüliségének, hiszen a király halálát mérföldkőnek, mintegy korszakhatárnak tekintették Magyarország történetében. Aki csak tehette Mátyás korának eredményeihez mérte magát, s a tisztelet a királlyal szemben akkora volt, hogy mint oly sokan mások Erdélyben, ők is őriztek mátyási relikviákat, erdélyi értelmiségiek kódexeket mentenek meg a Sztambulba elvitt korvinák közül, így róva le hálájukat az akkor már csak közvetve működő mátyási modellel szemben, melynek jelentőségével akkor még tisztában voltak.
Száz évvel Mátyás király halála után, a reneszánsz törekvések teljében az erdélyi fejedelmi udvarban, ám a történelmi helyzet súlya alatt, az egyik erdélyi fejedelmi tanácsos kifakadása tanusítja a magyar társadalomban tovább élő kettős értékrendet, annak a Heltai által említett - a hadakozás hagyományát és becsületét hangoztató - szemléletnek a továbbélését, amely lenézte a szellemi foglalkozást, a tudománnyal, irodalommal és művészetekkel való foglalkozást. Geszti Ferenc 1594-ben azt hangoztatta, hogy " a filozófusok az országot a török martalékává dobták. Szerinte a filozófia sohasem volt hasznára az államoknak, mert elpuhítja az erkölcsöket és gyávává teszi az embereket. Nem voltak ostobább emberek, mint Szókratész vagy Platón, akik hiába próbálnák meg homályos bölcsességükkel kiengesztelni az Erdély ellen fenekedő pasákat. Egy közönséges lovász, ha fegyverforgatáshoz ért, többet ér, mint valamennyi pedagógus, minden bölcsességével és könyvekkel teli zsebeivel. A legnagyobb igazságtalanság tehát a skolasztikusoknak közhivatalt adni vagy a fejedelmek titkos tanácsában nekik helyet biztosítani."