Elektronikus Könyv és Nevelés

         

Belső borító

 

Tartalomjegyzék

 

Rovatok

Könyvtár

Olvasáspedagógia

Tankönyv – taneszköz

Ifjúsági irodalom

Kitekintés

Hírek

 

 

Impresszum

 

Acrobat Reader 5.0 CE

 

 

   

Tíz éves a Könyv és Nevelés

 

Balogh Mihály 

„A szándékunk nagy volt és erős…”

    

Megkövetem a kései utókor szakdolgozatra szorított hallgatóit, netán doktoranduszait, akik elé a rossz sorsuk folyóiratunk kiadástörténetét vetette oda munkájuk tárgyaként. Megkövetem őket, mert ebből a szösszenetnyi írásból, legföljebb ha egy lábjegyzetnyi anyaguk adódik majd. Jóllehet éppen ama daliás idők kulisszatitkaiból csemegézek, idézek föl egy történetet, amikor – tíz évvel ezelőtt – újraindult a Könyv és Nevelés.

 

A szándékunk nagy volt és erős Jáki László kollégámmal, amikor 1998 őszén elhatároztuk a lap föltámasztását, pénzünk azonban – jóformán semmi. Aztán addig jöttünk-mentünk, intézkedtünk, míg kiderült: 1999 második félévére, két számra lesz elegendő pénz. Igen ám! De mi lesz azután? Hisz periodikumról van szó, vagyis – pénzügyi szempontból – valamiféle permanens pénznyelőről. „Majd pályázunk!” – nyugtattuk magunkat, miközben titkon azért jól tudtuk, hogy sok eszkimóval kell megküzdenünk a kevéske fókáért, méghozzá úgy, hogy a többi eszkimó (a számos társ-szakfolyóirat) már rutinos fókavadász (azaz pályázó), s közéjük befurakodni korántsem egyszerű dolog.

 

Íme a bonyodalom, s hogy a feszültség tovább fokozódjék, arról gondoskodott az OPKM gazdasági igazgatója. A kollegina, afféle pénzügyi „régi motoros”, a maga szempontjából persze érthetően, hevesen ellenezte a mi „kalandor” lapalapító szándékunkat. Az ő elve az volt: adjunk ki bármit, kerüljön bármennyibe, csak egyszeri termék (prospektus, füzet, könyv, album stb.) legyen. Folyóiratot kiadni — vagy borítékolt anyagi csőd, hisz a költségvetésünk nem bírja, minden más pénz meg „kutya vacsorája”, vagy komoly presztízsveszteség. Egy folyóirattal nekilendülni, aztán néhány szám után pénz híján leállni ugyanis maga a szakmai csőd.

 

Én persze voltam annyira elszánt, hogy a kollegina egy ponton túl kevésnek érezze magát. Némi meglepetésemre egyik nap szólt, hogy másnap meghívna ebédelni a belváros egyik legfölkapottabb (és persze hasonlóan drága) éttermébe. Az már csak a helyszínen derült ki, hogy hárman leszünk: az egyik jó nevű könyvkiadó vezető munkatársa, az én kolléganőm régi barátja volt a harmadik, s az is kiderült hamarosan, hogy neki itt külön dolga is lesz, túl az ebéd jóízű elköltésén. Arra vállalkozott, hogy a sokkal tapasztaltabb szakmabeli jogán megpróbáljon engem meggyőzni, hogy legföljebb könyvet adjunk ki, de semmiképp se folyóiratot.

 

Az aperitifnél udvarias fejcsóválások és homlokráncolások közepette érdeklődött, miről is van szó, de a cipóból fogyasztott bárányragu leves közben már feszültebben figyelt, olykor közbekérdezett, majd itt-ott módosítást javasolt, bedobott egy-egy ötletet, s nekünk föl se tűnt, hogy egyszer csak, a ropogós sülteket félretolva, már egymás szavába vágva, együtt formáljuk, alakítjuk, dédelgetjük a születőben lévő folyóiratot – vagyis lelkesült cinkostársakként szakmázunk-lebegünk. Ekkor köszörülte meg a torkát jelentőségteljesen az én pénzügyérem. A heveny „agymenés” hirtelen félbeszakadt, egymásra néztünk hárman, hogy pár pillanat múlva egyszerre nevessük föl.

 

Maguk, bölcsészek, javíthatatlanok! – közölte sommás véleményét rólunk egy kézlegyintés kíséretében a gazdasági igazgató, a még el sem indult Könyv és Nevelés pedig egy potenciális olvasóval megint gazdagodott…

 

A még el sem indult Könyv és Nevelésnek azután újabb, váratlan akadályon kellett átjutnia, még az első szám megjelenése előtt. A frissen hivatalba lépett miniszter, Pokorny Zoltán az első két szám megjelenését segítette ugyan, de nem nyújthatott közvetlen garanciát a perspektivikus támogatásra, hiszen ott volt a már említett sok eszkimó. Kitalálta viszont valaki a miniszter környezetében, hogy legyen a lap tisztán tankönyves profilú, és akkor majd a sok tankönyvkiadó összeadja rá a pénzt. Nekünk, akik a lapot „kitaláltuk”, nem nagyon fűlött ugyan a fogunk a meglepő ötlethez, mert mi több lábon akartunk állni, meg a függetlenségünket is féltettük, mégis muszáj volt jó képet vágnom a dologhoz, amikor valamelyik minisztériumi középvezető magával hívott a tankönyvesek szövetségének soros vezetőségi ülésére.

 

Ott azután a miniszteriális ember fölvázolta lazán, hogy milyen jó dolguk lesz a kiadóknak, a hátterükben egy tankönyves folyóirattal, ami csak róluk szól, az ő kiadványaikat szemlézi, propagálja, ők pedig önként és dalolva eltarthatják ezt a (minisztériumi háttérintézményi!) orgánumot. A mi emberünk, miután befejezte kiselőadását, elégedetten körülnézett, aztán közölte, hogy neki most másutt van sürgős dolga, ezért magunkra hagy, hogy zavartalanul megállapodhassunk a részletekben. A savanyú képű hölgyek, urak egyből megélénkültek, ahogy magunk között maradtunk, s az egyikük kertelés nélkül mindjárt nekem is szögezte a kérdést: – arról volna tehát szó valóban, hogy nemcsak ismertetések, hanem kritikák is megjelennének a lapban? Megnyugtatónak szánt ’igen’ válaszomat most újabb kérdés követte:

 

– jól értik-e ők, hogy egy ilyen kritika akár elmarasztaló is lehetne? Megint csak bíztató igennel feleltem, mire az úr váratlanul fölcsattant: – hát hülye vagyok én, hogy egy olyan lapot tartsak el, amelyik akár a földbe is döngölheti a tankönyveimet?

 

A korántsem szónoki kérdésre visszhangként hangzott föl a többi kilenc kolléga zúgása, moraja, s a kedélyek csak lassan csillapodtak. Amikor aztán, kicsit később, udvarias sajnálkozások közepette búcsúzkodtunk már, s elváltak útjaink, úgy tűnt, kimondatlanul is kölcsönös a megkönnyebbülés.

 

Azóta persze jól megtanultuk, hisz gyakoroljuk immár tíz éve a leckét: kulturális (pedagógiai, könyvtári) szakfolyóiratot nemcsak indítani nem egyszerű. Életben tartani legalább olyan nehéz.

 

Ha nem még nehezebb…


 

 

Barátné Hajdu Ágnes

A Könyv és Nevelés felhasználása a felsőoktatásban

 

A könyvtárosképzés 110, az egyetemi könyvtáros képzés közel 60 éve történt megindulása óta több jelentős szerkezeti átalakulás történt. A legutóbbi és talán az egyik legnagyobb változást hozó, a felsőoktatás egészét átalakító fordulópont az osztatlan képzésből a többciklusú, osztott képzésbe való átmenet volt. Ma a többciklusú, felsőfokú képzésnek négy jól elkülöníthető, egymásra épülő állomása van felsőfokú szakképzés (FSZ), alapképzés (BA), mesterképzés (MA), doktori képzés (PhD). 

 

Akkor, amikor megpróbáljuk meghatározni a Könyv és Nevelés helyét és szerepét a felsőoktatásban akkor három körülménnyel kell szembenéznünk.

 

1. A felsőoktatás szerkezeti átalakulása miatt jelenleg mindkét képzési forma jelen van: a régi kifutó és a osztott képzésben folyamatosan belépő újabb ciklusok. Az idei tanév végén együtt végeznek a negyedéves kifutó és az első harmadikos BA hallgatók. Természetesen a történetiség miatt érintjük a kifutó kurzusokat is, de tanulmányunkban elsősorban az új képzésekre koncentrálunk.

 

2. A felsőoktatás széles spektruma helyett, ahogy az a bevezető sorokból is nyilvánvaló, csupán a könyvtárosképzést, és ott is elsősorban az iskolai könyvtárak ügyével foglalkozó speciális stúdiumokat, szakirányokat, képzéseket érintjük, hisz ezek kapcsolata kézenfekvő a Könyv és Nevelésben megjelent publikációkkal.

 

3. Az 1958-tól eredeztethető, 1999. szeptemberében újraindult Könyv és Nevelés története, hatása – bár megcélzott olvasóközönsége elsősorban az iskolai könyvtárakban dolgozó, valamint a közoktatással összefüggésben lévő intézmények kollégák – számtalan szállal szorosan kapcsolódik a könyvtárosképzéshez, annak is elsősorban az iskolai könyvtárakat érintő kurzusaihoz, ezért a következőkben csupán ezekre koncentrálunk.

 

 

1. Tartalmi kérdések

 

1.1 A kifutó, osztatlan képzés

 

A klasszikus felsőfokú könyvtárosképzés tantárgyi elemei között szinte az első pillanattól kezdve természetesen voltak jelen az iskolai könyvtárak működtetéséhez, a könyvtárhasználathoz, a használók képzéséhez és az olvasással kapcsolatos témakörök, melyek a későbbi informatikus könyvtáros szak beindulása és hangsúly-áttolódásai után is megőrizték szerepüket. Különösen igaz ez a kétszakos, informatikus könyvtáros-tanár szak párosítás esetében, ahol a célok között a szerepel többek között a könyvtárpedagógia és a tanári elemek egysége. „Cél olyan tanár és informatikus könyvtáros szakemberek képzése volt, akik akartak és megpróbáltak értelmiségivé válni, s életmódjukban, világlátásukban, naprakészségükben, szellemi és emberi fogékonyságukban az értelmiségiek életét élni. Másodsorban olyan könyvtárosokat, informatikus könyvtárosokat kívántunk formálni, akik bármilyen általános gyűjtőkörű vagy szakkönyvtárban – így az iskolai könyvtárban is – be tudják tölteni a könyvtárosi munkaköröket, meg tudják állni helyüket a hagyományos és a nem hagyományos információs eszközökkel rendelkező nagykönyvtárak világában, s alkalmasak az intézmények egyre gyorsabban fejlődő számítógépes fejlesztéseibe bekapcsolódni, áttekinteni és a rendszereket érteni, értékelni, menedzselni és használni. Tanárként és szaktanárként alkalmazni tudják a többkönyvű oktatás minden előnyét, akik bizonyos könyvtári gyakorlattal és szakmai rálátással összhangban tudják kezelni a Nemzeti Alaptanterv könyvtári-informatikai és irodalom-történelem, stb. tantárgyi célkitűzéseit. Tanárként, szakmai és olvasáspszichológiai felkészültségükkel, pedagógiai módszereikkel tudatosan próbálják megalapozni vagy elmélyíteni tanítványaik, gyermek olvasóik pozitív olvasási szokásait. Könyvtárpedagógusként ellátja a könyvtárhasználat oktatásának feladatát, kezdeményez a szabadidő hasznos eltöltésével kapcsolatosan. Munkájával szervesen illeszkedik az oktatási folyamatba.” – fogalmaztuk meg ezt az akkori Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar Könyvtártudományi Tanszékén.1

   

Az osztatlan képzések régi hálóterveiben az iskolai könyvtárosi ismeretek három szinten jelenthettek meg:

– az egyes tantárgyak, és

– a speciális kollégiumok szintje

– valamint legszélesebbem ott, ahol szakirányokon, az előzőeknél lényegesen magasabb óraszámban tanulhattak a téma iránt érdeklődő hallgatók.

 

Az előzőekhez szervesen tartozik, hogy a kötelező gyakorlat során szinte minden képzőhely tekintetében kötelezően szerepelt az iskolai könyvtári helyszín is.

  

Külön kiemelhetjük, hogy a második diplomás képzésben elsősorban olyan tanároknak képzésére került sor, akik tanári képesítésük mellé könyvtárosi/informatikus könyvtárosi végzettségüket megszerezve váltak könyvtárpedagógussá, könyvtárostanárrá, így az ő számukra ahhoz, hogy használható és hiteles információkat tudjunk nyújtani szinte „kötelező” volt figyelembe venni sajátos szempontjaikat és attitűdjeiket.

 

Az SZTE JGYPK Könyvtártudományi Tanszékének oktatási tevékenységének könyvtárpedagógiával való kapcsolatát illusztrálja például az a tény is, hogy 1996-tól 25 szakdolgozatot készítettek végzős hallgatóink iskolai könyvtári, és könyvtárpedagógiai kérdésekkel kapcsolatosan. Ezekhez kézenfekvő forrásként használták a Könyv és Nevelés eleinte csak nyomtatásban, majd elektronikusan is elérhető számait. Úgy tapasztaltuk, hogy különösen a kistelepülések iskolai könyvtárosai számára jelentett kimagasló szakmai, módszertani segítséget a folyóirat elektronikus hozzáférése.

 

 

1.2 Osztott képzés

 

Új kihívásokat jelentett a könyvtárosképzés számára a felsőoktatás „bolognai típusú”, azaz két-, illetve négyciklusú átalakításának európai és hazai folyamata. Az ezredfordulóhoz érve s az Európai Unióhoz való csatlakozás perspektívájában a modern könyvtárfelfogás immár elválaszthatatlan a tudástársadalom, az információs gazdaság, illetve a lifelong learning kihívásaitól; hisszük, hogy nem vége van a könyvtárnak, hanem éppen ellenkezőleg: az egyik legdinamikusabb – megtérülő befektetéssé érlelődő – szellemi tőkévé, emberi erőforrássá alakulhat és kell alakulnia. Ebben az iskolának, és az iskolai könyvtárnak meghatározó szerepe van.

 

 

1.2.1 Alapképzés

 

Az alapképzés törzsképzési szakaszában az eddigiekhez hasonlóan van lehetőség az iskolai könyvtárakkal kapcsolatos ismeretek integrált átadására az egyes tantárgyak oktatása során, de továbbra is szükséges a speciális kollégiumok keretében az előkészítő ismeretek átadása. Ezeknek az ismereteknek a birtokában és segítségével választhatnak majd a hallgatók második év után – egyes helyeken korábban – szakirányokat.

 

A tizenegy képzőhely több mint felében, hat helyen indíthatnak iskolai könyvtáros szakirányt. Így ez – legalább is lehetőségében – a legnépszerűbbnek tekinthető szakirány, hisz a kínálat még nem jelenti azt, hogy a hallgatók minden esetben választják ezt a területet. A helyek felében egy más területtel is kombinálták az iskolai könyvtárosi ismeretanyagot a közös diszciplínák, a célok és filozófia jegyében.

 

Felsőoktatási intézmény neve, ahol BA-n iskolai könyvtári szakirányt indítanak

A szakirány megnevezése

Eötvös József Főiskola

Gyermek- és iskolai könyvtáros

Eszterházy Károly Főiskola

Iskolai könyvtáros

Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola

Iskolai könyvtáros

Nyugat-Magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ

Nyilvános- és iskolai könyvtáros

Szegedi Tudományegyetem

Nyilvános- és iskolai könyvtáros

Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészeti Kar

Gyermek- és iskolai könyvtáros

 

Mivel az indítási dokumentumok intézményenként csekély mértékben ugyan, de eltérőek, ezért itt általánosságban nem részletezzük az ismeretek körét, csupán egy példát mutatunk be.

 

 

Eszterházy Károly Főiskola – Eger Iskolai könyvtáros BA szakirány

 

– Gyermek- és ifjúsági irodalom I.

– Gyermek- és ifjúsági irodalom II.

– Gondolkodók a nevelésről

– A nevelés társadalmi alapjai – elmélet

– A nevelés társadalmi alapjai – gyakorlat

– Pszichológiai elméleti alapok

– A pedagógus személyiség fejlesztése

– Alkalmazott pszichológia (Olvasáspszichológia)

– Pedagógiai információforrások

– Felhasználóképzés módszertana

– Az iskolai könyvtár menedzsmentje

 

 

1.2.2 Mesterképzés

 

Informatikus könyvtáros mesterszak

 

Az informatikus könyvtáros mesterszak (MA) alapítási munkálatai már 2006-ban elindultak, és a MAB engedélyeztetési eljárás után 2007 decemberében a szak képzési és kimeneti követelményei is megjelentek az Oktatási és Kulturális Minisztérium honlapján. Az alapképzéstől eltérően az MA alapítási anyagban már részletesen fel kellett tüntetni a tervezett szakirányokat és az oktatni kívánt ismeretek körét.

 

Az iskolai könyvtáros szakirány tananyaga a mesterképzés alapító dokumentumában:

 

– pedagógiai, pszichológiai törzsanyag,

– neveléstörténet és -elmélet,

– tantervelmélet és -fejlesztés, tananyagszervezés,

– e-learning, menedzsment és információszervezés,

– a pedagógiai információ rendszere,

– az iskolai könyvtár működéséhez szükséges irányítási ismeretek, tudásmenedzsment iskolai környezetben, az iskolai könyvtár vezetése,

– szolgáltatásmenedzsment, minőségirányítási program (MIP),

– média- és tantárgypedagógia,

– a gyermek- és ifjúsági irodalom története és sajátosságai,

– olvasáskutatás és -pedagógia,

– média- és taneszközismeret,

– médiaelemzés és -kutatás.

 

Mint látható szinte „tapintható” a kapcsolat a Könyv és Nevelés célkitűzéseivel és az indítási dokumentumok tematikái kötelező és ajánlott irodalmai között szép számmal találunk hivatkozott cikkeket az folyóiratból.2 Mivel az informatikus könyvtáros mester képzés csak a következő évtől indul be, így a konkrét tematikák részleteit még nem ismerhetjük, hisz az alapítási dokumentumokban tantárgycsoportok szerint szerepelnek az ismeretek, melyet még tovább kell részletezni az egyes tárgyak, félévek tematikájában.

 

 

Okleveles könyvtárpedagógia-tanár mesterszak

 

Hosszú évek törekvését koronázta siker, amikor a Rektori Konferencia elfogadta és támogatta az okleveles könyvtárpedagógia-tanár képzési és kimeneti követelményei, és ezzel lehetővé vált a szak második tanárszakként való akkreditálása.3

 

Összevetve az iskolai könyvtáros szakirányt a tervezett okleveles könyvtárpedagógia-tanár hálótervével szembeötlik a témakörök pedagógusi orientáltsága, a módszertani- és gyakorlati modul megléte és specifikált volta. Természetesen a szakképzettség képzési- és kimeneti követelményei teljesülésére alkalmas tárgyak is világosabban körvonalazódnak a programban.

 

„Az okleveles könyvtárpedagógia-tanár mesterszak szakterületi ismeretei:

 

– A könyvtár-pedagógia (mint elméleti tudományág és gyakorlati diszciplína) nemzetközi és hazai helyzete. A könyvtári környezetben történő tanítás-tanulás sajátosságai, a könyvtárpedagógus feladatai. Különböző típusú könyvtári foglalkozások elemzése, az ott folyó tanítási-tanulási folyamat, a könyvtári órák során alkalmazható eljárások.

 

– Az iskolai könyvtár szerepe az oktatásban, az információs társadalomban, a szabadidő hasznos eltöltésében. Az iskolai könyvtár szervezete, helye az oktatási intézményben. Az iskolai könyvtár kapcsolata a könyvtári rendszer más könyvtártípusaival. A könyvtárakban őrzött kulturális javak, az iskolai oktatást és tanulást segítő információk gyűjtésének, a gyűjtött anyag tudományos feldolgozásának, rendszerezésének és szolgáltatásának módszerei. A szabadidő hasznos eltöltését szolgáló programok szervezésének módszerei.

 

– A gyakorlati foglalkozásokon a hagyományos és az elektronikus könyvtári ismeretek szintetizálása, specifikus, a szaktárgyi tanárok bevonásával megvalósuló, konkrét könyvtári körülményekhez igazodó tantárgyi programok tervezése, kivitelezése és értékelése.”4

 

 

2. A Könyv és Nevelés, valamint a többi témához kapcsolódó források jelenléte és aránya az osztott képzésben

 

A következőkben megpróbáltam nagyságrendileg és arányaiban is összegezni azokat a forrásokat, melyekkel az osztott képzésben találkozunk, mivel ezek mindegyike nem nyilvános, ezért csak a Szegedi Tudományegyetemen folyó képzést vettem alapul.

 

A források a tematikákban, az órai anyagokban, a házi feladatokban és szemináriumi dolgozatokban, valamint a szakdolgozatokban számszerűsíthetők. Mivel az első alapképzésben tanuló évfolyamok csak az idén végeznek, ezért a szakdolgozatok forráselemzése egy későbbi időre marad. Ugyancsak nem érhető teljes vertikumában utol az órán felhasznált források köre, ezért ennek taglalásától is eltekintünk.

 

A két képzésben vizsgált jellemzők nem teljesen azonosak, mivel az indítási dokumentumok formai szabályai állandóan változtak, pl. az MA esetében max. 5 forrást lehetett megjelölni, ugyanakkor lehetőség volt ajánlott irodalom feltüntetésére is, míg a BA-ban „csak” egy ésszerű határ szabott korlátot az intézmények számára, ezért az összehasonlíthatóság érdekében %-okat adok meg.

 

 

BA Nyilvános és iskolai könyvtáros szakirány – ebben a félévben indult először, levelező tagozaton folyik az oktatás

 

 

Könyv (akár elektronikus elérhetőséggel is)

folyóirat

Ebből KN

Internetes forrás

Indítási dokumentumban található kötelező irodalom

74%

26%

Részletes kurzusleírások, tematikák

35%

10%

2%

55%

Hallgatói hivatkozás

54%

31%

9%

15%

   

A tematikák az indítási dokumentumokban felsorolt tételeknél részletezőbbek, félévekre bontottak, és igyekeznek az aktualitásokra is nagyobb figyelmet szentelni, amint ez az Internetes források és a folyóiratok arányában is megmutatkozik.

 

A hallgatói munkákban feldolgozott folyóiratcikkek döntően a Könyvtári Figyelő, a Könyvtári levelező/lap, Könyv, könyvtár, könyvtáros és az Iskolakultúra lapokból származtak, és sajnálatos módon az összes hivatkozás csupán 9%-a alapult a Könyv és Nevelésre. Hozzáteszem, hogy a beadandó dolgozatok jelentős része ebben a félévben a nyilvános könyvtárakkal is kapcsolatban volt és a hallgatók is döntően ebből a könyvtártípusból jöttek.

 

 

MA Könyvtárpedagógia-tanár MA – ebben a félévben indult először, levelező tagozaton folyik az oktatás

  

 

Könyv (akár elektronikus elérhetőséggel is)

folyóirat

Ebből KN

Internetes forrás

Indítási dokumentumokban található források

Kötelező

71%

15%

5%

14%

Ajánlott

62%

21%

17%

Részletes kurzusleírásokban, tematikákban található források

Kötelező

58%

15%

5%

27%

Ajánlott

75%

17%

2%

8%

Hallgatói hivatkozás

70%

22%

6%

8%

 

A Könyvtárpedagógia-tanár MA-val kapcsolatban is hasonlóakat állapíthatunk meg, mint a BA szakiránnyal.

 

– A részletes kurzusleírásokban, akárcsak az ajánlott irodalomban több aktuális forrás van. Különösen szembeötlő az Internetes források arányának emelkedése.

 

– A hallgatói hivatkozásokban, ha összevetjük az eredményeket a BA szakiránnyal, eltérés mutatkozik a könyvek javára. Ennek okát elsősorban abban látjuk, hogy az itt tanuló hallgatók jelentős részének még nincs szakirodalmi hivatkozási gyakorlata és bár használják pl. a Könyv és Nevelés cikkeit, gyakran nagyobb részeket is idézve belőlük, de nem hivatkoznak rájuk kellő mértékben. Különösen igaz ez az Interneten is elérhető forrásokra. Tanárként jellemző ezekre a hallgatókra az is, hogy a könyvet megbízhatóbb kiindulási pontnak vélik és ezért csak ezekre hivatkoznak. Az elemzéshez mindenképpen hozzátenném, hogy ezek a visszásságok általánosan jellemzőek minden első féléven tanulóra, minden kezdeti publikációra és a későbbiekben ezekkel már nem lesz gond. Lelkesedésük és nyitottságuk majd túl lendíti őket ezen az elváráson is.

 

– Vegyesen használják a Könyv és Nevelés nyomtatott és az elektronikus változatát. A folyóiratcikkek hasonlóan a BA szakirányhoz döntően az Új Pedagógiai Szemle, Iskolakultúra, Könyvtári levelező/lap, Könyvtári Figyelő, Könyv, könyvtár, könyvtáros lapokból származnak.

 

A könyvek közül elsősorban a Flaccus kiadó, az Osiris, a Mozaik, a Fővárosi Pedagógiai Intézet, az OSZK és a Könyvtárostanárok Egyesületének egyéb kiadványai szerepelnek.  

 

A szak hallgatói különösen nyitottak az aktuális problémáikat érintő kérdésekre, mint a felkészülés a szakfelügyeleti vizsgálatra, könyvtárhasználati órák tervezése és menedzselése, a feldolgozás és adatbázisépítés, a legjobb gyakorlatok kérdései stb.

 

A második félévben következnek a könyvtárpedagógia módszertani ismeretei és a gyakorlat, ahol minden valószínűség szerint még jobb arányokról kaphatnánk képet a Könyv és Nevelés tekintetében. Építeni fogunk a folyóirat gazdag recenzióira, metodikai írásaira, a tankönyv- és taneszköz bemutatóira.

 

 

Jegyzetek

 

1.

 

lásd az SZTE JGYPK régi struktúráját

http://www.jgytf.u-szeged.hu/tanszek/ktud/tortenet.htm, ill. a Könyvtárpedagógia-tanár mesterképzési szak indítási dokumentumát.

2.

 

vö. Balogh Mihály Hogyan tovább Könyv és Nevelés? = Könyv és Nevelés, 2005. 2. sz. [2008. december 7.]

http://www.tanszertar.hu/eken/2005_02/balogh.htm

3.

 

A terjedelmi és idő korlátok miatt sajnos nincs módom a részletekre kitérni, de a megnyugtató megoldás mindenképpen az lenne, ha a könyvtárpedagógia-tanár első és második szakként is indítható lenne.

4.

 

A könyvtárpedagógia-tanár MA indítási dokumentuma. Benyújtotta: Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Könyvtártudományi Tanszék


 

 

Bényei Miklós

Vélemény a Könyv és Nevelés új folyamáról

  

Annak idején, tíz évvel ezelőtt nagy örömöt okozott a könyvtárosok körében a Könyv és Nevelés című folyóirat újraindulásának híre, majd megjelenésének ténye. S ahogy a lapszámokból kitűnik, e hivatás művelői nemcsak passzív érdeklődésükkel, hanem aktív közreműködésükkel, azaz cikkek írásával is segítették sikerre vinni, majd megtartani a lapot. Az évente négyszer közreadott orgánumnak nyilván az elsődlegesen megcélzott közönség, az iskolai könyvtárakban dolgozó könyvtárostanárok közössége köszönhet a legtöbbet, (még hatékonyan működő szervezetük megerősödését is előmozdította). A folyóirat mélyítette a könyvtár és az iskola, a könyvtárosok és a pedagógusok, az iskolai könyvtárak és a tankönyvkiadók közötti kapcsolatokat, és felbecsülhetetlen érdeme az olvasóvá nevelés, az olvasásfejlesztés rendkívül időszerű kérdéskörének napirenden tartása. A Könyv és Nevelés áttételesen vagy közvetlenül hozzájárult a könyvtáros szakma egészének rangemeléséhez, társadalmi elfogadottságának erősítéséhez. Számos ponton támogatta a leendő könyvtárosok (a hatályos jogszabályi rendelkezések szerint az informatikus könyvtáros szakos hallgatók) képzését és a gyakorló könyvtárosok továbbképzését.

 

A szerkesztést kezdettől fogva a következetesség és a tudatosság jellemzi. Ez jelentős mértékben annak köszönhető, hogy a lap megálmodói és szellemi irányítói az évek folyamán nem változtak. Balogh Mihály főszerkesztő, aki az induláskor a kiadó Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum főigazgatója volt, és nélküle aligha születhetett volna újjá a folyóirat, nyugdíjazása után is megmaradhatott a szerkesztőbizottság élén, és tovább folytathatta a koncepciót meghatározó szervező tevékenységét. Szerencsés körülmény, hogy a felelős szerkesztő, Jáki László is mindvégig nagy műgonddal végezhette érdemi munkáját. A társadalmi szerkesztőség némely tagja szintén az alapítástól részt vesz a műhely életében. Sikerült rendszeresen publikáló, ún. törzsszerzőket megnyerni, és egyébként is viszonylag nagyszámú és igényes szerzői gárda sorakozott fel a lap mellé. Természetesnek tekinthető, hogy az OPKM munkatársai igen aktívak, és sok-sok könyvtáros (gyermekkönyvtárakból, szakkönyvtárakból, a Könyvtári Intézetből stb.), könyvtárostanár jelentkezik. Szívesen adnak cikkeket a könyvtáros-képző egyetemi, főiskolai tanszékek oktatói. Jelen vannak az olvasásszociológiai és olvasáspedagógia jelesei, továbbá elismert történészek. S természetesen az olvasás, a könyv, a könyvtár – azaz a társadalom – jövőjéről felelősen gondolkodó pedagógusok (köztük egyetemi és főiskolai tanárok), mint ahogy a tankönyvkiadók vezetői, szerkesztői is. Örvendetes az újságírók érdeklődése. A lap külső megjelenítése szolid, a célhoz és a témakörhöz igazodik; a tördelés és a betűtípusok, betűméretek helyes megválasztása – bár idő közben volt némi módosítás – könnyen áttekinthetővé, jól olvashatóvá teszi a szöveget, amelyhez szervesen illeszkedik a gazdag és vonzó illusztrációs anyag.

 

A szerkesztők magától értetődőn igyekeztek igazodni az oktatás- és könyvtár-politikai, tágabban a társadalmi és technikai változásokhoz, valamint szükségszerűen figyelembe vették a könyvtár- és információtudomány, a számítástechnika (az informatika) és az olvasáskutatás új eredményeit. A folyóirat szemlélete azonban változatlan maradt (ez tükröződik a szinte mozdulatlan rovatszerkezetben is); még az elektronikus (interneten közzétett) mutáció megteremtése után is. Mint ahogy a jellege sem módosult. Noha alcím nem utal erre, és a kolofonban sincs ilyen értelmű kitétel, tíz év tanúsága alapján mégis megkockáztatható a minősítés: a Könyv és Nevelés nem tudományos, de tudományos igényességgel szerkesztett folyóirat. (Formai megnyilvánulása ennek, hogy a közleményeknek csak egy része tartalmaz jegyzetapparátust.) Elsősorban a szakmai információk közvetítésére vállalkozik, gyakorlati, módszertani és elméleti tudnivalókat, híreket és hirdetményeket egyaránt közöl, és szépen összefér ezzel az a törekvés, hogy időnként (főként az olvasásszociológia és az iskolai könyvtártörténet tárgyköréből) eredeti kutatásokon alapuló, primer tanulmányokat is hoz. Erős a szemlézés szándéka, a hazai és a külföldi újdonságokról, irodalomról, interneten elérhető információforrásokról rendszeresen tájékoztatja olvasóit. Szorosan összefügg ezzel a recenziók magas száma, és a különböző rovatokban való elhelyezése. A Könyv és Nevelés tartalmilag-tematikailag sokrétű és magas átlagszínvonalat képviselő orgánum. A címéhez kötődő problémák és témák sokaságáról olvashatunk a hasábjain, még most, a terjedelem valamelyes – remélhetőleg átmeneti – csökkenését követően is. Mintha az utóbbi években némi elmozdulás történne a tematikus számok vagy legalábbis blokkok irányába (pl. 2004-ben a magyarságkép külföldön, 2006-ban ugyanez a külföldi történelmi tankönyvekben, a 2007/4. számban a kétnyelvűség problémája). Élénkítik a tartalmat és erősítik az aktualitást a kerekasztal-beszélgetések, az ankétok és az időnkénti viták; ezek közül kétségkívül legemlékezetesebb az ún. másik (vagyis a digitális) irodalomról 2002-2003-ban lezajlott heves szóváltás.

 

Szívem szerint leginkább a történeti közleményekről írtam volna, de a megszólítás másra irányult, ezért erről az élvezetről le kell mondanom. Mégsem tudom elhallgatni, hogy a históriai megközelítést a szerkesztési koncepció egyik markáns vonulatának, egyik jelentékeny érdemének tartom. Az egyes iskolai könyvtárak történetéről, a gyermek- és ifjúsági irodalom múltjáról, a régi tankönyvekről, a hajdani könyvtárosokról, a folyóirat előzményeiről stb. olvasható cikkek nemcsak a történeti szemlélet helyes irányú formálódását segítik, hanem hozzájárulhatnak az oly annyira szükséges szakmai identitástudat elmélyítéséhez, a könyvtárostanárok, tágabban a gyermekek és a kamaszok olvasóvá nevelésével foglalkozó pedagógusok önbizalmának erősítéséhez is. Nem is beszélve arról, hogy más kollégákat hasonló búvárlatokra buzdítanak, a múlt feltárása pedig számtalan érdekességet, szellemi élményt kínál.

 

A Könyv és Nevelés nélkülözhetetlen segédlete a könyvtáros-képzésnek. Ha készült már vagy készülne ilyen felmérés, nyilván statisztikai adatokkal is bizonyítható ez a megállapítás, ám a tapasztalati tények ugyanilyen meggyőzőek. Feltétlenül utalni kell arra, hogy a könyvtáros-képzés terén az eltelt tíz esztendőben lényeges változások történtek. Legfontosabbnak azt tarthatjuk, hogy az 1997. évi CXL. törvény a hazai jogalkotás történetében először – és végre! – világosan kodifikálta: a könyvtárosság felsőfokú szakképesítéshez kötött értelmiségi szakma. Ez a gesztus megnövelte a leendő szakemberek képzésével foglalkozó egyetemi és főiskolai tanszékek szerepét és egyúttal felelősségét. Fontos lépés volt, hogy 2001-ben a felsőfokú szakképesítésről szóló kormányrendelet általánosította az informatikus könyvtáros szak megnevezést, ezáltal egyértelmű kötelezettséggé vált a nemzetközi trendekhez igazodás. Közben és azóta kibővült – már-már a kívánatosnál nagyobb mértékben – a könyvtáros-képzés hálózata (jelenleg több mint tíz intézményben folyik az oktatás, néhol feltűnően magas a hallgatók száma). Két éve az Európai Unió által szorgalmazott felsőoktatási reform folyamatában beindult a kétszintű képzés első fokozata, a három éves alapképzés (BSc), jövőre megkezdődik az oktatás az informatikus könyvtáros mester szakokon is (amelyek két évesek lesznek). Kissé váratlanul – mondhatni kellő előkészítés nélkül – ugyan, de egy régi óhaj részbeni teljesülését ígérve az idén szeptemberben két egyetemen, levelező tagozaton könyvtár-pedagógia tanár szakos képzés indulhatott, igaz, csak második szakként. Vagyis – reméljük, csak egyelőre – kizárólag pedagógus oklevéllel rendelkezőket lehetett felvenni. A tanterv sem teljesen esik egybe a könyvtárostanárok képzését célzó korábbi kezdeményezések tartalmával. Mindazonáltal egy eddig nem létező lehetőség keletkezett, amelyet célszerű lenne kihasználni. A hallgatók felkészülésében a Könyv és Nevelés alighanem a legtöbbet forgatott segédeszköz lehet. Mint ahogy az egyetemi képzés még nem említett harmadik szintjén, a doktori (PhD) kurzusokon az érintett témákat választó doktoranduszok és tanáraik is bátran támaszkodhatnak a füzeteire.

 

Eleinte a folyóirat közvetlenül is foglalkozott a felsőoktatás jó néhány, a profiljába vágó kérdésével. Például az 1999/1. számban Kovács Mária (a szombathelyi tanárképző főiskola könyvtár szakának oktatója) „Könyvtárhasználati ismeretek elsajátítása a tanárképző főiskolákon” címmel a pedagógusok négy féléves posztgraduális képzésébe (továbbképzésébe) beiktatott tárgy oktatásának tapasztalatairól számolt be; ugyanakkor jelezte, hogy az iskolai könyvtárosok számára is kidolgoztak két programot. Az utóbbiak megvalósításáról ugyanő a következő, 2000. évfolyam negyedik számában adott hírt, „A könyvtárhasználati ismeretek oktatásának módszerei iskolai könyvtárosoknak” címmel. Ugyanitt az akkor Nyíregyházán tanító Eszenyiné Borbély Mária szintén sok újdonságot vetett fel: „A könyvtár-automatizálás elméleti és gyakorlati kérdéseinek beépítése a korszerű könyvtáros képzésbe. A minőségbiztosítás kérdései”. Még budapesti egyetemi hallgatóként készített egy felmérést az OPKM későbbi munkatársa, Dömsödy Andrea „Szakdolgozatok hivatkozási kultúrája” címmel (cikke a 2000/2. számban jelent meg); körültekintő alapossággal és fiatalos szigorral elemzett négyszázhatvanhat dolgozatot, és bizony a kissé lehangoló eredmény tanulságai ma is érvényesek. Rétfalvi Gábor (szintén Szombathelyről) egy másik problémát járt körbe: „Könyvtárosképzés és katalogizálás” (2000/4. szám). A 2001. évi utolsó (negyedik) számból két közlemény is megemlítendő. Kovács Mária folytatta addigi tudósításait („A könyvtárhasználati ismeretek oktatása” – a szombathelyi főiskola könyvtárostanár szakirányán). Vörös Klára, a kaposvári pedagógiai főiskolai kar könyvtár szakos oktatója viszont kísérleti próbálkozással jelentkezett: „A könyvtár-pedagógia szakmódszertana” címmel tömören vázolta, mit kellene e tárgy (vagy tárgycsoport) keretén belül tanítani. (Most, az egyetemi könyvtár-pedagógia szak megindulásával különösen időszerűvé vált!) Hasznos kiegészítéseként is felfogható Dömsödy Andrea (már gyakorló könyvtárosként született) írása a 2003/1. számban: „A könyvtár-pedagógia és kapcsolódásai”. Közben, a 2002/3. számban közölte a lap a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola könyvtáros-oktatójának, Goda Évának az eszmefuttatását: „Az iskolai és gyermekkönyvtár helye és szerepe informatikus-könyvtáros képzésünkben”. Tulajdonképpen ide, ebbe a tárgykörbe sorolhatók azok a címjegyzékek is, amelyek három képző intézményben elkészített szakdolgozatok válogatott listájával akartak segíteni az érdeklődőknek: „Az egri Eszterházy Károly Főiskola Médiainformatika Intézetéhez benyújtott szakdolgozatok válogatott bibliográfiája” (Czeglédi László – 2003/4. szám), „A bajai Eötvös József Főiskola Művelődés és Társadalomelméleti Tanszékéhez benyújtott szakdolgozatok válogatott bibliográfiája (2004/1. szám), „A Debreceni Egyetem Komputergrafikai és Könyvtár-informatikai profiljához illeszkedő szakdolgozatok jegyzéke (2004/1. szám – nagyon hiányosan).

 

Aztán ez a direkt kapcsolódás egy időre csaknem megszűnt. A 2006/4. számban Jáki László publikált egy rövid áttekintést „Könyvtáros képzés (vagy továbbképzés) az első világháború előtt” címmel (talán ismét rá akart irányítani a figyelmet a témakörre?). Az idén, a 2008. évi 2. számban viszont egy kissé riasztóan hosszú nevet kapott, ám igazán ígéretes és a könyvtáros-képzést is szorosan érintő kezdeményezésről (vállalkozásról) olvashatunk Nádasi András tollából: „A Calderoni Elektronikus Tanulási Forráskezelő Rendszer és Kompetenciafejlesztő Programadatbázis programból”; ennek a célja a mintegy ötven felsőoktatási intézményben kifejlesztett termékek kiegészítése és kiteljesítése. Remélhetőleg az informatikus könyvtáros tanszékek sem maradnak ki belőle…

 

A Könyv és Nevelés tíz évfolyama nagyon sok olyan közleményt foglal magában, amely az informatikus könyvtár szakok tantervében szereplő tárgyak oktatásában felhasználható volt, illetve napjainkban és a jövőben is felhasználható lesz. A három éves alapképzési tagozatokon most érvényben lévő, akkreditált – de intézményenként némi eltérést mutató – tantervekből kiindulva, megítélésem szerint a folyóirat cikkei leginkább a következő tantárgyakban szolgálhatnak közvetlen vagy közvetett támaszul az oktatóknak, továbbá a szemináriumi órákra és a vizsgákra felkészülő, illetve szakdolgozatot író hallgatóknak. Elsősorban az „Olvasásszociológia, -pedagógia és -lélektan” című, alapozó jellegű stúdiumban. Sok adatot meríthetünk az „Írás-, könyv- és könyvtártörténet” című előadásokhoz, aztán a „Könyvtártan” több részletéhez (pl. a könyvtári rendszer, az iskolai könyvtárak helye, a gyűjteményszervezés). Gyakran fel kell vagy lehet lapozni a „Bevezetés a könyvtár- és információtudományba” című kurzus anyaga kapcsán. A marketing és a minőségbiztosítás kérdéskörének (változó mértékben és különböző tantárgyakban) oktatásához is kaphatunk érdemi információkat, főleg a módszertani tapasztalatokról. Bár ilyen irányú ismereteim alig vannak, feltételezhető, hogy némelyik informatikai tárgynál is sűrűn forgatják, valószínűleg leginkább a számítástechnika könyvtári alkalmazásai vagy újabb a digitalizálási technika elsajátítása kapcsán. A felsorolt és még nem említett tárgyak mindegyikénél mérvadó példákat vonultatnak fel a nemzetközi kitekintésre vállalkozó cikkek. Külön kell szólni a helyileg megválasztott (de szintén az akkreditációs folyamaton átment és jóváhagyott) szakirányokról, amelyek közül – érthető módon – mindenekelőtt a gyermekkönyvtári és az iskolai könyvtári szakirányok azok, amelyek a Könyv és Nevelés közleményeit hasznosítják. Csak jellemző példaként emelném ki azokat a cikkeket, amelyek a tantárgyak szélesebb körében is figyelembe vehetők (sőt veendők). A már harmadszor említendő Dömsödy Andrea háromrészes sorozata (doktori értekezésének kivonata) kívánkozik az első helyre: „Könyvtárhasználati tankönyvek és a kor tudományossága. [I.] Informatorium, [II.] Pedagógikum, [III.] Politikum” (2005/1., 2., 2006/1. szám). A konkrét címek idézése nélkül is célszerű utalni az iskolai könyvtárakban végzett szakfelügyeleti vizsgálatokat összesítő jelentésekre, illetve az ezekhez kapcsolódó előadásokra, cikkekre (a 2005/4. számtól), mert ezek a könyvtáros-képzésben is mérhetetlenül sok segítséget nyújtanak e könyvtártípus helyének, szerepének értelmezéséhez, helyzetének értékeléséhez.

 

Befejezésül néhány javaslat. Kézenfekvő kívánalom, hogy a folyóirat térjen vissza a kezdeti évek gyakorlatára, és jóval több cikket kérjen, közöljön a könyvtáros-képzés mai állapotáról, vitás kérdéseiről, megoldandó problémáiról. Különös tekintettel az iskolai könyvtárakban végzendő munkára történő felkészítésről. S még inkább a pár hete beindult könyvtár-pedagógia szak tapasztalatairól, hiszen közleményeivel, esetleg állásfoglalásaival, ajánlásaival stb. nagyban elősegíthetné e szak helyes tartalmának kialakítását, netán átalakítását. Talán többet írhatna a lap a könyvtárostanárok helyzetéről, gondjairól. S ha szabad visszatérni egy-két gondolat erejéig a kedvenc témámra: a szerkesztőség a lehetőségek szerint törekedjen néhány történeti probléma rendszeresebb áttekintésére (pl. oktatáspolitika és iskolai könyvtárak, a pedagógiai szaksajtó múltja, a ma divatos olvasástörténet és az iskolai könyvtárak viszonya).

 

Köszönöm a felkérést, és őszinte szívből kívánom, hogy a folyóirat a továbbiakban is megjelenhessen és hasonló sikereket mutathasson fel.


 

 

Dán Krisztina

10 éves a Könyv és Nevelés – Visszaemlékezés és ötletforgácsok

 

Manapság igen nagy dolog, ha egy szakfolyóirat a 10. születésnapját ünnepelheti. Már az is csoda számba ment, hogy 1999-ben valamilyen közös akaratból, mindenek előtt az OPKM akkori főigazgatójának programjával és kitartó igyekezetével a 80-as évek végén pihenőre ítélt azonos nevű lapot hasonló profillal, új tematikával kiegészítve sikerült föltámasztani és néhány év alatt mind a pedagógiai, mind pedig a könyvtár szaksajtó veretes orgánumává fejleszteni.

 

Tudjuk, hogy a Könyv és Nevelés szüneteltetésébe sokan – közöttük a jelen írás szerzője és a folyóirat volt rovatvezetője – nem tudtak belenyugodni. A könyvtáros-tanárok és az olvasásáért, gyermekirodalomért felelősséget érző tágasabb szakmai közösség egyaránt felemelte szavát a lap újraélesztéséért, mert mindannyian tudták, tudtuk, hogy a folyóirat megszüntetése űrt hagyott maga után. Az iskolai könyvtári szaksajtó (Könyvtárhasználattan, a veszprémi Iskolakönyvtáros) és a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros azonos néven időről-időre felbukkanó rovata ugyan némileg enyhítette a hiányt, de a KÉN összetett és egyedi módon egymásra utaló, komplex gondolatvilágát, tapasztalati gazdagságát nem tudta pótolni.

 

Ennek következtében, a 90-es évek szakmai szervezetei (KTE, MKE, HUNRA stb.), a fenti tárgykörökért felelősséget érző intézmények (OKSzI, OPKM, Könyvtári Intézet, FPI stb.) által szervezett rendezvények résztvevői rendre megfogalmazták a lap életre hívásának szükségességét. Több mint tíz év eltelte után – amikor már csökkenőben volt a megvalósítás esélye és reménye – az OPKM főigazgatója, Balogh Mihály tervezetével, kezdeményezésére és közbenjárásával végül támogatásra talált és a szakma örömére megjelenhetett az új KÉN, az előd lap mélyebb szellemiségét folytatva, a korábbi profilt megújítva, kiegészítve és természetesen új köntösben, a könyvtár-pedagógia, olvasáskutatás, ifjúsági irodalom és tankönyvkutatás jeles szerzői gárdáját felvonultatva.

 

Az új Könyv és Nevelés nem csak nevében, programjában is vállalta elődjének szellemi örökségét, természetesen az új helyzetnek, az új kihívásoknak megfelelő tartalommal, kérdőjelekkel és válaszokkal. A bemutatkozó első számban, Balogh Mihály, a lap azóta is regnáló főszerkesztője a Lectori salutem sorai között így nyilatkozott: „Vagyis minden ott folytatódik, ahol 1987-ben abbamaradt? Ébredés a Csipkerózsika-álomból? Nyilván nem, hisz a mi tágabb szakmai világunkban is gyökeres változások jellemezték az elmúlt évtizedeket.” A fontosabbak között említette a tanszabadság, tankönyvi pluralizmus megvalósulását, az informatizáció és telekommunikáció gyökeres fordulatot indukáló berobbanását, a határainkon túli magyarsággal való intenzívebb (pedagógiai) kulturális kapcsolatteremtés szükségességét, az olvasás helyzetének válságtüneteit…jelezve ezzel azokat a lényeges változásokat amelyeket a lap a pedagógia a könyv, könyvtár és az egész információs környezet gyermekekre és közvetítőkre irányuló rá- és visszahatásaiban kíván elemezni, bemutatni.

 

Az induló lap lendülete azóta is töretlen, sajátos, összetett tartalmi profiljával ma már a kezdetben vállalt program keretein is túlmutat. Szinte hihetetlen gazdagságával folyamatosan bővíteni tudja megcélzott olvasói körét. (Más kérdés, hogy – sajnálatosan – ez nem mindig jár együtt az előfizetők számának kívánatos gyarapodásával.) Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy hiánypótló szellemi forrást jelent az oktatásban és a könyvtári munka, főként pedagógiai jellegű feladataihoz, megkönnyíti a tankönyvpiacon és az ifjúsági irodalomban való tájékozódást, továbbá tíz év alatt felhalmozott szellemi tőkéjével hasznos, elméleti és tapasztalati munícióval szolgál(hat) a pedagógus- és könyvtáros-jelöltek számára, illetőleg a már pályán működők továbbképzéséhez.

 

A teljesség igénye nélkül, a szubjektív megítélés veszélyeit is vállalva, különösen kiemelném a lapnak az olvasáspedagógia, olvasáskutatás területén felhalmozott szellemi, tapasztalati értékeit, a könyv, az írott szó, az irodalom és az olvasás múlhatatlan pedagógiai szerepének elkötelezett igenlését, ami sohasem jelentette a problémafelvetéstől való eltávolodást és soha nem jelentett az információs világtól való elfordulást. A lap vállalta és tette a napjainkban oly gyakran elhangzó kompetenciaalapúság programjának gyakorlati magvalósításához vezető útmutatást, a mindennapi tevékenységek, munkaformák „nyelvére váltva” az elveket. Tette és tehette, mert azokhoz a tényezőkhöz, eszközi kultúrához fordult, ami évszázadokon keresztül bevált módszertani tapasztalatokat jelentett a személyiségre irányuló, fejlesztő pedagógiához. Amikor a jelenlegi pedagógiai kutatások differenciálásról, kooperatív munkaformákról, projekt eljárásról, tantárgyi integrációról, az információs környezet bevonásáról, forrásalapú tanulásról szóló kísérletekről beszélnek, mindezek az elmúlt közel fél évszázados iskolai könyvtári törekvésekkel és a könyvtár-pedagógiában kimunkált módszerbeli tapasztalatokkal csengenek egybe. Mind a jelenlegi, mind pedig az idősebb KÉN pontosan ezeket a törekvéseket jelenítette meg és mutatja be napjainkban is hasábjain. (Egyébként érdemes lenne összehasonlító elemzéseket végezni a témáról szóló cikkek és a jelenlegi tantervi reform céljai, akár alkalmazott pedagógiai szakszókincse között.)

 

Kérdéses azonban, hogy azok, akik az iskolai könyvtár szerepét értékelik és ennek megfelelően finanszírozzák működés feltételeit, hasonlóképpen látják-e a fentebb említett pedagógiai jelentőségét?

 

Ugyancsak e lap hasábjain a szakfelügyeleti vizsgálatok „eredményeiről” tanúskodó híradások, illetve az iskolai könyvtári levelezőlistákon közzétett segítségkérő levelek, más szakmai fórumokon rendszeresen elhangzott problémafelvetések – sajnos – egyértelműen jelzik a döntéshozók álláspontját. Az esetek többségében a tények inkább arról tanúskodnak, hogy az iskolai könyvtárat még mindig leszűkített mozgásterében ítélik meg, mellőzve azt a jelentős hozzáadott értéket, amelyet az iskolai könyvtár bővülő funkciói révén a pedagógiai tevékenység szinte valamennyi területén fel tud mutatni.

 

Hozzá kell tennünk, hogy a KÉN publikációi az iskolai könyvtár hagyományos, történetileg kialakult alapvető funkcióit mindig egy állandóan változó feltételrendszerhez igazodó feladatkörben kívánták bemutatni, egy olyan rugalmas rendszerként, amely képes az új rögzítő és továbbító technikákat befogadni és alkalmazni. Cikkek és tanulmányok egész sora foglalkozik az elektronizációs, telekommunikációs eszközök könyvtár szakmai alkalmazásaival, és könyvtár-pedagógiai hasznosításaival. Egyértelműen kiviláglik a szaksajtó álláspontja, miszerint a könyvtár az iskolának az a speciális egysége, műhelye amely minden típusú információhordozó együttes kezelésére, szolgáltatására képes, így leginkább alkalmas az információs, kommunikációs kultúra tanítására, az önálló és csoportos tanítási-tanulási módszerek alkalmazására.

 

Nem véletlen, hogy a NAT egyre megújuló változatai következetesen elkötelezik magukat a korszerű, intézményt átfogó könyvtár-pedagógiai program szükségessége mellett. Meghatározó szerepet tulajdonítanak a könyvtárnak a tanulók információ használatra nevelésében, az un. „information literacy” könyvtár centrikus, tantárgyközi megalapozásában.

  

De vajon a pedagógiai-informatikai közgondolkodás, a gyakorlati megvalósítás követi-e az alapjaiban korszerű elvi célkitűzéseket?

 

Érdemes lenne erre is válaszokat kérnie és várnia a lapnak? Érdekes lenne, hogy a könyvtárral közvetlen kapcsolatban álló rokonterületek képviselői, a médiapedagógusok, magyar és informatika szakos nevelők és a könyvtár szolgáltatásait igénylő és használó egyéb szakos pedagógusok széles köre miként vélekedik erről.

  

Kétségtelen, hogy az iskolai könyvtárak pedagógiai térhódításának egyik lényeges gátló tényezője, hogy az iskolák többségében még mindig erőteljesen tartja magát a hagyományos tanítási-tanulási eljárás, amely főként a tanári közlésre, a tankönyv reprodukálására alapozza az ismeretszerzést. Jelentős mértékben szemléleti okokra vezethető vissza, hogy azokban az iskolákban (és ez az intézmények kisebb hányada!) jöttek létre korszerű könyvtárak, ahol a pedagógiai közösségek a mindennapi gyakorlatukhoz rendszeresen használták, használtatták a könyvtárat, be tudták építeni eszközeit a tanítás-tanulás folyamatába.

 

De fejlődést akadályozó tényezőnek tekinthető a számítógépes informatika és a könyvtár viszonyrendszerének diszkrepanciája is, ugyanis amíg a két terület tantervi szimbiózisa révén a 90-es évek közös tantervezése kölcsönösen előmozdította a tanulási folyamatok, technikák megváltoztatását, addig az ezredfordulóra ez a kialakulófélben lévő együttműködés meglazult és a széttartó fejlődés következtében a szűkebben vett informatika oktatás egyre inkább a könyvtártól függetlenül törekedett megoldani a tanulók információs kompetenciájának fejlesztését. Sajnálatosan, a döntéshozók sem mindig vonták be – az informatika leszűkített értelmezése következtében – az iskola információs bázisának fejlesztésébe, anyagi támogatásába az iskolai könyvtárakat. Hasonló problémákat vetnek fel a médiapedagógia erős önérvényesítő törekvései is. Az „eredmény” pedig az összefogásban és koordinációban rejlő lehetőségek kihasználatlansága, az elvileg egymást erősítő infokommunikációs tényezők összehangolásának hiánya. Ez – sajnálatosan – még akkor is igaz, ha az intézmények kisebb hányadában sikerült megteremteni az erők összefogását.

 

Azt gondolom, hogy a rokonterületek bemutatásával, bemutatkozásával, a könyvtári területről alkotott nézeteik kölcsönös megismertetésével a KÉN sokat segíthetne a szemléleti problémák megoldásában, a közgondolkodás átformálásában.

 

Ez a nyugat-európai trendektől merőben eltérő informatikai szemlélet gátolja az iskolai könyvtárak erőteljesebb elektronizációs, telekommunikációs fejlődését is, ugyanis szembe megy azzal a már-már közhelyszerű ténnyel, hogy az iskolában a könyvtár az a nyitott tanulási helyszín, ahol a virtuális és valós információs források a maguk természetes és életszerű egységükben jelennek meg, ahol a leginkább megvalósítható az információkeresés, -feldolgozás beépülése, beépítése a tanulási, ismeretszerzési tevékenységekbe.

 

Tény és való, hogy a NAT követelményrendszeréhez igazodó könyvtár kialakítása, fenntartása komoly anyagi és humán erőforrásokat feltételez. A ráfordítás azonban bizonyíthatóan jelentős hozzáadott értéket képes létrehozni. Ezért világszerte a közoktatásukra valamit is adó országokban jól láthatóak az iskolai reformtörekvésekbe illeszkedő könyvtár-fejlesztési trendek. A nemzetközi szervezetek állásfoglalásai és az előttünk járó országok (Dánia, Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország stb.) tapasztalatai egyaránt ebbe az irányba mutatnak.

 

Érdemes lenne tehát a folyóirat szerkesztőinek a nálunk szerencsésebb országok iskolai könyvtárügyével, szakmai, pedagógiai gyakorlatával – a jelenleginél rendszeresebben és mélyebben – megismertetni a hazai szakmai közösséget, hiszen a külföldi tapasztalatok megismerése egyrészt megerősítést, inspirációkat, adhatnak az iskolai könyvtárügyben érdekelt fenntartók, iskolavezetők, pedagógusok és könyvtárosok számára döntéseik meghozatalában, a helyi könyvtári szolgáltatások ki- és átalakításában, ötletekkel szolgálhatnak a mindennapi gyakorlati munka megszervezésében, módszertani megújításában, és egyúttal az esetleges buktatók elkerüléséhez is segítséget nyújthatnak.


 

 

Fischerné Dárdai Ágnes

Híd a közgyűjtemények és a közoktatás között – Születésnapi gondolatok a Könyv és Nevelésről

  

In medias res azzal az állítással emlékezem meg a jubiláló Könyv és Nevelésről, hogy a folyóirat legfontosabb küldetésének, a társadalmi párbeszédben elfoglalt helyének azt a híd-funkciót tartom, amelyet a folyóirat alapítói annak idején szinte jövőbe látóan megfogalmaztak.

 

E megállapítást jó szívvel vállalom, és nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy a folyóirat szerkesztőbizottságának tagja lehetek, hiszen személyes szakmai életutamban is e két kultúraközvetítő tevékenység immár negyedszázada összefonódik. Fiatal, pályakezdő könyvtárosként, majd több mint egy évtizeden át gyakorló középiskolai tanárként, később a felsőoktatás tanárképzésében kutatómunkát végzőként, és végül jelenleg egy felsőoktatási tudományos nagykönyvtár vezetőjeként csak üdvözölni tudok minden olyan szakmai orgánumot, amely inter- és multidiszciplináris megközelítéssel mutatja be olvasóinak a kultúrához való hozzáférés lehetőségeit, a nemzetünk kulturális kódjaihoz való hozzájuttatás iskolai eszközeit, e kultúra közvetítésében nagy szerepet játszó tankönyvek és taneszközök minőségét, a kulturális termékek közgyűjteményekben (könyvtárakban, múzeumokban) őrzött dokumentumainak, tárgyainak szolgáltatási gyakorlatát.

 

A Könyv és Nevelés című folyóirat tudatosan vállalja fel ezt a híd szerepet. Elég, ha csak a lap rovataira pillantunk (Könyvtár, Olvasáspedagógia, Tankönyv – taneszköz, Ifjúsági irodalom, Oktatástörténet). E rovatszerkezet is azt a felfogást tükrözi, hogy két egymással szoros kölcsönhatásban álló társadalmi-kulturális szféráról, a közoktatási és a közgyűjteményi tevékenység bizonyos területeiről adnak számot a lap szerzői. E tevékenységek léte egymást feltételezi, cél- és feladatrendszerük egymásba fonódik, működésük zavarai, vagy éppen sikerei kölcsönös hatást gyakorolnak egymásra.

 

Átlapoztam a legutóbbi fél évtized számait, és megerősödött bennem az a vélemény, amelyet a 2005/2. számban Balogh Mihály főszerkesztő (elődeinek gondolatát idézve) is megemlített a folyóirat hosszú távú stratégiáját illetően: az iskola, és benne az iskolai könyvtár ott fejezi be a tevékenységét, ahol a közművelődési és szakkönyvtárak elkezdik a magukét. Egyik a másik nélkül nem létezik, egyiknek a másik nélkül nincs értelme. Iskola és könyvtár szorosan összefonódik, hisz az iskola nevel értő olvasót, plántálja a diákokba a kultúra iránti fogékonyságot, tanítja meg a minden nemzetre jellemző kulturális szimbólumok, tartalmak értésének, „dekódolásának” képességét, és mindenek előtt felkelti a kultúra tartós fogyasztásának igényét. Majd a könyvtár, a múzeum erre az alapra, a tömeges kultúra iránti igényre támaszkodva fogadja, és szolgálja tovább a továbbtanulni vágyó, a munkaerőpiacra sikerrel pályázni kívánó, a szabad idejét tartalmasan eltölteni kívánó állampolgárt.

 

Vállalom, hogy ez a gondolatmenet a mai válságos időszakban egy kissé naivnak tűnik, mégis hiszem, hogy elkötelezett kultúra-munkásként (akár az iskolában, akár a közgyűjteményekben) sokat tehetünk és kell is a jövőben tennünk, hogy nemzeti kultúránk prioritásként definiálódjon, és intézményeink – amelyek e kultúraközvetítés letéteményesei – küldetései teljesüljenek. A Könyv és Nevelés folyóirat ebben vállal oroszlánrészt.


 

 

Golnhoffer Erzsébet 

„…komplex olvasás- és könyvtár-pedagógiai lapot vesz kézbe az olvasó…”

 

Megjelenésétől kezdve, bár változó intenzitással, de lelkes olvasója vagyok a folyóiratnak, és megtiszteltetésként éltem meg, hogy 2007-től a szerkesztőbizottság tagjaként kapcsolódhattam a folyóirathoz.

 

Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum elődje által az 1907-ben indított értesítőhöz hasonlóan a Könyv és Nevelés olyan orgánummá vált, amely a gyorsan változó, sokszínű világunkban az egész hazai oktatásügyet szolgálta, szolgálja. Az állítást számos ténnyel, érvvel lehet igazolni, de ezek közül talán a legfontosabb, hogy a folyóirat nemcsak egy szűk értelemben vett könyvtár-pedagógiai kiadvány.

 

Már a rovatcímek is arra utalnak, hogy egy komplex olvasás- és könyvtár-pedagógiai lapot vesz kézbe az olvasó, vagy olvas az interneten. Gazdagítja a képet, hogy a cikkekben az iskolai és más könyvtárak funkciói, sajátosságai, valamint olvasáspedagógiai problémák mellett megjelennek különféle tantárgy-pedagógiai témák, fontos szerepet kap a tankönyvek és más taneszközök bemutatása, elemzése. Intellektuális kihívást jelentenek azok a tanulmányok, amelyek a könyvtárak, az olvasás nemzetközi és hazai helyzetét, gondjait, illetve a lehetséges kibontakozás útjait mutatják be. A tanárképzésben részt vevő oktatóként kritikus szemmel vizsgáltam a folyóirat „pedagógiai szemléletmódját”, s a tájékozódás eredményeként mindig nyugodtan tudtam ajánlani számos tanulmányt hallgatóimnak. Különösen hasznosnak tartom, hogy a folyóirat erősítette azt a megközelítési módot, amelyben a könyvtárak úgy válnak forrásközpontokká, hogy közvetítő szerepet töltenek be a hagyományos taneszközök és az információs kommunikációs technológia között, s közben ösztönzik a nyomtatott szó erejének megmaradását, növekedését is.

 

Több hazai és nemzetközi empirikus kutatás hívja fel a figyelmet a hazai pedagógiai, szűkebben módszertani kultúra hiányosságaira, gyenge pontjaira, ezért ugyancsak lényeges, hogy a folyóirat számos cikke konkrét módszertani megoldások leírásán, értelmezésén keresztül segíti a korszerű tanulási, tanítási stratégiák, eljárások megismerését, terjesztését. Kedvelt és időszerű témája a hazai pedagógiának az értékválság, s az e témában zajló diskurzusok gyakran már csak az értékvesztést állapítják meg. Mit tehetünk ebben a helyzetben? A lehetséges válaszok közül itt csak egyet emelek ki: világunk kihívásait elfogadva érdemes óvó figyelmünket a különböző értékőrző szellemi orgánumokra, többek között a Könyv és Nevelésre is fordítani.


 

 

Jáki László

„A profiltisztaságot alapvető követelménynek tartom…”

    

Balogh Mihály, az akkori főigazgató kezdeményezésre 1999-ben induló Könyv és Nevelés nem volt előzmény nélküli, hiszen az OPKM-nek hasonló címmel volt már folyóirata. Vállalt szándékunk volt, hogy az újrainduló folyóirat nem tagadja meg az örökséget, de messzemenően figyelembe veszi a megváltozott körülményeket.

 

A lap induláskor pedagógiai folyóirat kiadásunk már másfél évszázados múltra tekintett vissza. Ebben az időszakban mintegy négy-ötszáz folyóirat jelent meg, de a Könyv és Nevelés megjelenésének időszakában is 25-30 folyóiratot adtak ki. Kérdés – és ez a felelős szerkesztőnek is állandó gondja –, tud-e a mi folyóiratunk mindezekhez valami többletet hozzáadni. Sok vagy kevés? – tettem fel egyszer a kérdést a Köznevelés hasábjain, s akkor is oda jutottam, hogy sok, ha érdektelen, ha a megjelent írások máshol is elolvashatók, kevés, ha olyan kérdésekkel foglalkozik, melyekkel más folyóiratok nem, vagy csak mellékesen foglalkoznak.

 

Bevallom, hogy időközben módosítottam álláspontomat: a folyóiratoknak ugyanis többfajta funkciója is lehet. Megdöbbentő volt például, számomra, hogy az 1930-as években a polgári iskolai tanárok, akik hátrányban voltak a középiskolai tanárokkal szemben, milyen szívóssággal harcoltak érdekeikért, éppen ezért lapjukért is. Ugyanígy tettek a kereskedelmi iskolai tanárok is, akik az iskolai bálok jövedelmét fordították lapuk fenntartására. (Ma „közéletinek”, vagy „polgári szerveződésűnek” mondjuk, s szociológiai vizsgálatokkal bizonyítjuk e törekvések fontosságát.

 

De a folyóiratok életképességét indokolhatja új, sajátos területek, problémák megjelenése is az iskolában. Ilyen volt például a konzervatív neveléstudományba nehezen beépülő gyermektanulmányozás, melynek színvonalas képviseletét, elfogadását egy rangos folyóirat, a Gyermek teremtette meg. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy a nemzetközi szinten is kétségbeejtő hazai olvasási kultúra, valamint az ezzel szoros összefüggésben lévő iskolai könyvtárak ügye sajátos területet jelentenek az iskolákban, és a kérdés iránt fogékony művelői számára messzemenően indokolt a Könyv és Nevelés létezése.

 

Amit sajnálatos módon nehezen tudtunk/tudtam megoldani, az a kritika kérdése. Sajnos a színvonalas bírálatoknak pedagógiai irodalmunkban alig vannak hagyományai. Opportunizmus, a mindenkori „központtól” való függés félelme, érdektelenség – ki tudja? Sajnos ez a hiány folyóirataink múltjára és jelenére egyaránt jellemző. Nem maradt visszhang nélkül (még a humor szintjén sem) az a tanulmány sem, mely azzal foglalkozott, hogy Sztálin elvtárs nyelvtudományi írásai milyen hatással volt a testnevelés-elmélet oktatására. A példa távoli, inkább humoros. De vajon a kompetencia mindent elsöprő „nyomulása” ellen jelent-e meg mostanában differenciált kritika, mely jelezné annak lehetőségeit, határait, különösen azt általános műveltséget biztosító tantárgyak területén?

 

A profiltisztaságot is alapkövetelménynek tartom. Tiszta profilú szakmai orgánum volt például az első világháború előtt az Országos Paedagógiai Könyvtár és Tanszermúzeum Hivatalos Értesítője, a neveléstudományt képviselő Magyar Paedagógia, a Nagy László által szerkesztett Gyermek, ahol kizárólag a gyermektanulmánnyal kapcsolatos írások jelentek meg, vagy a Budapesti Polgári Iskola, ahol például ilyen témájú írásokat közöltek, mint Budapest madárvilága, a budapesti gyermekek szókincse, budapesti barlangok stb. 

 

A Könyv és Nevelés ilyen profiltisztaságra törekedett és fog törekedni a jövőben is. Fő profilunk tehát az olvasáspedagógia, ezzel szoros összefüggésben az iskolai könyvtárak, valamint a tankönyv- és taneszköz kritika. Ez utóbbi sem könnyű műfaj, de remélem, hogy a 20 éves Könyv és Nevelés ezen a területen is eredményeket tud majd felmutatni. 

 

Végül, mint felelős szerkesztő (érthetően elfogultan) természetesen hozzáteszem, a folyóirat lehetne jobb is és meg is teszünk mindent, hogy jobb legyen, de fontosságáról aligha lehet vitatkozni. 


 

 

Karlovitz János 

Ahol a tankönyv is „édes gyermek”

 

A tankönyv a pedagógia és tudományok mellett a sajtó számára is a könyvszakma „mostohagyermekének” számít, az „elit” szakmai-tudományos folyóiratok nem foglalkoznak vele, a sajtó többnyire a szenzációs, botrányos vagy periférikus híreknek ad helyet. (Tisztelet a kivételnek, mint például a Mentor című folyóirat mellékleteként jelentkező Támpont.)

 

Ezért becsülendő és örvendetes az a tény mindazoknak, akik fontosnak tartják a legnagyobb példányszámú és hatáskörű könyv, a tankönyv ügyét, hogy a Könyv és Nevelés „édes gyermekének” tekinti a tankönyvet. Külön rovatot biztosított a tankönyv elmélete és története számára, sőt a Tankönyv, taneszköz rovaton kívül, más rovatokban is (Olvasáspedagógia, Könyvtár) lehetőséget nyújt a tankönyv és más taneszközök kérdéseinek megjelenítésére. Ez nem véletlen, hiszen a szerkesztőbizottság legtöbb tagjának jelentős köze van a tankönyvek világához.

 

Folyóiratunk hasábjain az elmúlt évtizedben sorra jelentek meg jobbnál jobb tankönyvelméleti, tankönyvtörténeti munkák. E szűk helyen csupán néhányat idéznék fel. Csík Tibor és Varga Katalin a tankönyvek több évtizedes szakirodalmát világítja át egy, az OPKM-ben készült bibliográfia tüzetes elemzése során (2000/2. szám). Fehér Katalin igényes és izgalmas, új kutatási eredményeket feltáró munkákkal jelentkezik, például a folyóirat 2000/3. számában. Ugyanitt több, aktuális (a Nemzeti Tankönyvkiadó jövőjével foglalkozó) írást, és egy igen érdekes, szellemes eszmefuttatást olvashatunk Médiumok, médiák, (mé)diákok címmel – dr. Honffy Pál tollából. A 2007/3-as számban mélyen szántó eszmefuttatásokat találunk Kiss Gy. Csaba: Nemzetképek és/vagy nemzetek fölötti történelemkönyvek, vagy Vajda Kornél: Lesz-e egységes európai tankönyv? c. munkájában.

 

A folyóirat kiváló szerzőgárdája tankönyvelméleti, történeti és formai problémákkal egyaránt foglalkozik az ezredforduló évfolyamaiban, nem hanyagolva el a tankönyveket kísérő segédleteket (segédkönyvek, munkafüzetek, feladatlapok stb.) aktuális kérdéseit sem. A szerzők (tankönyvírók, kritikusok, pedagógusok) olykor a tárgyilagos, rövid híradás igényével, máskor kritikai megjegyzésekkel tárgyalják témájukat. Érdekfeszítő írásaikat olvasván erősödik bennünk az igény és kívánság: milyen hasznos lenne, ha a tankönyv-jóváhagyási procedúrában született bírálatok rendszeresen nyilvánosságra kerülnének!

 

A fenti, esetlegesen kiragadott, de jellegzetes témák is jelzik és bizonyítják: a Könyv és Nevelés helyet biztosít az új adalékokat bemutató tankönyvtörténeti, a változatos tankönyvelméleti, a tankönyv és taneszközök összefüggéseit feltáró, jövőképét formáló elemző írásoknak, az igényes, szellemes esszéknek – és a kemény tankönyvbírálatoknak egyaránt, ismert, vagy még „befutatás” előtt álló szerzőktől is. Ezzel nagy szolgálatot tett és tesz a mostoha körülmények között is élő és virágzó hazai tankönyvelmélet, taneszköz-világ, végső soron egész oktatásügyünk számára. 


 

 

Kelemen Elemér

Az „új” Könyv és Nevelés tizedik születésnapjára

 

Az 1960-as évek derekától a kaposvári Tanítóképző Intézet könyvtárosa voltam, s így „hivatalból” foglalkoztam az iskolai könyv- és könyvtárhasználat, az „olvasóvá nevelés” tartalmi és szervezeti kérdéseivel. Gyakorló iskolai munkatársammal – feleségemmel – közös pályázatunk egy alkalommal díjat nyert az akkoriban – a Iskolai Könyvtári Tájékoztató utódaként – megújuló és címet váltó Könyv és Nevelés országos pályázatán.1 Közlését követően további írásaimra is igény tartott a lap szerkesztősége; némi túlzással „törzsszerző” lettem.

 

Ez volt a közvetlen szakmai előzménye annak, hogy néhány évvel később – 1972-ben – Arató Ferenc az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum akkori főigazgatója, a „KéN” főszerkesztője felkért a szerkesztőbizottságban való részvételre, közreműködésére. Ekkor már a Somogy megyei Pedagógus-továbbképzési Kabinet vezetője voltam, érdeklődésem kiterjedt egyebek között a megye iskolai könyvtárügyére; Siófokon országos konferenciát szerveztünk az iskolai könyv- és könyvtárhasználat kérdéseiről.2 A helyi közéletben vállalt szerepeket követően ez volt az első „országos” szakmai megbízatásom. (Nem sokkal ezután a Magyar Pedagógiai Társaság, személy szerint Kiss Árpád felkérésére a „vidéki” szakma képviselőjeként a Pedagógiai Szemle szerkesztőbizottságának is tagja lettem.)

 

A Könyv és Nevelés szerkesztőbizottsági ülései korántsem voltak rendszeresek, negyedévente-félévente ha találkoztunk. „Szabályosnak” sem mondhatók, legalább is formálisan, ám ezek a találkozások felejthetetlen élményt jelentettek számomra, mindenek előtt Vargha Balázs sziporkázó szellemének, mindenre nyitott kíváncsiságának, tabukat tagadó, döntögető reformpedagógiai gondolkodásmódjának köszönhetően. A sosem volt egyetemi, pedagógiai szemináriumokat is pótló, késő délutánokba nyúló, kötetlen beszélgetések voltak ezek, amelyek középpontjában a könyv és az olvasó, az olvasva tájékozódó-tanuló gyermek állt, s amelyek miatt – olykor – a hazautazás lehetőségét is kockáztattam. Ennek a közös munkának a révén mélyült el a szakmai barátságom Kisfaludi Sándorral, akit a hazai iskolai könyvtárügy – méltatlanul elfelejtett – úttörői között tartok számon. De folytathatnám a sort a lapot szerkesztő Palovecz Jánossal, majd Nagyszentpéteri Gézával, akiket budapesti útjaim során – nem pusztán hivatali kötelességből – ugyancsak rendszeresen felkerestem ügyes-bajos dolgaink baráti megbeszélése végett.

 

A történet szomorú folytatása, hogy az 1980/90-es évek fordulóján – a folyóirat ügyében több minőségben, minisztériumi főosztályvezetőként, miniszterhelyettesként, később az OPKM főigazgatójaként is érintetten –, ha nem is passzív, de lényegében tehetetlen szemlélője voltam a lap hanyatlásának, ellehetetlenülésének, majd kényszerű szüneteltetésének. Nem utólagos magyarázkodás, ha úgy vélem: a rendszerváltás szelében a KéN körül elfogyott a levegő, elsorvadt a szellemi háttér és elapadtak a költségvetési források is. Ezért is jelentett nagy örömet – és elégtételt – számomra is a feltámadás. Elismerés és köszönet illeti érte Balogh Mihályt, lapunk újra alapító főszerkesztőjét, aki felvette – és állta is – a harcot. Az új Könyv és Nevelés – a redivivus! – látókörét, tartalmi irányultságát, szellemiségét tekintve is méltó örökös; nem csak folytatja, hanem számos vonatkozásban – elemző könyvismertetések, erős (oktatás) történeti érzékenység – talán meg is haladja szellemi és név szerinti elődjét. S ebben elvitathatatlan érdeme van az OPKM kifogyhatatlan energiájú, szorgalmas robotosának, a szerkesztés mindennapi gondjait felvállaló, felelősen szerkesztő Jáki Lászlónak is.

 

Megtisztelő számomra, hogy csaknem három évtizedes szünet után – talán múltbéli „érdemeim” elismeréseként is – újra tagja lehettem a szerkesztőbizottságnak. E szubjektív, meg-megszakadó folytonosság jegyében köszöntöm tehát a poraiból újraéledt főnixmadarat, a tízesztendős kis-KéN-t, hosszú és sikeres pályafutását óhajtva és remélve – a munkatársak és a szép számú olvasók épülésére és örömére.

 

 

Jegyzetek

 

1.

 

Kelemen Elemér – Kelemen Elemérné: Egy alsós tagozatos tanulócsoport olvasmányai. Könyv és Nevelés. 9.1.1967. 1-10.

2.

 

A könyv és a könyvtár szerepe a nevelő-oktató munkában. Szerk. Kelemen Elemér – Kisfaludi Sándor. OPKM Somogy Megyei Tanács. Bp. 1973.


 

 

Lengyelné Molnár Tünde – Tamásné Fekete Adrienn – Tóvári Judit

Tanulmány A Könyv és nevelés folyóiratról

 

Könyv és Nevelés? A cím hagyományőrzést sugall, és rovatai, az iskolai könyvtár, az olvasáspedagógia, az ifjúsági irodalom, a tankönyv és taneszköz, – akár egy másfél évszázaddal ezelőtt létező folyóirat témái is lehetnének, mint ahogy elődeinek voltak is.

 

Korszerűek-e ezek a témák?

 

Valóban szükség van-e az iskolai könyvtárakra, amikor többségük nyomorúságos helyzete minden szakember és minden, az adott iskolában tanuló gyermek számára nyilvánvaló, – egy-egy tanuló otthoni könyvtára különb, s főként frissebb irodalommal rendelkezik! Amikor az oktatási és a kulturális törvénykezés majdcsak nem megfeledkezett róluk, s státuszukat nem rendezte egyértelműen!

 

Valóban szükség van-e arra, hogy gyermekeink és unokáink kedvtelésből is, szépirodalmat is olvassanak?

 

Hiszen mi magunk is lassan csak szakirodalmat olvasunk, méginkább pásztázunk a képernyőn, hogy megtaláljuk az új tartalmakat, és kompetenciát fejlesztünk, hogy diákjaink és mi magunk is minél sikeresebbek legyünk, s az olvasással nevelés ma nem központi témája pedagógiai gondolkodásunknak! Pedig lehetne, hisz Nagy Attila1 nem is oly régen lefolytatott 3 évig tartó kísérlete egyértelműen bebizonyította az olvasás és könyvtárhasználat tanulásban és személyiségfejlődésben betöltött minden más módszernél eredményesebb voltát.

  

Mindannyian tudjuk a választ, igenis szükség van igazi, jól felszerelt, az információkat befogadni – közvetíteni – létrehozni képes, korszerű iskolai könyvtárakra! S szükség van olyan nevelőtestületre, pedagógusokra és könyvtárostanárokra, akik képesek átadni az olvasás ízét is gyermekeinknek, hogy az iskola rejtett tanterve, ahogy élünk és dolgozunk, a legjobb példa legyen, olyan minta, amelyet követve olyanná válhatnak gyermekeink, amilyenné pedagógiai eszményeink szerint nevelni szeretnénk őket, hogy szabad, boldog emberré váljanak!

 

Az oktatás és nevelés egyik központi kérdése volt és maradt ezért az olvasás és a könyvtár, s a korszerűséget a szemlélet biztosítja.

 

A Könyv és Nevelés a pedagógiai újításoknak és gondolatoknak az egyik fontos szakmai fóruma, amely mind a pályán lévő pedagógusok, könyvtárostanárok, mind a most képzésben résztvevők számára nélkülözhetetlen.

 

Mi lehet egy mind hagyományaiban mind legújabb terveiben, a pedagógusképzésben és könyvtárosképzésben elkötelezett felsőoktatási intézmény viszonya egy pedagógiai-könyvtári folyóirathoz?

 

Mindkét fél részéről a legproduktívabb, legeredményesebb az együttműködés, ha partnerek tudnak lenni.

 

A Könyv és Nevelés sokoldalúan felhasználható a könyvtárosképzésben: országosan elismert szerzőktől származó gazdag cikkanyaga kötelező olvasmányként szolgál különösen a könyvtárostanár szakirányt választó és az olvasáskutatás tantárgyból felkészülő hallgatóknak. A könyvtárosképzés gazdagodó kínálatával jelentősége a jövőben tovább fog növekedni, különösen az újdonságnak számító könyvtárpedagógia tanár szak számára kínál kiváló forrásértékű olvasmányokat.

 

A folyóirat nemcsak a hallgatók ismertszerzésének forrásaként használható, hiszen több számban találhatók olyan cikkek, melyek a tanár kollégák munkáját is segítik. Nemcsak szakmai tudásunk fejlesztése során érdemes beleolvasni a folyóirat számaiban, hanem ha új területre tévedünk, vagy saját részterületünkhöz szeretnék friss információt szerezni, akkor is érdemes a Könyv és nevelés számait lapozgatni. A folyóiratban található tankönyvelemzések ráirányítják a figyelmet új művekre, sőt szakértő összehasonlításuk eredményeként a választásban is nagy segítséget nyújtanak.

 

Az Eszterházy Károly Főiskolán 10 éve indult a informatikus-könyvtáros szak nappali tagozaton. A képzés egyidős a Könyv és nevelés folyóirattal, és nemcsak a „korunk” közös, a tartalmi kapcsolódásra is több területet említhetünk:

 

Nagyon jól használható a periodikum a könyvtártörténet tárgy keretén belül, hiszen egy-egy könyvtár vagy egy-egy könyvtártípus létrejöttét nemcsak kronologikusan, hanem eszmékkel kiegészítetten ismerhetjük meg.

 

Olvasáspedagógiai szekciója lényeges forrása az Eszterházy Károly Főiskolán azonos címmel működő tantárgyának. Az itt található cikkek széleslátókörűek, napjaink legfontosabb problémáit különböző társadalmi rétegeken keresztül elemzik, de megfelelő számú cikket találhatunk az olvasáspedagógia történetének oktatásához is.

 

Az olvasáspedagógián kívül a gyermekirodalom kurzusunkat említeném még meg, melynek fontos szakirodalmi anyagául szolgál a folyóirat.

 

Tanulmányaik során bevezetést kapnak hallgatóink a tudományos munka módszertanába. Ennek kertében különféle témájú, kutatást igénylő feladatokat kapnak, amelyek között mindig szerepel feldolgozandó témaként a könyvtárügy helyzete a szakfolyóiratok tükrében. A Könyv és Nevelés cikkei mindig szerepelnek a források között.

 

Kettős célt érünk el a folyóirat felhasználásával a feldolgozó munka tanítása során, amikor részdokumentumaiból annotált cikk-bibliográfiákat szerkesztenek a hallgatók. Az elsődleges cél – a cikkek feldolgozása és hozzáférhetővé tétele mellett – az annotációk elkészítése igényli az írások elolvasását és ezen keresztül erősíti a hallgatók szakmai identitását.

 

Cikkei kitűnő adalékul szolgálnak a könyvtárügy aktuális kérdéseinek megvitatásához és a könyvtári gyakorlatokon szerzett tapasztalatokkal történő összevetéshez.

 

Kitekintései, a külföldi szakirodalom ismertetései szélesítik a hallgatók látókörét. Továbbá minden számban találunk egy-egy új eddig még fel nem sorolt területet, melyhez fontos cikk olvasható a lapban. Etika kódex, A könyvtár alternatív értelmezési lehetőségei, és sorolhatnám még a témaköröket, melyek érvényessége az informatikus-könyvtáros képzés során önmagáért beszél.

 

A folyóirat rendelkezik olyan rovatokkal is, mely alapján nemcsak az informatikus-könyvtáros képzésben jelenik meg forrásként. Az oktatástörténet témaköre a főiskolánk tanárképző szakjaira járó hallgatók számára jelent forrásanyagot. Nádasi András rovatában található adalékok évek óta hatással van az oktató kollégák prezentációs anyagára. Itt kell megemlítenem a folyóirat azon pozitívumát, hogy minden számban megismerhetünk egy CD-n megjelenő, az oktatás különböző szintjein használható anyaggal, melyet a biológia tárgyaktól kezdve egészen az általános iskolai magyar oktatásáig a legváltozatosabb területeken használható.

 

Mára a pedagógusok informálódási szokásai is megváltoztak. Az új kommunikációs technológiák, a rendelkezésre álló egyre nagyobb információmennyiség és egyre speciálisabb információforrások válogatásra és választásra kényszerítik olvasójukat.

 

Csak a határozott profillal, egyéni karakterrel, magas színvonallal rendelkező folyóiratok vonzanak reagálásokat cikkeikre, csak így alakulnak tudományos viták, és így válik igazi alkotó műhellyé, fórummá a lap.

 

A Könyv és Nevelés szerzői gárdája ezt indukálja: hisz vannak köztük élvonalbeli szakemberek, s a szerkesztőség nyitott az új szerzők írásainak közlésére is, sőt ezt generálja. Így mind tudományos kutatóink, mind gyakorló pedagógusaink és könyvtárosaink be tudnak kapcsolódni a közös munkába.

 

Figyelemre méltó a folyóirat online elérési gyakorisága, hiszen a legutolsó számon kívül a legfrissebb lapok anyaga elérhető. Talán a használhatóságát növelné egy kereső felület beiktatása, melynek eredményeként nem lenne szükség a lapok cikkanyagának egyenként történő böngészésére, de a jelenlegi formának is meg van azaz előnye, hogy böngészés közben biztosan leragadunk egy-egy cikknél, melyek érdekessége kárpótol a keresési lehetőség hiányáért.

 

A 2005-től megújult, elektronikus formátumú Könyv és Nevelés lényegesen több olvasóhoz tud eljutni, s ez különösen pozitív a legérdekeltebbek, az általános- és középiskolák gyakorló pedagógusai és könyvtárostanárai számára, ahol a legkevesebb a pénz egy-egy folyóirat előfizetésére, s ahol a legnagyobb a szükség a szakmai iránytűként és fórumként is működő lapra, mint ahogy a szakmának is szüksége van az ő gyakorlati, kísérletező munkájuk eredményeire, tapasztalataira.

 

Végezetül szeretnénk kitartást kívánni a folyóirat szerkesztőségének további színvonalas munkájához az Eszterházy Károly Főiskola olvasótábora nevében!

 

 

Jegyzet

 

1.

 

Nagy Attila és munkatársai: Olvasásfejlesztés, könyvtárhasználat – kritikus gondolkodás: szócikkmásolástól a paródiaírásig. – Budapest : OSZK; Osiris, 2001 – (Nemzeti Téka)

Elektronikus változat: https://mek.oszk.hu/04200/04216/html


 

 

Murányi Péter

KéNSav – A Könyv és Nevelésről szombathelyi szemmel

  

Személyes motívumok

 

A szombathelyi képző intézmény, a mai nevén a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központja (korábban Berzsenyi Dániel Főiskola) Könyvtár- és Információtudományi Tanszékének vezetőjeként (hivatalos néven koordinátoraként) kaptam felkérést arra, hogy a Könyv és Neveléssel kapcsolatos tapasztalatainkat összefoglaljam, hogyan segíti a lap a könyvtárosképzést, ezen belül az iskolai könyvtárosok képzését, az olvasóvá nevelés és az olvasásfejlesztés témakör feldolgozásának segítését. Nem lehet azonban teljesen szombathelyi ez a szem, hiszen a gyökereit senki sem tagadhatja meg.

 

Balogh Mihály „Nyolc esztendő nem a világ...” (Emlékeim az OPKM-ről című írásában megemlékezik Jóború Magdáról. Erről nekem egy Nagy Lajos-írás részlete jut eszembe, biztosan ismeri, de talán mégse.

 

„Nézem a fotográfusnál a helybeli reálgimnázium idén érettségizett növendékeinek arcképsorozatát. Jóképű, nyílt szemű fiatalok. (Még talán kun is akad köztük.) Hátha viszi majd valamire. Olyan jónevűek vannak máris köztük. Az egyik lányt így hívják: Jóboru Magda.”

 

(Nagy Lajos: Kun falu 1936-ban. = Nagy Lajos: A falu meg a város. Szociográfiai írások. Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1981. p. 199.)

 

 

Nagy Lajos (aki épp abban a faluban született, ahol én felnőttem) nem gondolhatta, hogy az OSZK későbbi főigazgatóját látja. Engem azért ragadott meg ez a részlet, mert kicsiben nekünk is megvan ez a tabló, Jóború Magda mellett édesanyám, Vargha Éva látható. A kun község természetesen Kunszentmiklós, s a lapban is olvashatunk ottani születésűektől és -ről. Lehet hogy többen is vannak, én kedves nagybátyáimat ismerem fel közülük, Varga Domokost és Vargha Balázst. Varga Domokos 2000-ben szerzőként is szerepel a lapban, a 2000. 2. számban Olvasók, hallgatók, nyertesek címen a Segített a könyv, a mese c. pályázat alapján készült könyvet mutatja be. Éger Veronika reménytelenül a reménységben címen a nagybeteg író Íróiskola című művéről ír, de Balogh Mihály Mustrájából kiderül, hogy közben már meg is halt. Annak a reményét, hogy műveiben továbbélhet, erősítheti az, hogy még 4 évvel később is érdemesnek tartotta Jáki László, hogy Kamaszkrónika című könyvének új kiadását ismertesse (2006/2. sz.). Vargha Balázs az 1999-ben újraindult lapban sajnos nem lehetett jelen szerzőként, de Fogarassy Miklós (F. M.) megjelentetett róla egy szép emlékezést Vargha Balázs. Portré és emlékezés címen (2003. 3. sz.)

 

De elég a kitérőkből, próbáljunk visszatérni fő témánkhoz. Ehhez ez az idézet alkalmas lehet, hiszen elég hűen tükrözi a helyzetet. (Kicsit reménykedem benne, hogy lesznek olyanok, akik megcáfolnak, talán még vita is kerekedik belőle.)

  

„Hallunk panaszokat, hogy az egyetemen nem sajátítják el a hallgatók a szakirodalom önálló felhasználásának módját, mert a vizsgákra lapszám sze­rint kijelölt szemelvényeket vágnak be. Elég baj, hogy így van. De nem is az egyetemi szemináriumvezetőnek kellene megtanítani erre a hallgatókat, hanem a könyvtárosnak, mégpedig nem egyetemista korukban, hanem még az általános iskolában.”

 

Ez a téma valóban a Könyv és Nevelés témakörébe vág. Ha előadásról lenne szó, akkor itt szünetet tartanék, s várnám, kitalálják-e, mikorról s honnan származik ez az idézet, itt nem lehet olyan sokáig sem titkolni. Valóban a Könyv és Nevelésből származik, csak még 1967-ből, az 1. számból, Vargha Balázs Vetélkedők, tudáspróbák című írásából. Valahogy csak jussunk el Szombathelyig. Vargha Balázs járt Szombathelyen, s volt tanáraim, későbbi kollégáim is szokták emlegetni.

 

 

Szombathelyi közreműködés a Könyv és nevelésben

 

Az 1999-es újraindulást követően már az 1. számban szerepelt Kovács Mária Könyvtárhasználati ismeretek elsajátítása című írása a Könyvtár rovatban.

 

Intézményünk fizikaprofesszora, Kovács László a Tankönyv rovatban Módos Tibor fizikatankönyv-családjáról írt, az Olvasáspedagógia rovatban volt hallgatónk, Varju Zsuzsanna A fantasy Magyarországon című írása jelent meg.

 

Kovács László még a két következő számban is jelentkezett Molnár László fizika-tankönyvének dicsérete (1999. 2. sz.) és a Milyen tankönyvet írt Jedlik Ányos (2000. 1. sz.) című írásaival.

 

Ugyanebben a számban Balla Mária A könyv- és könyvtárhasználati, valamint a szakirodalmi ismeretek a tanítóképzés tanterveiben. Történeti vázlat 1945-1990 című írásával Kaposvárt képviselte ugyan, de mégiscsak volt hallgatónkként. Jegyzetei között nem szombathelyi kötődése, hanem azok tartalma miatt szerepel több szerző műve intézményünkből: Czimbalmos Andrásné és Lux Ibolya írása, Kovács Máriától az 1985-ös Könyvtári Figyelőből Az olvasóvá nevelés és az általános iskolai tantervek című tanulmány. Tóth Gyulának több írására is hivatkozik Balla Mária, valamint arra a felmérésére, amelyet a Tóth Gyula által vezetett A pedagógusképző főiskolák helyzete, modellje, együttműködése című kutatásban végzett. Hivatkozik még volt hallgatónkra, Barták Péterre is.

 

Azokban a számokban, amelyekben nincs ilyen közvetlen kapcsolat, akkor a megírás idején már nem, de valamikor nálunk tanított Fercsik Erzsébetnek a tankönyvek nyelvi kérdéseivel foglalkozó írásait tekinthetjük a magunkénak.

 

Nem sokáig maradunk azonban hozzánk még közelebb eső írások nélkül, a 2000. 4. számban Kovács Mária A könyvtárhasználati ismeretek oktatásának módszerei iskolai könyvtárosoknak címen jelentetett meg tanulmányt, amelyben többek között azt az 1976-1984 közötti, a Bolyai János Gyakorló Iskolában végzett kísérletet mutatja be, amelynek eredményei beépültek az Olvasáspszichológia, könyvtárpedagógia tantárgyba, de megemlékezik az indulás előtt álló könyvtárostanár szakirányról is, míg Rétfalvi Gábor Könyvtárosképzés és katalogizálás címen publikált itt, később pedig, a 2002. 3. számban Az iskolai könyvtári funkciók kialakulása a dualizmus idején címen történeti tárgyú tanulmányt is megjelentetett.

 

Még ezt megelőzően, a 2001. 3. számban Kovács Mária A könyvtárhasználati ismeretek oktatása címen a könyvtárostanár szakirány tárgyát mutatta be.

 

Ez az egyik írás, amelyet Mustrájában Balogh Mihály főszerkesztő kiemelt, kétségeit fejezve ki azzal kapcsolatban, hogy mi a helyzet a pedagógusjelöltek felkészítésével kapcsolatban. A másik kiemelt írás Vörös Klárától A könyvtárpedagógia szakmódszertana, a kaposvári szerző korábban szintén szombathelyi diák volt, ahogy a megelőző számban szereplő Kosik Szilvia is, aki A tizenévesek és az olvasás című, az OTDK-n díjat nyert dolgozatának cikkesített változatában sárvári és balassagyarmati összehasonlítást adott.

 

Kovács Mária már a régi Könyv és Nevelésben is szerepelt, elég hasonló témákkal (Az olvasás, a könyv és a könyvtár szerepe és lehetőségei a nevelő-oktató munka folyamatában, 1984. 4-5. sz., Az „óvodások olvasása”, az óvodák könyvtári ellátása, 1986. 3. sz. a több évtizedes munka eredménye lehet, hogy az eddig említetteken kívül is több volt tanítvány feltűnik a lapban. Próbálok az eddig még nem említettekről egy viszonylag teljes névsort adni, elnézést kérek, ha valaki mégis kimaradt belőle, vagy pedig szerepel benne, pedig nem is tanult Szombathelyen (vagy pedig szeretné megtagadni azt): Horváthné Szandi Ágnes, Kardos Ferenc, Keszei Ildikó, Ligethy Nóra, Nagy Enikő, Rakonczás Szilvia, Tóth Rita, Varró Margit, Virág Anett. A Bod Péter Könyvtárhasználati versenyek helyezettjei felkészítői között szintén sokszor találkozhatunk nálunk végzett iskolai könyvtárosok nevével. Kovács Mária tanítványa volt tanszéki utódja,  Bognárné Lovász Katalin is. A 2004. 3. számban, ahol Maskara és tea a könyvtárban (?), avagy javaslatok könyvtáros tanároknak az iskolai könyvtárak PR munkájának hatékonyabbá tételére című írása megjelent, első ízben került a Könyvtár rovat a lap élére (ekkor talán még csak amiatt, mert ebbe a számba nem jutott az Olvasáspedagógia rovatból, de azután már ott is maradt. Érdekes megfigyelni, hogy a lap különböző rovatai mennyire állandóak (például Olvasáspedagógia, Könyvtár, Ifjúsági irodalom), hogyan változnak (például a korábban elkülönülő Tankönyv és a Taneszköz összevonása), vagy tűnnek fel rövidebb ideig.

 

A lap első komoly (talán egyetlen) vitáját (Balogh Mihály is fontosnak tartotta kiemelni A tízéves Könyv és Nevelés az olvasáskultúra szolgálatában című előadásában, a 2008. 3. számban) is Szombathelyről sikerült elindítania Fűzfa Balázsnak A másik irodalom című írásával a 2002. 2. számban. Jöttek a hozzászólások, először Vajda Kornél: A másik irodalomról – másképpen. Fűzfa Balázs cikke után (2002. 3. sz.). Hogy röviden jellemezzem, másokat jobban szokott dicsérni (pl. „Bár, ha valaki ennyire elveti a sulykot, ha ennyire nem látszik ismerni az „egyik” irodalmat, miféle kontextusban ejt szót a „másik”-ról.”).

 

Fűzfa Balázsnak a szerkesztőséghez írt levele mellett (szerette volna, ha a hozzászólás a jelzett témáról szól két újabb vitacikk jött: Szegedy-Maszák Mihály: A lassú olvasás védelmében, Mikulás Gábor: Egyik és másik helyett integrált irodalom (2002. 4.)

 

A következő számban Fogarassy Miklós sem nagyon kíméli a szerzőt, pl.: „Ha ő leendő pedagógusokat tanít a Berzsenyi Dániel (!)Tanárképző Főiskolán, és ilyesmikre oktatja, mondhatnám azt, hogy ebbe az irányba bujtogatja a növendékeit, akkor… akkor ’megáll bennem az ütő’.” (Fogarassy Miklós: Levél a főszerkesztő úrnak (Fűzfa Balázs írásához) 2003. 1. sz.) Ugyanebben a számban Adamikné Jászó Anna is megszólalt Rövid hozzászólás az olvasás vitához címen. Azt a lap honlapja alapján csak sejteni lehet (mivel a teljes szöveg nem megtalálható), hogy Benczik Vilmos Irodalom, olvasás, világháló címen (2003. 3.) Fűzfa Balázs előző számbeli, A másik irodalom II. című írására reagál. (Más források ezt igazolják.) 6 számon, mintegy másfél éven keresztül folyt így a vita, s ha továbbra is érvényes a körkérdés, amit ez idő alatt tettek fel („Tizenkét évi irodalomtanítás után miért nem válnak tömegesen olvasóvá a fiatalok?” 2002. 4. sz., többek között Fűzfa Balázs is hozzászólt), akkor talán érdemes lenne újra foglalkozni a kérdéssel. Ő készen áll rá, közben a vitapartnerek talán közben hallottak az élményközpontú irodalomtanításról, a Tizenkét legszebb magyar vers konferenciasorozatról és köteteiről, irodalom_ 12 című tankönyvéről (Grüll Tibor: Új irodalom-tankönyv-család születőben. Fűzfa Balázs: irodalom_12. A gimnáziumok 12. osztálya számára. Élet és Irodalom, 2008. október 24. http://www.es.hu/index.php?view=doc;21247), olvasták Tandori Dezső írását Ottlik Gézáról szóló könyvéről a Vigíliában (ha nem adom meg az adatait, a lap olvasóiról feltételezhető, hogy meg tudják találni),  akkor talán már nem tekintik a hagyományos irodalom legfőbb veszélyeztetőjének. Korát kicsit alacsonyabbnak gondolták a valóságosnál, bár létezik olyan módszer, hogy tájékozódunk különböző eszközökből arról, amiről írunk.

  

A Pál utcai fiúkról szóló írása kapcsán Fogarassy Miklós bizonyította, hogy egyszerűbb valamit újra megírni, mint megtalálni az eredeti megjelenési helyén (2003. 2. sz.). Ez indított engem arra, hogy utánamenjek annak a Gyermekünkből származó sorozatnak, amelyből az eredeti írás származott. (Murányi Péter: Mit olvasnak a gyerekek? (Egy régi sorozat felkutatása) 2005. 3. sz.)

 

 

Tájékozódási lehetőségek a lap anyagáról

 

Valójában azzal kellett volna kezdenem, hogy hogyan tájékozódtam a lapról ahhoz, hogy véleményt írjak róla, milyen eszközök állnak rendelkezésre ehhez.

 

A kiindulást logikusan a lap honlapja jelentette. Az OPKM honlapja a http://www.tanszertar.hu/eken címre utal. Itt a Magyar Elektronikus Taneszköz Adattár és Etalontár honlapjára jutunk, s ha nem gondoljuk azt, hogy eltévedtünk, lefelé pörgetve eljutunk ahhoz az ugróponthoz, amely már valóban elvisz a folyóirat internetes oldalára, a http://www.tanszertar.hu/eken/index.htm címre. Elektronikus számokként a 2005-től megjelenő évfolyamokat találhatjuk meg (15 szám mostanáig), az Archívumban pedig a korábbi 6 évfolyam 22 számát. Balogh Mihály cikkéből (Balogh Mihály: A tízéves Könyv és Nevelés az olvasáskultúra szolgálatában, 2008. 3. sz.) megtudhatjuk, hogy az első 22 szám anyaga a http://www.opkm.hu/konyvesneveles címen is megtalálható. A két cím nincs egymással összekötve. Ez azért lenne jó, mert ezen az utóbbi helyen az 1999-2004 közötti idők anyagára vonatkozóan találhatunk repertóriumot is, J. L., bizonyára Jáki László összeállításában, amely rovatonként, a rovatokon belül a szerzők betűrendjében tartalmazza a megjelent közlemények adatait, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért összevonva korábban elkülönült, később egyesült rovatokat. Az összesen 390 tétel megoszlása a következő: Olvasáspedagógia 89, Tankönyv – taneszköz 132, Könyvtár 77, Ifjúsági irodalom 66, Oktatástörténet, hagyomány 20, Fiatalok fóruma 5. Néhány rovat (pl. Világszerte, Tankönyvkritikai bibliográfia) nem került be. Külön dokumentumként szerzői névmutatót kapunk, ha egy dokumentumban lennének, akkor könnyebben használható lenne. A repertórium nem teljesen a másik irodalom szellemében készült (nem azért, mert Fűzfa Balázs két ilyen című cikke közül csak az egyik került be, ez alapján a vitaindítót nem lehetne megtalálni), akkor lenne igazán jól használható, ha innen egy kattintással eljuthatnánk a honlapon levő cikkekhez. Most azonban az, aki valahogy ide jutott, a 2005 utáni számokhoz sem férhet hozzá, míg a másik címről a repertóriumot nem érhetik el. Jó lenne egységesítés az első 22 számnál elérhetőségük szempontjából, s nem jelenthet különösebben nagy munkát például az 1999. 1. szám cikkeinek formázása.  

 

A különböző adatbázisok megvizsgálása azt mutatja, hogy több szakterület is magáénak érzi a lapot, fontosnak tartják, hogy figyeljék. Az OPKM PAD és a FSZEK SzocioWeb adatbázisában találhatunk a régi Könyv és Nevelésből is tételeket, a teljesen azonos név miatt ezek nem különülnek el kereséskor, a SzocioWebben 24-ből 23 a régire vonatkozik, a PAD-ban is több mint a fele, 1296-ból 679. Még a PRESSDOK is felvett 3 tételt a lapból (a parlament Oktatási Bizottságához kapcsolódó közleményeket), az Országos Idegennyelvű Könyvtár Nemzetiségi cikk adatbázisa a hazai nemzetiségekre (roma, német) és a határon túli magyarokra vonatkozó cikkeket, a FSZEK irodalmi adatbázisa irodalmi témájúkat. A legnagyobb mértékű feldolgozottságot a szakterületi adatbázisok közül a pedagógiai és a könyvtártudományi adatbázisban tapasztalhatjuk, mindkét terület magáénak érzi a lapot. A 2006-os tárgyévig épített MANCI adatbázisból ennek mértékét nehezebben deríthetjük ki. Ha megkeressük mondjuk Balogh Mihály egyik cikkét, abból megállapítjuk, hogy a raktári szám P 466, a keresés a MicroISIS keresőnyelvével lehetőséget választjuk, az évre is szűkíthetjük. Megállapíthatjuk a hogy a kezdettől jelen van a lap, csak a 2003. 1.szám maradt ki, s a 2004. 2. számból került be feltűnően kevés tétel, bizonyára nem tartalmi okok miatt. A folytatásban, a HUMANUS-ban könnyebb a keresés, azt is láthatjuk, hogy az eddigi legújabb számot is gyorsan feldolgozták, néhány csak elektronikusan elérhető közlemény is bekerült.  A legtöbb évben a pedagógiai adatbázisba több tétel került be, mint a MANCI-ba, ebből a szempontból 2005 a legnagyobb kivétel. A lap megtalálható a MATARKA tartalomjegyzék adatbázisban is, ebbe jellegéből adódóan minden közlemény megtalálható, még olyanok is, amelyek más adatbázisokba nem szoktak (például a hírrovat). Feltűnő, hogy az első években a tételek itt található (összeszámolható) mennyisége csaknem megegyezik a PAD tételszámával, később azonban nagy különbség alakul ki, tehát a PAD jobban kezdett válogatni. A MATARKA előnye az is, hogy a rovatokat is feltünteti, ha a tartalomjegyzéket megjelenítjük (alig van példa arra, hogy az első helyen szereplő elmaradna), s a cikkek szövegéhez is eljuthatunk innen egy kattintással, ha fenn van a honlapon az anyag. Ebből a szempontból a 2001. 4. és a 2004. 3. szám a kivétel, ezekhez nem kapunk linkeket, pedig elérhetőek, a 2001. 4. szám esetében a honlapról sem könnyű áttekinteni a szám tartalmát. Amikor az oldalszámokat feltüntetik a tartalomjegyzékben (pl. 2007. 1. sz.), akkor épp az oldalszámok hiánya mutatja, mennyi a csak elektronikus közlemény. Ha a cikk nincs fenn teljes szöveggel, címe pedig nem elég kifejező, egy tartalomjegyzék adatbázis alapján nehéz tartalmát megítélni, pl. a 2004. 1. számból Filinger Margit Egy csodálatos könyv és Jáki László Új pedagógiai folyóirat Erdélyben című írása, a 2004. 2.-ból pedig az Egy megkésett recenzió.

 

  

FSZEK Irod.

HUMA- NUS

IKER

MANCI

MATAR-KA

OIK nemzetiségi

PAD

PRESS-DOK

Szocio-Web

Összesen

19

78

45

350

845

22

607

3

1

1999

X

9

21

50

4

49

1

2000

4

X

13

50

99

94

3

2001

2

X

15

50

94

3

83

2002

9

X

8

57

101

78

2003

X

X

35

101

1

84

2004

2

X

X

37

86

8

47

2005

2

X

X

52

84

1

35

2006

X

X

48

103

2

47

2007

X

55

X

X

88

1

57

2008

X

23

X

X

39

2

53

1. sz. táblázat

Az 1999-ben újraindult Könyv és Nevelés cikkeinek feldolgozottsága magyar bibliográfiai adatbázisokban (X jelzi azokat az éveket, amelyekből valamilyen okból semmiképp nem kerülhetett be tétel az adott adatbázisba.)

 

 

A Könyv és Nevelés és a szombathelyi képzés

 

Az iskolai és gyermekkönyvtárakhoz kapcsolódó tárgyakat hosszú évtizedeken keresztül elsősorban Kovács Mária tanította tanszékünkön. Bár a képzés sokáig nem szakirányos volt, elég hangsúlyos volt ez a terület, nagyon sok szakdolgozat íródott ilyen témakörben, tekintettel a kétszakosságra s arra, hogy nagyon sokáig csak tanári szakkal lehetett párosítani szakunkat. Kovács Mária természetesen nemcsak szerzője volt az akkori Könyv és Nevelésnek (s más orgánumoknak), hanem olvasója és olvastatója is. Az 1997-ben lezárult TEMPUS-projekthez kapcsolódóan készült el az a tantervünk, amelyben már szakirányok is létesültek, ezek tárgyaira a III. és IV. évfolyamon került sor, az 1998-ban bevezetett tanterv keretében 2000-től kezdődtek az iskolai könyvtárosi szakirány tárgyai, akkor még a könyvtár szak keretében. A 2002-ben, a kreditrendszer bevezetésével párhuzamosan indult informatikus könyvtáros szak szakirányát már könyvtárostanárinak hívtuk. Nappalin szinte kizárólag azok választották ezt, akiknek a másik szakja tanári volt, levelezőn, ahol egyszakos képzés folyik, nagyrészt a már tanári diplomával rendelkező, újabb diplomájukat megszerző hallgatók, de volt példa arra is, hogy tanári diplomával nem rendelkező hallgató is teljesítette ezt a szakirányt, bár inkább a többit ajánlottuk nekik (nyilvános könyvtári, információmenedzser, információbróker). A 2006-ban indult informatikus könyvtáros alapképzés egyszakos, a korábbi négy szakirányt kettőbe vontuk össze (nyilvános és iskolai könyvtári, röviden NYIK, információbróker és -menedzser (IBM). Levelező képzésben részt vesznek kis számban pedagógusi diplomával rendelkezők is, de a többség ezen a szakon szerzi meg első diplomáját.

 

Mindenki számára kötelező az Olvasásszociológia, -pedagógia, -pszichológia alapjai tárgy. Természetesen itt is szerepet játszik a Könyv és Nevelés, nem annyira egyértelműen megnevezhető kötelező olvasmányként, hanem a hallgatóknak ajánlva úgy, hogy legújabb anyagát is építsék be feladataikba, dolgozataikba. A könyvtárostanár szakirányon, a most lezáruló képzésben még tanárszakkal párosítottaknak lehet ezt az Olvasáspszichológia és könyvtárpedagógia tárgy keretében erősíteni. Példaként álljon itt a szakirányról három tárgy, s hogy ezen tantárgyak keretében milyen témaköröket tárgyalnak, amelyekhez alapvető forrás lehet a Könyv és Nevelés:

   

1. Iskolai könyvtári menedzsment 

– iskolai könyvtári menedzsment – új lehetőségek, feladatok

– konferencia, tanulmányutak beszámolói

– beszámolók a KTE működéséről és programjairól

– az iskolai könyvtárügy története.

 

2. Gyermekirodalom

– tudományos igényű cikkek a gyermek- és ifjúsági irodalom tárgyköréből

– könyvek, folyóiratok bemutatása, elemzése

– a kötelező irodalom a magyar órákon – viták, vélemények.

 

3. Könyvtárhasználattan, szakmódszertan

– új módszerek, lehetőségek a könyvtárhasználattanban

– tankönyvek, taneszközök ismertetése, bemutatása.

  

Az alapszakos képzésben azért lehetett két-két szakirányt összevonni, mert a szakirány kreditértéke és óraszáma nagyjából duplája a korábbiaknak, így az előző szakirányok tárgyai némi módosítással folytatódhatnak bennük. Szerencsére a korábban végzett kétszakosok még évtizedekig köztünk lesznek, de évről évre egy részük nyugdíjba vonul. Az idáig megválaszolatlan kérdés (a teljes anyagot áttekintve nem tűnt fel, hogy a Könyv és Nevelés túlzott mértékben foglalkozott volna a felsőoktatási rendszer változásainak következményeivel) az, hogy kiből lesznek a jövő iskolai könyvtárosai. A könyvtárostanár elnevezés azt a vágyat fejezheti ki, hogy az iskolai könyvtárosok tanárok is legyenek. Ahogy szó volt róla, többségük másik szakjuknak köszönhetően eddig is az volt. A korábbi vágy teljesülésének jele lehet, hogy az új rendszerben létrejött a könyvtárpedagógia-tanár szak, amelyet három helyen már indíthatnak is (Szeged, Debrecen, Pécs). Apró szépséghiba az, hogy normál menetrend szerint szinte bárkiből lehet könyvtárpedagógia-tanár, kivéve az informatikus könyvtáros szakos hallgatókat. Lehet, hogy ennek a megmagyarázásával túllépem a megszabott leütésszámot, s ezért képletesen leütnek, mégis meg kell tennem. Az új rendszerben a tanárképzésre az alapképzés után kerül sor, szakpáros mesterképzés keretében. Az alapképlet: valaki kezd egy alapszakon, abból teljesít 120 kreditet, továbbá egy másik szak 50 kredites tanári modulját. Ez az előfeltétele annak, hogy bekerülhessen a mesterképzésbe, ahol a 120 kredites szakhoz még 30-at szerez, az 50-eshez még 50-et, a 40 kreditnyi pedagógiát és a 30 kreditnyi gyakorlatot is hozzávéve megszerzi a mesterfokozatot, lesz egy olyan tanári szakja, amelyből 150-et teljesített, s egy másik, amelyből 100-at. A magyar-történelem szakosoknak 150 kreditje lesz magyarból, 100 történelemből, a történelem-magyarosoknak fordítva. Mi a helyzet a könyvtárpedagógia-tanár szakkal? Ezt második tanári szaknak minősítették, így emellé egy első tanári szak 120 kreditje kell, ilyet az alapképzés keretében informatikus könyvtáros szakot kezdők nem nagyon lehetnek képesek teljesíteni, így nem is lehetnek tanárok. A könyvtárpedagógia-tanár szaknak viszont (hiába létezik informatikus könyvtáros alapszak) nincs előfeltétele, bárki jöhet, aki az alapszakjából megszerezte a 120 kreditet, másik szak 50 kreditjét nem szerezte meg (nem vette fel vagy nem volt képes). Mi lesz ezután? Az informatikus könyvtáros szakot végzettek elmehetnek iskolai könyvtárosnak, mert ők tudják csinálni, amit kell, de nem taníthatnak könyvtárhasználatot, mert nincs tanári végzettségük? A könyvtárpedagógia-tanárok taníthatnak, mert van róla tanári képesítésük, de nem végezhetik az iskolai könyvtárosi munkát, mert ahhoz nem tanultak eleget? Az egyik csinálja, a másik tanítja? Vagy az 50 kredit ahhoz is elég, hogy ők legyenek az iskolai könyvtárosok (mesterfokozattal), nem hagyva teret a 180 kreditet alapszakon megszerzett informatikus könyvtárosoknak. Ennyi talán még belefér, talán kellő ösztönzést ad a folytatáshoz a Könyv és Nevelés hasábjain való folytatáshoz, amelynek ehhez sokáig kell élnie, ha lehet, nyomtatva és elektronikusan, eddigi témáit is folytatva, az új tendenciákra is reagálva. Ha sikerül vitát provokálni, s annak nyomán változik valami, azt se bánom, ha valaki Vargha Balázs nyomán azt a kérdést teszi fel velem kapcsolatban: Ez is tanít? Az istenit! Varga Domokos néha ezt idézte nekem: Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el! Itt a vége, fuss el véle.

 

Valóban vége lenne, ha a mesék világában élnénk, de a posztmodern korban jobb, ha több befejezési lehetőség van.

 

2. „Ez is tanít? Az istenit!” Esterházy Péter is idézte ezt a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában. Feladat: találják meg, mit vett át Varga Domokostól a Harmonia caelestisben!

 

3. A könyvtárpedagógia-tanár szak szabályozására vonatkozó befejezést csak (egyszerű) titkosírással merem beilleszteni:

 

I bűtnug rnuázie umem eőayőús. Mh unt ih. Mh bűtnug…


 

 

Nagy Attila 

Az újrakezdés első tíz évéről

 

Az alábbi rövid eszmefuttatás két kulcsszó köré fonódik: öröm és töprengés.

 

Nem tisztem az eredeti 1970-es, 80-as évek Könyv és Nevelésének forrásvidékén kutakodni, sem 1987-es megszüntetésének körülményeiről töredékes esetleges információk alapján visszaemlékezést fabrikálni. (Dán Krisztina, Horváth Tibor, Károlyi Ágnes és még sokan mások jóval illetékesebbek ezekben az ügyekben.) Egyszerűen jelzem: olvasgattam, használtam azokat a vékony, színes borítójú füzeteket még az „átkosban”, s talán egy-két cikket magam is publikáltam ott a nyolcvanas évek első felében. Egyszerűbben szólva, valami közöm volt már akkor is mindahhoz, ami máig a legmélyebben izgat. Hogyan alakul a mai gyerekek, fiatalok, végső soron a jövő felnőtt magyar nemzedékének viszonya az anyanyelvű írásbeliséghez? Egyetlen tárgyszerű megjegyzéssel mégis hadd nyomatékosítsam elődeink érdemeit. Azokat az 1987-ig megjelenő füzeteket évente legalább egy alkalommal kifejezett izgalommal lehetett kézbe venni. Nevezetesen, éveként statisztikai adatokat közöltek, megyei bontásban az ország iskolai könyvtárainak helyzetéről. A könyvtárak száma, dokumentumok száma, éves gyarapodás, a gyarapításra fordított összegek, fő és részállású könyvtárosok száma és így tovább.

 

Világért sem szeretnék mások, mai kollégák munkaköri feladataiba avatkozni, de nyomatékosítanom kell, akkor, azok az adatok biztos viszonyítási pontként szolgáltak a téma iránt érdeklődők számára.

 

Magam is azon szerencsések közé tartozom, akik 1998 nyárutóján Pokorni Zoltán, akkori oktatási miniszter számára egy rövid összeállítással szolgálhattam olvasási kultúránk állapotáról. Ebben a helyzetjelentésben a „hiánytünetek” felsorolása többek között a Könyv és Nevelés újraélesztésének kifejezett kérését, javaslatát ugyancsak tartalmazta. Máig tartó öröm azóta is kézbe venni az ismétlődő fenyegetettségek ellenére negyedévente mégis megjelenő, nem csupán tartalmas, de intellektuális izgalmat is hordozó füzeteket. Olvasáspedagógiai, iskolai könyvtári kérdésekkel, kutatási adatokkal szembesülni, iskolatörténeti dolgozatokban tallózni, a határon túli magyarságtól érkező vagy a nyugat-európai jó példákat bemutató, hasonló tematikájú tudósításokat töprengve olvasni. Hasonlóan kihagyhatatlanul fontosak a taneszközök kínálatának bővüléséről, a különböző tantárgyak tanításának módszertanáról, a kétnyelvű iskolák sajátos gondjairól, a frissen megjelent szakirodalom legfontosabb műveiről szóló tudósítások. Vagyis létezik, még mindig kézbe vehető egy erősen az iskolához, az írásbeliséghez kötődő, ám mégis interdiszciplináris jellegű, igényes folyóirat.

 

Nekünk, szerzőknek, szerkesztőknek, olvasóknak pedig a fentiek ellenére refrénszerűen az éppen esedékes naptári évre vonatkozó túlélési esélyeket latolgatva, pénzügyi pályázatok előállításán kell szorgoskodni. Mindez azonban a felület. Véleményem szerint az igazán színvonalas, hosszú távon gondolkodó, a véleményeket, az iskolafejlesztési koncepciókat széles skálán ütköztető szerkesztői, kiadói munkát döntően a politikai függetlenség biztosíthatná. Töprengve, félve írom november 4. fekete évfordulójára emlékezve – vajon szabad-e még egyáltalán ilyesmiről álmodozni? – általában a civil társadalom, a szakmai szervezetek, testületek jelentős mértékű megerősödése jelenthetne egyedül hosszú távú garanciákat a Könyv és Nevelés következő évtizedei számára.


 

 

Nagy Péter Tibor

A „Könyv és Nevelés” a felsőoktatásban

  

A pedagógia szakos képzés1, az oktatásszociológus-képzés2 és természetesen maga a tanárképzés3 és tanítóképzés tematikája, feladatrendszere az iskolai nevelés egyes szegmentumaira való felkészítés. Ez a felkészítés minden szegmentum tekintetében kétféle: támaszkodik alapvető kézikönyvekre és tankönyvekre, s támaszkodik a szakma élő diskurzusára. A diskurzust – a kötelező irodalom válogatási gyakorlat szerint – nem kézikönyvekből, hanem folyóiratokból ismerik meg a diákok.

 

A „Könyv és nevelés” olvasása négy-öt nagy diskurzusba vezeti be a hallgatókat.

 

Az első az olvasáspedagógiai diskurzus, mégpedig egyrészt az olvasás, mint alapkészség tanítása, másrészt az értő olvasás tanítása, ami egyáltalán nem a tanítóképzés feladata kizárólagosan, hanem legalább annyira a tanárképzésé is, sőt a felsőoktatáspedagógiáé, ill. az andragógiáé is.

 

A másik a könyvtárpedagógia, a könyvhasználat pedagógiája, mely nem pusztán a könyvtárosképzés feladatköre, legalább annyira tartozik a kisiskoláskori attitűdök kialakításáért felelős tanítók képzéséhez, de nem kevésbé „ügye” az egyes kérdésekben való elmélyülést, önálló tanulói munkát, iskolai versenyekre való felkészülést, a leendő felsőoktatási életformára való felkészülést segíteni hivatott tanárok képzésének is.

 

A harmadik kérdés a tankönyvpedagógia és tankönyvkritika, két oknál fogva: egyrészt a szabad tankönyvválasztáson alapuló rendszerben az iskolavezetés és a pedagógusok óriási felelőssége és feladata a tankönyvek kiválasztása, melynek hogyanjára nyilván képezni kell őket, másrészt pedig a tankönyvek ténylegesen bizonyított tantervpótló funkciójával is tisztába kell hozni a képzetteket.

 

A negyedik ilyen témakör az ifjúsági irodalom használatának pedagógiája, mely az iskolai magyartanításban érdekelt tanítók és szaktanárok érdekkörén lényegesen túlmutatva az iskolai erkölcsi nevelés – történelmi távon ugyan csökkenő – részelemét jelenti.

 

Ötödrészt pedig a pedagógusok és az iskola könyvekhez való viszonya – a könyv, mint tudáshordozó történeti, oktatástörténeti szerepe révén – a leendő pedagógusok szakmai önképének, értelmiségi tudatának is alapvető eleme.

 

Ebben az írásban azokból a gondolatmenetekből idézek fel, melyek dokumentálására, tanulmányozására a „Könyv és nevelés” mint specializálódott szakfolyóirat sokkal alkalmasabb, mint egy általános neveléstudományi folyóirat, vagy egy a könyv és a nevelés kapcsolatát „ellentmondásmentesen” bemutató kézikönyv, netán tankönyv.

 

 

1.

 

A könyv és a nevelés kapcsolatrendszere az oktatási rendszer egyik leghagyományosabb eleme. A „könyv” a zsidó-keresztény kultúrában a tudás legfontosabb hordozója. Olyan tudáshordozó, amely hangsúlyozottan szemben áll a hétköznapi tapasztalattal, a környezet egyszeri és esetleges megfigyelésével. A könyv az esetleges helyi tudáshoz képest a standard – országos vagy egyetemes – tudást hordozza, a tanító és tanár hasonlóképpen esetleges és változó (a diplomaszerzés és a nyugdíj között semmilyen tekintéllyel nem ellenőrizhető) tudásához képest a nyilvánosan megvitatott és újravitatott, újravitatható standarditást. A könyv – leszámítva most a képeskönyveket – a világ alapvetően képi és holisztikus információtömegével szemben a szöveges és analitikus tudást hordozza. A képi információk szabályozhatatlan többjelentésűségével szemben a könyv szabályozott többjelentésűséget hordoz. A könyv – az iskola számára is – alapvetően nyelvi jelenség, a „szövegértés” minden pedagógiai hátrányával és előnyével.

 

Az iskolai könyvhasználat – és ezt kell a felsőoktatásban tanuló diákoknak mindennél inkább megérteniük – egyszerre része a reformpedagógiának és a reformpedagógiával szembenálló pedagógiai áramlatoknak.

 

A „könyvhasználat” egyfelől védekezik a reformpedagógiával szemben. Ez a kihívás legkülönbözőbb pedagógiai áramlatok felől érkezik: az iskolai kísérleteztetés, a kéz műveltségének egyenjogúsága, a manuálisan cselekedtető oktatás módszertani uralma, a személyes tanulói megfigyelés kultusza, a szóbeliségre ill. a médiaértésre koncentráló idegen-nyelvoktatás, a kommunikációs kompetenciák fejlesztése stb. Ezek a pedagógiai áramlatok sok tekintetben a széleskörű könyvhasználat ellen hatnak, hiszen mind azt képviselik, hogy a „gyakorolva vagy aktívan megszerzett tudás” erősebb (fontosabb, megbízhatóbb, hatékonyabb, jobban megmaradóbb, értékesebb), mint a „könyvtudás”. E megközelítésben tehát a könyv a „hagyományos pedagógia” szövetségese.

 

Ezzel sajátos ellentmondásban áll, hogy a könyvhasználat az iskolában mindig a pluralizmussal állt valamiféle összefüggésben: a könyv a diákok és tanárok számára egyaránt a tankönyvek világán túlmutató forrása volt a tájékozódásnak. A könyvek használata mindig a szakkör, vagy kiegészítő anyag fogalmával állt összefüggésben, ami már a harmincas évek tankönyvmonopólium törekvései között, ill. a Kádár rendszer viszonyai között is a pluralizmust hordozta. A rendszerváltás környékén és után a népszerűsítő könyvek piacán bekövetkezett robbanás a középiskolásokat, illetve a felvételire készülőket vette célba – s részben tanáraikat is. A könyvek – akár kifejezetten e célcsoport számára gyártottak, akár másfélék – a szaktárgyi metodikák tanúsága szerint egyszerre használhatók arra, hogy a tankönyvekre jellemző terjedelmi korlátok nyűgeitől szabadon bőségesebb és differenciáltabb álláspontot tartalmazzanak, másrészt arra, hogy a tankönyvi koncepcióval szembenálló alternatív elképzeléseket, alternatív műveltségi kánonokat meg lehessen belőlük tanulni, de akár arra is, hogy magukból a könyvekből tanulmányozható legyen, hogy alternatív tudományos magyarázatok és álláspontok lehetségesek, mind a természet-, mind a társadalomtudományi kérdésekre. A könyvhasználat eme módjai maguk is a cselekedtető, individualizált, a tanuló érdeklődéséhez korlátlanul hozzáigazított oktatás sajátos eszközei. E megközelítésben tehát a könyv a reformpedagógia szövetségese.

 

A könyvek használata tehát egyszerre támogatja a reformpedagógiai áramlatokat – önálló ismeretszerzésre ösztönzés révén –, s mond ellent nekik – a közvetlen tapasztalatoknak ellentmondó, azokat felülíró és rendszerbehelyező tulajdonsága révén.

 

Hasonlóképpen elmondható, hogy a tankönyv is egyszerre alapvető eleme a mélyebb és lazább tantervi szabályozásokon alapuló pedagógiai elképzeléseknek, hiszen: a tankönyvek (ill. a tankönyvek közös elemei) hordozzák a műveltségi kánont objektíve részletesebben, mint bármely tanterv, vagy követelménylista, másfelől a tankönyvek szerkezete objektíve valószínűsíti a pedagógus által ténylegesen követett tanmenetet… Így a tankönyv egyszerre alapeleme az oktatás nemzeti standardjának és variabilitásának…

 

Ez az ellentmondásrendszer (úgy a könyvekkel, mind a tankönyvekkel kapcsolatos) – ha tudatosul, ha nem – a felsőoktatás egyik nagy témája, s a tudatos megoldásban kaphat nagy szerepet a könyvhasználat módjait sokfelől elemző „Könyv és nevelés”. Tekintettel a probléma gazdag ellentmondásrendszerére az erre fókuszáló tanulmányok (a már megjelentek és a jövőben várhatók…) használhatók ennek tanítására,  – egy kézikönyv (szükségképpen egy logika uralma alatt) semmiképpen nem lenne használható…

 

 

2.

 

A tanórán kívüli iskolai ismeretszerzésben az iskolai könyvtárhasználat sajátos konkurenseként jelenik meg az iskolai és iskolán kívüli, otthoni internethasználat.

 

A „Gutenberg galaxis vége” effektus azonban nem pusztán a „könyv eltűnésének” jövőbeni kihívását fogalmazza meg, hanem a jelenlegi kihívásokat is. A „Gutenberg galaxis végét” előrevetítő szövegszerkesztés már a DOS korszaktól kezdve, a kiadvány-szerkesztés a Windows korszaktól kezdve radikálisan átformálja magát a könyvkiadást. A szakkönyvírás a 20 század nagy részében még soklépcsős volt: a kutató cédulákra rögzítette anyagait, azt újrarendezve, újrafogalmazva kézirattá (kézzel írt irattá) formálta, az a gépíróhoz került, a lektor szövegszerű megjegyzéseit szükségképpen kézzel tette meg erre a gépiratra, s általában már egy újragépelt kézirat került a grafikushoz, a tördelőhöz és nyomdai szedőhöz. Abban a korban, amikor az internetről szövegdarabok emelhetők le, amikor digitálisan fényképezni, szkennelni és könyvtárakban notebookkal jegyzetelni lehet, amikor táblázatkezelő programokból nyomdakész táblázatok emelhetők át, amikor valamennyi szövegszerkesztő és táblázatkezelő olyan profi grafikonok létrehozására képes, ami 50 évvel ezelőtt erre képzett emberek több napi munkája volt, – a fenti könyvkiadási folyamat  radikálisan megváltozott. Az elektronizáció nem csökkentette, hanem elképesztő mértékben megnövelte a könyvek számát, s bármilyen „logikus lenne”: a legfontosabb és legújabb könyvek nem tűnnek fel a világhálón. Fokozottan fontossá vált, hogy a könyvtömegben válogatni kényszerülő kis könyvtárak és magánszemélyek valahonnan valamiképp tájékozódjanak, beszerzési döntéseik meghozatalához szempontokat, tanácsokat, elméleti keretet kapjanak.

 

Az internetes könyvkereskedelem viszonyai között a korábbi legfontosabb akadály is eltűnt: ismeretes és sokszor leírt jelenség, hogy a kisebb városok könyvesboltjai – csekély igényre hivatkozva – még fontos szakkönyveket sem szereznek be, s még a nagy szakkönyvboltok is elzárkóznak olyan könyvektől, amelyekre a kereslet túlzottan elnyújtva (pl. évek alatt) jelentkezik csak kellő számban. Az interneten kereshető és megvásárolható szakkönyv tulajdonképpen bármilyen témájú és terjedelmű és szinte bármilyen árú könyvet valamilyen mértékben eladhatóvá tesz.

 

A felsőoktatás expanziója – noha a felsőoktatásban tanítók a szakirodalom olvasási készség rohamos csökkenéséről számolnak be – olyan szakkönyvek kiadását is lehetővé teszi, amelyekre korábban nem volt kereslet, s ugyanez a tömegesedés teszi elkerülhetetlenné a jellegzetes „felsőoktatási tankönyvek” kiadását is, melyek a nem felsőoktatásban lévő szakemberek számára is kézikönyvként szolgálnak. Utóbbi hatás a szaktanári munka kézikönyvellátásában is expanzióhoz vezetett, ami fokozott kihívást jelent az iskolai könyvtárak4 számára.

  

A kiadványok és szerzők között korábban eligazító normák inflálódtak: korábban kisszámú tudományos könyvkiadó adott csak ki szakkönyveket, s a kiadó neve önmagában is eligazított. A szerző foglalkozása és tudományos-intézményi pozíciója sokkal egyértelműbb volt, amikor az országban csak kisszámú felsőoktatási intézmény működött.

 

A könyvkiadásnak és szakkönyvkiadásnak ezek az új tulajdonságai – melyek tehát ugyanazzal az informatikai forradalommal jöttek létre, ami sokak szerint a „Gutenberg galaxis vége” effektus elindítója volt, fokozott igényt fogalmaznak meg a „Könyv és nevelés” típusú, a könyvek világában eligazító folyóiratokra.

 

 

3.

 

Az internetes források rendkívüli változékonysága és rugalmassága a megfelelő forráskritikai érzékkel rendelkező értelmiségi számára előnyös – mindenkinek, akinek nincs eredendő tudása arról, hogy mit lehet komoly és mit komolytalan információnak tekinteni, (s a tanuló ill. a hallgató ilyen internethasználó) igen kockázatos. A legkönnyebben általánosítható tanári tanács ma még, hogy a kézikönyvek és folyóiratok portáljait kisebb fenntartással és gyanakvással kell fogadni, mint a világháló áttekinthetetlen fonatain elhelyezkedő információkat és interpretációkat. A standard ismeret egyelőre „visszamutat” a könyvek ill. a nyomtatott folyóiratok világa felé. Ez az arány nem látszik csökkenni: a Google books projektje nagyságrendileg gyorsabban digitalizálja visszamenőleg a könyveket, minthogy új használható információtárak épülnének…(Hiszen a teljesen pillanathoz kötődő, pl. tőzsdei árfolyamokat rögzítő, vagy blog-jellegű információforrások iskolai használhatósága igen korlátozott.)

 

Az internetes tájékozódás legbiztosabb standardja ma is a könyvtárak katalógusrendszere, illetve az egyetemi kurzusok szakirodalom-jegyzékei.

 

A Gutenberg galaxis vége egyelőre messzemenően nem jelenti azt, hogy az új típusú, adatbázisszerű, hipertext-rendszerű tartalmak kerülnének előtérbe, hanem azt, hogy a hagyományos módon legitimált papíralapú vagy arra hasonlító források széles körben hozzáférhetővé válnak. Ez még inkább aláhúzza egy, a könyvek világában eligazítani szándékozó folyóirat fontosságát.

  

Ezek az effektusok – tehát a könyvhasználat és tankönyvhasználat sajátosságai, a digitalizáció ellenére növekvő könyvkiadás, az internet hagyományos forrásokat megerősítő szerepe – olyan elemei napjaink iskolai valóságának, melyre – mégpedig diskurzus formában – feltétlenül fel kell készíteni a pedagógusokat és leendő iskolavezetőket.

 

 

Felhasznált irodalom

 

ADAMIKNÉ JÁSZÓ Anna. A Gutenberg-galaxis. Könyv és nevelés 2001. 4. 20-22

ADAMIKNÉ JÁSZÓ Anna. Hogyan tovább a harmadik évezredben? Az olvasástanítás történetének felhasználása az olvasáskutatásban és tanításban. Könyv és nevelés 2001. 1. 30-47

Adamikné Jászó Anna: A magyar olvasástanítás története. Bp. Osiris Kiadó. 2001

Adamikné Jászó Anna: Az írás és olvasás tanítása képekben. Bp. OPKM. 1999

Adamikné Jászó Anna: Csak az ember olvas. Bp. Tinta Kiadó. 2003

Buckland, M.: A könyvtári szolgáltatások újratervezése. Budapest : OSZK, 1998. 102. p.

Celler Zsuzsanna: Az iskolai könyvtár – Könyvtárostanárok kézikönyve. Bp. OPKM. 1998

Cs. Czachesz Erzsébet: Olvasás és pedagógia. Szeged, Mozaik Oktatási Stúdió. 1998

CSÍK Tibor – VARGA Katalin. A tankönyvekről szóló szakirodalom bibliometriai elemzése. Könyv és nevelés 2000. 2

Dárdai Ágnes: A tankönyvkutatás alapjai. Pécs, Dialóg Campus. 2002

DÖMSÖDY Andrea. A könyvtárhasználat eszköz és nem tananyag. Könyv és nevelés 1999. 1. 75-77

DÖMSÖDY Andrea. A könyvtár-pedagógia és kapcsolódásai. Könyv és nevelés 2003. 1. 95-102

Harcsa Edit: A gyermek- és ifjúsági irodalom elméleti kérdései és kritikái 1986-1995 között. Bp. MKE Gyermekkönyvtáros Szekció. 1998

KARLOVITZ János. Tankönyvi, tankönyvelméleti alapfogalmak. Könyv és nevelés 2000. 2. 47-59

KOVÁCS Mária. A könyvtárhasználati ismeretek elsajátítása a tanárképző főiskolán. Könyv és nevelés 1999. 1. 78-80

KOVÁCS Mária. A könyvtárhasználati ismeretek oktatása. Könyv és nevelés 2001. 4. 83-86

Könyvtárosok kézikönyve. Szerk. Horváth Tibor, Papp István. Bp. Osiris Kiadó. 1999, 2001

McLuhan, Marshall: A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Trezor Kiadó. 2001

Nagy Attila: Olvasásfejlesztés, könyvtárhasználat – kritikus gondolkodás. Bp. Osiris Kiadó.  2001

SCHOTTNÉ GLOIBER Ida. Az internet hasznosítása az iskolai munkában. Könyv és nevelés 2002. 2. 65-75

  

  

Jegyzetek

  

1.

 

Tapasztalataim az PTE nappali tagozatos pedagógia szakos képzésén, a DE levelező tagozatos pedagógia szakos képzésén, a WJLF Pedagógiai BA-jén alapulnak.

2.

 

Tapasztalataim az ELTE TáTK oktatásszociológiai szakirányú képzésen, ill. a ME szociológia szakos képzésén alapulnak.

3.

 

Tapasztalataim az PTE tanárképzésén, az Iparművészeti egyetem tanárképzésén, az ELTE TáTK társadalomismeret tanárképzésén, a Kodolányi János Főiskola tanárképzésén, a WJLF vallástanár képzésén alapulnak.

4.

 

Egy másik effektus, hogy a könyvkiadás és könyvbirtoklás – szemben az internetes olvasással – jelenleg társadalmi tartalommal és társadalomlélektani funkciókkal rendelkezik Az iskolázással felfelé törekvő rétegek könyvvásárlással és könyvajándékozással is követik az iskolázott családokban megfigyelt kulturális szokásokat és fogyasztási mintákat.


   

   

Nádasi András

   

Pokorni Zoltán úr, az akkori oktatási miniszter, a 10 éve útjára indult új Könyv és Nevelés számára írt köszöntőjében ezt olvashattuk: „A könyvet és a számítógépet, mint az ismeretszerzés hagyományos és modern forrását nem szabad egymással szembeállítani. . . . Az Internet és a multimédia megjelenése sem fogja hosszú távon a könyvek központi szerepét csorbítani, sőt mivel a tankönyveken kívüli források használatára ösztönöznek, még erősíthetik is a könyvek iránti érdeklődést.”  Valahogy így van ez a folyóiratokkal is, erről szól az itt következő – csak részben szubjektív – pár sor.

 

Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy Dr. Jáki László tanár úr, a Könyv és Nevelés felelős szerkesztője – egykori neveléstörténet tanárom, később az OOK-ban és az OPKM-ben hosszú évekig munkatársam – az 1999-ben újraindított folyóirat taneszköz rovatának gondozására kért, és mint mindig, írásra bíztatott. Azóta 40 alkalommal kérdezhette, és kérdezte is: „Nincs valami cikked, vagy híred a KéN számára?” 24-szer volt.

  

Az Ő javaslatára fogtam bele 2005-ben a 10 tanulmányt jelentő Tanszer…Múzeum sorozatba is, amelyet az internetes KéN lehetőségeinek demonstrálására is szántam, amelynek létrehozását meggyőződéssel javasoltam, a mindössze 700 példányban megjelenő KéN publicitás-növelése érdekében is. Ekkor lettem igazi tagja a Szerkesztőbizottságnak. Szerencsére az NKA-hoz benyújtott pályázatom is sikeres volt; s azóta az Interneten megjelenő Könyv és Nevelés nem csupán egy digitalizált, 1:1 másolata a nyomtatott folyóiratnak. Az eKéN szerkezetében új, saját navigációs rendszerrel rendelkező, tartalmában gazdagabb kiadás, amely megfelel a korszerű, elektronikus publikálás követelményrendszerének, és igazodik az OPKM digitális tartalom szolgáltatási programjához is.

 

A http://www.eken.opkm.hu honlapot és arculatát Bognár Zoltán kollegám tervezte meg, kialakítva egy keretrendszert, melybe már viszonylag egyszerűen és gyorsan tölthetőek az egyes számok. Az egyes cikkekhez illeszkedő, digitalizált színes fényképek, grafikus illusztrációk, hipertext, hipermédia és a dinamikus audiovizuális állományok, a nyomtatott verzió lehetőségeit messze meghaladó, multimédiás kiadványt, új elektronikus folyóiratot – bár a műfaj egyre nehezebben azonosítható1 –  eredményeztek. Ennek, nemcsak a megőrzés miatt, hanem a DCMI2 széleskörű elfogadottsága és térnyerése következtében is, komoly jelentőséget kell tulajdonítanunk. Még nem kiaknázott, jövőbeli lehetőség a speciális célcsoportok, pl. iskolai könyvtárosok, tankönyv és taneszköz kutatók interaktív fórumának megnyitása.  Így közvetlen kapcsolat létesülhet a célközönség, a szerkesztőség és a szakmai munkát végző kutatók és műhelyek között.

  

Az EKéN megszületésekor nem véletlenül került az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum Taneszköz-információs Osztálya által 2003 óta szolgáltatott Magyar Elektronikus Taneszköz Adatbázis http://www.tanszertar.hu honlapjának címoldalára. A META, amelynek látogatói szinte kizárólag a közoktatási intézmények pedagógusai, jelentős forgalmat bonyolít. A látogatók és olvasóink száma a http://www.tanszertar.hu/statisztika szerint a következő:

 

Az eKéN kiadási évei

Sikeres szerver kérések

Sikeres lap kérések

Egyedi fájlkérések

Egyedi kiszolgált gép

Az eKéN lapkérések

2005

125.508

56.904

7.771

12.080

6.590

2006

443.410

135.980

15.815

51.041

43.933

2007

895.420

250,162

31.611

90.027

82.626

2008*

765.576

210.512

24.572

75.514

78.349

*2008. október 31-ig

   

Az elmúlt négy esztendő adatainak ismeretében biztosra vehetjük, hogy  2.229.914 esetben legalább rátekintett egy pedagógus a folyóiratunk címlapjára. Azt csak feltételezhetjük, hogy talán 1.000.000 kollégánk megjegyezte. Azt is tudjuk pontosan, hogy 211.498 olvasónk volt, legalább 1 cikk erejéig. A jövőt persze nem a mennyiség, nem is formátum, hanem a minőség dönti el.

 

 

Jegyzetek

  

1.

 

https://www.epa.oszk.hu/html/irattar/eloadasok/2006_03_24_matarka_miskolc/matarka-miskolc2006_03_24RA.htm

2.

 

https://mek.oszk.hu/dc


  

 

Novák Gábor

Mire elég tíz esztendő?

   

Attól függ! Például egy folyóiratnak arra, hogy elfogadtassa, kedveltté, keresetté tegye magát, biztosan ráleljen az olvasóihoz vezető útra. Olyan írásokat közöljön, amelyek témái naponta foglalkoztatják a szakmát. Ügyelve arra, hogy ezeket a témákat minél több szemszögből láttassa, eligazítson a tágabb szakmai világban, és figyelemmel arra, hogy a szakmai tájékoztatásban napra kész legyen. Nos az egy évtizede újraéledt Könyv és Nevelés szerkesztői jól kihasználták ezt a történelmi mértékkel legfeljebb darabkának nevezhető időt. Pedig nem volt könnyű az indulás, hiszen még az is felvetődött akkoriban a név kapcsán, hogy könyvvel lehet-e még nevelni egyáltalán? Szerencsére azok kerekedtek felül, aki szerint éppenséggel lehetne, de nem érdemes. És szembe kellett nézni azzal is, hogy az informatika rohamtempóban változtatja meg az olvasási, tájékozódási, ismeretszerzési szokásokat, helyezi új szerepkörbe a könyvtárat, a könyvtárost és természetesen a folyóiratot. Ma már tudjuk, hogy a Könyv és Nevelés remekül ötvözte a hagyományt a modernnel, az évszázadok alatt kikristályosodott szakmai értékek felmutatása mellett tág teret adott a módszertani és egyéb újdonságoknak.

 

Nem tudom, hányan olvassák rendszeresen a folyóiratot. Azzal sem vagyok tisztában, hogy aki minden számát a kezébe veszi, emlékszik-e néhány témára, cikkre, tanulmányra, könyvismertetésre? Bátorkodom hát megemlíteni, hogy szegényebb lenne a magyar pedagógia- és olvasástörténet, ha a tízéves folyóirat nem közöl tartalmas írásokat a könyvnek az olvasástudásban betöltött szerepéről, a könyvtáros tehetséggondozó munkájáról, az ifjúsági irodalomban bekövetkezett ízlésváltozásról, az olvasás jövőjéről tekintettel a digitális könyvek elterjedtségére, az elektronikus tankönyvekre, vagy arról, hogyan fest majd az olvasástanítás a harmadik évezredben? Remek lett a folyóirat tankönyveket, taneszközöket bemutató rovata. Nehéz lenne összeszámolni hány tankönyvet – honit és határon túlit –, taneszközt ismerhettünk meg a kiadvány lapjairól.

 

Tíz év után az ember előre is tekint. Előttem homályos a jövő, akár a könyvre, akár a nevelésre gondolok. E homályt képes lesz-e eloszlatni a Könyv és Nevelés? Én drukkolok neki.


 

 

Sipos Anna Magdolna 

„… Ehhez a munkához egy ideálisan gondolkozó embernek egész lelkesedésére van szükség…”

(Gondolatok a Könyv és Nevelés című folyóiratnak a felsőoktatásban történő használatáról és hasznosításáról)

 

A címként választott, ám mindenekelőtt mottóként értelmezett idézet az iskolai könyvtárak és az ifjúság olvasmányairól szóló első magyar nyelvű szintézisből, Neményi Imre kötetéből való.1 Jóllehet Neményi sorai az ifjúsági könyvtárak és az ifjúság nemes olvasmányokkal való ellátására, valamint azok megszerettetésére irányuló tevékenységre, leginkább az iskolai ifjúsági könyvtárakat kezelő pedagógusokra vonatkoznak, ám a mondat értelmét kiterjesztve, a megállapítás értelmezhető minden olyan munkára, amely hasonló tartalmú tevékenységet feltételez. Többek között az ifjúság olvasási kultúrájának fejlesztésével foglalkozókra, valamint a gyermekek és a fiatalok könyvtári ellátásával, annak történetével, módszertani kérdéseivel kapcsolatos munkára is.

 

Neményi Imre összefoglalója fontos állomása volt az ifjúsági, de mindenekelőtt a gyermekek és az ifjúsági korosztály olvasási kultúráját meghatározó iskolai könyvtárügy intézményesülési folyamatának. Ez a folyamat – eltekintve a korábbi évszázadok néhány egyedi és lényegi változást nem hozó eseményétől – a magyar művelődés- és közoktatásügy, valamint a könyvkultúra XIX. századi dinamikus fejlődésével kapcsolható össze. A századfordulóhoz közeledve az olvasás, a könyv egyre fontosabb szerepet játszott mind a politikai, mind a közgondolkodásban: a korszakban lejátszódó tudományos és technikai forradalom, a tudás megnövekedett szerepe, felértékelődése egyre inkább feltételezte és megkövetelte a műveltséget, az ismeretek folyamatos bővítését. A kultúrpolitika és a szakmai közvélemény egyre inkább felismerte, hogy a könyv az önművelés, a nemzetnevelés, a nemzeti művelődés egyik meghatározó eszköze, a könyvtár pedig annak intézménye, s ennek megfelelően egyre többet beszélt is róla. A nemzeti művelődés, a népnevelés eszméje mellett kiálló politikusok, hírlapírók és szakemberek megteremtették a téma szakmai fórumait, hatósági intézkedéseit is: nevelésügyi konferenciák, az oktatásért felelős vallás- és közoktatásügyi minisztérium intézkedései2, népnevelési fórumok és szaklapok3 foglalkoztak az iskolai és a népkönyvtárak kérdéseivel.

 

Az iskolai és az ifjúsági könyvtárak intézményesülési folyamatában a századfordulót követően újabb meghatározó jelenséggel találkozhatunk. 1912-ben elkészült és 1913-ban miniszteri körrendelet formájában került kihirdetésre Szemák István ifjúsági könyvtárjegyzéke, amely korcsoportokra tagolva sorolta fel a középfokú oktatási intézmények ifjúsági könyvtárai számára beszerzendő és a beszerzésre javasolt irodalmi alkotásokat.4 A könyvlista, amely az 1923-tól működő Országos Ifjúsági Irodalmi Tanács első mintajegyzékének megjelenéséig (1925) határozta meg az iskolai ifjúsági könyvtárakba bekerülő kiadványok tartalmi összetételét, fontos szerepet vállalt abban, hogy a kialakulóban lévő és – bizony – nagyon gyakran még megfelelő szakmai ismeretek, szakemberek hiányában működő iskolai ifjúsági könyvtárak jó színvonalú olvasmányokkal álljanak a tanulók rendelkezésére. A könyvtárszakmai, az olvasási és az olvasáspedagógiai ismeretek hiányának csökkentését – mintegy a Dolinay-féle kezdeményezés folytatásaként – az Országos Paedagogiai Könyvtár és Tanszer-muzeum Hivatalos Értesitője5 (1907-1917) vállalta. Az ezt követő évtizedekben az iskolai könyvtárak és a gyermekek, valamint az olvasás kérdése jórészt a pedagógia elméletével és gyakorlatával foglalkozó folyóiratokba6 szorult vissza, illetve azokra a kiadványokra szűkült, amelyek az iskolai ifjúsági könyvtárak mintajegyzékeit7 tartalmazták. Az iskolai, valamint az ifjúsági könyvtárak működésével, működtetésével kapcsolatosan önálló folyóirat, vagy más szakmai orgánum – tudomásunk szerint – nem jelent meg, egészen 1959-ig, amikor az előző évben ujjászerveződött Országos Pedagógiai Könyvtár útjára indította az Iskolai Könyvtárosok Tájékoztatója című kiadványt.8 Az eleinte kizárólag az iskolai könyvtárak módszertani kérdéseivel foglalkozó folyóirat tartalmának megújítása a cím megváltoztatásával párhuzamosan történt: 1966-ban a lap VIII. évfolyama 3-4-es összevont számának címlapján már a Könyv és Nevelés szerepelt. „Belül beköszöntő szövegben részletezte és indokolta a szerkesztőség a változásokat. >>Úgy érezzük, a Könyv és Nevelés cím jobban kifejezi a lap jellegét<< – fogalmazták meg tömören, majd következett a szerkesztői ars poetica: >>A folyóirat profilján nincs okunk változtatni. A könyv szerepe az oktatásban, az olvasmányok hatása a tanulók fejlődésére: nevelőmunkánk tudatformáló tényezője<< Jámbor óhajként pedig azt remélték a szerkesztők, hogy témáik >>... érdekelni fogják az egész pedagógustársadalmat<<.”9

 

A századforduló nagy iskolai, illetve ifjúsági könyvtárügyi fellendülését, magas színvonalú szakmai működését – amely a témával kapcsolatos szakmai kiadványokat is életre hívta – követően tehát csak a XX. század második felétől kezdődően jelent meg folyamatosan és viszonylag hosszabb ideig kizárólag a témának fórumot biztosító szakfolyóirat. Az Iskolai Könyvtárosok Tájékoztatója című kiadvány 1959-es megindulása – témánk szempontjából mellőzhetetlen – oktatáspolitikai és szakmai indokokra vezethető vissza. 1958-ban a Párt központi vezetősége határozatot hozott a vallásos világnézet elleni eszmei harcról. Az 1989 júliusáig érvényben lévő dokumentum a kommunista berendezkedés teljes időszakában meghatározta a vallás- és egyházellenes tevékenység feladatait és módszereit. A vallás- és egyházellenesség stratégiai fontosságú színtere volt az iskola, eszköze pedig az ifjúság körében végzett oktató-nevelő munka. Ezt a célt kellett szolgálnia a tanterveknek, a tankönyveknek, a pedagógusképzésnek, az ifjúsági szervezeteknek, a könyv- és sajtókiadásnak, valamint a tömegkommunikációs eszközöknek is. Ebbe a folyamatba illeszkedett az iskolai ifjúsági könyvtárak gyűjteményének 1949-ben és 1950-ben – az iskolai könyvtárak korábbi gyűjteményére vonatkozó drasztikus selejtezési folyamatával – megindult tartalmi átalakítása, az ifjúsági és gyermekkorosztály korábbi olvasmányszerkezetének és tartalmának megváltoztatása is.10 A szakmai indokokban olyan eseményeket tudunk felsorakoztatni mint az Országos Pedagógiai Könyvtár 1958-ban történt újjászerveződése, amely státuszánál és szakmai tevékenységénél fogva alkalmas volt az iskolai könyvtárak munkájának koordinálására, módszertani segítésére. Ehhez azonban szükség volt olyan szakmai orgánum közreadására, amely a változások nyomán kétségtelenül újabb lendületet kapó iskolai könyvtári munkát segítette. Az 1966-tól 1987-ig kiadott Könyv és Nevelés – megjelenésének két évtizede alatt – az iskolai könyvtárügy modernizációjának hol harcosabb, hol kevésbé harcos szószólója volt, amelynek elvitathatatlan eredménye, hogy az iskolai könyvtárak – a kötelező ideológiai, politikai funkciókon túl – egyre inkább szakmai kérdésekkel foglalkoztak: a hatvanas évek közepén a szabadpolc kérdései; a hetvenes évek közepén az önálló ismeretszerzés és az iskolai könyvtárak kapcsolata; a hetvenes évek végén az ismerethordozók típusai változásainak hatása az iskolai munkára és az iskolai könyvtárakra. Mindezek mellett a lap rendszeres figyelmet fordított az iskolákban működő könyvtárak oktatásba és nevelésbe történő integrálására, amelynek talán a legfontosabb pozitívuma lett, hogy egyre több iskolában jelent meg tantervi követelményként a könyv- és könyvtárhasználati foglalkozások tervezése és megtartása. Ehhez a Könyv és Nevelés módszertani leírások, foglalkozás-elemzések, forgatókönyvek folyamatos közlésével meghatározó alapot és hathatós segítséget nyújtott. A könyvtárügyön belül mindig is egyfajta mostohagyermekként kezelt iskolai könyvtárak fennmaradása, munkájuknak egyre meghatározóbban az iskolai oktatás és nevelés rendszerébe szervesen illeszkedő volta múlhatott azon, hogy a Könyv és Nevelés fórumot, tapasztalatcserét, műhelykérdések taglalását, vagy akár a kollégák közvetlen kapcsolattartását, a gyermek és ifjúsági irodalommal, valamint a korosztályok olvasóvá nevelésével kapcsolatos kérdések tárgyalását vállalta.

 

A szaklap máig is érthetetlen és megmagyarázatlan megszűnésére (1987) éppen akkor került sor, amikor a közoktatási rendszer lényeges átalakulása, átalakítása megkezdődött, és az iskolai könyvtárügy fontosságának mintegy jelzéseként, 1986-ban a Magyar Könyvtárosok Egyesületének keretében megalakult a Könyvtárostanárok szekciója. A szakmai fórum lehetőségének megszűnése komoly pozícióveszteséget jelentett, ám nem csupán az iskolai könyvtárak számára, hanem azoknak az intézményeknek is, akik komolyan foglalkoztak és foglalkoznak az ifjúság művészeti, irodalmi nevelésének kérdéseivel, és azok számára is, akik közoktatáspolitika alakításáért és megvalósításáért felelőséggel tartoznak.

 

Ezekben a szakmailag meghatározó években, több, mint egy évtizedre fórum nélkül maradtak az iskolai könyvtárak, hogy majd 1999 nyarán az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum koordinátori érdekeltségeinek, az iskolai könyvtárügy, az olvasáskultúra iránt elkötelezett szakembereknek, valamint a Könyvtárostanárok önálló egyesületté alakulásának, a korábbi pozícióvesztésből eredő negatív következmények konklúziójának s nem utolsósorban a megváltozott támogatási rendszernek köszönhetően ismét életre keljen az iskolai könyvtárak fóruma, a Könyv és Nevelés. Az azóta eltelt egy évtizednyi idő egy szakfolyóirat életében nem minősül hosszúnak, ám a lap már e néhány év alatt is olyan sokrétűségről, színességről tett tanúbizonyságot, ami még egy nagyobb históriai múlttal rendelkező orgánum esetében is mindenképpen figyelemreméltó. A mögöttünk maradt huszonkét szám mintegy háromezer oldalnyi felületén, a hat állandó rovatunkban közel ötszáz közlemény olvasható, kétszázötven szerzőtől. Rovataink a Könyvtár, az Olvasáspedagógia, az Ifjúsági irodalom, a Tankönyv és taneszköz, a Hagyomány és a Fiatalok fóruma, ezeken kívül szerepel időnként Kitekintés, illetve rendszerint Hírek rovat is. A mennyiségi mutatókon túl, talán a tartalmi teljesítményünkért sem kell szégyenkeznünk. Központi témánk, mondhatni rögeszménk az a szakterület, amit itthon leginkább könyvtár-pedagógiának hívunk, a nemzetközi szakirodalom azonban jobbára az information literacy szakkifejezést használja rá, de rendre tágítjuk a vállalt határokat. A teljesség igénye nélkül hadd hivatkozzunk a KéN-nek a magyarországi Olvasás Éve előkészítésében és népszerűsítésében betöltött szerepére. Sikeresnek bizonyult azután az a kisesszé sorozatunk is, amelyben a hazai humán kultúra jeles képviselői vallottak az olvasásról, s vállalkoztak prognózisra az olvasás jövője kapcsán. >>Több fordulós<< vitát generált Fűzfa Balázs főiskolai tanár írása a >>másik irodalomról<<, s ez a vita tulajdonképpen szintén az olvasás jövőbeli esélyeit taglalta. Az elsők között jelentettünk meg írást a fantasyról, s érdemben, bőven foglalkoztunk a kikerülhetetlen Harry Potter jelenséggel is. Gazdagnak mondható az ifjúsági irodalom és a tankönyvek recenziós repertoárja, rendszeresen mutattunk be tankönyvkiadókat. Szerzőink közé sorolhatunk kiváló tudományos kutatókat, oktatókat, szépírókat és könyvtárosokat. Íme, egy rögtönzött lista A-tól Z-ig: Adamikné Jászó Anna, Ágh István, Albert Gábor, Balázs Géza, Bartos Éva, Benczédi József, Bényei Miklós, Bíró Zoltán, Bobokné Belányi Beáta, Boldizsár Ildikó, Celler Zsuzsanna, Dán Krisztina, Elekes Eduárdné, Fogarassy Miklós, Fűzfa Balázs, Gellér Ferencné, Hermann István, Honffy Pál, Horváth Tibor, Kamarás István, Katsányi Sándor, Komáromi Gabriella, Kovács Mária, Mikulás Gábor, Nagy Attila, Pápayné Kemenczey Judit, Szegedy-Maszák Mihály, Tótfalusi István, Vajda Kornél, Varga Domokos, Zentai Péter László … ”11

  

A lap hét évfolyamának fenti, mintegy önértékelése a folyóirat életében jelentős változást megelőző sommázást adott: 2005-től a kiadvány formailag és tartalmilag is megújult. A 2005. 1. számától kezdődően – a hagyományos, nyomtatott forma mellett – megjelent az Elektronikus Könyv és Nevelés. Az elektronikus formában is közreadott Könyv és Nevelés ezzel a változással nem csupán követte a lapkiadásban általánosan megjelenő trendeket, hanem ki is használta az új megjelenési forma előnyeit. Lehetővé vált a nagyobb terjedelmű írások közreadása, a lap terjedelmének növelése, a hozzáférés bővítése, továbbá a régebbi lapszámok (1999-2004) online hozzáférése is. Ebben a formában, a kétféle megjelenés a szerkesztőség által jól átgondolt formában egészíti ki egymást, mind formai, mind pedig tartalmi vonatkozásban egyaránt. Az interneten (is) történő elérhetőség tovább bővítette a lap publicitását, egyben lehetővé tette, hogy a folyóirat eljusson azok körébe is, akik az iskolai könyvtárak rendszeres finanszírozási hiányai miatt, addig nem tudták előfizetni.

 

E folyamatok eredményeként a folyóirat még eredményesebben tud hasznosulni az iskolai könyvtárosok, a gyermek és az ifjúság olvasási és könyvkultúrájának fejlesztésével foglalkozó szakemberek körében, és nem utolsósorban a „képzők képzése” során, amely kiemelt szerepet kapott több Európai Uniós és nemzeti pályázatban is: NFT HEFOP 3.1.3-as a TÁMOP 4.1.2-08/1/C.  Ebből a szempontból a szakmai folyóiratban megjelenő tanulmányok hasznosulásának elsődleges terepe kétségtelenül az informatikus könyvtáros képzés, amelynek keretében, különösen az 1990-es évektől kezdődően – nem kevéssé az iskolai könyvtáraknak jogszabályokban (1993. évi LXXIX. közoktatási törvényben, valamint az ahhoz kapcsolódó módosításokban, illetve követő normatív szabályozókban) rögzített pozíciónyereségének eredményeként – egyre nagyobb figyelem fordult az iskolai könyvtárosok/könyvtáros tanárok képzésére és továbbképzésére. Ezt a folyamatot tovább erősítette a felsőoktatás bolognai rendszerre történő áttérése, amelynek eredményeként jelenleg tíz felsőoktatási intézményben folyik informatikus könyvtáros alap-, valamint mesterszintű képzés. Ebben a képzésben, a folyóirat által közölt tartalmak hasznosításával több területen is számolhatunk. Egyrészt a szakmai törzsanyagba beépülnek a folyóirat által tárgyalt témakörök; másrészt a differenciált szakmai területek tantárgyi programjai több, az iskolai könyvtárakban hasznosítható szakirányt indítottak, illetve terveznek indítani. Ilyenek például a gyermekkönyvtári, az iskolai könyvtári, valamint az információs műveltség szakirányok. A palettát tovább színesítette, hogy a MAB három egyetemtől (Debreceni Egyetem, Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem) 2008-ban elfogadta a Könyvtárpedagógia-tanár (MA) szak indítási kérelmét. A Könyvtárpedagógia-tanár második tanárszakként történő elfogadása feltétlen előrelépést jelent a korábbi képzési rendszerhez és képzési követelményrendszerhez képest. A szaknak a közelmúltban történő akkreditálása miatt nincsenek még tapasztalataink, hogy ez a képzés milyen mértékben fogja hasznosítani a Könyv és Nevelésben publikált tartalmakat, de indokoltan feltételezhető: a lap tartalmánál fogva mind a megjelent írások használatában, mind pedig az ezen a szakon végzett hallgatók és gyakorló szakemberek fórum-lehetőségeiben fontos szerepet tölt majd be; mindemellett segítségére lehet egy új szakmai közösség létrejöttének is. Ehhez a folyamathoz kapcsolható egy további program megnyílása is: a pedagógusok és a könyvtárosok kötelező továbbképzési rendszere lehetővé teszi a könyvtárpedagógia-tanár szakosok továbbképzését. A szakmai ismeretek elmélyítését és aktualizálását végző akkreditált tanfolyamok a lap további hasznosulását, hasznosítását involválják. Az új mesterszintű szak indítási lehetősége ugyan még számos kérdést felvet,12 de fontos szakmai presztízselemekkel bővíti a korábbi könyvtárostanárok helyzetét.

  

A folyóirat sajátos, mindemellett egyedi tartalmából adódóan – amely az iskolai és ifjúsági, gyermekkönyvtári, olvasáspedagógiai, gyermek és ifjúsági irodalmi, történelmi kérdéseken túl helyet ad olyan, a gyermek- és ifjúsági korosztály olvasási és könyvkultúráját meghatározó egyéb tartalmaknak is, mint például a tankönyvkiadás, a taneszköz-ellátás, valamint a témakörök nemzetközi vonatkozásai, eseményei – nem csupán a felsőoktatásban folyó könyvtárosképzésben, hanem egyéb szakokon is fontos szerepet tölt be. Ezt nem csupán eddigi tapasztalataink bizonyítják, hanem az interneten történő keresés tapasztalatai is. A neten való böngészés eredményeként azt láthatjuk, hogy a Könyv és Nevelésben megjelent írások, tanulmányok kötelező, illetve ajánlott olvasmányként a tantárgyi tematikákban nem csak a könyvtáros képző intézményekben jelennek meg. Sőt, a keresési eredmények, valamint azok elemzése, értékelése azt mutatja, hogy legalább olyan intenzív használat tapasztalható az egyéb szakok esetében, mint a könyvtárosképzésben. A Könyv és Nevelés valamelyik írása, tanulmánya feldolgozásának követelménye – a fentieken túl – leggyakrabban a pedagógusképzésben jelenik meg. A teljesség igénye nélkül: Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kara (Budapest); Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kara (Budapest); Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Kara (Győr); Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Piliscsaba) Eszterházy Károly Főiskola (Eger). A Könyv és Nevelésnek a pedagógusképzésbe történő beépülését bizonyítja az is, hogy nem csupán a főiskolai, egyetemi képzésben jelenik meg a lap, hanem a pedagógusok továbbképzése érdekében szervezett, akkreditált tanfolyamok tematikájában is.

 

Egy szakmai folyóirat funkciójához azonban nem csak az ott megjelenő közlemények hasznosulásának kérdései tartoznak. Legalább ennyire fontos, hogy egyben fórumot jelent szakmai, módszertani és egyéb írások publikálására is, mindazok számára, akik úgy érzik mondandójuk van a szakmai közönség számára. Ebből a szempontból a Könyv és Nevelés pótolhatatlan funkciót tölt be, hiszen főleg az iskolai könyvtárakkal, a gyermek- és ifjúsági irodalommal, a gyermek és ifjúsági korosztály olvasási és könyvkultúrájával, a tankönyvek világával kapcsolatos témákban megjelent írások indokoltan tartanak számot e szakmai közösség érdeklődésére. Hasonló fontosságú a fenti témákhoz kapcsolódó históriai megközelítés is. Az iskolai könyvtárak, az ifjúsági irodalom, az ifjúság és az olvasás, a könyv kérdésének történeti vizsgálódásairól szóló tanulmányok fontos megjelenési fórumát adja a lap, jóllehet ezeknek a témáknak a kutatásában rejlő lehetőségeit még alig fedezték fel a történeti rekonstruálással foglalkozó kutatók. Pedig azok feldolgozása nélkül az iskolatörténeti folyamatok, a neveléstörténet, az egyes intézmények története és más fontos témák aligha mutathatók be hitelesen és pontosan. Ennek az állításnak bizonyításául idézünk egy néhai iskolai könyvtárostól, a Szegedi Királyi Katolikus Tanítóképző tanári könyvtárának őrétől, dr. Mandala Aladártól: „… mert amilyen a könyvtár, olyan lesz az iskola. Amilyen a tanári könyvtár, olyan a testület szelleme.”13

  

A folyóiratnak a felsőfokú képzésben történő beépülését jól mutatják a lap terjesztési, előfizetési adatai is. A terjesztési adatok szerint a Könyv és Nevelés című folyóirat abonálásának mintegy nyolc százalékát felsőoktatási intézmények könyvtárai teszik ki, ami tovább bővül a szerkesztőségi tagok, a protokoll-lista tagjai számára, valamint a külföldre eljuttatott példányokkal.

  

A fent leírt kedvező tapasztalatok és folyamatok mellett azonban szólnunk kell azokról a tényezőkről is, amelyek hátráltatják a szakfolyóiratnak a felsőoktatásban történő eredményesebb hasznosulását. Ezeket – véleményünk és tapasztalataink szerint – külső és belső tényezők egyaránt alakítják. A külső tényezők közül talán legmeghatározóbb, a lehetséges, a lap profiljával megcélzott vásárlók vásárlói, előfizetői potenciálja, pontosabban szólva annak hiánya. Az ország területén működő mintegy háromezer iskolai könyvtárnak alig 8-10 százalékába jut el a folyóirat. Hasonlóan alacsony szintű a hozzáférés a települési és a megyei könyvtárak esetében is, amelyek ugyan jelentős arányban, több mint 30 százalékkal vannak jelen az előfizetők között, ám amennyiben az vizsgáljuk, hogy az összes közkönyvtárban milyen arányban érhetők el a folyóirat számai, már jóval kedvezőtlenebb arányt láthatunk. A települési ellátást biztosító könyvtárak esetében is mindössze 8-10 százalékos az előfizetési arány. Ezeket a kedvezőtlen mutatókat feltétlenül figyelembe kell venni még akkor is, ha az Elektromos Könyv és Nevelés online hozzáférhetőségével árnyalja ezt a képet. Éppen ezért a lap terjesztésének legfontosabb feladata lehet, hogy ebben a körben hatékony marketing tevékenységet folytasson. Mindemellett igen fontos cél a határon túli magyar nyelvű könyvgyűjteményeket őrző és fejlesztő és magyar tannyelvű oktatást folytató intézmények körében történő további népszerűsítés; esetleg – a lehetséges alapítványi támogatások felhasználásával – ellenérték nélküli, vagy részleges térítés melletti terjesztéssel.

 

A folyóirat szakmai színvonalának emelése érdekében fontosnak tartjuk, hogy szélesedjen a lap szerzői gárdája. Ennek alapját jelentheti a pedagógusképző intézmények, valamint az informatikus könyvtáros képzésben résztvevő oktatók bevonásán túl, az ott tanuló diákok, PhD hallgatók megszólítása is. E téren érdemes lenne azokkal az intézményekkel felvenni a kapcsolatot, amelyek részt vesznek a képzésben, hiszen ezeken a helyeken szakdolgozatok, OTDK pályamunkák, disszertációk nagy számban készülnek olyan témákban, amelyek érdekelhetik a szerkesztőséget és potenciális olvasóközönséget.

 

A mai, globalizált világban szinte lehetetlen egy szakmai folyóiratnak úgy prosperálnia, hogy nemzetközi szinten nem méreti meg magát, nem jelenik meg a szakirodalmi adatbázisokban. Éppen ezért fontos lenne elérni, hogy – a hazai adatbázisokon túl – mind a pedagógiai, mind pedig a könyvtártudományi multinacionális szakirodalmi adatbázisok feldolgozzák a lapot. Erre a lapban közzétett idegen nyelvű abstractok lehetőséget nyújtanak.

 

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium 2008-2013-ra szóló könyvtárfejlesztési koncepciója, az úgynevezett Portál program több olyan elemet is tartalmaz, amelyben az olvasóvá nevelés, az olvasási kultúra fejlesztése, a könyvtárhasználat népszerűsítése kiemelt szerepet kap. Ennek a programrészeknek a megvalósításában a Könyv és Nevelés vezető szerepet vállalhatna, amely tovább emelné a folyóirat presztízsét és hasznosságát. Hasonló motivációt jelenthet az iskolai könyvtárak fejlesztésére vonatkozó stratégiai jelentőségű dokumentum14 is, amely OKI Program és Tantervfejlesztési Központja „Az iskolai könyvtár, mint információs forrásközpont” című kutatási projektjének keretében készült, és amelyet Dán Krisztina készített el. Hasznos lenne, ha a Könyv és Nevelés mind szakmai, módszertani, mind pedig az érdekérvényesítés területén vezető szerepet tudna vállalni az igényes program megvalósításában. 

 

 

Jegyzetek

  

1.

 

A több, mint egy évszázaddal ezelőtt megjelent kötet az első magyar nyelvű kísérlet arra, hogy az ifjúsági könyvtárak és az ifjúsági olvasmányok kérdésének nemzetközi szakirodalmából kiindulva, összefoglalja az azokkal kapcsolatos ismereteket, bemutassa a századfordulóig eltelt évszázadok e téren elért eredményeit, és ezeket az ismereteket felhasználva, javaslatokat fogalmazzon meg, módszertani útmutatást adjon a magyarországi ifjúsági könyvtárak és a magyar ifjúság olvasmányaival kapcsolatos kérdésekben. A mű Neményi Imre tollából látott napvilágot, akit Wlassics Gyula kultuszminiszter az iskolai könyvtárak ügyének referensi feladataival bízott meg. Neményi Imre: Ifjúsági könyvtárak és ifjúsági olvasmányok a nevelés szolgálatában. – Bp. : Lampel Róbert (Wodianer F. és fiai) cs. és kir. Udvari Könyvkereskedése, 1902. Az idézet a kötet 314. oldalán található.

2.

 

A teljesség igénye nélkül idézzük itt fel azokat a – főként pedagógiai szakmai körökből és a VKM-ből – kiinduló kezdeményezéseket, fórumokat és dokumentumokat, amelyek a témával foglalkoztak: 1881: Országos tanítói képviseleti közgyűlés, amelynek legfőbb tárgya az iskolai ifjúsági könyvtárak kérdése volt; 1882: VKM rendelet a népiskolai könyvtárakról; 1902: Népiskolai Ifjúsági Könyvtárakat Intéző Bizottság létrehozása, majd a NIKIB könyvjegyzékek megjelenése; 1158/1902. VKM rendelet, szabályzat az iskolai könyvtárak elvi kérdéseiről; 1904. évi 2962. sz. VKM rendelet az iskolai könyvtárakról.

3.

 

A témával kapcsolatos lapok közül az egyik legfontosabb és talán legkevésbé ismert szakmai orgánum volt a Dolinay (másutt Dolinai) Gyula által szerkesztett Iskolai és Népkönyvtár, amely ugyan igen rövid ideig – 1878 szeptembere és 1879 júniusa között – jelent meg, de története, írásai és az ügy iránti elkötelezettsége mindenképpen méltóvá teszi arra, hogy megemlékezzünk róla. A folyóirat, amely az iskolai és a népkönyvtárügy fejlesztésének ügyét felkarolta, 1878 szeptember első napjaiban jelent meg, és az iskolai és népkönyvtárakat terjesztő központi bizottság hivatalos közlönyeként jegyezték. Összesen tíz lapszám került az olvasókhoz, 150 oldalnyi terjedelemben. A kiadványt a Wilckens F. C. és Fia Könyvnyomdája nyomtatta, a szerkesztőség pedig a Koronaherczeg utca 3. szám alatt működött. A lapot Dolinay Gyula szerkesztette és adta ki teljes egészében magánvállalkozásban.

4.

 

1913. évi 21.899. VKM körrendelet: Szemák István: Ifjúsági könyvtárjegyzék a középfokú iskolák számára. Bp. : Révai Irodalmi és Nyomdai Rt., 1912.

5.

 

Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum elődje 1907-ben indította útjára havi lapját, Az Országos Paedagogiai Könyvtár és Tanszer-muzeum Hivatalos Értesitője címet viselő szakmai folyóiratát. Az első szám beköszöntőjében a szerkesztőség sietett leszögezni, hogy az intézmény >>hivatva van a hazai tanügyet szolgálni.<< E cél érdekében vállalja, hogy >>muzeuma, könyvtára és olvasóterme találkozóhelye lesz munkás tanférfiainknak, hogy… tükörképe lesz… a modern kor és paedagogiai tudomány követelte megfelelő fejlődésének, …egyszóval olyannak kell az intézménynek lenni, ahová mindenki bizalommal fordulhasson, de ahonnan senki se távozhassék tanácstalanul.<< Hogy a fentiekben ismertetett >>…céljának és feladatának mennél jobban meg tudjon felelni, … – a külföldi hasonló intézmények lapjának megfelelően – legyen egy olyan hivatalos organuma, amely a hazai tanügyet… szolgálja.<<” Balogh Mihály: Lectori salutem In. Elektronikus Könyv és Nevelés, 1. évf., 1999. 1. sz.

https://www.epa.oszk.hu/01200/01245/00001/Lectori_salutem.htm (a letöltés dátuma: 2008. október 10.)

6.

 

A teljesség igénye nélkül soroljuk fel azokat a folyóiratokat, amelyek megjelenésük alatt jelentős szerepet vállaltak a téma művelésében: Hivatalos Közlöny, Néptanítók Lapja, Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, Uránia, Magyar Tanítóképző.

7.

 

Itt nem lehet feladatunk a teljes releváns szakirodalom felidézése, csupán a legfontosabbakat emeljük ki: 1925-1936 között az Országos Ifjúsági Irodalmi Tanács jegyzékei; 1935, Református Egyház Ifjúsági Könyvtári jegyzéke; 1939, Katolikus Egyház ifjúsági könyvtári jegyzékei; 1941, Horváth Kálmán: Ifjúsági könyvtárjegyzék a polgári iskolák, … számára.

8.

 

Balogh Mihály im.

9.

 

Uott.

10.

 

A folyamat megindulásáról, valamint a gyermek- és ifjúsági korosztály olvasmányszerkezetének átalakítására vonatkozó politikai motivációk és események feldolgozásáról lásd; Sipos Anna Magdolna: Könyvek kivonásával és megsemmisítésével a politika szolgálatában: Könyvindexek 1949-1950. In. Könyvtári Figyelő, 17. (53.) évf., 2007. 4. sz. p.: 684-712.

11.

 

Balogh Mihály: Hogyan tovább Könyv és Nevelés? In. Elektronikus Könyv és Nevelés, 7. évf., 2005. 2. sz.

https://epa.oszk.hu/01200/01245/00026/balogh.htm (A letöltés dátuma: 2008. október 20.)

12.

 

A régi és az új elnevezés közötti ellentmondás, valamint a képzés tartalmának problémái olvashatók a 2008 augusztusában, Debrecenben megtartott „Könyvtári kerekasztal” állásfoglalásában: „A könyvtárhasználóvá, olvasóvá nevelés kiemelt feladatából és a nagy létszámból fakadóan fokozott figyelmet követel az iskolai könyvtárakban foglalkoztatott szakemberek, könyvtáros tanárok képzésének alakulása, jelesen a könyvtár-pedagógia néven bevezetett szak sorsa, különös tekintettel a jelenlegi „könyvtáros-tanár” több jogszabályban is rögzített megnevezés és az új elnevezés közötti ellentmondásokra. Sem szakmai szempontból, sem a képzés szempontjából nem kívánatos helyzet, hogy a jelenlegi szabályozás értelmében az informatikus könyvtáros alapképzési (BA) szakon végzett hallgatók nem tudnak a könyvtár-pedagógiai mester-szintű (MA) képzésre továbbjutni. A kezdeti problémák felismerését és gondos mérlegelését követően igyekezzünk szorgalmazni a gyors változtatásokat. Két-három év tapasztalatai után indítványozzuk a könyvtár-pedagógia első szakként történő oktatását, netán a szak nevének megváltoztatását.” A Debreceni Egyetem Informatikai Kara Könyvtárinformatikai Tanszéke által 2008. augusztus 26-án Debrecenben szervezett „Könyvtári kerekasztal” állásfoglalása In. Könyv, könyvtár, könyvtáros 17. évf., 2008. 12. sz. p.: 11-13.

13.

 

Mandala Aladár, a tanári könyvtár őrének beszámolója a tanári könyvtárról. In. A Szegedi Királyi Katolikus tanítóképző értesítő az 1926/27, tanévről. – p.: 31.

14.

 

Dán Krisztina: Az iskolai könyvtárak fejlesztési stratégiája: Reprezentatív felméréstől a fejlesztési stratégiáig.

http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=konyvtar-Dan-Iskolai (A letöltés dátuma: 2008. október 22.)


 

 

Sonnevend Péter

A Könyv és Nevelés-ről

 

Bevezetés

 

A Könyv és nevelés (továbbiakban: KéN) az országos folyóiratok minden szakmabeli számára fontos köréhez (Magyar Könyvszemle, 3K, Könyvtári Figyelő, TMT) tartozik. Tematikája, tartalmi intenciója – az olvasás és az iskolai könyvtári terület fejlesztése – jól kirajzolódik minden számában. A KéN írásai bármely igényes hazai társadalom- vagy humán tudományi folyóiratban megállnák helyüket, a szövegek mindenkor igényesek, „ápoltak”. Értelmiségi olvasója évente bizonyára tucatnyi maradandó írásra emlékezhet.

 

A következő megjegyzések egy „előszeretettel” publikáló – a kontextusra, a szakmai közbeszédben általa szükségesnek ítélt hangsúlyokra figyelő – könyvtáros észrevételei, aki az utóbbi tíz évben a felsőfokú szakemberképzésben kapott érdemi munkát (tanszékvezetőként illetve szakfelelős, szakirány-felelős vezető oktatóként). Mondandómban a két szerep talán nem válik el…

 

A kaposvári főiskolai könyvtáros képzés hosszabb ideig egyedüli volt a dél-dunántúli régióban. Ebből következett, hogy egyaránt kellett figyelnünk a köz-, a szak- és az iskolai könyvtárak szakember-igényére. Újabban, a BA-képzésre való áttéréssel, illetve a pécsi képző műhely megjelenésével ez a széles elvárás osztódik, más szóval differenciáltabb képzést végzünk. Két szakirányt vállaltunk: egyik az elektronikus és digitálisTószegi Zsuzsanna irányításával –, míg a másik a közkönyvtári (itt e felelősség rám hárul).

 

A kaposvári képzésben az elmúlt évtizedben évente 40-60 fő végzett az összes tagozaton. A hallgatók fele vagy könyvtárosként dolgozott, vagy viszonylag hamar talált szakmai állást. Az utóbbi években az arány romlani látszik. Az új rendszerben, mióta magunk már nem felvételiztet(het)ünk, a belépő hallgatók minősége és motiváltsága sokkal bizonytalanabbá vált.

 

Főiskolai képzésünkben korábban erős iskolai könyvtári stúdium és gyakorlat kapott helyet, elsősorban olyan kitűnő tanáraink révén, mint Komáromi Ildikó és Vörös Klára. Újabban ez érezhetően csökken: megszűnt – talán átmenetileg? – az iskolai könyvtár tantárgy.

 

A KéN széles profilja ugyanakkor számos más stúdium – olvasásszociológia, menedzsment, könyvtárhasználat stb. – számára is fontos tartalmakat kínál.

 

Megjegyzéseimben a helyi (képzési) szükséglet és a folyóirat sajátos tartalma (ezzel kapcsolatos benyomásaim) egymásra vetítve jelentkezik.

 

 

A KéN tartalma és hasznosulása felsőfokú könyvtáros képzésünkben: 10 megállapítás

  

1. A KéN újraindulása óta – Balogh Mihály főszerkesztő kitűnő tíz éves összegzése (2008. 3. sz.?) szerint – 300 szerző 600 közleményét tárta mintegy 4 ezer oldalon olvasói elé. A terjesztett példányok száma (mindössze 600, – ami viszont azonos a többi könyvtári szakfolyóiratéval) meglehetősen kevésnek tűnik, ha a három ezer iskolai könyvtárra gondolunk. Hallatlanul fontos ezért az elektronikus változat, hisz az (először!) kínál nagyobb esélyt szélesebb publikum elérésére.

 

2. Nem igazán tudunk az olvasó közönség tényleges összetételéről. De van – óvatosan szeretnék fogalmazni – talán bizonytalanság a szerkesztők szándékait illetően is. Kiknek készül a KN: igényes érdeklődőknek, könyvtárosoknak, pedagógusoknak, iskolai könyvtárosoknak, az olvasás minden elkötelezett ágensének? Esetleg az iskolaigazgatóknak is? Hisz utóbbiaktól függ – ha nem tévedek – leginkább az iskolai könyvtár léte és milyensége. (Épp ezért szerepeltetésük hiánya – szerintem – szembetűnő.) Én a szerkesztő bizottságba is felkérném egy-egy sikeres iskolai könyvtár intézményvezetőjét.

 

3. Ha a web 2.0 vagy könyvtár 2.0 szemlélete honi köreinkben lábra kap, akkor a differenciált célközönségnek lehetne célzott infót, „drótpostát” küldeni: nézd, számodra itt egy új, érdekes olvasmány. (Nemzetközi kitekintésem egyik alapja jó pár éve, hogy számos ilyen forrásra feliratkoztam, az OCLC-től a washingtoni ILMS – Könyvtári és Múzeumi Intézet – híradójáig és tovább.)

 

4. Meggyőződésem, hogy a magyar kultúra – mint lényegében „befogadó kultúra” – folyamatos megújulása érdemi párbeszédet igényel a nagyvilágéval, főként a releváns európaiéval, – de azon túl is. Így erősíteném a hírek, a kitekintés szerepét, főként az elektronikus változatban. Analógia: a közkönyvtárak terén nem kétséges, hogy számunkra leginkább az angolszász és a skandináv vagy holland ad követendő példát. Talán tájékozatlan vagyok, de az iskolai könyvtárak terén nem látom ezt a „best practise”-t, követendő példát. Pedig az ember szeret átnézni a közel-távoli szomszéd zöld gyepére, s rákérdezni, – hogyan is csinálja, majd eltöprengeni azon, ezt minálunk miként is lehetne ilyenre „locsolni”…

 

5. A KéN-nek számunkra igen erős része az olvasáspedagógia rovat (nem minden publikáció nyeri el tetszésem, de ez így is természetes). Szerintem meghatározó felmérések és eszmélkedések olvashatók itt. Az olvasásszociológia és -pedagógia tantárgy keretében például kiválóan hasznosul Fülöpné Erdő Mária többrészes tanulmánya (Iskolások és szüleik médiahasználatának összefüggései), mely azután könyv formában is megérdemelten látott napvilágot. A szerző írásában optimális arányban vegyül a pedagógus és a társadalomkutató. (És nem érződik egy – talán nem a legjobb kifejezést találtam – „próféta” fölös hevülete.) Bármennyire izgasson mindnyájunkat az olvasás helyzetének és perspektíváinak borússá válása, első teendőnk a megértés lehet. Például annak felfejtése, miért nem sorvasztotta el a televízió az olvasást a skandináv országokban, jóllehet ott minden családtag szobájában áll egy készülék. S nálunk minek a pótléka a tévé előtti nyakló nélküli „borulás” (leborulás, elborulás)?

 

6. Újabban sokat olvashatni a „kötelező irodalom” szükséges paradigma-váltásáról. Megjelenik az Egri csillagok – és más klasszikus művek – „zanzásítása”. (Ugye nem felejtjük, hogy Radnóti Miklós is készített a Don Quijote-ből rövid változatot?) Ha ezen egyszerűen háborgunk – szívünk joga persze –, megint a felületen kaparászunk. Ez az átigazítás is lehet jó vagy rossz minőségű. Az olvasás – mint az élethez nélkülözhetetlen kísérő, segítő, személyiségfejlesztő társ – fel- és elismerése igen bonyolult motivációs rendszer révén nyeri el (vagy nem!) szerepét. Ezer dolgot nem tudunk még a vele született hajlam és a család tényleges hatásáról. Ha gondunk van gyermekeink olvasásával, akkor a szülők, a család nélkül tapodtat sem tehetünk. Tudunk-e eleget pedagógiai és könyvtári mindennapjaink olyan módszereiről, ahol szülő és gyermek egymás mellett kapna ösztönzést (Amerikában nem ritkák az ilyen „olvasó táborok” nyaranta)?

 

7. Hallgatóink számára – tisztelet a kivételnek – alig létezik más, mint ami elérhető a hálón. Nagyon örvendetesnek tartom, hogy a KéN és kiadója újabban a teljes tartalom hálózati közzétételéről gondoskodik (itt a társfolyóiratok lépéskényszerbe kerültek). Sőt, az elektronikus változat kezd többet nyújtani, mint a papíron olvasható. Ez nagyon érdekes fejlődést indít el. (Kicsit elengedve fantáziámat, még azt is el tudom képzelni, hogy a papíron olvasható dolgozat nagyobb tömörségre vállalkozik, míg az elektronikus változat hosszabb és/vagy jobban okadatolt. Néha az a benyomásom, hogy folyóirataink szinte mindent lehoznak, amit a tisztelt szerző írt, pedig a tényleges tartalom esetleg a terjedelem 50-70%-án is kiválóan elmondható lenne. Én is küzdök a pontos-dinamikus fogalmazás kontra „esszéisztikus önmegvalósítás” dilemmájával…)

 

8. Örülünk az olvasásra és iskolai könyvtárakra vonatkozó „régészkedésnek”. Néha egy száz éve megjelent írás részlete többet megvilágít a megtett – esetleg még megteendő – útból, mint nem egy hosszú elemzés. A hallgató – az igényes – ráérezhet a távlatokra. Dömsödy Andrea csak dicsérhető ilyen tevékenységéért. Egy országos szakfelügyeleti összefoglaló műfaja viszont mintha „kilógna” a tényleges folyóirat-tanulmányok sorából. Nem inkább az OPKM honlapjára illene?

 

9. Nyilván egyéni ízlés dolga, de én jobban széthúznám a mai – mintha inkább középre záruló – műfaji hálót. Sok közepes szintű leírás és „általánosítás” helyett több „hétköznapi” reáliáról, másrészt több valódi elméleti kérdésről, megközelítésről olvasnék. Utóbbi körben – egy példa – Halász Lászlótól vagy Vekerdy Tamástól az olvasáslélektan új felfedezéseiről, hipotéziseiről. Vagy olyanról is, mit lehet tenni a hátrányos helyzetű gyerekek szellemi fejlődéséért. Az iskola, az iskolai könyvtár, a gyerekolvasó is ezerszínű. Jobban tűnjék ki ez az írásokból. Csináljunk kontrasztos képet: egy soproni és egy szabolcsi (városi) iskola könyvtára hogy működik, miben hasonló és miben tér el, – végül is mit tesz az olvasáskultúráért?

 

10. Egész hazai szakmai publikációs termésünkből hiányolom a szintetizáló szintet. Rengeteg fontos írás jelenik meg, de legyen valaki – legyen folyóirat? –, aki/amely időnként összegzésre vállalkozik. Megmutatva a kontextust, a részproblémák összefüggéseit, a kínálkozó alternatívákat.

 

Még két záró megjegyzés.

 

Eretnek gondolat, hogy nem tűnik számomra korszerűnek a folyóirat címében megjelenő „nevelés” kifejezés? Azt gondolom ugyanis, e fogalom túl rövidre zárja a problémák és megoldások sorát. Tényleg tudnánk könyvre, olvasásra nevelni? (Akkor nekünk, két bölcsész szülőnek három gyermeke nem mutatna lényegi differenciákat.) Jogos lenne a visszakérdés, tudok-e jobbat?

 

Végül: megközelítésem kimondatlan lényege, hogy a kicsi könyvtári szakma akkor izmosodik, ha minél több szövetségest tud megnyerni ügyének. Nem tartunk ott, hogy az oktatás – kutatás, gazdaság stb. – (bármilyen szintű) irányítói „dörömbölnének” a könyvtár ajtaján, követelve paripát, fegyvert. Így reánk hárul a kapcsolaterősítés: ha a tényleg gyermek- és könyvtárbarát vezetők körében partnert, szövetségest látunk, tegyünk meg mindent e jó példa népszerűsítéséért, s nyerjük meg a konkrét személyt ügyünknek. Mely túlmutat magán, mert jövőt építeni kész. Hallgatóimmal is mindig (jól-rosszul) e nyitottságra törekszünk, s ebben a KéN remek fogódzókat nyújt. Köszönet illeti.


  

 

Szerafinné Szabolcsi Ágnes

A Könyv és Nevelés felhasználása az informatikus könyvtáros képzésben

 

Napjainkban minden tudományterületen szinte az egyik legfontosabb információhordozó a folyóirat, mely nélkül elképzelhetetlen a szakirodalom naprakész követése. A Könyv és Nevelés című folyóiratot az OKI-OPKM Kiadói osztálya az igényes pedagógusok, az iskolai könyvtárosok és a közoktatásban dolgozó szakemberek számára jelentetik meg. A 2008-ban, újraindulása óta tízedik évfolyamába lépett szakmai orgánumot vizsgáljuk meg egy hazai felsőoktatási intézmény informatikus könyvtáros képzése szempontjából. Tesszük ezt azért, hogy a jövő számára megfogalmazhassuk gondolatainkat, véleményünket, elvárásainkat a könyvtáros szakma egyik igen jelentős szakmai kiadványának továbbfejlődése érdekében.

 

  

A hagyományok folytatása

 

A lap újraindulásakor a főszerkesztői beköszöntőben megfogalmazták, hogy vállalják a lap értékállónak bizonyult szakmai hagyományait.1 Küldetésüknek tekintik a szerkesztők, hogy amit a nagy elődök, Dolinai, Ferenczy, Gulyás, hirdettek, gondolataik megelevenedésére ma is törekednek. A könyvet és a nevelést – a szerzőkkel együtt – 21. századi, korszerű tartalmaikkal értelmezik, használják. A könyv mögött mindenfajta információhordozó megtalálható s a könyvtár fogalmát is korszerű értelmezésben használják.2 Megpróbálnak szembe fordulni azokkal az aggasztó jelenségekkel, melyekről számos szakmai cikket olvashatunk a kultúrával foglalkozó egyéb és a könyvtáros szakma meghatározó  lapjaiban: az olvasás válságával, a nyelvi igénytelen kifejezésmóddal, az európai összehasonlításban alacsony szövegértési képességünkkel. Nem csak diagnosztizálni akarják a problémákat, hanem megoldási kísérleteket próbálnak az olvasók elé tárni.3 Vizsgált időszakunkban (1999-2008) összesen 38 szám jelent meg, a következő rovatokban: Könyvtár, Olvasáspedagógia, Olvasáskutatások, felmérések a múltból, Ifjúsági irodalom, Tankönyv és taneszköz, Anno, Oktatástörténet, Neveléstörténet, Tanszer-múzeum, Fiatalok fóruma, időnként Kitekintés és rendszerint Hírek rovat is megjelenik.

 

A lap kiváló szerkesztők és a szakmát művelő szakemberek írásai segítségével formálódott. A főszerkesztő Balogh Mihály, a szerkesztők között megemlíthetjük Adamikné Jászó Annát, Balázs Mihályt, Csík Tibort, Jáki Lászlót, Nagy Attilát, Dán Krisztinát, Fogarassy Miklóst, Mohos Sándort, Éger Veronikát, Nádasi Andrást, Dárdai Ágnest (később Fischerné), Balogh Virág Katalint, Golnhoffer Erzsébetet, Kelemen Elemért, Munkácsy Gyulát. A szerzők között épp úgy megtaláljuk az OPKM munkatársait, a felsőoktatásban dolgozó kollégákat, a szaktanárokat, az iskolai könyvtárosokat, mint a szépírókat és a tudományos kutatókat. Csak néhány  név említésével jelezzük a szerzők sokféle hátterét: Adamikné Jászó Anna, Bartos Éva, Bényei Miklós, Bíró Zoltán, Bobokné Belányi Beáta, Bondor Erika, Dömsödy Andrea, Celler Zsuzsanna, Csík Tibor, Dán Krisztina, Elekes Eduárdné, Eszenyiné Borbély Mária, Fogarassy Miklós, Gellér Ferencné, Goda Beatrix, Goda Éva, Horváth Tibor, Jáki László, Jehoda Imola, Kamarás István, Katsányi Sándor, Kührner Éva, Murányi Péter, Nagy Attila, Pápayné Kemenczey Judit, Sáráné Lukátsy Sarolta, Suppné Tarnay Györgyi, Szabó Sándor, Szerafinné Szabolcs Ágnes, Tóthfalusi István, Vajda Kornél, Varga Domokos – s elnézést kérek a terjedelmi okok miatt kimaradóktól.

 

 

Az informatikus könyvtáros képzés és a Könyv és Nevelés

 

Magyarországon a 2006/07-es tanévtől kezdve a felsőfokú könyvtáros képzés áttért az un. Bologna-rendszerű többciklusú lineáris képzési rendszerre. 2006 szeptemberétől egyszakos formában az informatikus könyvtáros alapszakon, majd 2009 szeptemberétől e végzettségre építve master szinten képzik a könyvtárosokat. Lehetőség van PhD fokozat megszerzésére is és örömmel tapasztaljuk, hogy egyre több szakmabeli szerezte már meg ezt a tudományos fokozatot a budapesti és a debreceni doktori iskolákban. Írásunkban most csak az alapszak képzési szempontjai szerint vizsgálódva megállapíthatjuk, hogy a képzési és kimeneti követelmények alapján elkészített tantervünkben igen sok szaktárgy keretein belül használják, használhatják oktatóink és hallgatóink is a Könyv és Nevelés írásait.

 

Rögtön a sikeres felvételi után az alapozó ismeretek között találjuk a Bevezetés a könyvtári ismeretekbe  c. tárgyat, melyben a hallgató egy átfogó képet kap a hazai könyvtári rendszerről, felügyeletről, jogalkotásról, a könyvtárügy trendjeiről, stb. valamint a könyvtári szaksajtóról. Ekkor nyílik először lehetőségünk arra, hogy bemutassuk a szaklapot. Ezt követően a három féléven keresztül oktatott Bibliográfiai adatfeldolgozás óráin a második félévben, az időszaki kiadványok bibliográfiai leírása során vehetik kézbe a hallgatók az egyes számokat, végezhetik el a formai feltárást. Mivel a lap gyakran bemutat értékes, régi, könyvtártörténeti gyűjteményeket (pl. a pécsi Klimo Püspöki Könyvtárat a 2007. 4. sz.-ban, a Bibliotheca Corviniana a 2008. 2. sz.-ban), könyvtárakat, régi könyvritkaságokat, tankönyveket, így ajánlott irodalom formájában a három féléves Művelődéstörténet, könyvtártörténet c. tantárgy óráira készülve ismét forgathatja a hallgató a Könyv és Nevelés egyes számait. Tovább haladva a tárgyak között elérkezünk a Könyvtártanhoz, melynek óráin többek között foglalkozunk a hátrányos helyzetűek könyvtári ellátásával is, s e témában is kínál számunkra olvasnivalót a lap. (pl. Kovács Mária a romákról a 2005. 3. sz.-ban, Kardos Ferenc a roma gyermekek olvasóvá neveléséről a 2005. 1. sz.-ban.) Az állománygyarapítás tárgyalásakor szívesen olvastunk a tájékoztatásban használt hagyományos eszközökről illetve a digitalizálás segítségével elérhető forrásokról. Ezeket az írásokat az Információforrások c. több féléves tárgy óráin is feldolgozták hallgatóink. (pl. Szabó Sándor: Használjuk-e még? A tájékoztatás hagyományos eszközei. 2006. 4. sz.-ban, a digitalizálásról a 2007. 1. sz.-ban több cikk, pl. Tószegi Zsuzsa). A szaklap legintenzívebb felhasználása természetesen a fő profilnak megfelelő könyvtár-pedagógiai tárgyakban, az Olvasásszociológia-olvasáspedagógia és a Gyermek- és ifjúsági könyvtári munka c. tárgyak keretein belül történik. Az említett órákon nélkülözhetetlennek tartom a Könyv és Nevelés jelenlétét. Oktatóként hasznosítjuk a cikkeket az előadások anyagának összeállításánál is (pl. a biblioterápia  meghatározásáról készített fordítás a 2000. 1. sz.-ban), a hallgatók felkészülnek a szemináriumi kiselőadásra (pl. az iskolai könyvtári munkáról, a szakfelügyeleti vizsgálatok tapasztalatairól, a könyvtárhasználati órákról, a Bod Péter könyvtárhasználati versenyről, a könyvet népszerűsítő akciókról: Nagy Könyv, az olvasmányokról – fantasy, Harry Potter –, a memoriterek szerepe, tankönyvkritika, könyvkiadók bemutatása stb.) Szinte felsorolhatatlan a sok érdekfeszítő téma. Szembesülhetnek a hallgatók azzal is, hogy mit olvasnak, illetve nem olvasnak a korosztályukba tartozó fiatalok. (2001. 1. sz. Simon Piroska publikációja.) Olvasmányuk alapján saját felméréseik eredményeit össze tudják hasonlítani, véleményüket ütköztethetik, miközben hivatkozhatnak a szakirodalom megállapításaira. Nem egy esetben a szakdolgozatok témaválasztásában töltött be a lap  inspiráló szerepet. Azt kell mondanom, hogy mintha a szerkesztők képletesen a szakma karján, az ütőéren tartva kezüket éreznék, hogy mikor miről kell írásokat közölni. Ha épp az Etikai kódex munkálatai zajlottak, akkor arról, ha épp a könyvtárostanárok gondjairól, vagy a Helyesírási szótár érettségin való felhasználása volt aktuális (2006. 3. sz.), akkor erről olvashattunk színvonalas cikkeket. Magam is három gyermekem nevelésében számos oktatási kérdéshez, könyvtáros érdeklődésemhez, egyéni kutatásomhoz (Jáki László, 2006. 1. sz., Szendi Emma, 2004. 3. sz., Goda Beatrix, 2004. 1. sz.), mindennapi oktatói munkámhoz, nem művelt, de érdeklődéssel nyomon követve a magyar szakomhoz kapcsolódva olvastam kivétel nélkül szinte minden számban valami érdekfeszítő írást. Természetesen találok számomra kevésbé érdekes cikkeket is, melyek az informatikus könyvtáros képzés szempontjából és egyéni érdeklődésem miatt most vizsgálatomon kívül esnek. (pl. a fizika tantárgy oktatásában használható taneszközről, de ennek viszont a fizikusok örülnek.) Az új alapképzés harmadik évébe érve választható tárgyainkhoz kapcsolódva (pl. Tudománymetria, Szerzői jog) figyelemre méltó cikkeket találhatunk bibliometria és hivatkozásvizsgálat témájában, melyeket gyakran kérnek  számon a képzőhelyeken, hogy nem tanítunk kellő mélységben. Örömmel fogadtam tehát Csík Tibor és Celler Zsuzsa, valamint Dömsödy Andrea elemzéseit a 2000. 2. sz-ban. Nem beszéltem még a PR és  kommunikáció  (2004. 2. sz., 2008. 1. sz.), a szerzői jog (2004. 3. sz.),a tévézés (2004. 1. sz.), a számítógépezés, az Internet használata, a blogok iskolai könyvtári használatáról (2008. 2. sz.) közölt írásokról. A Menedzsment tantárgy oktatója örülhet, hogy az iskolai könyvtárosok számára az EU-s pályázatokban való részvételről is írnak. Gratulálok a sokszínűséghez!

 

A szerzők között örömmel  fedeztem fel kollégáimat, s így megállapítható az is, hogy  ez a szakmai orgánum  publikálási  lehetőséget is kínál  oktatóink számára. Megtisztelő számunkra nem egyszer a valaha nekünk is kötelező irodalomként megadott szerzők között a Könyv és Nevelés szerzői között megjelenni. Olvashattunk más képzőhely könyvtáros képzéséről, megvédett szakdolgozatokról is. A felvetett témák sorát még hosszan sorolhatnám. Írásom keretei nem teszik lehetővé, hogy hiánytalanul felsoroljam az értékes cikkeket. Válogatásom kizárólag a jelenlegi képzés szempontjainak volt alárendelve. A felsorolt tárgyak hosszú sora jelzi, hogy a képzés számára mennyire fontos a Könyv és Nevelés. Minden elismerésem tehát a szerkesztőségnek, várjuk továbbra is az igényes írásokat.

 

 Nem tettem említést viszont arról, hogy a jelenlegi tanévben még utolsó évesek a hazai gyakorlatban korábban folytatott 8 féléves képzés két szakos, tanár-nem tanár szakos hallgatói. A történelem, a magyar, a matematika, a számítástechnika, az idegen nyelv és az ügyvitelszervező szakos hallgatók pedagógiai, módszertani, irodalomtörténeti, irodalomelméleti, tankönyvkritikai ismeretei bővítése érdekében különösen fontos megismerni, használni rendszeresen a lapot. Hospitálások, tanítási gyakorlatok alkalmával is forgathatják a könyvtár-pedagógiai szakfolyóirat lapjait, melynek elektronikus elérése nagyban megkönnyíti a szükséges információk megszerzését. Összegezve tehát az eddigieket, megítélésem szerint a Könyv és Nevelés c. szakfolyóirat egy korszerű, sokoldalú, igényes, meghatározó könyvtár-pedagógiai periodikum, mely használata nélkül az informatikus könyvtáros képzést el sem tudom képzelni.

 

 

Marketing

 

Balogh Mihály előbbiekben már idézett írásában csokorba gyűjtötte Benke Péter megfogalmazott kérdéseit a lap marketing tevékenységével kapcsolatban. Ezek közül a potenciális olvasókkal foglalkoznék elsősorban. A szűkös anyagiak ellenére komoly megfontolásra ajánlom az informatikus könyvtáros képzés hallgatóinak megcélzását, „becserkészését”. Az ország 12 képzőhelye kaphatna egy ingyenes példányt a lap számaiból, melyeket az oktatók munkaeszközként bemutatnának hallgatóiknak. A lap a képzőhelyek központi könyvtáraiban rendelkezésükre áll ugyan (nálunk 1 példány van előfizetve), a kiadvány elektronikus verzióját is használják, de tapasztalatom szerint a kézbe vehető, lapozható dokumentum nagyobb nyomot hagy a fiatal, számítógéphez szokott hallgatóban. (Talán életkoromból adódik – 50 év –, hogy a hagyományos nyomtatott verzió használatáról se kívánok lemondani, számomra egymás mellett él a kétféle információhordozó)  A  Könyv, Könyvtár, Könyvtárossal hasonló módon ismertetem meg hallgatóimat, s az ingyenes példányokat köszönettel fogadjuk a főszerkesztőtől  második éve. Neves, amerikai adatbázis-szolgáltató kötött szerződést évekkel ezelőtt könyvtárosokat képző intézmények között velünk is  ingyenes, online információ-visszakeresésre csak azért, hogy a hallgatók a szükséges ismeretek elsajátítása után, munkába állva igényeljék a hasonló szolgáltatást munkakörükben. Tekinthetjük ezt egy hosszabb távon megtérülő befektetésnek  s bízom abban, hogy a hallgatók nyomon fogják követni ennek a lelkes szerkesztőségnek az eredményes munkáját. Folytassák tovább azt a megszokott, igényes, szakmai felkészültséggel társult küldetést, melyre a szerzőkkel együtt egy életre vállalkoztak. Munkájukhoz kívánok jó egészséget, kitartást, további elkötelezett szerzőtársakat!

 

 

Jegyzetek 

  

1.

 

Balogh Mihály: Hogyan tovább Könyv és Nevelés? = Könyv és Nevelés. 2005. 7. évf. 2. sz. 6-12. p.

2.

 

Balogh Mihály: Hogyan tovább Könyv és Nevelés? = Könyv és Nevelés. 2005. 7. évf. 2. sz. 6-12. p.

3.

 

Balogh Mihály: Hogyan tovább Könyv és Nevelés? = Könyv és Nevelés. 2005. 7. évf. 2. sz. 6-12. p.


 

 

Tölgyesi József

Emlékidéző és köszöntés a tizedik évfordulón

 

Mindig is kitüntetett alkalom volt az, amikor egy új pedagógiai vagy pedagógiaközeli periodika indult az útjára. A kilencvenes évek elején történt nagy társadalmi átrendeződések közepette a hazai pedagógiai sajtó is „rendszerváltoztatásra” kényszerült. Számos lap csak szellemiségében alakult át, folytatta küldetését (vagy éppenséggel új címmel jelent meg), mások megszűntek, s több pedig az évtized folyamán újként jelent meg a sajtópalettán.

 

Ez utóbbiak egyike volt a Könyv és Nevelés. Nem volt egyedül. Több akkori könyvtári, könyvtárközeli folyóirat mellett megjelenni (bár tudjuk,volt előzménye), nem kis vállalkozásnak számított. (Ugyanez vonatkozik az Iskolakönyvtárosra is, amelyik viszont előzmények nélküli volt, s azóta is cipeli magával a megjelenés nehézségeit.)

 

A kiadó, a szerkesztő, a szerkesztőség egy olyan időszakban (a kilencvenes évek utolsó harmadában) indította útjára a Könyv és Nevelést, amikor a pedagógiai innovációs törekvések jelentős teret kezdtek elfoglalni az iskolai megújulási stratégiákban. Az új profilú folyóirat így olyan közegbe érkezett, amelyben – igaz, elsősorban a könyvtárosok, de általuk a tanító, tanárok és az iskolavezetők révén is –, a könyvtár közvetlen és közvetett oktatási, nevelési, tanulásszervező szerepe felértékelődött. Azaz helyére kerültek olyan pedagógiai protokollok, amelyek integrálni tudták (vagy legalábbis segítették) azt az elvárt, szükséges ökopedagógiai környezetet, ami működésével elvezet(het)ett az innovatív, tanulóbarát iskolaképhez.

 

Önmagában egy pedagógiai folyóirat léte csak kiindulási lehetőség arra, hogy befolyása legyen a nevelési, oktatási folyamatokra. Tényleges hatást egyrészt a tartalmával, másrészt pedig a szakma által történő elfogadottságával képes kifejteni. A Könyv és Nevelés e tíz év alatt mindkettőben az élen járt. Jó szerkesztői lapkoncepcióval, egységes arculattal, jól tagolt, változatos témájú rovatrendjével a tanítók, tanárok mindegyik szakmai rétegének tudott olyat nyújtani, amely nem csak önmaguk ismereteinek gyarapítását szolgálta, hanem ezeket beépíthették munkájukba is. Az elfogadottság mércéjeként tartható számon, hogy a folyóirat igen széles szerzői kört tudott megnyerni, akik közül számosan szinte rendszeresen publikálták írásaikat. Ám ugyanilyen fontosnak tartom az alkalmilag írókat is, mert ez azt jelzi, hogy egy-egy téma, gondolatfüzér megérintette őket, s közlési vágyuk egy magasabb szakmai szint megnyilvánulására utal. Ez a vonzás egyik olyan értéke lett a folyóiratnak, amely kiemelte a néhány szerzős lapok köréből. Az olvasó számos olyan írás szerzőjével kerülhetett (igaz, többnyire virtuális) kapcsolatba, akik új megoldásokkal, ötletekkel,. eljárásokkal gazdagították a pedagógiai praxist.

 

S ha még folytatom az értékek sorolását, mindenképpen meg kell említenem: kitűnő a szerkesztőségnek az a lapkoncepciója, hogy a könyvtár- és olvasáspedagógia mellé felsorakoztatta az ezeket támogató, körülvevő témaköröket. Megjelennek benne az ifjúsági irodalom új remekeit felsorakoztató ismertetések, a civil (könyv)szakmai szervezetekről szóló információk, az oktatástörténeti írások, az iskolai könyvtárak és a könyvtárosok aktuális problémái, a digitális iskola (és könyvtár) új lehetőségei, az új tankönyvek és taneszközök, s néha (talán lehetne többször is:) polémiák, vitacikkek.

 

Jó belelapozni a folyóiratba! Nekem, mint régi olvasójának két tájékozódási pontom van a mindenkori lapszámban: a Tartalom(jegyzék) és a Mustra. Amíg az előbbi közöl, az utóbbi tájékoztat, válogatásra ösztönöz, s kiszélesíti a szerzőkkel, az írásokkal kapcsolatos információkat. Élmény olvasni a személyközeli megnyilvánulásokat, a fontosabb, érdekesebb publikációkkal kapcsolatos szerkesztői reflexiókat, ajánlásokat.

 

Az egy évtizednyi megjelenés alkalom arra, hogy egyrészt visszatekintsünk, másrészt pedig előre, (legalább) egy újabb évtizedre. Ezekben az években új pedagógiai forradalom zajlik a világban, s ebből Magyarország sem maradhat ki. E-tanulás, virtuális világ, élethosszig tartó tanulás, autonóm személyiség, multikulturalitás és még sorolhatnám azokat a kulcsszavakat, amelyek gyakorlata már itt van a jelenben. Nem szabad hagynunk, hogy „a gyorsuló idő” túllépjen akár rajtunk, akár a pedagógián. Együtt kell haladnunk. S ha ezt a jövőben is segíti a Könyv és Nevelés, továbbra is jó barátokra talál az olvasók a pedagógusok között.

 

Mit kívánok az évfordulón? Biztos jövőt, jó szerkesztőbizottságot és szerkesztőket, tartalmas szerzői anyagokat, és ami egy lap számára nem nélkülözhető: olyan olvasókat, akik nem csak lapozzák a folyóiratot, hanem építkeznek is belőle, mert az előbb említett közös út, amelyen haladunk, csak a jövő felé vezethet. A jövő pedig azoké a tanítványainké, akik bizony aligha tudják, hogy mennyi szakmai háttéranyagból építkeznek azok a pedagógusok, akik nem csak fizikailag, hanem szellemi vonatkozásban is kézenfogva vezetik őket. Reménykedjük, hogy közöttük vannak, lesznek azok, akik folytatóivá válnak ennek a szép, nemes, embernevelő hivatásnak.


 

  

Trencsényi László 

A Könyv és Nevelés alkalmazása a felsőoktatásban

 

Annak az iskolaképnek (nevezzük így komolyabban: iskolafunkciónak), melynek korai szakmai eszmélésem óta hívévé, s a fejlesztő szakértői, felsőoktatási feladataim vállalása óta propagátorává, hirdetőjévé, terjesztőjévé, segítőjévé lettem, szóval ennek az iskolaképnek kezdettől fogva centrális eleme volt a „nevelés” és a „könyv”, illetve a kettő szoros egybefonódása.

 

Meglehet mára az egykori ifjúkoromban „modernizációnak” nevezett elképzelések némiképp megkoptak a posztmodern viharokban (én is értem, érteni vélem ezen idők „szavát”), mégis szívesen, szívesebben használom ezen utóbbi fogalmakat, miközben a két, fentebb idézőjel közé tett kifejezés hovatovább archaikussá kopik-nemesedik, rozsdáll, patinásodik.

 

Ki beszél ma nevelésről?

 

Vannak komoly szaktársaim, akik még a szagát is kétségbe vonják, hogy a kompetenciafejlesztés naprakészebben hangzó fogalmával aztán újrateremtsék.

 

S az IKT korában ki emlegeti a könyvet?

 

Ez az írás most mégsem erről szól, hogy a premodern – modern – posztmodern víziókon át a két fogalom relevanciájáról elmélkedjünk. Bár nem tanulság nélküli: akár a könyv akár a nevelés fogalmainak viszonylatában. Ezúttal a felkérés ennél praktikusabb volt: írjak arról, mit kezdhet egy pedagógusképző-felsőoktató a Könyv és Nevelés című folyóirattal, az Országos Pedagógiai Könyvtár nagyhagyományú szaklapjával.

 

Tehát erről fogok írni.

 

De előtte még az emlegetett iskolaképről feltétlenül kell szólnom valamit, néhány fontos hivatkozást szóvá kell tennem, s – stílusosan – meg kell adnom hozzá néhány „könyvészeti adatot” is.

 

Fent emlegetett eszmélésemben bizonyára jelentős szerepe volt annak, amit John Deweytól olvastam. Pontosabban róla, hiszen a szakmai eszmélésnek abban a korszakában – ez a korai hetvenes évek – a fiatal magyar szakolvasó éppen csak kezdhette az (újra)ismerkedést a korszak-meghatározó jeles amerikai pedagógussal-filozófussal.1 Az az iskolaépület-modell, melynek tartalmat-jelképet hordoz minden szárnya és épített tere, máig emlékezetes és figyelemre méltó. Még ábra is készült hozzá. Valóságos építészeti alaprajz. Okulásul napjaink iskolaépítészeinek. Hiszen funkció és térszervezés neveléselméletileg megalapozott egységét fektette papírra John Dewey a XX. század legelején. A „társadalmi élettel kialakítandó kapcsolat” jegyében a tervrajz tanúsága szerint a földszint kellős közepén, centrumában (a műhelyek, az ebédlő és a konyha által közrefogottan) bizony nem más: a könyvtár helyisége helyezkedik el!

 

Teoretikus értelemben innen már csak egy „ugrás” a magyar Vészi Jánosnak művelődéstörténeti fejtegetéseken alapuló „alfa” modellje, melyből a valóságban az „integrált, többcélú közoktatási-közművelődési intézmények”, hivatalos nevükön az általános művelődési központok lettek. Ebben az utópisztikus modellben elvileg és gyakorlatilag is központi helyen a könyvek, az információk tára helyezkedik el.2 Vészi utópiája szerint a helyi társadalom, a communitás – ő ebben nagyon hitt! – vérkeringésének is központjaként. Miért tagadjuk? Voltak, s vannak is e teória jogosságát igazoló, megerősítő, továbbfejlesztő intézmények az „ÁMK-történelemben”.3

 

Később empirikus kutatások nyomán kerültek napvilágra éppenséggel azok a térszervezési hibák az ÁMK-kban, ahol a szépen elképzelt „kettős” funkció (ti. az iskolai és közművelődési) azon bukott meg, hogy az emeleti folyosó hátsó traktusában helyezték el a könyvtárat, az épület „holt terében”.4

 

Az általános Művelődési Központok nyugat-európai mintáit keresvén találtam a 80-as évek derekán Párizsban, a Francia Pedagógiai Kutatóintézetben a CDI-nek (Centre de Documentation et d’Information) nevezett konstrukcióra. J. L. Derouet, a téma elkötelezett kutatója frissen kiadott kötetét nyomta kezembe a találkozásunk örömére, amit „iskolaképemre” ismerve azon az éjjelen kiolvastam, s első dolgom volt, hogy a hazai szaksajtóban bemutassam.5 A CDI-koncepciót azért kedveltem meg, mert számol a nem-könyves információhordozókkal is, de azokat integrálja a hagyományos, bensőséges könyvtári világához.6

 

És hát kedvelem azért is, mert a maga módján közvetlen folytatása a jeles Celestin Freinet iskolaképének is, hiszen a Freinet-iskolákban minden tanulási folyamat kiindulópontja – a szó fizikai értelmében is – az a tudástár, melynek alapján egyéni tanulási terveik szerint haladnak a tanulók. (Amikor a 80-as évek elején az „ős-Freinet”-iskolában járhattam, a „havasok és riviéra” közt elhelyezkedő különleges dombtetőn, a híres Vence fölött, akkor bizony azt láthattam, hogy a könyv-kötetek mellett az elektronikus információhordozók is ott sorakoztak az osztálytermek közepén elhelyezkedő nyitott polcsoron.) Hogy még nyomda is volt minden tanterem sarkában, nos ez a Freinet-módszer különös találmánya, a gyerekek nemcsak olvasói a forrásoknak, hanem szerzői is. (Azóta nyilván számítógépek sorakoznak a tanulóasztalokon itt is.)7

 

Egy szó, mint száz, hát hogyne propagálnám – propagálom is – fentiek jegyében, pedagógusjelölt hallgatóimnak, azt a folyóiratot, mely a két mégsem kopott kifejezésnek, a könyvnek és nevelésnek egységét hirdeti már a nevében is.

 

Az csak természetes, hogy a pedagógiaórák kezdetén, amikor a szakfolyóiratok valóságos – úgymond: kézzelfogható – bemutatására kerül sor, kezemben ott az ízléses kivitelű Könyv és Nevelés is. (Egyébként a félév végére – minden esetben – a hallgatóknak egyszerű címjegyzéket kell készíteniük megadott témára, s a felhasználandó-felhasználható folyóiratok közt ott a szóban forgó lap is.)

 

De engedje meg a kedves olvasó, hogy mégsem mindezért ajánljam használatra a Könyv és Nevelést, holott akár ez is elegendő ok lenne.

 

Pályakezdésem – a hetvenes évek – egybeesett a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom felnőtté válásával.8 Már nem „gályapadból laboratórium” volt, mint első fénykorában, az 50-es években, ahol a gyermekirodalomba „száműzött” klasszikusok alapozták meg a gyermekirodalmat, mint írói szakmát. A „reform” – nevezzük így – sajátos levegőjében, éppenséggel a kívánatos pedagógiai reformok támogató segédcsapataként, de saját szabadságvágya érvényesítésére is szót kért a nyilvánosságban a minőségi magyar gyermekirodalom.9 Jó művek születtek, s megtermett az elmélet s a kritika igénye is. No, azt azért nem, vélték az irodalompolitikusok, meg a „tanügyi bácsik”, hogy is nézne ki...10 Teoretikusan haladhatott gondolataiban előre az írószövetség jeles Gyermekirodalmi szakosztálya, tarthatott remek előadást a Bajza utcai szellemi melegedőben – vagy az ifjúsági mozgalom(!) szervezte szekszárdi tanácskozásokon Lengyel Balázs, Hárs László, Petrolay Margit, Varga Domokos vagy éppen Hermann Alíz, Szabadi Ilona és mások – a szavak elszálltak. Küzdhetett egy korszerű gyermekirodalom-elmélet és – kritika létjogosultságáért a gyermekirodalom akkori legjava, erre nem nyílott akkoriban lehetőség.11

 

Vagy mégis. Csulák Mihály kollégánk főállású munkatársa, szerkesztője volt a lapnak. Csulák néhány nem irodalomtörténeti jelentőségű, de egyáltalán nem szégyellni való ifjúsági regénnyel „tagja” volt ennek a klubnak, egyszer csak fontos megbízást kapott (alighanem harcolt ki). A hetvenes évek elejét írtuk.

 

Mi volt a feladat? Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum szakfolyóirata számonként egy teljes ívnyi terjedelmet kapott gyermekkönyv-kritikára. Egy ív abban az időben óriási terjedelem volt!

 

S megindult a rovat a Könyv és Nevelésben. Aki gyermekirodalom-történetet ír, az nem kerülheti meg ezen orgánumot, hosszú éveken át – a lap fenntartói kríziséig – szolgálta a Könyv és Nevelés a gyermekirodalmat, ennek korszerű elméletét és kritikáját.

 

Ez a szolgálat fontos hagyomány, örömmel látom, hogy a szerkesztői koncepciók változása során azért tartósan fennmaradó vállalkozás (akkor is, ha mára valamivel jobb a helyzete ennek a fontos, interdiszciplináris szakmának, hiszen van Csodaceruza, s olykor a „felnőttek” lapjai is megnyílnak a témakör előtt, ebben a kecskeméti Forrás máig élenjár).

 

Akárhogy is ebben az esetben a Könyv és Nevelés immár nem „csupán” a pedagógusképzés szakfolyóirata, hanem nélkülözhetetlen a Bölcsészkaron a korszerű irodalmárképzésben is. Nevezzük Irodalomtörténetnek, nevezzük Alkalmazott irodalomelméletnek, akár Szövegtannak a kurzust – a lap közleményei megkerülhetetlenek!

 

Szeretem tehát a Könyv és Nevelést.

 

Hadd tegyem hozzá, már csak azért is, mert – egyebek között, mások mellett – segítette egy pályakezdő pedagógiai szerző eszmélkedését. Ez én voltam. 1974-ben Birkák vagy gyerekek című jegyzetemet, később, 1975-ben Kell a tigris! című, a kaland szerepét kereső írásaimat, majd recenziókat, kritikákat közölt a folyóirat tőlem is. Igazán előkelő társaságban. Jólesett, hogy befogadott a szerzők, a diskurzust folytatók közé.

 

Hallgatóimnak, akik (az akceleráció, meg sok minden folytán) messze érettebbek, mint én voltam akkor, mindig szívesen ajánlom: vállalják olvasmányélményeik igényes, tájékozott reflexióját, s szívesen segítem azokat nyilvánossághoz, ha fontosak, érdekesek. A gyermekirodalomról, az olvasáskultúráról, pedagógiai forrásközpontokról szólván éppen a Könyv és Nevelésnek.

 

Biztosan jó szívvel fogadja a főszerkesztő.

 

 

Jegyzetek  

   

1.

 

Vö. Vág Ottó: Reformelméletek és reformmozgalmak a pedagógiában. Tankönyvkiadó, Budapest, 1985. 79-82. o.

2.

 

Vészi János: Alfa születik. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978.

3.

 

Vö. Jeney Lajos (szerk.): ÁMK Ki kicsoda? Általános Művelődési Központok Országos Egyesülete, Budapest, 2007.

4.

 

Ld. erről: Eszik Zoltán – Fóti Péter – Pőcze Gábor – Somorjai Ildikó – Trencsényi László: Intézmény a rendszerváltás sodrában (a magyarországi általános művelődési központok) Közoktatási Kutatások Titkársága, Budapest, 1990., ill. Somorjai Ildikó: Egy kísérlet problémái. Országos Széchenyi Könyvtár, Könyvtártudományi és Módszertani Központ, Budapest, 1986.

5.

 

Trencsényi László: CDI. Magyar Pedagógia. 1988/2, ill. uő. Analógiák nyomában. Neveléselmélet és Iskolakutatás. 1988/4.

6.

 

Hogy újabb irodalmát immár a netről idézzem fel: Quel CDI coulez-vous? Vagyis: Milyen CDI-t akartok?

http://ecoledeslettres.fr/pdf/Quel%20cdi.pdf

7.

 

Freinet, Celestin: A Modern Iskola technikája. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982.

8.

 

Írtam én erről a váratlan-várt virágzásról másutt bővebben is. Vö. A már nem és a még nem között. A gyermekekhez forduló költészet felvirágzása a késői Kádár-korban. In: Trencsényi László (szerk.): Jorgosz közlegény jelentései a 38. kilométerről. Új Helikon Bt, Budapest, 2008., ill. más összefüggésben: Hommage a Miss Hill, avagy mit olvasnak a gyermekkönyvtárosok. In: Ifjúsági Szemle, 2004. 2. sz.

9.

 

Akárki bármit is mond, bőséges tárgyi bizonyíték erre például, hogy Janikovszky Éva – Réber László világhírűvé vált sorozatai pedagógiai lapok hátoldalán jelentek meg először – hirdetvén egy új, modern gyerekképet s a hozzátartozó új (gyerekközpontú) nevelési mintát.

10.

 

Ugyan ki emlékezett már arra, hogy közvetlenül Nagy László mellett a gyermekirodalom jó nevű szakírója, Nádai Pál is ott sürgölődött a XX. századelőn a híres nevezetes (valóban világelső) Gyermektanulmányi Társaságban, hogy a pedagógiai reform mindig is épített a valódi – nem didaktikus – gyermekirodalomra? Karinthy Frigyes Tanár úr kérem-je gyúanyag volt az iskolai reformok számára, mint ahogy Balázs Béla meséi is sokat tettek egy jobb iskola, jobb óvoda szolgálatában.

11.

 

Vö. Trencsényi László: A nemlétező kritika kritikája. Könyv és Nevelés. 1978. 3. sz.


 

  

Vajda Kornél

A Könyv és Nevelésről

  

A Könyv és Nevelés (a továbbiakban népszerű nevén: KÉN) azon ritka folyóiratok közé tartozik, amelyeknek címe meglepően jól tükrözi tartalmát, profilját, célkitűzéseit, szerkesztési elveit. Persze a címben szereplő két fogalmat tágan szükséges értelmezni: a Könyv (itt) magába foglalja a könyvet, folyóiratot, elektronikus kiadványokat, a könyvtárat és médiatárat is, a Nevelés pedig (ugyancsak itt) a pedagógia egészterületére vonatkoztatható. Vagyis a KÉN a tágan értelmezett könyv és nevelés egymást metsző köreinek közös körszeletére koncentrál. Ez a köztesség szólhatna ellene is, hisz mind a könyvnek, könyvtáraknak (stb.), mind a nevelésnek (pedagógiának) megvannak a maguk folyóiratai, minek hát a metszésponton kialakítani, kiadni még egyet. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a KÉN ereje épp ebben a köztességben van. (Igen jellemző, hogy amikor a folyóirat megszűnt, illetve hosszú évekre szünetelt, hatalmas nyomás nehezedett az egyik könyvtári szakfolyóiratra (a Könyvtáros címűre), olyannyira, hogy az kénytelen volt külön rovatot szentelni a témában megjelenő cikkeknek (a rovat címe természetesen Könyv és Nevelés volt).

 

Érthető ez a KÉN iránt megnyilvánuló igény. Hiszen a pedagógiának a könyv (itt is tág értelemben) egészen speciális, mással aligha pótolható eszköze és terrénuma, az iskola pedig nem lehet el könyvtár nélkül. Ugyanakkor a könyvtárosi szakma egyik igen sokakat vonzó és foglalkoztató ága az iskolai könyvtárosság, a könyvtáros-tanárság. Így hát mind a két oldalról anyagok, problémák, információk (stb.) sokasága gyűlik fel, amelyeket pertraktálni, amelyekről tájékoztatni, amelyeket „kihordani” felettébb szükséges. És éppen ezt teszi a KÉN. Tárgyal, mind nagyobb, tudományos igényű (és színvonalú) tanulmányokban, mind a gyakorlat ezer kérdését felvető, a speciális szakmai problémákat életesen láttató cikkekben, mind a hazai és külföldi szakirodalom szemlézésében, mind a fontos – témába vágó – könyvek ismertetésében, mind a szűkebben vett szakmát (az iskolai könyvtárosokat, a könyvtárostanárokat) érintő mindenféle kérdés tárgyalásában, vitatémák felvetésében, jogszabályok, tanügyi és könyvtárügyi fontos rendelkezések, szabályozások ismertetésében stb.

 

Tény, hogy a KéN-t éppen azok olvassák, dolgozzák fel a maguk számára, akikhez szól, és akiknek túl sok és sokszor erősen redundáns lenne egy-egy (vagy több) pedagógiai vagy könyvtári szakfolyóirat áttanulmányozása. (Ha viszont ezekben – alkalmanként – olyan igen fontos cikk vagy egyéb írás jelenik meg, amelyre a KÉN törzsolvasóinak is oda kell figyelnie, akkor a lap ezt vagy jelzi, vagy ismertetést ad róla.) Bizonyos hát, hogy az az iskolai könyvtáros vagy könyvtárostanár, aki a KÉNT rendszeresen olvassa, „képben lesz” és marad saját szakterületén, az viszont, aki a KéN-t elkerülve pedagógiai és/vagy könyvtári szakfolyóiratokban búvárkodik, nemcsak fölösen megterheli magát szakjába nem vagy alig-alig vágó problematikával, de épp a legfontosabb, számára legfontosabb információk egy igen jelentős részétől el is esik.

 

E sorok szerzője megkísérelte a nagy nyugati országok egy részének a sajtóját olyan szempontból áttekinteni, hogy van-e bennük, náluk a KéN-hez hasonló jellegű folyóirat. Úgy találta, hogy mind angol, mind német, de kivált francia nyelvterületen több hasonló célkitűzésű, sokszor a megfogalmazott elvek és a szerkesztésmód tekintetében is fundamentális hasonlóságot felmutató folyóirat található. Az említett körszeletre való koncentrálás tehát – úgy tűnik – általában vett és létező igény, amelynek kielégítésére a fejlett országok szinte mindegyike komolyan törekszik.

 

Igen fontos kiemelni, hogy a KÉN nemcsak nyomtatott folyóiratként létezik. Bizonyos, általában még az adott területen érdekeltek körénél is szűkebb, vagy épp elmélyültebb, kutatói, szaktudományos igénnyel élők körére számító írásokat csak elektronikus formában közvetít, bizonyos cikkek esetében pedig csak a dokumentáció aprólékosabb részleteit, dokumentációját, apparátusát bízza erre. Természetesen a nyomtatott forma gondosan jelzi, mi található meg elektronikusan.

 

A KéN-t élő, ma is (sőt ma méginkább) élő igény hozta létre és tartja életben. Szerepét és fontosságát nehéz lenne túlbecsülni. Ennek egyik sokadrangú jele az is, hogy a társfolyóiratok (mind a pedagógiaiak, mind a könyvtáriak) dokumentálhatóan nagyra becsülik laptársukat, annak írásaira gyakran reflektálnak, szerkesztőitől cikkeket kérnek, szerkesztőinek saját merítésű köreiből cikkeket ajánlanak.

         

 

 

Tartalomjegyzék  |  Fel  ]