Egy gazdag embernek volt egy intézője.
Bevádolták nála, hogy eltékozolja vagyonát.
Magához hívatta tehát és így szólt
hozzá: “Mit hallok rólad? Adj számot a vagyonkezelésről!
Nem maradhatsz tovább intézőm." Az intéző
így gondolkodott: mitévő legyek? Uram elveszi tőlem
az intézőséget. Kapálni nem tudok, koldulni
szégellek. Tudom már, mit tegyek, hogy befogadjanak házukba
az emberek, mikor elmozdít az intézőségből.
- Egyenként magához hívatta ura minden adósát.
Az elsőtől megkérdezte: “Mennyivel tartozol uramnak?"
“Száz korsó olajjal", felelte az.. “Vedd elő adósleveledet",
mondta neki, “ülj le hamar és írj ötvenet."...
Az úr megdicsérte a hűtlen intézőt, mert
okosan cselekedett. Bizony a világ fiai okosabbak a maguk nemében
a világosság fiainál. Én is mondom nektek:
szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy
amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékba.
(Lk 16,1-9)
Amennyire nehéz első hallásra
megérteni ezt az evangéliumi szakaszt, annyira mély
és jellegzetesen krisztusi a tanítása. Azt mondta
rá valaki, hogy a legkeresztényibb Jézus összes
hasonlatai közül. Először úgy tűnik,
mintha csupán alamizsnálkodásról lenne benne
szó: valójában azonban keresztény létünk
egyik kardinális kérdéséről, a keresztény
ember és a vagyon viszonyáról tanít itt az
Üdvözítő.
Az első igazság, amelyről
itt szó van, azt mondja, hogy ezen a földön semmi sem
a miénk. Csak intézői, sáfárai vagyunk
a mennyei Atyának: amink van, azért kaptuk, hogy helyesen
használjuk fel, mert egyszer el kell számolnunk róla.
A mi uralmunk az anyagi világ fölött tehát igen
korlátozott, szigorú törvények szabályozzák,
amelyeket nem lehet büntetlenül átlépni. Ma már
egyre inkább előtérbe kerül a keresztény
teológusok között is az a felfogás - egyébként
Aquinói Tamás és sok egyházatya felfogása
-, hogy a vagyon, a tulajdon csupán a megromlott emberi természet
szükségessége; csakis olyan jog, amely a megromlott
emberi természetből fakad. Egyetlen igazolása céljában
rejlik: hogy biztosítsa minden ember számára azokat
a szükséges anyagi alapokat, amelyek nélkül semmiféle
magasabbrendű erkölcsi vagy szellemi élet nem képzelhető
el. A szenttamási elv éles ellentétben áll
a római jog pogány felfogásával, amely korlátlan
hatalmat hirdet az anyagi javak fölött. Mi keresztények
alapvetően semmit sem tekintünk tulajdonunknak és ezért
a legmesszebbmenően elfogadjuk és megértjük azokat
a korlátozásokat, amelyek a tulajdon, a javak helyesebb felhasználására
irányulnak. Mi keresztények valljuk és hirdetjük,
hogy a földi javak felhasználásának megvannak
a maga isteni törvényei - és ez a törvény
semmiképp se merül ki egyszerű alamizsnálkodásban;
nem lehet egy koldus számára odadobott fillérekkel
megváltani a lelkiismeret nyugalmát.
Az Úristen tervei szerint a vagyonnak
az a szerepe, hogy biztosítsa az embernek az emberhez méltó
élet lehetőségeit: az emberi személy szabadságát
és függetlenségét, a javaknak azt a minimális
mennyiségét, amely nélkül egyszerűen nem
is létezik moralitás.
Természetesen ez a szabadság nem
a korlátlan szabadosság. Mi nem fogadjuk el a dzsungel törvényét
ideálnak, ahol csak a nagy fák jutnak levegőhöz
és napfényhez; az aljnövényzetnek pedig nincs
más szerepe, mint hogy vegetáljon a mélyben és
saját pusztulásával trágyázza meg a
földet. Ugyanakkor a termeszek életéért sem lelkesedünk.
Az ember számára emberi megoldást kell keresni - vagy
inkább isteni megoldást, mely valahol a kettő között
rejlik...
És ezt a megoldást megtaláljuk
ennek a példabeszédnek a legbensőbb értelmében.
A földi értékek, a vagyon, a pénz, az arany nem
cél, hanem csupán eszköz a keresztény ember szemében,
és mint ilyenhez nem szabad ragaszkodnunk hozzá. Nem szabad
ragaszkodni és gyűjteni az önmagában amúgy
is értéktelen aranyat: emlékezzünk csak vissza
a légiriadók pinceéletére - mit sem lehetett
kezdeni az arannyal, egy-egy jó karéj kenyér legalább
egy napra csillapította az éhséget.
Azzal a “számadással", a nagy háborúval,
amelyet az Úristen Európára küldött, talán
éppen az volt a célja, hogy megmutassa a mammon hamisságát.
Hamis isten az arany: imádóit hazugságra, csalásra,
háborúra viszi; haraggal, irígységgel, gyűlölettel
tölti be az emberszíveket; rablás, gyilkosság
és lopás az ő kultusza. Az igaz Istennek nem hozott
annyi áldozatot az emberiség, mint a vagyon-istennek, a mammonnak;
ez az emberiség legnagyobb kerítője, és az
áldás, amit kioszt: háború, éhínség,
szegénység és nyomorúság. Egyik kezével
jólétet és békét kínál,
a másikban azonban ott szorongatja öldöklő fegyvereit.
Az igaz Isten nem az arany és nem a vagyon
istene, hanem a szegényeké és a nyomorultaké.
Jézus Krisztus a szegények megváltója volt,
mert azt tanította, hogy az anyagi javaknál sokkal fontosabbak
a lelki javak: a szegény is lehet kapzsi, ha két kézel
kap a vagyon után és a gazdag is lehet lélekben szegény,
ha nem ragaszkodik ahhoz, amit birtokol. Krisztus azt tanította,
hogy az első az Isten Országa, és minden más
csak ezután következik. Az ember problémája a
lélek problémája - és hamis istent imádnak
azok, akik a mammontól, az anyagi javaktól várják
az emberiség boldogulását.
Jézus Krisztus a szegények istene...
azoké, akik elfogadják e példabeszéd tanítását
és le tudnak mondani a földi értékekről
az örök értékek javára.
(Elmélkedések, 1949-1951)