Hétfő este van, tizenegy óra,
és én nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Esetleg mindkettőt
egyszerre.
Nevetésre késztet ez a mai nap,
amikor is öt televíziós interjút adtam: egyet
reggeli előtt, egyet az ambuláns klinika előtt az
esőben és hármat a kórház tanácstermében.
A legjobb az volt, amikor az egyik riporter megkérdezte, mi a véleményem
arról, hogy Tatcher asszony, az egykori brit miniszterelnök
együtt teázott régi jó barátjával,
Pinochet generálissal. Pár pillanatnyi gondolkodás
után azt válaszoltam: akár hiszi Tatcher asszony,
hogy háromezer ember halt meg Chilében, akár nem,
mindenképpen korrupt, mire a kórház sajtótitkára
sietett pontosítani a Mirror számára, hogy ez az én
magánvéleményem, nem a kórházi vezetőségé.
Ó, Uram, hogy félünk attól, hogy elhibázzuk,
amit mondunk!
Időben értem haza ahhoz, hogy az
esti Híradót megnézzem, és elkeserített,
ahogy Malcolm Rifkind, az akkori konzervatív kormány hajdani
külügyi titkára a témát kerülgetve
a Pinochet tábornokhoz kapcsolódó “állítólagos"
gyilkosságokról beszél. Persze nem kizárt,
hogy a jó tábornoknak fogalma sem volt arról, amit
a beosztottai elkövettek. A magam részéről azonban
kételkedem ebben. Azoknak a családoknak, akik Pinochet uralma
alatt elveszítettek valakit, a generális letartóztatása
szimbolikus jelentőségű, s szerintem ez az igazán
fontos. Két (vagy három?) ezer nőt, férfit,
gyereket tartóztattak le, és ezek az emberek soha többé
nem kerültek elő. Egyeseket szögesdróttal hátrakötött
kézzel helikopterről dobtak a tengerbe. Másokat tarkólövéssel
temettek tömegsírba, háromszáz embert egy gödörbe.
Ezek az emberek rég halottak, semmi nem hozhatja vissza őket,
de a családjaik tagjai nagyonis élnek. Ha minden családra
öt személyt számolunk, 10 000 férfi és
nő gyászol, és a sebek nem gyógyulhatnak be.
Igazán még gyászolni sem lehet, ha nem tudod, hogy
él-e vagy meghalt az, akit szeretsz. Chilében mindenki hallott
a Clolnia de la Dignidadról, erről a titkos táborról
Chile déli részén, ahol egyes foglyokat őriztek.
Minden anya utolsó szalmaszálként kapaszkodik a reménybe,
hogy a fia vagy lánya - ha csontig soványodva is, de - életben
van. “Állítólagos" atrocitásokról beszélni
annyi, mint tovább kínozni egy népet, amely már
így is eleget szenvedett. A chileiek szerint Pinochetnek még
akkor is ismernie kell valakit, aki tudja, hol vannak az eltűntek,
ha ő maga nem tudja.
Sir Malcolm hangsúlyozta, hogy Chile ma
demkratikus ország. Ezt csaknem mindenki tudja, de az, hogy most
béke van, még nem enyhíti tíz-, húsz-
vagy harmincezrek szenvedését. Nem vigasztalja meg annak
a William Beausire-nek, annak az anglo-chilei férfinak a családját
sem, akit 1975-ben elhurcoltak Buenos Airesből, s egyesek szerint
titokban Pinochet magánbörtönébe szállítottak.
Amikor engem letartóztattak, William húga, Mary Ann volt
a társa Andres Allendének, a Chilei Jobboldali Forradalmi
Mozgalom egyik tagjának. Mary Ann teste eleven seb volt: tudom,
mert megfogtam a karját, amelyről a biztonsági erők
fegyvereinek golyója szaggatta le a bőrt. Mikor Nelson Gutirez
lábából kivettem a golyót, ő segített
fertőtleníteni az eszközöket. Ezek mind élő,
hús-vér emberek. Az a tény, hogy latin-amerikaiak
és akcentussal beszélik az angolt, még nem teszi őket
kevésbé emberivé, jelentéktelenebbé,
mint amilyenek mi vagyunk. Ők is ugyanúgy szenvednek, sírnak,
mint mi, s haragjukban bosszúért kiáltanak. Nem a
mi dolgunk bosszút állni helyettük, de mint az emberi
jogokat tisztelő és bevallottan keresztény ország
polgárai, nem mellőzhetjük az igazság elmondását.
Az a véleményem, hogy pinochetnek bíróság
elé kell állnia, és ha bűnösnek találják,
börtönben kell leélnie hátralevő éveit.
Igaz, hogy beteg és minden bizonnyal gyenge is: de milyenek voltak
azok az öregek, terhes nők, gyermekek, akiket megkínzott
és megölt a chilei diktatúra gépezete? Nem kívánom
Pinochet tábornok megkínzását vagy kivégzését,
de álljon bíróság elé azért,
amit elkövetett. Tatcher asszony talán meglátogatja
őt a börtönben egy doboz csokoládéval.
Vallasek Júlia fordítása
A szerző angol állampolgár.
Chilei munkássága idején letartóztatták
ée megkínozták, amiért orvosi ellátásban
részesítette a Pinochet-rezsim ellenzőinek egyik sebesültjét.
Ma a pszichoszociális onkológia szakértője
egy plimouthi kórházban és számos könyv
szerzője.