Nem vállalkozhatom arra, hogy a cím
ígérete szerint átfogó képet nyújtsak
az erdélyi szociálismunkás-képzésről
vagy az itt dolgozó szociális munkások tapasztalatairól,
mivel nincs rálátásom minderre és kompetensnek
sem érzem magam a helyzetelemzéshez. Mivel azonban itt tanultam
és a Bethánia gyógyterápiás napközi
otthon családgondozó szociális munkásaként
itt dolgozom, s minthogy gyakorlatvezetőként kapcsolatom
van a képzéssel is, úgy gondolom, tapasztalataim tükrözhetnek
egy részt abból, mit jelent itt és most szociális
munkásnak lenni. A címet tehát így módosítanám:
Egy szociális munkás tapasztalatai
Erdélyben.
A képzés
A szociális munkások utolsó
generációja 1964-ben végzett, a szocializmus idején.
További képzésre “nem volt szükség", mert
a szoicális problémák, az akkori vezetés véleménye
szerint megoldottnak számítottak. 26 éves szünet
után, 1990-ben indult újra a képzés egyszerre
több állami, egyházi és magánegyetemen.
A kolozsvári Babeš-Bolyai Egyetemen ‘90 óta évente
végez egy-egy 50-es létszámú évfolyam,
s ezen belül egy 7-10 fős magyar csoport is.
A képzés négy évig
tart, és elméleti oktatsból, szemináriumi megbeszélésekből
és szakmai gyakorlatból áll. A diákok nagyrésze
a gyakorlatot “NGO intézményeknél" (civil szervezeteknél),
alapítványoknál végzi, mivel ezeken a helyeken
már képzett szociális munkások is dolgoznak,
ellentétben az állami iskolák, kórházak
döntő többségével. Egy-két vállalkozó
kedvű diák próbál “behatolni" ezekre a területekre
is - akár csak egy felmérés idejére is -, de
próbálkozásaik tönbbnyire elszórtak, elszigeteltek
maradnak, nem mindig találnak támogatásra az illető
intézmény részéről, s így nem
nőhet ki belőlük egy rendszeres, szervezett szakmai
gyakorlat lehetősége. A diákok (és különösen
a magyarok) részére azért is hátrányos
ez az állapot, mivel emiatt nagyon lecsökken azoknak a
helyeknek a száma, ahol gyakorlatozni lehet, s ezért többségük
a diákévek alatt csak megfigyelőként van jelen
egy-egy intézménynél. A megfigyelő státus
viszont nem implikálja, nem “hozza eléggé helyzetbe"
a diákot, ismeretei nem épülhetnek bele a szakma megtapasztalásába,
s így elszigeteltek, felhasználhatatlanok maradnak, a diák
túl elméletinek, önmagáért valónak
érzi őket.
Elhelyezkedési lehetőség
A végzős diákok többnyire
azzal a hittel hagyják el az egyetemet, hogy ebben az országban
rengeteg a szociális gond, nagy szükség van tehát
a szociális munkásokra. Azzal a tudattal indulnak a frissen
végzettek, hogy sokféle feladat és kihívás
vár majd rájuk, végre lesz lehetőségük
konkrétan, gyakorlatilag is tenni valamit. Aztán elkezdődik
a munkahely-keresés, amely aztán alaposan megnyirbálja
ezeket a reményeket. Mert a legtöbb intézményben
nem értik pontosan, mi is a szociális munka, s ezért
ezt mondják: “orvosra, pszichológusra, pedagógusokra
szükség van, de mire jó egy szociális munkás?"
Többnyire azt is értésére adják a kezdőnek,
hogy a helye mindenképpen egy klasszissal az orvosé, pszichológusé,
pedagógusé alatt van, kevésbé fontos, s mivel
“csak munkás", valószínűleg kevésbé
képzett is. Ilyen esetben - ha mégis alkalmazzák -
legfennebb statisztikákat és beszámolókat készít
majd, s lassan irodai alkalmazott lesz belőle.
A szociális munka szakot végzettek
nagy százaléka rövidebb-hosszabb keresgélés
után mégiscsak a szakmájában helyezkedik el.
Az erdélyi nagyvárosokban általában meg kell
küzdeni az állásokért, vannak viszont kisvárosok,
falvak, ahová hazavárnák a végzetteket. A munkakezdés
első nagy feladata azonban majdnem mindenütt az önmeghatározás,
a saját feladat- és kompetencia-terület kijelölése
lesz. Az a kérdés, hogy “ki a szociális munkás"?,
“mire jó a szociális munka?" - kikerülhetetlenül
meg kell válaszolni.
Ki a szociális munkás?
Az asistent social román kifejezés
kétféle értelmezési lehetőséget
sugall. Az asistent, asszisztens, kisegítő nővér
- vagyis a közfelfogás szerint olyasvalaki, aki egészségügyi
problémákkal foglalkozik, a social pedig “szociális",
“megélhetési" - vagyis olyanról szól, aki az
emberek anyagi helyzetét méri fel, vizsgálja. Munkám
során, elsősorban a kliensek részéről,
nagyon sok érdekes, számomra frappáns tanulásogkat
is hordozó értelmezést hallottam arról, kinek
is tartják az emberek a szociális munkást, kinek tartanak
engem.
- “A szociológus asszisztense, aki segít
neki kikérdezni az embereket és kiszámolni a százalékokat."
- “Tetszik jönni ellenőrizni, verjük-e
a gyereket, mint abban az amerikai folytatásos filmben, aminek aztán
az lett a vége, hogy szegény gyereket elvették a szülőktől."
- “Az, akinek panaszkodni kell, mert tud segélyt
szerezni, vagy ingyenes lesz a gyereknek az óvoda."
- “Nővérke, hát nem hozta
a vérnyomásmérőt, vagy maga nem is igazi asszisztens,
csak úgy nevezik?"
- “Aki mindent kikérdez és az óvodánál
elmondja, hogy mi nincs jól a családban."
- “Akit kiküld az óvoda, hogy minket
tanácsoljon és elgondozza a problémáinkat (szegényke)."
- “Családfelelős elvtársnő!"
(a levelező füzetben szólított meg így
egy apa).
- “Mélyen tisztelt szociális asszonyom!"
(szintén a levelező füzetből).
- “A szociális munkás olyan pedagógus-féle,
aki a társadalmat kell hogy megnevelje, hogy emberségesebben
bánjon a sérült gyermekekkel, felnőttekkel."
- “Ugye, Ön azért kapja a fizetést,
hogy meghallgassa a szülőket, és beszélgessen
velük?"
Mivel nincs hagyománya Romániában
ennek a szaknak, az emberek többsége valamiféle ellenőrző,
kikérdező, kihallgató szerepet tulajdonít a
szociális munkásnak, az intézmény emberének
tartja. Az intézmény itt elsősorban a bürokrácia
képzetét idézi fel, sajnos az óvoda, iskola,
szociális intézmények is sokakban a bizalmatlanság
érzetét kelti. Ők (az intézmények) azok,
amelyek/akik mindig mindent jobban tudnak, kioktatják, kritizálják
a szülőt, s így a család nemegyszer riválisának
és nem partnerének tekinti a gyermekét nevelő-védő
segítő intézményt is. Ezek az előfeltevések
nem kedveznek túlságosan a családsegítő
kapcsolat kialakításának. A szociális munkásak
kell megértetnie a családdal, hogy neki a kétirányú
közvetítés a feladata.
Aztán ahogy a bizalom erősödik,
úgy lesz a szociális munkásból ügyeletes
panaszhallgató, az anyagi gondok remélt orvoslója,
családi békebíró. Hosszú utat kell bejárni
a segítőnek és kliensnek egyaránt, míg
megérkeznek oda, ahol igazán együtt tudnak dolgozni.
Ezt az együttdolgozást mindkét
részről kadályozza az anyagi források hiánya.
A létbizonytalanság, a mindennapi megélhetés
gondja olyan erőteljesen nehezedik ma a Romániában
élő családokra, hogy egy magát “szociálisnak"
nevező segítőtől elsősorban anyagi segítséget
várnak. A segítő érzi ezt az elvárást,
látja-hallja a kiáltó szükséget, de legtöbbször
nem áll módjában ilyen módon segíteni.
Ezekben a helyzetekben nehéz nem “lelkizésnek" érezni
a kitartásra biztatást, nehéz felvállalni a
segítő-státust, nehéz nekem, a segítőnek
eljutnom addig a pontig, ahol ki merem mondani, hogy próbálunk
azzal kezdeni valamit, ami van, és nem azon esni kétségbe,
ami nem lehet.
A segített pedig, aki abban a reményben
tárta fel minden gondját és hiányát,
hátha most nemcsak felmérés és tanácsadás
fog történni, hanem valami kézzelfoghatóbb is,
csalódottá válik, bezárkózik, jó
esetben kifakad. Legtöbbször ezek a kifakadások mozdítják
tovább az elakadt helyzeteket, mert ilyenkor kölcsönösen
tisztázódnak az elvárások és felajánlások.
A segítő részére ez a pillanat a becsületes
önmeghatározás lehetősége. Kimondhatja,
ki is ő: nem csodatevő, nem bőségszaru, ember
csupán, aki segíthet egy másik embernek másként
látni, másként gondolkodni, akivel együtt lehet
keresni a gondok megoldásának és/vagy elviselésének
lehetőségét.
Kellemes meglepetést jelentettek számomra
- különösen az első hónapokban - azok a szülők,
akik azzal az örömmel fogadtak, hogy itt van végre valaki,
akinek az a hivatása, hogy meghallgassa őket. Döbbenetes,
nagyon mélyről felszakadó önfeltárásoknak
lehettem a hallgatója, amelyek engem is alakítottak emberként,
segítőként egyaránt. Sohasem fogom például
elfelejteni azt az élettörténett, amit egy akkor ötéves
Down-kóros kislánynak az édesanyja mondott el négy
órán át, megszakítás nélkül.
Az elmeséltek gyakran hihetetlennek tűnő tartalma mellett
az volt még nagyon meglepő számomra, milyen összefüggő,
összerendezett, kronológiailag is szervezett ez a történet.
Amikor erre rákérdeztem, ezt a választ kaptam: “Öt
év óta szinte nem telt el úgy nap, hogy végig
ne mondtam volna magamban mindezeket. Kerestem a magyarázatot a
történtekre, meg akartam találni előbb a hibát,
majd a kiutat, de sohasem volt rá alkalom, hogy mindezt hangosan
is kimondjam. Az enyéim túlságosan szenvednek, nem
terhelhettem őket, az orvosokat csak a dolgok klinikai része
érdekelte, gyónásnak túl hosszú lett
volna".
Tapasztalatom szerint a családsegítőben
a “meghallgatót" látják és igénylik
legjobban a segítettek. Talán az a sokéves elhallgatás
is magyarázza ezt a megnyílást, ami ebben az országban
a betegségeket, sérülségeket illetően
kötelező volt nem csak a szociológiai statisztikák,
de az egyéni megnyilvánulások szintjén is.
Az elmondástól-meghallgatástól
viszont el kell jutni oda is, ahol nemcsak beszélünk a gondokról,
hanem teszünk is valamit a kívánt változásért.
Ez pedig ismét nehéz próba elé állítja
a szociális munkást a klienssel való viszonyában.
Az egyik segítség az ilyen jellegű gondokban a szülőcsoport-rendszer,
amelynek szintén nincs hagyománya nálunk, s ezért
a csoportvezető a csoporttal együtt tanulja-tapasztalja a közösséggé
alakulás esélyeit.
Kik a gondozottak?
A gondozottak minden esetben sokproblémás
családok vagy egyének, akik mélyen a létminimum
alatt élnek és még a meglévő szociális
juttatásokról sem tudnak. Közös tulajdonságuk,
hogy szívesen fordulnak segítségért a szociális
munkáshoz, de ha már megtették, elvárják,
hogy ő oldja meg minden gondjukat.
Négy egyetemi éven át tanulam,
hogy azokon kell segíteni, akik aktív szerepet vállalnak
a segítő folyamatban, számtalan előadást
hallottam a családterápiás elméletekről
és módszerekről, arról viszont fogalmam sem
volt, hogy lehet rávenni egy családot arra, hogy elmenjen
“terápiára"; hogy lehet felébreszteni egy asszonyban
a nőt, hogy ismét számítson neki saját
egészsége és megjelenése; hogy kell megtanítani
egy apát, hogy harcoljon azért, ami a családját
jogosan megilleti; hogy lehet tapintatosan értésére
adni egy osztályfőnöknek: talán mégiscsak
meg kellene ezt az iskolakerülésre hajlamos gyermeket az otthonában
is látogatni, mert nem biztos, hogy csak komiszságból
és a szülők hanyagsága miatt nem jár iskolába.
Nem segített az egyetemi éveim
alatt varázsszóként emlegetett és használt
empátia sem, sőt néha úgy éreztem, megoldáskereső
józanságomat megbénítja az együttérzés.
Az segített, hogy láttam, amint lassan bízni kezdenek,
megteszik az elő lépéseket, elindulnak orvoshoz, óvodába,
iskolába, munkahelyet keresni, végül még családterápiára
is. Több, nehéz sorsú családnál tapasztaltak
útján döbbentem rá, hogy van a kiábrándultságnak
egy olyan foka, ahol mindenféle vállalkozó kedv elhal,
mert nem létezik szociális védelem, a kiszolgáltatott
helyzetben levő ember felé nem tartják kötelezőnek
az adott szó betartását, lehet hónapokat dolgozni
anélkül, hogy a magánvállalkozó fizetne,
az illetékes ellenőrző hatóság pedig
csak vállrándít, mondván, hogy naponta százával
érkeznek hasonló panaszok. A nyomorúságos állami
segély is biztosabb támasznak számít, mint
egy esteleges újabb munkahely.
A segélyszervezetek angyagi támogatása
volt az utolsó szalmaszál, amire egy kritikussá vált
pillanatban az egyik család felszínen tartásához
számítottam. Ki is szálltak “felmérni", s a
válasz az volt, hogy a család nem jogosult a segélyre:
fejenként 3 000 lejjel haladják meg az egy főre eső
megengedett jövedelem-plafont, egyszóval: “nincs is olyan nagy
baj, különben is rendes lakásuk van, nem járnak
mezítláb, még rádiót is hallgatnak...
A szabály - az szabály."
Csakhogy nem a szabály szelleme, hanem
csak a szabály betűje érvényesült. Mert
csak a magamutogató, túlexponált szegényeség
számít igazinak. A szociális támogató
rendszer is piac, el kell tudni adni a nyomorúságot. Kockázatos
dolog egyszerre becsületesnek is, szegénynek is lenni. Valamilyen
jövedelemforrást el kell hallgatni, a lakást előre
“ki kell készíteni" ha jön a segélyszervezet
kérdőbiztosa. A szomorú az, hogy mindkét fél
tudja, hogy szerepet játszanak, mégsem szállnak ki
belőle.
Az, hogy mindezek ellenére lehet a szociális
munkásnak sikerélménye, létrejöhetnek
előrevivő változások a gondozottak mindennapjaiban,
ez legtöbbször annak a mérhetetlen hit- és erőforrásnak
tulajdonítható, amelyet az emberekbben fel lehet fakasztani
még reménytelennek vélt helyzetekben is. Azt gondolom,
ennek a térségnek a lakóira már sok éve
jellemző az átvészelni, túlélni, kibírni
akarás. Szeretném hinni, hogy hamarabb születik egy
megfelelő szociális védőháló,
mint ahogy ezek az életbentartó energiák kimerülnének.
A feladatok legnehezebbike: a közvélemény-formálás
Valóságos gyűjteményem
lett három év alatt azokból a történetekből,
amelyeket a szülők meséltek arról, ahogy orvosok,
családtagok, szomszédok, utcai járókelők
a sérült gyermekekhez viszonyulnak. Ezek a történetek
elsősorban információhiányról, tudatlanságról,
gyakran előítéletességről és
babonaságról árulkodnak.
Az információhiány azzal
kezdődik, hogy a sérült gyermek szülei is leggyakrabban
csak a diagnózis nevét tudják meg, arról már
nem tájékoztatja őket senki, mit jelent a gyermek
és a család mindennapi életére nézve
a gyermek betegsége, milyen fejlődési remények
vannak, mire lesz képes és mit nem fog tudni.
Kevés a hozzáférhető
felvilágosító irodalom, nincs nevelési és
gyógypedagógiai tanácsadás, nem ismert a korai
fejlesztés jelentősége. (Egy felmérést
készítettem az utóbbi két évben az óvodánkhoz
hozott problémás gyermekekről. A felmért gyerekek
hetven százalékánál csak a négy éves
kor betöltése után fordultak először terápiás
szakemberhez a szülők.) A legérintettebbek, a szülők
és a család is csak nehezen jutnak információkhoz,
ezért könnyen a tévhitek áldozatai lesznek. Több
szülőről is tudom, hogy kártyavető asszonyhoz
ment, csodatevőkhöz hurcolta a gyermekét, sok pénzt,
időt és reményt áldozott fel fölöslegesen,
közben pedig nagyon nehezen értette meg, hogy a legfontosabb
az lenne, ha ő maga beszélgetne és foglalkozna minél
többet a gyermekével, s ha megfogadná a terápiás
szakemberek tanácsait.
Egy sérült ember megjelenése
az utcán még mindig látványosnak számít,
még mindig elhangzanak olyan kijelentések, hogy hasznosabb
célokra is költhetnék az alapítványok
a pénzüket, semhogy szociális intézményeket
hozzanak létre vagy támogassanak.
A szociális munkás feladata elsősorban
az, hogy informált legyen és másokat is informáljon.
Nemegyszer le kell fordítani az orvosnál hallottakat, hogy
a hozzátartozók számára érthetővé
váljon, meg kell nyugtatni az aggódó szomszédot,
hogy a mozgássérültség vagy a Down-kór
nem ragályos, el kell igazítani a szülőt, hogy
gyermeke problémájában szakavatott segítségre
találjon.
Egy másik feladat a szülők
megszervezése lenne. Leginkább ők azok, akik gyermekeik
számára jogosan kérhetnének anyanyelvű
kisegítő óvodát és iskolát, alternatív
tanrend bevezetését, olyan épületeket, ahová
be tud menni egy mozgássérült is. Ők azok, akik
jogosan elvárhatják, hogy tisztelettel bánjanak és
beszéljenek sérült gyermekeikkel utcán, üzletben,
kórházban - bárhol. Ők javasolhatnának
törvénymódosításokat a szociális
ellátást illetően. Mindehhez sok lelkierőre,
józan bátorságra van szükségük. Úgy
gondolom, hogy ezt a lelkierőt kell hogy ápolgassa és
életben tartsa a családsegítő, és sok
esetben fel kell vállalnia a szószóló szerepét
is.
A társadalmi életre nevelés
és iskolai szociális munka feladata lenne a gyerekek és
fiatalok mentalitásának pozitív befolyásolása.
Elszórtan vannak ilyen irányú kezdeményezések:
szociális problémákat felvető osztályfőnöki
beszélgetések, integrációs próbálkozások,
információs szórólapok kiosztása az
iskolákban. Mindez még csak az a kezdet, amelyből
ki kell bontakoznia a további következetes munkának
ahhoz, hogy eredmények, változás is legyen ezen a
területen.
A segítők segítése
Az erdélyi szociális munkások,
segítők a nagy igénybevétel miatt fokozottan
szükségesnek érzik, érezzük a segítséget.
A segítő megsegítésén elsősorban
a szupervíziós és továbbképzési
lehetőségek, tapasztalatcserék szükségességét
értem. Hiányzik az az összefogott szakmai kör,
ahol egymás ötleteivel és kérdéseivel
ismerkedhetnénk. Gyakran jó lenne tudni, hogy a többiek
is megütköznek ugyanazokkal a gondokkal, hogy őket is
ugyanúgy elborítja a rengeteg feladat, őket is meggondolkoztatják
a törvények hiányából vagy kétértelműségéből
adódó bonyodalmak.
A szorosabb intézményközi
kapcsolattartás szintén nagy segítség. Ezek
a kapcsolatok kicsit pótolhatnák a gyakran emlegetett szociális
háló hiányát, segítenék az információáramlást.
Nagy szükség lenne olyan jogi szakemberekre,
akiknek van betekintésük az aktuális szociális
rendszerbe és problémákba. Egy gyermeknek nevelőszülőkhöz
vagy nevelő intézményhez való elhelyezése
esetén például olyan jogi kérdésekkel
találkoztam, amelyek miatt az egész folyamat felfüggesztődött,
mert senki sem tudott pontos útbaigazítást adni.
Úgy gondolom, az erdélyi szociális
munka és szociális hálózat-építés
még az alapozásnál tart. A szakmai találkozások
segíthetnek abban, hogy ez az építés a reális
szükségeknek és lehetőségeknek megfelelő
koncepciók szerint történjék.
Elhangzott a Családvédelem határon
innen és túl című, október 9-11. között
Nagyenyeden tartott konferencián. A szerző a kolozsvári
Bethánia gyógyterápiás napközi otthon
családsegítője.