Vissza a tartalomjegyzékhez

IX. évfolyam 12. szám. 1998. december


Molnár Lajos

Szolidaritásunk az elidegenedésben (3)


A bűnbeesés és a kiűzetés a Paradicsomból - amint már láttuk - az emberi életet tekintve súlyos következményeket vont maga után. Az első emberpár engedetlensége utat nyitott a bűn számára a világtörténelemben. A bűnbeesés történetét követő három bibliai elbeszélés az emberiség életében gyökeret verő bűn elhatalmasodását írja le. A bűnbeesés történetét éppen ezért nem önmagában, hanem az őt követő három leírás fényében kell olvasnunk. Az emberiség történetét könnyel és vérrel is írták. Ha végiglapozunk egy történelemkönyvet, mindenütt betegséggel, szenvedéssel, halállal találkozunk.  Sokszor feltesszük a kérdést, miért van világunkban ennyi gyűlölet, irigység. Nem kell messze mennünk,  környezetünkben is megéltünk már egy pár ilyet. Ezek a problémák bárkit nagyon komolyan, egzisztenciálisan is érinthetnek.
A szentírás  válasza szerint a világban megtapasztalható rossz, a szenvedés, a bűn és a baj oka nem Isten, hanem az ember szembeszegülő szabadakarati döntése, akit istenellenes erők kísértése csábított erre.
Érdekes kérdés az angyalok és az ember Isten elleni lázadásának szembeállítása: micsoda  szerencsénk van! Az angyalok nem képesek megbánni Isten elleni döntésüket, mivel tiszta szellemek, ennélfogva akarati és értelmi hozzáállásuk sokkal erősebb, mint a miénk volt. Döntésük végérvényes volt. Fölmerült a kérdés, hogy a krisztusi megváltás érvényes-e az angyalokra? Természetesen igen, de ők ezt nem képesek befogadni, döntésük annyira határozott és tiszta. Az emberi döntés  szerencsére nem ennyire végleges, mert anyagba ágyazott szellem vagyunk.
A rossz kérdésére adható átfogó válasz nagyon elvont. A legtöbb embernek nincs mit kezdenie vele fentebbi, egy mondatban megfogalmazott formájában. A szent szerző ezért “eszközül" egy elbeszélést választott, és ennek a keretében adta meg a teológiai választ. Nem szabad tehát úgy értelmezni a Teremtés könyvének 3. fejezetét, mint egy mai értelemben vett jegyzőkönyvet, mintha a Jóisten legalábbis magnóra mondta volna. Világos, hogy teológiai mondanivalót öltöztetett az író ezekbe a kifejezési formákba (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban csak íróról vagy szerzőről beszélünk, tudva azonban, hogy a szentírási szövegek alakulástörténetében számos elbeszélőről, lejegyzőről, szerkesztőről van szó). A szövegek helyes megértésének ez az egyetlen útja. Nevetséges és hiábavaló kérdés, milyen gyümölcsből evett Ádám, vagy az, hogy a kígyónak volt-e azelőtt lába. A teológiai mondanivaló szempontjából használatra alkalmas képek ezek a szent szerző számára.
Vegyük szemügyre először, honnan vette ezeket a képeket a szentíró? Miért pontosan ezeket a képeket választotta? A kígyó, a jó és a rossz tudásának fája, a Paradicsom képei, biztos útmutatást adnak számunkra, hogy a szerző a szomszéd kánaánita vallások vagy keleti vallások mitológiáiból merítette őket - tehát kívülről. Mindezt azért tette,  hogy örökérvényű teológai igazságokat fejezzen ki ezek segítségével. A képek átvétele nem jelenti azt, hogy a szerző  egyszerűen lemásolta a főníciai vagy babiloni mítoszokat. A képek a forma szerepét töltik be. A tartalmuk azonban új, egészen más.
Az Enuma Elis babilóniai mítosz nagy hatással volt a szentíróra a történetek megkomponálásában és a képek használatában. A mítoszban, akárcsak a bibliai történetben a szerző megpróbál választ adni a rossz eredetére. A legenda szerint az istenek közül az egyik igazságtalanságot követett el, és így szégyent hozott a többi istenre. Azok megölték a “bal lábbal lépő" istent, azután agyagból és az ő véréből alkották meg az embert. A bűnös isten vére kerül tehát az emberbe - és innen a rossz. Ha összehasonlítjuk a két leírást, látjuk a kettő közti óriási különbséget. Az Enuma Elisben a bűnös isten vére által jut a bűn az emberbe. A Teremtés könyve teljesen másképp fogja fel ezt. Jóllehet Isten az embert agyagból, a föld porából alkotta, jónak teremtette. Ez a nagy különbség a két teremtéstörténet között. A bűn az ember teremtése után következik be. Az embert szabad akarattal teremti Isten, és ez teszi az embert naggyá, minden mással összemérhetetlenül naggyá a teremtés rendjében. Ugyanakkor a szabad akarata okozza végzetét is. Ezért nevezik a szabad embert abyssus homo-nak. Ez azt jelenti, hogy az ember döntéseiben mély szakadék mutatkozik meg. Amikor  a nagyszombati liturgiában a diakónus a “boldog bűnről" énekel, amely “ilyen megváltót érdemelt", valójában erre utal. Ha az embert Isten oldaláról nézem, csodálatos teremtmény. Ha viszont az ember oldaláról nézem, úgy tűnik, nagysága és végzetessége egyaránt szabad akaratában van. Nem ok nélkül  parázslanak fel a viták a szabad akarat körül.
A fentieken kívül a történet a bűn “elindulását" is meg akarja örökíteni. Nagyon sok - főleg protestáns - teológus szimbolikus leírásnak tartja a bűnbeesés epizódját. Oksági magyarázattalvan dolgunk, mondják, amely azt akarja kidomborítani, hogy az ember mindig ilyen volt. Sok katolikus teológus véleménye azonban az, hogy  a bűnnek valamikor a történelem kezdetén meg kellett történnie. Nem tudjuk, mikor. Arról sincs tudomásunk, hogy ez a próba miben állt. Tény azonban, hogy Isten próbára tette az embert, és az ember ezt a próbát nem állta ki.  Az ember állhatatlanságával elindul a bűn kollektív dimenziójának drámája.
Mi az ősbűnnek - szakkifejezéssel peccatum originale originans-nak - az alapja? A hitetlenség, amelyből a büszkeség, a gőg, az engedetlenség ered. Nagyon szépen írja Hans Urs von Balthasar a pokolról szóló kis könyvecskéjében, hogy minden elkárhozás alapja az egoizmus, vagyis önmagunk kizárólagos, állandó és mindenben való keresése. Erre az egoizmusra Isten a következőképpen válaszol: “Mivel senki mást nem akartál, csak saját magadat, maradj hát magadnak egy örökkévalóságon át." A kárhozat elképzelhető úgy is, hogy egoista “ösztönünket" nem lesz majd kin kiélnünk.  Ezt nevezik a skolasztikus teológusok a bűn és az érzékek szenvedésének (reatus damni, reatus poeni).
A Szentírás - mint említettük - három elbeszélésben vagy leírásban röviden kitér a bűn következményeire. Az első közülük Kain és Ábel története, az első gyilkosságé (Ter 4,1-16). Nem szabad az elbeszélést az emberiség történetének hajnalára tennünk, mert így nem fogjuk tudni helyesen értelmezni. Kain és Ábel története már egy bizonyos kultúrfokot jelez. Tudjuk, hogy az első emberek gyűjtögettek és vadásztak. Itt viszont Kain földműves, Ábel pedig állattenyésztő, tehát már a letelepedett életmód megélhetési módozatairól beszélhetünk. Ha valaki földet művel, megvárja a termést is. Kainról és Ábelről sem mondhatjuk ilyenformán, hogy ők voltak az első ember utódai. Hisz azt sem tudjuk, hogy egy élőlénypár hominizálódott-e vagy több. Ez viszont természettudományos kérdés.
Honnan vette a szent szerző a keretelbeszélést Kain és Ábel történetéhez? A biblikusok szerint létezett egy néptörzs, a keniták, vagy kainiták. Kánaánita néptörzs volt, akik folytonosan vándoroltak. A zsidóknak feltűnt ez a folytonos helyváltoztatás, a nomád életformát ugyanis ők már feladták. Azt gondolták hát, hogy ennek a néptörzsnek valamelyik őse valamilyen gaztettet követett el és átok van utódain. Ez az egyik magyarázat, amely szerint a keret a kenita törzs legendájából van. Ugyanakkor azt is mondják a szakemberek, hogy bizonyos feszültség is fennállt az állattenyésztő és a földműves foglalkozásúak között abban a korban, ezt is tükrözheti a szöveg.
Miért nem fogadta el Isten a Kain áldozatát? A Szentírás sehol sem írja hogy Kain rothadt búzát áldozott volna. A magyarázat valószínűleg abban rejlik, hogy az állati zsiradék jobban égett, mint a gabona vagy gyümölcs. De van erre teológiai magyarázat is. Isten kegyelmi kiválasztása fölött ember nem ítélkezhet. Miért választ ki valakit Isten és mért nem mást - ugyanarra az üdvtörténeti szerepre? — ezt nem tudjuk megmagyarázni.
Nyilvánvaló, hogy Kain nem fogadja el Isten döntését. Miként az első ember, ő is áldozatává válik a bűnnek, az Isten elleni lázadásnak, az Isteni akarat visszautasításának. Ahogyan a bűnbeesés történetében is láthattuk már, amikor Isten Kaint hívja és testvére felől kérdezi, nem annyira kárhoztatásról van szó, mint inkább belátásra térítésről. Bűnbánatra akarja felszólítani Kaint, amit természetesen az nem fogad el, mert a bűn az embert sokszor képtelenné teszi arra, hogy átlássa helyzetét. Inkább ragaszkodik bűnéhez.
A megélhetését biztosító föld beitta Ábel vérét. El kell hagynia a letelepedett életmódot és állandó vándorlásra kényszerül. Isten megjelöli Kaint. Hogy mi lehetett a jel, nem tudjuk, minden esetre a kegyelem jeléről van szó: nem ölhették meg, senki sem bánthatta. Isten nem vonta vissza kegyelmét ettől a gyilkostól sem — hirdeti a jel —, jóllehet állandó büntetés, hogy egyetlen törzs sem fogadhatja be ezt az embert, egyedül kell állandóan vándorolnia, bolyongania. A folytonos vándorút a bűn okozta nyugtalanságot  teszi felfoghatóvá.
A Kain-epizód alapvető mondanivalója, hogy a bűn feltartózhatatlan lavinaként elindul útján. A világ bűne, amint ezt a bűn kollektív dimenziójánál láttuk, nem állítható meg többé.
Kain eredetileg a sors kedveltje, ő az erősebb, erre utal foglalkozása, a földművesség is. Az Ábel név gyengébbet jelent, akinek azért kellett juhokkal foglalkoznia, mert nem bírta a Kain végezte munkát. Kain az erősebb, az ügyesebb, az okosabb. Isten kegyelmi adományai, testi-lelki kiválósága válik Kain számára végzetessé.
A történet azt is sugallja, hogy az áldozatnak nemcsak a tárgya lényeges, ezt megelőzi az áldozati lelkület. A Szentírás nem említi, hogy Kain nem a termés legjavát áldozta fel. Mivel a bűn Isten irányában meghasonlást, elidegenedést, idézett elő, az embertárstól is elidegenedünk. Innen az első gyilkoság. Isten nem hagyja magára a bűnben sem az embert - ez a történet végkicsengése. Nyitva hagyja a megtérés lehetőségét, még akkor is, ha “testvérgyilkosságot" követett el Kain. Mert végeredményben minden embergyilkoság: testvérgyilkosság.
A vízözön-történet folytatja a bűn eláradásáról szóló elbeszélések sorát (Ter 6,1-17). Ebben a szövegben emeli ki először a Szentírás az emberiség romlottságát. A bűnnek nemcsak két személyre való hatása, hanem kollektív dimenziója jelenik meg itt. Ezt a leginkább a bűnös cselekedetek ecsetelésével ábrázolja. Az ember már nem képes a jóra. A vallási és az erkölcsi romlottság, a szexualitás terén jelentkező züllés kiemelt helyet kap a képben. A poligámiát és ennek hatásait, majd az addig nem ismert méreteket öltő szexhullámot ábrázolja, amelyre aztán a vízözön hullámai válaszolnak.
Isten ránéz a világra, és látja az emberek romlottságát. Itt olvashatjuk azt a gyönyörű antropopatizmust, amely hangot ad Isten “érzelmeinek": megbánta, hogy embert teremtett. Antropomorf kifejezés természetesen, mely azt érzékelteti, hogy a bűn sérti Istent. Transzcendenciájában Istent természetesen semmiféleképpen nem sérti a bűn. Ezeket az antropomorf kifejezéseket mindig terminatíve kell értelmeznünk, vagyis hatásaikban. Csak így helyes az Istenről szóló beszédünk. Az antropopatizmus használatával a szerző kifejezi, hogy a teremtett világ megsemmisítése nehezére esik Istennek. Töpreng azon, hogy kiterjessze-e a pusztulást az egész világra? Irgalmát nyilvánítja ki, amikor úgy dönt, hogy mégsem fogja az egész teremtett világot megsemmisíteni, hanem Noénak és az állatoknak megkegyelmez. Példája ez annak, hogy Isten - amint a Szentírás egyháztani szempontokat tartalmazó helyein is látható - mindig a maradékra épít.
Tudunk más Szentíráson kívüli történetekről is, amelyek a vízözönt  említik. Az ősrégi Ur városa körül végeztek ásatásokat 1928 és 30 között, és ezeknek az ásatásoknak a folyamán több méter vastag agyagréteget találtak. Ez az agyagréteg a Kr.e. 3. évezredből származik, és egy nagy áradás emléke. Az agyag alatt emberi települések nyomaira bukkantak. Wooley angol kutató 1929-ben végzett kutatásokat Mezopotámiában, a mai Irán területén, és a Tigris és az Eufrátesz között szintén egy ilyen, Kr.e. 3500-re valószínűsíthető áradás nyomait ásta ki. Agyaglerakódást csak a völgyekben találtak, a dombok és csúcsok érintetlenek maradtak. Nem tudjuk bizonyosan, hogy a Szentírásban leírt özönvíz mikor és hol történt. A teológiai mondanivaló szempontjából nem is lényeges.
Beszélhetünk-e totális áradásról? A kérdés megválaszolásához nem szabad figyelmen kívül hagynunk más népek elbeszéléseit sem. Mezopotámia és India mondavilága tanúskodik hasonló eseményekről, Mircea Eliade az amerikai mítoszok között talált ilyen elbeszéléseket. Ám nem minden népnél fordulnak elő ezek a történetek. A tudomány szerint valószínűbb, hogy csak helyenkénti árvízről számolnak be. A Szentírás szerzője pedig nyilván nem tekinthette át az egész földgolyót. Ahonnan ő írja és ahogyan ezt átélte, úgy látszott, hogy a víz az egész világot elöntötte. A Kr. e. 1700-ból származó Gilgames-eposz is leír egy babilóniai vízözönt, és nagyon hasonlít ez a szentírási történethez. Itt is csak a “hős" szabadul meg családjával együtt egy nagy hajóban. Nagy a hasonlóság, de óriásiak a különbségek is. Az sincs kizárva, hogy ez a két leírás a hagyomány síkján valahol érintkezhetett. A Szentírás vízözön-történetében azonban az egyistenhit a mozgatóerő, és az ember és környezete közötti viszony megromlásán van a hangsúly. Az ember élettere ellenségessé válik, halálossá lesz az ember számára. Ezzel szemben a Gilgames-eposzban a fő mozgatóerő az istenek önkénye. Nem lehet kizárni, hogy a babiloni eposz leírása szolgáltatott a szentírásbeli történetnek keretet, amelyet a szent szerző egészen más tartalommal tölt meg: az ember nem helyezheti magát büntetlenül Isten parancsai fölé. Nem vetheti meg Isten szeretetét anélkül, hogy ez a döntés vissza ne ütne.
A vízözön hátterében az a felismerés áll, hogy az emberi élet nem játék. Kain és Ábel történetének is ez a mondanivalója: az élet ura Isten. Az élet fölött csak Isten dönthet, és ez a szörnyű büntetés magyarázata. Az egyház minden emberi életre vonatkozó döntésének is ez az alapja. Ugyanakkor a bűnbánatra való komoly felszólítás kíván lenni, már itt is, az Ószövetségben. Nagyon érdekes, hogy maga az Úr Jézus is utal erre a részre a Mt 24,37-ben, mondván, hogy az Emberfia eljövetele is olyan lesz, mint Noé napjai. Isten sokáig türelemmel várt, - antropopatizmussal élve - Istennek fájt megbüntetni a világot, személyesen érinti a teremtés állapota, szívében bánta meg, hogy embert teremtett. Kellő időt adott az embernek, hogy belássa bűneit és megtérjen, és mindegyre megtérésre hívja. A vízözön-történet végkicsengése tehát az, hogy Isten kegyelmi ajándékozó gesztusát nem bánja meg és nem vonja vissza. A bűn elharapódzása ellenére sem akarja eltörölni az egész világot. Erre utal Isten és Noé új szövetsége, illetve Isten ígérete, hogy vízözönnnel soha többé nem fogja megsemmisíteni az embert. Több teológus, így Karl Barth is, a teremtést az első szövetségkötésnek nevezi.
A következő leírásunk a bábeli torony építéséről szól (Ter 1,11-19). Időben a Kr.e. 9. században vagyunk. Több mint valószínű, hogy nem a szent szerző találta ki az elbeszélést. A Mezopotámiában található hatalmas építményekről van szó a történetben, a zigguratokról, amelyeknek keletkezésére keres magyarázatot a hívő zsidó. Babilóniában megtalálták e tornyok alapjait. Hegyekből jött, hegyi Istenségeket imádó népek építették ezeket a tornyokat. Minden bizonnyal csillagvizsgálásra használták őket, és a hegyi istenekenek bemutatott áldozatok helyei voltak. Amikor ugyanis leköltöztek a síkvidékre - Kr.e. 3000 körül az ún. sumér-babilóniai korszakban -, nem voltak hegyek, ahol isteneiket imádhatták, így hát építettek maguknak “hegyet". Az építkezésnél égetett téglákat használtak, és mivel nem volt mész, kötőanyagul a szurok szolgált. Az épületek alapterülete 90x90 m volt. Ebből számították ki, hogy magasságuk is kb. 90 m lehetett. Amikor a hívő izraelita agyagkunyhójából bement a nagy városba, el lehet képzelni, milyen benyomást tehettek rá a hatalmas építmények. New Yorkban vagy Frankfurtban a felhőkarcolók hatnának ma így ránk. Az épületek eredetmondája nagyon jó eszköz volt a szerzőnek teológiai mondanivaló kifejezésére.
Téves lenne persze azt hinni, hogy ez volt az első filológiai leírás, csak azért, mert elmeséli, hogy Isten összezavarja az emberek nyelvét, hogy ne értsék egymást. A bábeli torony építéséről szóló történet tanítását a történelmi helyzetből lehet jól megérteni. Izrael hatalmas népek között lakott Egyiptom, Asszíria, Babilónia és a perzsa nagyhatalom térségében. Izrael, mikor ezek a kolosszus-államok csetepatéztak, mindig veszélyben volt. A kis nép egy falat volt csupán a hatalmas nemzetek számára. Nemcsak politikai vagy vallási életüket érezték veszélyeztetve, hanem a létüket is. A hívő zsidó keresi a magyarázatot a hatalmas népek folytonos háborúskodására, az egymással szemben tanúsított rengeteg gyűlöletre. A babiloni fogságban a zsidók láthatták még a zigguratok maradványait.  A választ az Istentől való elfordulásban találják meg. Az épületekben pogány isteneket imádtak, bálványokat. Ezek a népek elfordultak az igaz Istentől, innen tehát a gyűlölet. A bábeli torony történetét tehát azért írja le a szerző, hogy kifejezze,  bármekkora  hatalom legyen is egy állam, törekedjék bár az egész emberiség meghódítására, sohasem fog sikerülni, mert egyetlen nagyhatalom sem, az állam sem helyezheti magát Isten elébe. A bábeli torony tehát az emberi gőgnek lett egyik szimbóluma. A néphez-, nyelvhez-tartozás  büszkévé vagy akár felfuvalkodottá is teszi az embert. A hatalom teljességét, amit birtokolni vél, meg akarja tartani és Isten ellen fordítani.
Az eddig vizsgáltakból láthatjuk hát, hogy a Szentírás a korabeli ember sajátos kifejező eszközeivel tolmácsolja azokat a vívódásokat, kérdezést és válaszokat, amelyet az Isten által teremtett, ennélfogva jó világ és a világban — főleg az úgyszintén jónak teremtett ember világában — tapasztalható rendellenességek, az emberi egzisztenciát és boldogságot fenyegető jelenségek ellentmondása keltett benne. A magyarázatot az ember és Isten közötti viszony minőségében találja meg: az ember léte, szabadsága, cselekvése, Istenhez mint viszonyítási ponthoz rendelt. E viszonyítási pont elhanyagolása vagy más alapvető koordinátákhoz való igazodásunk maga után vonja életünk minden területén (önmagunk értékelése, emberi kapcsolataink, természethez fűződő viszonyunk) az elidegenedést, az ember kudarcát. Isten azonban nem hagy el bennünket a fagypont mélyén sem. Mindegyre nyitva hagyja a megtérés útját, s adja ösztönzéseit tévedésünk belátásához, a visszatérés első lépéseinek megtételéhez.
A Szentírás üzenete tehát mélységesen realista, ugyanakkor derűlátó: látóterében egyaránt jelen van az emberi gyengeség és tragédia, de az emberi esély is, az az Isten, aki - Rilke szavaival élve - “végtelen szelíden, minden lehullást a kezében tart."
 

Jegyzetek