Sem Edmund Husserl, sem Husserl tanítványainak
filozófiai környezete nem értette meg Edith Steinnak
azt a döntését, hogy áttér a katolicizmusra,
s később bevonul a kármeliták kolostorába,
ahol felveszi a Kereszt Teresia Benedictája nevet. A megértésnek
ez a hiánya azonban semmiképpen nem tekinthető úgy,
mint amikor valaki nem ért valamely idegen nyelvet vagy írást.
A filozófiai “nem értem" annak a meggyőződésnek
a kifejezése volt, hogy Edith kisasszony téves utat választ.
Hogyan lehetséges az, hogy “lelkében filozófiai szikrával"
egyre inkább hagyja, hogy a vallás “felszippantsa"? Ez az
értékelés annak a filozófiának a megválasztásából
fakad, amelyet Husserl és közvetlen társai műveltek.
Husserl tudatában volt annak, hogy az európai kultúra
a mély válság időszakába lépett.
A kultúra válsága lényegében az értelem
válsága. Széthullásnak indult az európai
racionalizmus. A filozófia feladata - különösen a
fenomenológiáé - a racionalizmus helyreállítása.
Az értelemnek meg kell találnia önmagát és
kivezetnie az embert a tévelygés állapotából.
A filozófus a világ jelenlegi helyzetében “az emberiség
tisztségviselője": az ő gondolati munkájában
összpontosul a kor lelki drámája. A filozófus
kételkedik “az emberiség nevében", s “az emberiség
nevében" tesz fel kérdéseket - és válaszol
is azokra. Mit jelent a lemondás erről a feladatról?
Árulást? Az őrhelyről való dezertálást?
Az értelemnél másabb erők előtti kapitulációt?
Ha nem az elsőt, sem a másodikat, akkor talán mégis
a harmadikat. De ezt a választást a filozófus nem
ismerhette el a magáénak.
Az irracionalizmus réme járja be Európát
A fenomenológusok körében nem
beszéltek rosszat a vallásról. Úgy kezelték
a vallást, mint a “jelenségek" egyikét. A jelenségek
adottak. Mint ilyenek sokoldalú kutatást és pontos
leírást igényelnek. De vajon a vallás jelenségei
mögött nem rejlik-e valamilyen valóság? A fenomenológus
ezt nem kérdezi meg. Ez a kérdés kilépne az
elfogadott módszer hatóköréből. Az értelem
szigorú pontosságot követel: nem szabad ítéletet
nyilvánítani arról, ami az adottakon túl található.
Minden ilyen lépés újabb illúziókba-zuhanással
fenyegetne. Husserl azt hiszi, hogy az értelmet magának az
értelemnek a határai között tartva elűzheti
az európai kultúrától az irracionalizmus rémét.
Ebben a helyzetben a vallás választása - a hit választása
a filozófia helyett - engedmény az irracionalizmus javára.
Mit mondhat a tanítványról, akit tisztel és
szeret, amikor az ilyen döntést hoz? Mivel szereti - és
mivel művelt ember - nem tesz neki semmilyen szemrehányást.
Barátságáról biztosítja. Végül
maga előtt még egy “jelenséget" lát, amelyet
mélyebb elemzésnek kell alávetnie.
A filozófiai döntés az értelmen
alapszik. Az értelemnek, nem pedig a hitnek kell ítélkeznie
a világ fölött. Ez abból a meggyőződésből
fakad, hogy az emberiség számára nincs más
kiút a hanyatlás állapotából, mint az
értelem reformja útján. Az értelem az emberben
természetesen fogyatékos és tökéletlen
eszköz, mégis van egy előnye az érzelmekkel és
az akarattal szemben: meg tudja gyógyítani önmagát.
Tökéletesítsük tehát az értelmet
- és minden egyéb adva lesz számunkra! Mit tehetünk,
ha látjuk, hogy valaki téved? A legjobb megoldás meggyőzni
őt tévedéséről. Az ember csak akkor
tudja önmagát kiszabadítani a tévedésekből,
amikor megtanul gondolkodni. Martin Heidegger - Husserl egyik tanítványa
- ezt mondta: “Leginkább az gondolkoztat el, hogy még nem
gondolkodunk". Nem létezik az ember számára más
megváltás, mint az igazságon keresztüli megváltás.
Csak az igazság szabadít fel. S ha ez így van, akkor
szükségtelen minden más recept a “megváltásra".
Ne várjuk a megváltást valamilyen haláltól,
kivált Isten Fiának halálától ne várjuk!
Az ilyen elvárás kegyetlen provokációnak tűnik.
Tanuljunk meg gondolkodni és szűnjék meg késztetésünk
arra, hogy másokat bántsunk, illetve kerüljük el
magunk is a sérelmeket! A filozófia a maga legmélyebb
áramlatában vallásellenes. Nem olyan értelemben,
hogylegyőzné a vallást, hanem inkább abban,
hogy szükségtelenné szeretné tenni a vallást,
szükségtelenné tenni a Keresztet.
A kereszt jelentése
Nagy leegyszerűsítést végzünk,
amikor a gondolkodás és a hit közötti konfliktust
a tudománynak a valláshoz való viszonyára vetítjük
le. Tézist tézis után veszünk, összehasonlítjuk
őket és megállapítjuk: ellentmondás
van; nincs ellentmondás. Az alapvető konfliktus “a megváltás
módjáról" szóló drámai vita.
Magunk előtt az emberi dráma két víziója
áll. Vajon ezt mindig személyesen a Jó Pásztornak
kell megtennie? Vajon csupán a hit vált meg? A filozófus
arra törekszik, hogy bízzon az értelemben. Valójában
nem a gőg miatt jár így el, hanem az Abszolút
iránti mély tiszteletéből. Csupán arról
van szó, hogy “szükségtelenné tegye" a földön
Isten mártíromságát.
Mindamellett Edith Stein számára
éppen a kereszt volt az alapvető jó a vallásban.
Azon az éjszakán találkozott vele, amikor értesült
Husserl kitűnő tanítványának és
barátjának, Heinrich Reinachnak a haláláról
a fronton. “Ez volt az első találkozásom a Kereszttel
és annak isteni hatalmával, amit annak ad meg, aki őt
hordozza. Először láttam nyilvánvalóan
a Krisztus megváltó szenvedéséből megszületett
egyházat és annak győzelmét a halál
sötétsége fölött. Olyan pillanat volt, amikor
hitetlenségem megtört, a judaizmus elhalványult bennem
és megvilágosodott Krisztus: Krisztus a Kereszt titkában."
Vita a krumplihámozásról
Roman Ingardenhez intézett egyik levelében
Edith Stein ezt írja a kolostorban töltött életéről:
“Az, ami az élettel való kapcsolatunk tárgyában
az ön feltételezéseiben kifejezésre jut, annyira
eltér az igazságtól, hogy ha annak megdöntésével
akarnék foglalkozni, bizonyára ebben a kérdésben
soha nem jutnánk dűlőre. Jobb lesz tehát, ha
egyszerűen az életünkről mesélek. Hisszük:
Isten akarata volt, hogy kiválasszon magának egy olyan csoportot,
amelynek közvetlen részvétele lehet az ő tulajdon
életében, és úgy véljük, hogy ezek
a szerencsés emberek éppen mi vagyunk. Nem tudjuk, milyen
kritériumok szerint történik a választás,
de bizonyára nem a méltóságok és érdemek
alapján. Ezért a meghívás kegyelme nem ütközik
büszkeségünkbe, hanem a hála által szerényekké
és teljesekké tesz. A mi feladatunk szeretni és szolgálni.
Mivel Isten sem hagyja el a világot, amelyet megalkotott, benne
mindenek előtt az embert kedvelve, természetes dolog, hogy
nem lehet sem a világot, sem az embereket megvetnünk. Nem azért
nem hagytuk el őket, mert nem jelentettek számunkra semmilyen
értéket, hanem amiatt, hogy Isten kizárólagos
rendelkezésére álljanak. S ha úgy tetszik Istennek,
vissza kell állítanunk a kapcsolatot sok dologgal a falak
innenső oldalán is. Magában véve számunkra
ugyanaz az értéke, hogy valaki krumplit hámoz, ablakot
mos vagy könyveket ír. Általában azonban az embereknek
az a feladat jut, amire a leginkább alkalmasak, tehát sokkal
jobban illik hozzám krumplit hámozni, mint írni."
A Kereszt banálisnak és mélyebb
jelentést nélkülözőnek tűnhet: “magában
véve számunkra ugyanaz az értéke, hogy valaki
krumplit hámoz-e, ablakot mos-e vagy könyveket ír."
De a levél címzettje számára ez teljesen érthetetlen
volt, sőt ellentétes “az érték szerinti gondolkodással".
Semmivel sem séertve a szakácsnők méltóságát,
nem a krumplihámozás és az ablakmosás hivatott
megmenteni az európai racionalizmust. A filozófus ezt mondja:
“Az értelemnek elégségesnek kell lennie. Az embert
fel kell világosítani, meg kell győzni, le kell vezetni
a tévútról. Jaj azoknak, akik a rosszat csak akkor
tagadják meg, amikor látják, hogy valakit ártatlanul
megöltek! Már akkor meg kell tagadni, amikor az ember elolvassa
az Isteni Parancsolatot. Meg kell menteni az embereknek a kereszteket.
S annál inkább meg kell őket menteni az Abszolút
számára.
A meghívás
Edith Stein azt mondja, hogy a kiválasztás
kegyelme érintette meg őt. Szépen és találóan
beszélt erről Jan Krasicki az Edith Steinnak szentelt szimpóziumon,
amelyet tavaly az opolei egyetem teológiai karán rendeztek:
“...Valaki szüntelenül jelen volt az életében,
ott állt útjai és válaszútjai mellett.
Ugyancsak jelen volt, amikor eltávolodva ősei hitétől,
megpróbálta megkeresni az utat a filozófiában,
s akkor is, amikor Őt kézenfogva, Róza nővérével
együtt belépett a gázkamrába. Vajon ezért
találjuk-e őt állandóan nehéz, előre
nem látható, olykor meglehetősen nevetséges
vagy emberibben kifejezve nem normális, abszurd helyzetekben, de
amelyeknek következményei és hatásai végül
is annyira súlyosak és radikálisak voltak? Amikor
ugyanis életében - erre sok példa van - helyzete stabilnak,
normálisnak látszott, hirtelen valami közbejött
a dolgok természetes rendjébe, akadályokat gördítve
elé: tanulmányainak félbeszakítása Boroszlóban
(Wroclaw), elutazása Göttingenbe, az A. Reinach temetése
utáni emlékezetes éjszakája, Avilai Szent Teréz
életének olvasása barátnőjének,
H. Conrad-Martiusnak a házában stb. Eltekintve nem túlságosan
szerencsés végű asszisztensi ténykedésétől
Husserl mellett, egyetemi magántanári képesítésével
kapcsolatos kudarcától, nem lehet viszont szó nélkül
hagyni a körülményeknek és helyzeteknek valóban
megmagyarázhatatlan torlódását, amely végül
elvezette őt arra a helyre és abba az órába,
amely számára előre ki volt jelölve. Hiszen 1938-ban,
amikor nővértársai felmérték, hogy élete
veszélybe került, szilveszter éjszakáján
a hollandiai echti kolostorba küldték át, ahol biztos
menedéket találhatott, s éppen ott rohant rá
és Róza nővérére a Gestapo (vajon összefüggésbe
lehet-e ezt hozni a holland püspököknek a zsidók
és katolikusok védelmére írt levelével?).
Amikor ugyanis a svájci Le Pacller kolostorban már
készen állt a cella, amelynek Edithet kellett volna befogadnia,
már minden késő volt. Édesanyjához címzett
utolsó levelét, amelyben két plédet és
gyapjúharisnyát kért tőle, már élete
utolsó útjáról keltezte - bár ezt még
nem tudhatta. Ez az út a hollandiai Westerborkból Auschwitzba
előre megtervezett út volt, Adolf Eichmann szervezési
géniusza gondoskodott róla, hogy a szállítmány
zökkenőmentesen és idejében megérkezzék
a kijelölt állomása. De - kérdezhetjük -
vajon csak Eichmannról van szó? Így kellett ennek
történnie. Így is történt."
Meghívás... Úgy néz
ki, mint az út sötétjébe vetett fény.
Husserl nyelvén szólva itt “az értelem alkotó
geneziséről" van szó. Íme, előttünk
születik meg az értelem, mint valamilyen ösvény.
Egyidőben más térségek és más
utak mintha elhalványították, elveszítették
volna magát az értelmet. Az, ami nélkül tegnap
még magunkat sem tudtuk elképzelni, szétfoszlik a
levegőben. Senki senkit nem kényszerít, hogy a kisejlő
értelem szerint járjon. De lehetséges-e ellenállni?
“Mostantól már emberek halásza leszel." Péter
nem ellenkezett - de miért is tette volna? Megérezte, hogy
a kiválaszott ember úgy jár, ahogy meg van írva.
Azt vajon érezte-e, hogy a kiválasztottság nem egyéb,
mint a vértanúságra való kiválasztás?
Ez a kérdés a filozófus számára olyan,
mint a próbakő. Értelme azt kiáltaná:
“Nem szabad vértanúságra kiválasztatni!" De
ebben az ügyben mit szólhat az értelem? Végeredményben
ez nem az értelem, hanem szeretet dolga. Krisztus ezt mondja: “Valóban,
az Emberfia úgy jár, ahogyan az neki meg van írva,
de jaj annak az embernek, aki által ez megtörténik.
Jobb lenne számára, ha meg sem született volna." A halál
az ördög találmánya. Isten találmánya
a feltámadás. Aki életét odaadja másokért,
az a halált a feltámadással váltja fel. Ebben
rejlik a kereszt titka. De jaj azoknak, akik felebarátaik számára
a halálra szavaznak: jobb lenne, ha meg sem születtek volna.
Két halál
A filozófus és a vértanú
útjai elváltak. Amikor Husserl haldokolt, ezt mondta az ápolónőnek:
“Nővér, fényt látok. Kérem, írja."
Amíg az ápolónő papírt és tollat
szerzett, Husserl kimúlt. Így távozott a jelenségek
zseniális kutatója, a sötétségben a napfény
szemlélésének mestere, az igazság tanítója,
az értelem reformátora. Nem tudjuk, hogyan halt meg Benedicta
nővér. A vértanúk hallgatva halnak meg. olykor
csak imájuk hallatszik azokért, akik őket kínozzák.
Vajon összebékíthető-e
a két halál? Azt gondolom, nem. “Add meg mindenkinek a maga
halálát, Uram!" - fohászkodott Rilke. Mindkettőjük
saját halálával halt meg. De az egyik halál
értéke nem érvényteleníti a másik
halál értékét. Edith Stein halála nem
hallgattatta el a filozófus kritikus hangját, aki mindent
elkövetett azért, hogy a világot a haladás olyan
szintjére emelje, amilyenről Cyprian Norwid ezt írta:
“Az emberiség előrehaladásának egész
titka abban rejlik, hogy egyre határozottabban - a jó megtestesülése
és az igazság megvilágosodása által
- a legnagyobb, utolsó fegyver, vagyis a vértanúság
fölöslegessé váljon a földön."
Lengyelből fordította: Miklós József