II. János Pál pontifikátusában
sokan visszarendeződést láttak. Egy mérvadó
vatikáni megfigyelő szerint némi joggal, hiszen a
II. vatikáni zsinat kezdeményezései közül
sokat érezhetően visszautasítottak. Ahogy kirajzolódott
a pápaság történetének jelenlegi szakasza,
a lengyel pápa személye és műve egyeseket lelkesített,
másokat zavarba hozott. Ebben a globális faluvá nőtt
világban gyakran ő az egyetlen vezető, aki szót
emel - például az amerikai szuperhatalom politikája
ellen. 1991-ben elítélte az “intelligens fegyverekkel" Irakra
zúdított “sivatagi vihart", amelyet “visszatút nélküli
kalandnak" nevezett. Igyekezett érvényteleníttetni
az Irakot, Líbiát, Kubát fojtogató embargót
és szankciókat. Nemzetközi megállapodásokat
sürgetett a szegény országok adósságterheinek
csökkentésére. Nem habozott arra buzdítani az
egyházat, hogy ítélje el a féktelen kapitalizmust,
és megkímélte “a kapitalizmus teológiáját"
attól az átoktól, amellyel az egyházon belüli
“liberalizmust" sújtotta. A kétkedőknek nehéz
volt elfogadni egy olyan kereszténységet, amely helyzete-adta
büszkeségét felcseréli a mindenütt való
alázatos jelenléttel és az önállósággal,
két olyan fogalommal, amelyeket a saját igazságok
és az üdvözülés kizárólagos
szabályainak különálló tulajdonságai
kötnek össze. Sokan úgy érezték, hogy a
pápa személyének szóló figyelem egy
különleges pasztorális megközelítés
hangsúlyozását jelenti - miközben a hétköznapi
pasztorális gyakorlat kényes és sürgető
problémái elsikkadnak; vagy a klérust és a
hívőket egyaránt elfedi a golyóálló
pápai Mercedes verte por - s közben tülekedő kérdéseikre
nem kapnak választ.
A közvélemény általában
pozitívan értékelte a pápa utazásait,
mert a hangadók helyesen emelték ki a különböző
kontinensek egyházainak komplexitását s magát
a pluralizmust. Ugyanakkor több katolikus csoport vagy szövetség,
de vezető teológusok is gyakran figyelmeztettek, hogy a pápai
elsőbbség globális értelmezése új
központosítási szintek kialakulásának
veszélyét hordozza. Attól féltek, hogy a galileai
halász utóda az űrkorszakban szuperpüspökké
válik, és átlépve a II. vatikáni zsinat
e tekintetben megszorító határozatait, új kiadásban
hozza létre a pápa teoljhatalmának tizenkilencedik
századi doktrínáját. 1984 szeptemberében
- a Vatikán felől fújdogáló veszélyes
szelek legelső jelére - a francia domonkos Yves Congar, a
II. vatikáni zsinat egyik nagy egyháztudósa és
későbbi bíboros kijelentette: “A pápa valóban
elsőbbséget élvez, de az egyházon belül
és nem az egyház felett. Együtt áll a püspökökkel,
nem különíthető el tőlük. Elsősorban
is ő Róma püspöke. Elsőbbségének
a püspöki karon belül kell működnie." Az ehhez
hasonló figyelmeztetések a II. vatikáni zsinattól
megerősített, közösségként felfogott
egyházkép igényét tükrözik. A helyi
egyházak kompetenciája és önállósága
fokozatosan csökkent. Elsőnek a dán katolikus egyházt
érte el a megszorítás egy rendkívüli zsinat
nyomán. Róma egymás után zabolázta meg
a II. vatikáni zsinat értelmében reformba kezdő
francia, osztrák, német, svájci, Egyesült Államok-beli,
brazil, perui, indiai, sőt olasz püspökségeket.
Egyes püspököket is elsodort a lengyel Vatikán szele.
Volt köztük elsőrangú is, mint a Sao Paulo-i Paolo
Evaristo bíboros, a Sao Felix-i Pedro Casald, a chiapasi Samuel
Ruiz, a német püspöki kar feje, Karl Lehmann - akitől
megtagadták a bíborosi kalapot -, az evreux-i Jaques Gaillot,
sőt maga Oscar Romero is, aki 1980-ban San Salvadorban jobboldali
összeesküvés áldozata lett. Nem elszigetelt esetek
ezek, és jól meghatározható irányvonalat
sejtetnek. Erre világított rá John Quinn, San Francisco
volt érseke, a Katolikus Püspökök Nemzeti Konferenciájának
volt elnöke 1996-ban, Campion Hallban, az oxfordi Jezsuita Kollégiumban
tartott felolvasásán. “Igen mérsékelt az a
kollegialitás, amely főként abból állna,
hogy elfogadjuk egy magasabb hatalom döntéseit" - mondta. Véleménye
szerint a püspöki szinódus meglehetősen korszerűtlen
eljárásmódja megakadályozta, hogy a testületben
kialakuljon a pápa irányításával működő
egyetemes egyház hiteles kollégiális kormányzásmódja.
Rámutatott arra, hogy a püspökök kinevezése
túlzott mértékben függ a nunciusok nézeteitől,
a római Kúria szűrőként működik
a pápa és a püspökök között, az
olyan lényeges témák, mint például a
fogamzásgátlás, a nők ordinációja,
az általános feloldozás és a cölibátus
megtárgyalása pedig egyenesen cenzúra alá esik.
Tagadhatatlan, hogy II. János Pál pápaságának
legkevésbé sikeres hozadéka az, hogy nem ment végbe
az áttérés a klerikális megalapozottságú
egyházról a közösségi alapú egyházra.
Giuseppe Alberigo olasz történész mégis azt sugallja,
hogy a pápa gyakori utazásai hosszú távon megerősítik
a pápaság és az egyes egyházak közti horizontális
kapcsolatokat. A Rómától rítusukban továbbra
is különálló keresztények adnak okot a reményre
abban, hogy a pápaság középkori arculata megszabadul
a régi abszolutizmus maradványaitól és a lelki
közösség lesz elsőrendű. Ezek az egyházak
valóban egyre gyakrabban tartják a péteri hivatalt
autonómiájuk és másságuk iránt
tisztelettel viseltető testvéri hangnak. De nehéz
(volt) belátni, miként nyerhetne ez a folyamat a megújult
római centralizmusból. 1983-ban, csaknem negyedszázados
előkészületek után új egyházjogi
szabályzat lépett érvénybe. Még mindig
magán viselte a II. vatikáni zsinat által bevezetett
kezdeményezések nyomát, különösen a
püspökök kollegialitásának és a világiak
egyházi jogainak biztosított fontosságot. De az 1988-as
Pastor Bonus határozat (a római Kúria megreformálására)
korlátozta a megyéspüspökök szerepét
és újraerősítette a római bíborosok
hatalmát. Az hierarchikus kapcsolatok új, függőleges
“rendeződése" keltette nyugtalanság fokozódott
a Hittani Kongregáció növekvő befolyásának
láttán. A kilencvenes években a visszarendeződés
nyilvánvalóvá válása kéz a kézben
haladt a pápa rohamosan gyengülő egészségi
állapotával. 1992-ben Ratzinger bíboros kongregációja
(a Hittani Kongregáció) két okmányt tett közzé:
elsősorban A Katolikus Egyház Katekizmusát, azzal
a céllal, hogy egységes keretet nyújtson a katolicizmus
számára, valamint jól körvonalazott identitást
a doktrínák, az erkölcs, a szellemi és a liturgikus
élet terén, s így kézben tartsa (vagy fölöslegessé
tegye) a különböző nemzeti püspökségek
katekétikus próbálkozásait. A másik
okmány, a Levél a püspökökhöz a közösségi
(communio) egyház néhány sajátosságáról,
azt az elméleti alapot biztosítja, amire a római egyház
szupremátusa minden más helyi egyház felett újra
felépíthető. E levél szerint megdőlni
látszik a II. vatikáni zsinat alapelve, miszerint a püspökök
“az egység látható forrásai és alapjai
saját külön egyházaikon belül, melyek az egyetemes
egyház mintájára szerveződnek, ezekben és
ezek által létezik az egyetlen katolikus egyház".
Ugyanezt az irányt követte 1995-ben a Hittani Kongregáció
nyilatkozata, amely az Ordinatio Sacerdotalis (1994. május 22.)
című apostoli levél alapját képező
pápai doktrína tévedhetetlen volta körüli
kételyt kívánta tisztázni. Ez a pápai
levél a római egyház megingathatatlan hagyományaira
hivatkozva egyszer s mindenkorra megtiltja a nők pappá szentelését.
A kongregáció pontosítása szerint ezt a doktrínát
“végérvényesnek kell tartani", mivel azt “tévedhetetlenül
kinyilvánította a rendes és egyetemes magisztérium".
A II. vatikáni zsinat óta ez az első olyan dokumentum,
amely egy pápai kijelentés tévedhetetlen voltát
igazolja. Mindez csak kezdete volt annak az intézményes merevségnek,
amely 1997-1998-ban egy egész sor meglepő kanonikus intézkedésben
tetőzött. Róma a zsinat alapelveinek gyakorlatilag ellentmondva
igyekezett bevezetni a diakónusok klerikális életstílusát,
visszaállítani a laikusok feletti hatalmat. Ez utóbbiak
egyszerű alkalmazottai lettek az egyházközségnek
(a világiak és a szent szolgálatra rendelt papok közötti
együttműködés kereteiről szóló
instrukció szerint, 1997). Ezután megerősödött
a magisztérium által örökérvényűként
megállapított igazságok dogmatizálódása,
és egyre csökkent a püspöki konferenciák katolikus
tanítást illető autoritása (Apostolos Suos
motu proprio, 1998). Ez a dokumentum kánonjogi kritériummá
emelte, hogy ahhoz, hogy a püspöki konferencia bármely,
katolikus tanítást vagy morális kérdést
érintő kijelentése érvényes legyen,
teljes egyetértésből kell születnie. Ez előre
látható módon azzal jár, hogy a konferenciák
egyetlen ellentmondó hang miatt is határozatképtelenné
válnak, s így arra kényszerülnek, hogy a döntést
a római Kúriára hagyják.
Csakhogy II. János Pál nem csak ezt az egyetlen vonalat követi. Ugyanezekben az években néhány egészen más irányú szöveget is kibocsátott. 1994-ben, Tertio Millennio Adveniente című levelében a jubileumi kétezredik évről ír. Sürgette a II. vatikáni zsinat alapelveinek alkalmazását, beleértve a kommunitásként felfogott egyház képének indoktrinációját, amit egyébként Róma - mint fentebb jeleztük - érzékelhető módszerességgel igyekezett leépíteni. Mintegy ellenpontként a Vatikán tévedhetetlenség-igényére és domináló stratégiájára arra szólította fel az egyházat, hogy önkritikus és vezeklő szellemben ismerje el régi hibáit, azt, hogy a hit igazságainak hirdetésében, terjesztésében és szolgálatában intoleránsan viselkedett, sőt még erőszakos, vagy legalábbis kényszerítő eszközökhöz is folyamodott. 1995-ben kiadta Orientale Lumen kezdetű levelét, melyben biztosítja a többi vallást, hogy “teljes mértékben tiszteletben tartja hagyományaikat és elengedhetetlen autonómiájukat". Elfogadta a pluriform egyház gondolatát, amely különálló, eltérő teológiai, liturgikus, rendtartási és jogi hagyományokkal rendelkező testvéregyházakból áll össze. Ugyancsak 1995-ben kiadott Levél a nőkhöz című apostoli írásában (a nők pekingi világkonferenciája alkalmából) a nők pappá szenteléstől való eltiltásának következményeit igyekszik enyhíteni. Ez a szöveg a felszabadítási mozgalmakat támogató Mulieris dignitatem érvelését idézi, sőt támogatja is az egyre erősödő szociális befolyást, hogy “felmutassa a jelen ellentmondásait, amikor a társadalom kizárólag a hatékonyság és a produktivitás alapján szerveződik" és hogy “kikényszerítse egyes rendszerek újraalakítását". Ugyancsak 1995-ben adta ki a Szentszék a pápa Ut unum sint kezdetű enciklikáját az ökumenizmus melletti elkötelezettségről. Fr. Herv, a domonkos egyháztudós, a párizsi Katolikus Intézet vezetője szerint “ez az egyház történetében merőben új és előzmények nélküli kezdeményezés igen meggyőző cáfolata a püspöki karral szembeni primátus helyzetét tárgyaló maximalista interpretációknak." Ebben az enciklikában II. János Pál kijelenti, hogy hajlandó a pápaság reformját más keresztény egyházak vezetőivel megvitatni. Elismerte: megalapozott az elvárás, hogy “lehetőséget találjunk a primátus gyakorlására úgy, hogy miközben küldetésének lényegéről nem mondunk le, nyitottá váljék az új helyzetre."
Összességében szemlélve ezek a kijelentések ellentmondásos benyomást keltenek. Egyfelől szabad utat nyitnak a pápaság hajdani monarchikus és abszolutista szerkezetének megújítása előtt, illetve tovább ritkítják a püspöki kollegialitással kapcsolatos reformok “engedményeit", a II. vatikáni zsinat tanítása kínálta működési területet. A pápa másfelől érezhető kritikával tekint a Szentszék egykori döntéseire, amelyekkel annyira kitágította a tévedhetetlenség körét, hogy a magisztérium működése is beleférjen, továbbá lehetővé tette az ökumenikus párbeszédet arról, hogy hogyan távolítható el a pápai primátus gyakorlatáról az abszolutista lerakódás, s hogyan térhet vissza az első évezred modellje szerinti alapvető funkcióihoz.
Vallasek Júlia fordítása