Milyen a karácsony arca? Ha az ilyenkor
szokásos üdvözlőlapok alapján ítélünk,
csupa olyasmit találunk, ami “hangerőhöz" és
“látványossághoz" köthető: pásztorok,
dobok, tevék, piros, arany, angyalok, kórusok, királyok,
ajándékdobozok, juhok, bárányok. A karácsony
tehát mindenek fölött “hangzavar". Csengők csilingelnek,
a gyerekek visonganak, serceg a zsír a pulykasültön, dagadozik
a bor az üvegben, kutyák ugatnak, kántálók
énekelnek, és valahol mindnyajunk feje fölött angyalok
pengetik a citerájukat, trombitálnak... Kisebb csoda ezek
utan, hogy azok az üdvözletek, amelyeket nemrég vásároltam
- hatot egy csomagban: “ötöt fizet, hatot kap" -, szinte az ellentmondás
szándékát sürítve egy szót ismételgetnek
megátalkodottan: béke.
Igen, a bevásárlások kellős
közepén igazán rászorulnánk erre. Én
magam már háromszor megjártam az egyik jelentős
bevásárlóközpontot az Oxford Streeten, sőt,
egy másikat is a Berwick Streeten, mert a fiaimnak valami különleges
nosztalgia-felvételt kerestem. A központban, az Oxford Circuson
a forgalom szabályszerűen megbénult: úgy tűnt,
mindenki körbe-körbe forog, senki sem halad előre, mindenki
mindenkit lökdös, hozzányomták vagy hozzányomult,
akárha az a bizonyos birkanyáj volna jól ismert üdvözlőlapjainkról.
A tömegből kikászálódva még mindig
fogva tartott a hangzavar: nevetésből, méltatlankodásból
és panaszkodásból összeálló háttérzaj,
amelyet megszínesít a tülkölés, fékcsikorgás,
motorzúgás - aztán hirtelen rendőrök jelentek
meg a színen, hangosbeszélőkkel és jól
játszott határozottságukkal irányítani
próbálva a forgalmat, a gyalogosokat végre a járdára
terelgették és helikopterekkel búgadozva a fejünk
fölött - hogy jobban átlássák a forgalmi
dugót - a maradék csendtörmeléket is porrá
zúzták.
Kint azért mégis jobb volt, mint
bent: mindegyik üzletnek megvan a maga agyonhurbolt kedvenc karácsonyi
dala, amely a leállíthatatlannak tűnő zenegépből
szól, s ahogy egyik sláger a másikat követve
sugározza azt az előre elhatározott formájú
és színű boldogságot, amit nekem is éreznem
kellett volna, amit érezni kötelességem lett volna,
szinte menekülésbe kezdtem, üzletről üzletre
vonszolva magam, hogy megpróbáljam mindezt elkerülni.
A karácsony minden évben a fülembe lop néhány
dallamfoszlányt, amely aztán sehogy se megy ki onnan, elkísér
az egész ünnep idejére, amíg olyan szörnyűségekkel
birkózom például, mint egy futballkellék használati
utasításának megemésztése és
érthető nyelvre fordítása (fiamnak) vagy az
összes főző- és sütőedény
egy kályhán való sikeres egyensúlyozása
- ez a melódia mintha a Fúriák átka volna...
Ne értsenek félre, nem a karácsony
elüzletiesítése elleni újabb tiltakozás
az enyém. Tulajdonképpen kedvelem ezt az egész ünnepkört
úgy, ahogy van. Egy tél közepén lévő
ünnepnek vidámnak kell lennie, teli egymás és
minden iránti elnézéssel, és bárki bármit
mond is, szerintem az üzleti vonatkozások csak aláhúzzák
a vallási mondanivalót: azt, hogy adni öröm. Ezért
csak hadd dagadjanak a bevásárlószatyrok, hadd keletkezzenek
csak apróbb-nagyobb vidám és hangzavarral teli forgalmi
dugók, és igen, igen, hadd legyen csak zaj. Mert ahogy a
nappalt az éjszaka követi, úgy fogja mindezeket valami
egészen más követni.
A békére gondolok? Nem egészen.
Amikor azokat a bizonyos udvözlő lapokat válogattam,
a legjobb, amit találtam köztük, ez a béke-felirat
volt, de ha jobban elgondolkodom, azt hiszem, inkább olyat szeretnék,
amire a csend, csendesség szó van rányomtatva. A béke
ugyanis szerintem lenyűgöző méretű vágyat
fejez ki, és egészen nagy léptékű, szinte
végleges hallgatást jelent, a csend azonban a magam értelmezésében
csak pillanatnyi, váratlan szünet, zaj-nélküliség,
mozdulatlanság. A béke tiszta, derűs és hatalmas,
mint egy nagy paplan, a csend ennek csupán egy percét jelenti,
amelynek ideje alatt valami keszülődik. A hajnal csendessége,
az a perc, amikor a madarak elhallgatnak, hogy a nap felkeltének
pillanatát elcsípjék és jelezzék - ezt
nevezem én csendnek. Az erdő csendessége, amint a
szél elhal és a levelek lógnak a fák ágain...
Az a pillanat, amelyben a tömeg valami fontos bejelentésre
vár... Amikor a zenész a hangszere előtt állva
egy pillanat szünetet tart, mielőtt elkezdené a muzsikálást...
A világ lélegzetvisszafojtva várakozik.
Bár furcsának tűnik erről
énekelni, számtalan karácsonyi dal ragadja meg és
fejezi ki ezt az érzést. Betlehem csendes, minden oly hideg,
mint a jég, a házunkban áll a levegő. De ebben
a csendben történik valami. A változás maga is
csendes, a dolgok szinte megfoghatatlan módosulása. A szél
éppen csak megérinti, megrebbenti a leveleket, felborzolja
egy tó felszínet, egy gyermek születik. Egy 13. századi
angol karácsonyi ének szerint:
Máriával érkezett
hangtalan éjjel
mint április harmata
ébredő réten.
Kifogásolható ez az egész
kép, hiszen a születés nem ilyen. Minden szülés
hangos, a fájdalom hangjaival van tele, az ápolónők,
a bába kiabál, a csecsemő felvinnyog... De a karácsony
lényege pontosan ez a paradoxonnak tűnő csend, amely
felkúszik a tudatunkba, megtéveszt és összezavar,
még akkor is, ha úgy véljük, nem vagyunk nagyon
zajos természetűek amúgy...
Minden évben, amikor többé-kevésbé
elvégeztük már a fontos tennivalókat, ez a csendesség
ránk ereszkedik. Könnyen azt gondolhatjuk, valami más
az oka: a hó, amely minden hangot elnyel, a hulla-fáradtságunk,
a szomszédaink hiánya. Mégsem a képzeletünk
játéka burkolja varázslatos csendbe a karácsony-éjszakát
és a másnap reggelt. Ez a csend jel: nem a hiányé,
hanem a jelenlété. Lehet, hogy nem is tart sokat, hiszen
nem a béke érzése ez. Csupán egy küszöbön
álló csoda csendes bejelentése, amelyre a szívünknek
felkészültnek kell lennie. Isten velünk van. Tulajdonképpen
pontosan úgy, mint a hajnali harmat. Vagy ahogy nálunk gyerekkoromban
mondták, egy beszélgetés kellős közepén,
amikor hirtelen csend lett: egy angyal - szárnya nem suhog, trombitája
néma - szállt el az ablak előtt.
(A The Tablet nyomán)
Bodó Márta fordítása