A karácsony - és a zsidók
hanukká-ünnepe - az év legvidámabb időszaka
a legtöbb ember számára. Sokak számára
mégis ezek a legnehezebb, legelviselhetetlenebb napok. Az okok különfélék:
depresszió, magány, a szeretettek elvesztése, a gyermek
hiánya. És a “boldog" ünnepi idő több könnyet
hoz, mint örömöt. Pedig nem kell ahhoz sok, hogy bárki
közülünk fényesebb csillaga legyen a karácsonynak,
mint a fenyőfán sercegő csillagszóró
vagy lobogó gyertyaláng. Egy közösség, egy
alkalmi társaság lelkévé kell lenni - és
máris megvalósul a csoda. Különleges eszközök
sem szükségesek, csupán az, hogy önmaga legyen
az ember - ez már megteremti a lényeges különbséget...
Ki vár éppen a te jókívánságaidra?
Kapd csak elő a jegyzettömbödet, címtáradat,
vedd magad mellé a telefont, majd tégy az ünnepi asztalra
még egy terítéket. Vagy éppen kérdezz
rá, mit tesz templomi közösséged az elhagyatott,
magányos, elfelejtett és éhes szomszédokért?
Segíthetsz az ilyen emberek számára a plébánián
előkészített ünnepi asztal megterítésében
vagy néhány karácsonyi csomag házhoz szállításában...
Rita és Bill kávéosztással
kezdték, de nyitottak voltak olyan szolgálatok elvégzésére
is - mivel van autójuk -, mint az öregek, a nehezen mozgók
templomba vagy orvoshoz szállítása. “Azt mondtuk:
nekünk időnk is van erre, lehetőségünk is,
ezért bejelentkeztünk a plébániánk 'Légy
készen' programjára."
Scott nyolcadikos, oklahomai lakos, cserkész.
Csapatával együtt azt határozták, ebben az évben
többet tesznek majd az ilyenkor szokásos karácsonyfa-árusításból
gyűjtött pénzalap növelésénél.
Egy “kedvességi programot" állítottak össze,
amelyben helyet kapott segítségük felajánlása
mindazoknak, akik valamilyen téren támaszra szorulnak. “Boldog
vagyok, mert néhány ember számára valóban
szemmel láthatóan kényelmessé, örömtelivé
tudtam tenni a karácsonyt" - mondja Scott.
Natalie 22 éves, iker gyermekek édesanyja,
de a gyermekek körüli tevékenységen túl
úgy érezte: neki is részt kell vennie valamilyen karácsonyi
jócselekedetben. Templomi közössége takarókat
osztott a város hajléktalanjainak, így ebben vállalt
részt. “Sohase gondoltam volna, hogy én is ennyire számítok.
Aztán ahogy a csapat elég keményen együtt dolgozott,
azt is észrevettem, hogy az a néhány kéz -
és szív - a bajba jutott, elkeseredett embereknek valódi
reményt tud adni."
És mi van azokkal, akik szegények,
betegek, otthontalanok? Nincs más választásuk, mint
mások jóindulatára várni?
Walter nem így gondolkodik. Tíz
magához hasonló otthontalant hívott meg, hogy készleteiket
összeadva valamelyes ünnepi hangulatot varázsoljanak nyomorukban.
“Úgy gondoltam, kellemesebben telik majd, ha olyanokkal leszek együtt,
akik hozzám hasonló körülmények közt
vergődnek." Egy útmenti alagútban húzódtak
meg, és tízük erőfeszítéséből
még egy kisebb pulykára is futotta!
Egy másik tevékeny férfi
sem adta fel. Bár visszafordíthatatlanul növekszik benne
a rákos daganat, így beszél: “Amióta beteg
lettem, mindig mindenki hoz nekem valamit - és én csak kapok
és kapok. Nagyon hálás vagyok ezért. Ahogy
a karácsony kezdett közelegni, egyre több és több
édességet, gyümölcsöt kaptam, annyit, amennyit
biztosan nem tudok megenni. Körbejártam hát az épületben,
és minden betegszoba ajtajára kis csomagokat akasztottam.
Most tehát jobban érzem magam. Ez hiányzik legjobban
az életemből. Azt szeretném, ha többet tudnék
adni az embereknek."
Adni és kapni. Minden ember érzi
a különbséget. Nem a nagy, grandiózus tettekben
rejlik az érték, hanem a figyelem, nagylelkűség
és hála egyszerű, de felbecsülhetetlen gesztusaiban.
A megszokott különlegessé válik,
amikor az ajándékok valódi értékét
felmérjük, amikor a mögöttük rejlő szándék
és erőfeszítés mértékét
megérezzük - és főleg amikor megsejtvén
azt a másikban, másokban is értékelni tudjuk...
(The Catholic Sun, Syracusa, New York állam)
Bodó Márta fordítása