“A vallás kezdettől fogva élt
a művészettel, hogy érzékileg is észlelhetővé
tegye sajátos tárgyát, a szentet."1- olvassuk Nyíri
Tamás szavait a vallás és művészet kapcsolatáról.
A szent megtapasztalásából, észleléséből
megszületett emberi gondolat és megfogalmazás - a ma
már múzeumokban őrzött, fába, kőbe
vésett és festett számtalan istenalak - antropomorf
képekkel érzékelteti az isteni világot. Ez
egyben az emberi megismerés korlátait is mutatja. A szentnek,
Istennek a megtestesülésével viszont az emberi kifejezés
sajátos jelentőséget nyert. Isten maga öltött
emberi alakot Fiában, Jézus Krisztusban. Mind az ősibb,
“keleti" epiphaneia (az Úr megjelenése), mind a “római"
Natalis Domini (az Úr születése) ünnep az önmagát
kinyilatkoztató Istent tárja elénk. Az előbbi
a láthatatlan Isten isteni megnyilvánulását,
az utóbbi pedig Isten látható emberi természetben
való megjelenését emeli ki.2
A karácsony szóval összefoglalt
ünnepkör képi megformálása ismerős
a világ bármely táján élő ember
- mind a keresztény, mind az Istenben nem hívő - előtt.
A kisgyerek is könnyen elképzeli és magáénak
érzi. A szeretteinktől, ismerőseinktől érkező
üdvözlőlapok ábrázolásai pedig az
ünnep képi megfogalmazásának páratlan
gazdagságát tárják elénk. A neves művészek
alkotásairól készült reprodukciók éppúgy
eljutnak otthonainkba, mint egyszerűbb vagy sokszor túlzottan
édeskés stílusú, sőt giccses összeállítások.
A most következő gondolatsorral a
karácsonyi ünnepkör művészi alkotásainak
világába szeretnénk betekintést nyújtani
(természetesen a teljesség igénye nélkül),
különös tekintettel egy-egy jellegzetes motívum időbeli
megjelenésére és további alakulására.
Az ünnepkörhöz kapcsolodó események közül
a Jézus születését, a pásztorok és
a napkeleti bölcsek hódolatát emelem ki, mivel ezeknek
a képi bemutatása a leggyakoribb. A megtestesülést
megelőző eseményeknek (az angyali üdvözlet,
Szűz Mária látogatása Erzsébetnél),
és az utána következőknek (Jézus körülmetélése,
Jézus templomban való bemutatása, menekülés
Egyiptomba, Heródes gyermekgyilkossága) a megjelenítésére
külön nem térek ki.
A Krisztus születésével kapcsolatos
ábrázolások forrásait az evangéliumok
szűkszavú leírása mellett az Ószövetség
messiás-jövendöléseiben, az apokrif iratokban,
az egyházatyák feljegyzéseiben, a szentek elmélkedéseiben,
nem utolsósorban a liturgiában és a misztériumjátékokban
találjuk meg. Ebben a témában külön figyelre
méltó Szent Ferencnek és társainak grecciói
karácsonya.3 Természetesen mindezek mellett minden egyes
alkotás magán viseli készítettője és
alkotója szándékát, stílusát,
az adott kor, hely és társadalom jellegzetes vonásait,
és függ a befogadónak a mű iránti nyitottságától
és érzékenységétől.
Kezdetek - a jászol
A legrégebbi “karácsonyi képek"
- az ókeresztény kor emlékein: a katakombák
falképein és mintegy ötven szarkofág domborművén
- leggyakrabban a trónoló Istenanya ölében ülő,
gyermek Jézushoz siető napkeleti bölcseket ábrázolják.
Jézus születésének
megjelenítése ritkábban fordul elő, hisz a
liturgiában is csak a 4. századtól szerepel, december
25.-én külön ünnepként. A 4. századi
szarkofágdomborműveken a jászolba fektetett, szorosan
bepólyált gyermek Jézus alakját egy vagy több
pásztor veszi körül.
A hagyomány szerint a jászol, amelyben
az újszülött Jézus feküdt, egy fával
kibélelt, sziklába vájt, teknőszerű üreg
volt. Ebből őriznek öt - később görög
felirattal ellátott - lécdarabot a római Santa Maria
Maggiore-bazilikában (a jászol-ereklyék a 7. század
első felében kerültek Rómába). A keleti
ikonokon a bepólyált gyermek jászla a szarkofágokra
és a korabeli oltármenzákra emlékeztet. A sziklaüregbe
helyezett jászol-szarkofág Jézus majdani sírbatételét
vetíti elő. A betlehemi (Betlehem - ‘kenyér háza’)
jelenet jászol-oltár motívuma az eukarisztikus kenyeret
idéző, rejtett szimbólum, amelyet a nyugati középkori
művészetben is megtalálunk (Párizs, Notre-Dame,
Szent Anna kapu, 1180 k.)
A jászol mögött már a
korai ábrázolásokon feltűnik az ökör
és a szamár képe. Jelenlétük az izaiási
jövendölésre utal: “Az ökör megismeri gazdáját,
és a szamár urának jászlát; Izrael azonban
nem ismer engem, népem nem ért meg." (Iz1,3) Nisszai Szent
Gergely (+394) értelmezése szerint az ökör a törvény
igájában élő zsidóknak, a szamár
pedig a bálványimádás terhét viselő
pogányoknak a szimbóluma.4
Jézus anyja
Az istenanya, istenszülő (theotokosz) az efezusi zsinat (431) után kap állandó helyet a Jézus születése-jeleneten. A bizánci mozaikképek és ikonok (6-14. század) születés-ábrázolásain a Szent Szüzet egy sziklabarlang nyílásánál felállított, matracszerű fekhelyen látjuk pihenni, Jézus jászola mellett (a palermói Capella Palatina mozaikja a 12. századból). A keleti ábrázolásokon a kisded isteni mivoltának bemutatására kerül a hangsúly. Az istenanya tekintete és Jézusra mutató mozdulata a kép szemlélőit bevezeti az isteni titokba. Bár az itáliai duecento-trecento alkotások a bizánci képek hatására készültek, a hangsúly - a ferencesek és domonkosok lelkiségének hatására - egyre inkább az anya és gyermek közötti bensőséges kapcsolat kifejezésére tevődik át.
A csillag
A kora-bizánci (6. századi) ábrázolásokon feltűnő, a “Háromkirályok"-jelenetből átvett betlehemi csillag motívuma is a megtestesülésben feltáruló isteni kinyilatkoztatásra irányítja a figyelmet. A születés helye fölött megálló, hat, hét vagy nyolc ággal ábrázolt, néha üstökösre emlékeztető csillag fénycsóvája a gyermek Jézusra világít. Egyes ábrázolásokon a fénysugár Márián keresztül haladva ér el a gyermekhez, ezáltal is kifejezésre jutatva a Szent Szűz istenanyaságát. A betlehemi csillagot a 12. századtól megtaláljuk a nyugati Jézus születése-ábrázolásokon is. (Giovanni Pisano: a sienai dóm szószékének domborműve, 1265-1269) A középkori művészek a csillagban néha a galamb alakjában ábrázolt Szentlelket (ismeretlen 14. századi mester freskója: Assisi, Szent Klára-templom) vagy a gyermek Jézus alakját is feltüntették (Rogier van der Weyden [1399-1464]: Blandelin-oltár szárnyképe, 1453), az “angyali üdvözlet"-jelenetek azonos motívumához hasonlóan.
Angyalok
Az antik géniuszokra emlékeztető szárnyas angyalok és az Ámor-figurák hatására az itáliai reneszánszban feltűnő gyermekangyalok a születés-ábrázolásoknak szinte elengedhetetlen szereplői. Általában a megtestesülés helye fölött, az égben nagy angyali sereg gyűl egybe a kisded imádására, és az Istent dicsőítő és embereknek békét hirdető Gloria éneklésére. Mind a bizánci ikonok méltóságot sugárzó, kendővel fedett kézzel megjelenő vagy füstölővel tömjénező angyalai, mind a középkori és korareneszánsz műveken kórusban éneklő és különböző, lírai hangszereken játszó angyali kara a mennyei liturgia szolgálójaként szerepel. Az északi reneszánsz művészei az angyalokat mindig diakónus-ruhában, dalmatikában jelenítik meg. A mezítelen, pufók, játszó gyermekangyalok az itáliai cinquecento-settecento művészeinek kedvenc figurái. Az Alpokon túli barokk és rokokó ábrázolásokat is benépesítik.
József
Szent József alakja a legkorábban ugyancsak a 6. századi keleti alkotásokon jelenik meg. A leggyakrabban aggastyánként, a képek sarkában ábrázolt József a jelenet szemlélője, vagy gondolataiba mélyedve ül. A középkori északi művészetben József a jelenetnek nem csupán passzív szemlélője. Szinte zsánerfiguraként szerepel, ahogy mindennapi feladatát végzi, ácsol (kis keresztet is!), vagy a szülés körüli teendőkben segédkezik: vizet hord, tüzet gyújt és levest főz, egyes ábrázolásokon még meg is fújja, meg is kóstolja. Látjuk úgy is, amint éppen a saruját oldja ki, vagy a zokniját húzza le és lábát a tűznél melengeti. A tűznél melegedő, idős Szent József alakjának mintaképét a korabeli hóráskönyvek, kalendáriumok február hónap megszemélyesítő figurájában találjuk meg. József levetett lábbelije Mózesnek az égő csipkebokor előtt leoldott sarujára emlékeztet, s a kisdedben jelenlevő Isten iránti tisztelet jeleként is értelmezhető. Az Aachenben ereklyeként őrzött textildarabokhoz társult az a népies legenda, miszerint József harisnyájával pólyálták be a gyermek Jézust.
A segédkező asszonyok
A keleti képek kedvelt motívuma: az újszülötett fürdető asszonyok; a gyermek fürdetésének jelenete, ahol a mezítelen gyermek fejét a kereszt száraival megjelölt dicsfény övezi, megkeresztelését idézi fel. Az apokrif elbeszélések szerint a két bábaasszony, Zelomi és Salome közül az utóbbinak - mivel kételkedett a kisded isteni mivoltában - megbénult a keze, de a Szent Szűz közbenjárására és Jézus érintésére meg is gyógyult. A középkori, nyugati alkotásokon is gyakran megjelennek a születésnél segédkező asszonyok.
Barlang, istálló, kalyiba, város
A 6. századi bizánci ikonok hátterében
egy sziklából nyíló barlang tűnik fel.
A születés helyeként megjelölt barlang tiszteletét
Szent Jusztinosz (+165), Origenész (184-254), később
Szent Jeromos (347-420) is igazolja. A Születés-barlang fölé
a 4. század elején Nagy Konstantin császár
által építtetett bazilika a szentföldi zarándokok
kedvelt helyévé vált.
A barlang motívumát az itáliai
trecento mesterei a barlangnyílás elé felállított,
gerendákkal alátámasztott fa tetőszerkezettel
egészítik ki (Giotto di Bondone [1226-1337]: padovai Aréna-kápolna
falképe, 1305).
Az Alpokon túli, késő-középkori
alkotásokon a barlang helyett istállószerű kalyibát
találunk. A szalmával fedett, gyakran eléggé
viharvert tetőszerkezet épületromhoz kapcsolódik.
Az így kialakított “istálló" motívumát
a flamand és német művészektől az itáliai
quattrocento festői is átveszik, s ezáltal ez a forma
terjed el és lesz általánossá a születés
helyének megjelölésénél. A képeken
ábrázolt építmény mintája valószínűleg
a középkori misztériumjátékok színtere
lehetett, amelyet általában a templom oldalához kapcsolva
állítottak fel. A középkori misztériumjátékoknak
a képi megformálásra gyakorolt hatását
a jelenet szereplőinek színpadias beállítása
is érzékelteti. Ennek egyik legszembetűnőbb
példáját Hugo van der Goes (1440 k.-1482) berlini
képén látjuk, amelyen kétoldalt egy-egy montázs-figura
húzza szét a “színpad" függönyét.
A Jézus születése-ábrázolásokon
a romos épületrészek Ámosz próféta
jövendölését idézik: “Azon a napon felállítom
Dávid leomlott hajlékát, és kijavítom
falainak repedéseit, és mindazt, amije romba dőlt,
megújítom, s ismét felépítem, mint hajdan
volt." (Ám 9,11) A romok egyben a reneszánsz korában
jelentős antik világ jelképei és az ókori
pogány és keresztény világ közötti
kapcsolatra is utalnak. Az északi reneszánsz alkotásokon
megjelenő antik oszlop az apokrif iratoknak Mária szülésére
vonatkozó leírását is idézi, miszerint
a Szűz oszlophoz támaszkodva szülte a világra
szent Fiát. (Rogier van der Weyden: Bladelin-oltár, 1452-1453)
A nyugati képek háttérében
már a karoling-kortól kezdve gyakori a bástyákkal
megerősített, tornyokkal díszített város
ábrázolása. (a lorschi evangeliárium kötéstáblája,
810 k.) A Betlehemre utaló városkép mintája
a leggyakrabban a kép készítésének helye.
Az ábrázolásokon talán a jelentősebb
formai változás éppen a képek háttér-ábrázolásainál
érzékelhető. A korai ikonok és kora-középkori
táblaképek arannyal kitöltött hátterét
felváltja az egyre mozgalmasabb és a legapróbb részletekre
is kiterjedő külső és belső térábrázolás.
A reneszánsz és későbbi korok alkotásain
a perspektíva szabályaihoz igazodó téralkotás
egyre hangsúlyosabb szerepet kap.
A földön fekvő gyermek
A 14. században élt Svédországi Szent Brigitta látomása alapján a Jézus születése-ábrázolások új képtípusa alakult ki. Az Isten emberré válását hangsúlyozó kép középpontjába a földre lefektetett, mezítelen gyermek Jézus alakja jelenik meg. Őt imádja a térdre boruló Szent Szűz. A kevés szalmára vagy Mária köpenyének szélére helyezett gyermek testét a késő-középkori alkotásokon általában fénykoszorú övezi. Szent József alakját is gyakran láthatjuk, már nem búsuló öreg emberként, hanem amint állva vagy térdelve imádozik és kezében a “Világ Világosságát" jelképező égő gyertyát tartja, melynek óvja is a lángját.
Pásztorok, bölcsek, “királyok"
A “gyermek imádása"-jelenetekhez
gyakran kapcsolódik a “pásztorok imádása"-ábrázolás.
A képtípus a 14. században, a ferencesek hatására
terjedt el, a legkorábban Itáliában, majd a 15. századtól
kezdve az Alpoktól északra is. A gyermek mellett álló
pásztorokat - amint már említettük - az ókeresztény
szarkofágokon már megtalálhatjuk. Szinte állandó
kísérői a keleti és a nyugati születés-jeleneteknek
egyaránt. A bizánci és a középkori képek
oldalán vagy hátterében szereplő pásztorokat
az Úr angyala szólítja meg, tudtukra adva a Megváltó
születésének jóhírét. A “híradás"-jelenet
önálló táblaképeken is szerepel (Taddeo
Gaddi [+1366]: Híradás a pásztoroknak, 1328-1338,
Firenze, Santa Croce). Számuk változó, legtöbbször
a három királynak megfelelően három.
A korai ábrázolásokon a nyájjal együtt,
később egy pár állat kíséretében
érkeznek a gyermekhez. Szintén a “háromkirályok"
példájára a kisdednek ajándékokat is
hoznak: bárányt, tejet, sajtot, bort és gyapjút.
Alakjuk és jelenetek színterei a legtöbbször túl
idillikus (Giorgione [1477-1510]: Pásztorok imádása,
1503 k.,Washington, National Gallery). A pásztor alakjához
egyfajta pozitív értelmezésű gondtalanság
kapcsolódott. Alakjuk azért is idealisztikus a reneszánsz
művészek számára, mert közvetlen kapcsolatban
állnak a humanista felfogásban oly fontos természettel.
A 17. századi alkotásokon viszont a jelenet már az
istálló sötétjében játszódik
le. A sötétségben felragyogó, gyermek körüli
fény világítja meg szemlélőinek arcát
(Rembrandt [1606-1669]: Pásztorok imádása,1646, München,
Alte Pinakothek). A barokk kor kedvelt témája. Franz Anton
Maulbertsch (1724-1796) sümegi freskóján (1757-1758)
egy sajtot hozó, szőke hajú pásztor alakjában
önmagát is megörökítette, amint a képből
a szemlélőre kinéz. A pásztorok imádásának
párhuzamát a “királyok" hódolásának
képi megformálásában láthatjuk.
A bölcsek Jézus előtti hódolata
már a legkorábbi keresztény alkotásokon megjelenik.
(Róma, Sta. Priscilla-katakomba 2. századi falképe;
Domitilla-katakomba, S. Sebastiano-katakomba 3. századi falképe).
A bölcseknek a Máté-evangéliumban szereplő
történetéből ezt a jelenetet ábrázolják
a leggyakrabban.5 Szent Jusztinosz (+165) és kortársai számára
a napkeleti bölcsek-“mágusok" hódolata a démonok
hatalmának megtörését jelezte,6 a 4. századtól,
az arianizmus elleni vita időszakában pedig a Jézus
isteni mivoltában való hit kifejezésének lett
eszközévé. A katakombák falképein a bölcsek
egykorúak, keleti viseletük a Mithra-szobrok alakjainak ruházatát
idézi. Fedetlen fővel jelennek meg, vagy gyakrabban frígiai
sapkát hordanak (a lekerekített, előrehajló
sapka a római diadalkapukon a keleti emberek, barbárok ismertetőjele).
Számuk az első századokban még változó:
a leggyakrabban három, néha kettő, sőt még
tizenkettő is lehet. Hármas számuk valószínűleg
a háromféle ajándékhoz kapcsolódva alakult
ki. A ravennai San Vitale mozaikja (6. század) az adományt
vivő Theodora császárnő köpenyének
szegélyén jeleníti meg a három “király"
alakját.
A királynak aranyat, az Istennek tömjént
és az embernek mirhát hozó három bölcs,
“király" a 6. században nevet is kap. Még ereklyéiket
is tisztelhetjük a kölni dómban.7 A ravennai S. Apollinare
Nuovo mozaikképén (6. század) a pálmasorral
jelzett ligeten át közeledő, és a gótok
korabeli, díszes ruházatába öltözött
három király alakja fölött nevük is megjelenik:
SCS GASPAR (Gáspár) + SCS MELCHIOR (Menyhért) + SCS
BALTHASSAR (Boldizsár). A három különböző
életkorban ábrázolt király mind a három
embertípus, mind a három égtáj, mind pedig
az akkor ismert világrészek (Európa, Ázsia
és Afrika) képviselőivé lesz. Személyükben
a pogány világ hódolata fejeződik ki az egész
föld Urának színe előtt. Tiszteletük kifejezéseként,
a középkorban koronáikat is “leteszik".
A késő-középkorban,
valószínűleg a liturgikus játékok hatására
gazdag kísérettel érkeznek. Lovasok, kutyák,
és Európában mindenképpen Keletet idéző
állatok: tevék, leopárdok, majmok is megjelennek.
Gentile da Fabriano (1370 k.-1427) oltárképe (1423, Firenze,
Uffizi) egyik legkiemelkedőbb példája a “királyok"
felvonulásának. A művész nagyszerűen helyezi
el, mozgatja a hatalmas embertömeget. Figyelme ugyanakkor a legapróbb
dolgokra is kiterjed. (A legfiatalabb “királyról" apródja
éppen most csatolja le a sarkantyút.)
A “királyok" vonulása és
hódolata kedvelt témája a quattrocentobeli, firenzei
művészeknek, illetve a nagy mecénás családnak,
a Medicieknek. Lorenzo de' Medici - atyja és nagyatyja valószínűleg
úgyszintén - vezetője volt a Háromkirályokról
elnevezett vallásos egyesületnek is. A humanista gondolkozású
férfiak a “háromkirályok" alakjában az itáliai
hagyományt követve, az ókor bölcsességének
örököseit tisztelték, akik tudományos kutatásaik
segítségével Krisztus születésére
tudtak következtetni. Betlehembe vonulásukban a kereszténység
alapigazságának a pogány népek tudományos
eredményeivel való összefüggését
látták.8 A konfraternitás érvenként
megrendezett, pompázatos felvonulásai közvetlen ihletői
lehettek a quattrocentobeli művészi alkotásoknak.
Benozzo Gozzoli (1420 k.-1497) “Háromkirályok
vonulása" freskója a firenzei Palazzo Medici kápolnájában
(1459), Sandro Botticelli (1445-1510) több, a “királyok" imádását
ábrázoló oltárképe, Leonardo da Vinci
(1452-1519) befejezetlen “Királyok imádása" (1481-1482),
Domenico Ghirlandaio (1449-1494) tondója (1487), Filippino Lippi
képe (1492) kiemelkedő példái a társadalmi-politikai
célzatú, díszes felvonulás bemutatásának.
Az ünnepség alapját jelentő tartalomnál
hangsúlyosabb szerepet kap a résztvevők karakterének
visszaadása. A képek nagyrészén a Mediciek
és a hozzájuk közel álló személyek
arcképei azonosíthatóak. Botticellinek az Uffiziben
őrzött táblaképén (1475 k.) a művész
önarcképével is találkozunk. Az előtérben
felsorakozó személyiségektől (a téma
szerint a három “király" és kísérete)
szinte függetlenül jelenik meg a Szent Család. A szereplők
keleties öltözéke, a neoplatonista kultúra képviselői
számára igen fontos szerepet játszó a görög
tudósok világát idézi.
A “királyok" imádása az
északi későgótika és reneszánsz
művészei számára is kedvelt téma. Dürer
csodálattal ír feljegyzésében a kölni
dóm Stephan Lochner által (1405k.-1451) készített
Háromkirályok-oltáráról. A jelenetet
a nagy német művész, Dürer (1471-1528) többször
is ábrázolta. Fa- és rézmetszeteinek kompozíciói
a közép- és kelet-európai későgótikus
táblaképfestészet mintaképei, ezzel a témával
kapcsolatban is. Figuráinak megformálása a legapróbb
részletekig visszatükröződik erdélyi, például
a csíki szárnyasoltár-táblákon is. (Csíkmenaság,
egykori főoltár, 1543, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria)
A barokk és az utána következő
korok művészei tovább alakítják a kompozíciót.
Idetartozna a karácsonyi témáknak, motívumoknak
további tárgyalása és az iparművészeti
ággá nőtt “Betlehem-készítés"
előzményeinek, művészi példáinak
bemutatása is. Mindezekre azonban itt most nem térek ki.
Talán a felsoroltakból - töredékességük
ellenére is - érzékelni tudjuk a karácsonyi
ünnepkörhöz kapcsolódó képek motívumrendszerének
gazdagságát, s ösztönzést kapunk arra, hogy
tovább kutassuk jelentésüket. Segítsen bennünket
mindez, hogy jobban megértsük az ünnep mondanivalóját,
és előttünk is felragyoghasson az Úr dicsősége
és ránk árasztott jósága.