Kétségtelen: a legújabbkori orvostudomány eredményeit hosszú oldalakon se lehetne teljes számban felsorolni. S ezeknek az eredményeknek a száma még napról-napra nő. Ami nem is csoda. Hisz napjaink széleskörű specializálódási folyamata az újkori technika minden raff hált eszközével fordul e munka terület elemző és felbontó, kisérletező és szintetizáló feladatai felé. Így azután alig mulik el hónap, sőt alig mulik el hét, hogy valamelyik speciális munkakörben ne értesülnénk valamely újabb, bámulatra méltó eredményről.

Ám a fiziológiai, pathológiai és therápiai kutatások még oly hálás részleteredményeinek felsorolása közel se jelzi a modern orvostudomány teljes mai állását, mert az exakt kutatáson túl, ami a laboratóriumok ezreiben, a kémia és fizika, a retorták és mérlegek, a mikroszkopok és főzőkészülékek segítségével folyik, napjaink egyetemes orvostudományi gondolkodásában egy olyan jellegű belső változás tör előre, amelynek kapcsán ma joggal beszélhetünk az orvostudomány kríziséről.

Mi történt azonban? A Rudolf Virchow által felállított sejtpathológia és sejtmechanika, mely feladatát a betegségek látható tüneteinek helyi kutatásával kimerítni vélte, úgylátszik megrendült. Természetesen ez nem jelenti azt, mintha ezáltal a modern orvostudományi kutatás e nagy úttörőjének szolgálata megkisebbedne! Virchow világos ésszel rendet teremtő tanítása, idejében, szükségszerű visszahatás volt kora fantasztikus-filozófikus orvostudományára. Virchow az értékes ismeretek egész tömegével szaporította ismereteinket s az egyre jobban speciálizálódó kutatás segítségével az emberi organizmus játékában a legfinomabb összefüggéseket, mikroszkopikus preparátumaiban pedig a legbonyolultabb szövevényeket bogozta ki és hozta mindezeket a legexaktabb formulákra.

Az ismeretek sokasága mellett azonban, amit a kémiai-fiziológiai, a bakteriológiai és egyéb kutatások terén, az anyagcseréről szóló tanításban, a chemotherápiában és egyebütt nyertek, észlelhetővő lett a tisztára mechanisztikus gondolkodásmód hátránya is az orvostudományban. Annak az orvostudománynak, amely Virchowwal még azon az állásponton volt, hogy csak helyileg konstatálható szervi és sejtbetegségek vannak s amelyik minden beteges jelenséget maradék nélkül megmagyarázni vélt a kémia és fizika ismert törvényeivel, csakhamar rá kellett jönnie arra, hogy a beteg ember több mint az exakt kutatás tárgya s a lélek és a test egységének kell tekinteni. A határtalan specializálódás következménye volt az is, hogy a specialisták az ember egyes szerveit felosztották, s a legkisebb részekig elemezték és kutatták, miáltal az egésszel való összefüggés elveszett. Így történt azután, hogy számos tulbuzgó kutatót a diagnózis aprólékos megállapítása sokkal inkább érdekelte, mint a beteg kezelése. S épp ez az, amit az „orvostudományi ellélektelenedés” jelszavával jelölnek.

Ez ellen az irány ellen a reakció akkor állt be, amikor józan és elfogulatlan értelemmel felvetették a kérdést, vajjon az orvostudományok valóságosan praktikus haladása megfelelő viszonyban áll-e az elméleti tudásnak azzal a tömegével, amit az orvostudományi kutatás az utolsó évtizedekben felhalmozott. S ekkor derült ki az a sajátságos tény, hogy a tulajdonképpeni gyógyművészet, különösen a belgyógyászat terén, a betegkezelésben nagyon kevés tényleges eredményt tud felmutatni. S minél inkább kutatták ennek a kedvezőtlen körülménynek az okát, annál világosabb lett, hogy a beteg és egészséges organizmusnak éppenséggel nem minden jelensége magyarázható, vagy befolyásolható az általunk ismert kémiai fizikai törvényekkel, hogy a sejtköteg sokkal inkább így, vagy úgy reagálhat aszerint, hogy „akar-e”, vagy „nem akar.” Ettől a felismeréstől már csak egy lépésre volt az a belátás, hogy az orvostudománynak nem lehet kizárólagos feladata a testnek csak a megbetegedett részével való foglalkozás, hanem a gyógyuláshoz szükség van a beteg lelki erejének segítségére is. Ezáltal került a legújabb orvostudomány az elé a feladat elé, hogy a testi és lelki egységet, a pszihofízikai Egészt, úgy ahogy azt az ember kiadja, kezelje céltudatosan.

Tényleg olyan új volna ez a felismerés? Bizonyára nem. Nagyapáink „háziorvosai” még így gondolkoztak s ez a beállítódás csak a pontos tényismeretek nyomasztó teljességével veszett el egy időre. A régi jó idők háziorvosa nagyon jól tudta, hogy annak a betegnek, aki igazán egészséges akar lenni, sokkal több kilátása van a gyógyulásra, mint annak, aki elveszti ellenállását. Ezért a régi orvos kezelésének jelentékeny része abban állott, hogy a személyiségével hasson, hogy a beteget jól tartsa szóval, hogy bizalmat ébresszen benne gyógyulására, s hogy ezáltal a test természetes ellenállóképességét emelje. Avagy téves feltevés volna, hogy akarat és lelki befolyás által az organizmus tényleges védőereje fokozható? Hogy tisztára lelki befolyások valóban testi elváltozásokat vonhatnak maguk után, ez a mindennapi életből épp eléggé ismeretes. A félelem emelheti a gyomor tevékenységét. A rémület összeszükítheti az arcbőredényeket (elsápadás), a szégyen viszont kitágíthatja ugyanazokat (elpirulás), szuggesztió következtében szemölcsöket el lehet távolítani. Röviddel ezelőtt számolt be ismét egy orvostudományi szaklap arról, hogy egy orvos számos paciensénél távolított el szemölcsöket olyképpen, hogy pár csöpp sóoldatot fecskendezett a karjába s ugyanakkor azt mondta a paciensnek, hogy egy új és csodálatos szert kap, mely a szemölcsöt seb nélkül távolítja el. A szemölcsök emellett a kezelés mellett kivétel nélkül minden esetben a „paciens” jól befolyásolt képzelő erejének következtében tüntek el pár hét alatt maradék nélkül. A lelki momentumoknak a valóságosan testi állapotokra való befolyásáról ezer és ezer példát lehetne felhozni, úgy hogy a betegségeknek egész sora van (bénulások, gyomorbajok, bizonyos női betegségek, szervi funkciózavarok stb), amelyek keletkezése kizárólag lelki befolyásokra vezethető vissza. Az ilyen megbetegedések természetesen – s efajta betegség sokkal több van, mint hiszik – az egyes betegségek jelenségeinek gyógyszereível és egyebekkel csak kevésbé hozhatók rendbe. Ilyen esetben egyedül az organizmus-egész, a pszihofizikai egységember kezelésének lehet sikere. A testi tünetjelenség mellett a „pszihótherápia” elsősorban a lelki bajt kezeli s tényleg ez új tudomány révén, melynek kiépülése a jelenkori orvostudomány fejlődésének fő fázisait reprezentálja, számtalan beteg szabadult meg olyan fájdalmaktól, amelyek eddig minden speciális kezeléssel szemben dacoltak.

Ha már a theoretikus tudás és a gyakorlati gyógymód közti helytelen viszony felismerése odavezetett, hogy a lelki momentum a beteg kezelésében ismét az őt megillető helyet foglalta el, úgy közel feküdt az a kérdés is, vajjon hogyan magyarázható meg, hogy a régebbi idők gyógymódjai, amelyekben a test funkcióiról és valóságos összefüggéseiről rendszerint a legtévesebb és a legzavarosabb felfogások uralkodtak, vajjon hogyan magyarázható, hogy ezek a régi gyógymódok olyan jó praktikus gyógyeredményeket tudnak felmutatni. Az orvostörténeti kutatás minél több fényt vetett az elmult kulturkorszakok gyógyászatára, annál világosabb lett, hogy az elmult évszázadok orvostudománya számos betegség kezelése alkalmával anélkül, hogy a belső cserehatásokat ténylegesen ismerte volna, tisztára érzés szerint állapította meg közbelépésének igazi módozatait. Az így tapasztalati úton nyert módozatok képezték azután az akkori gyógymód legfontosabb kincsét s mintegy a sors iróniájaként hangzik, hogy a modern gyógytudomány egymás után „fedezi fel” szisztematikus kutatás által az egykori, közben rég elavult gyógymódokat s igazolja ezek tényleges értékét a tudományos kutatás révén. Hogy pár példát említsünk a sok százból: pl. így nyer újabban érvényt a vérelvonás a gyulladásos állapotok kezelésénél, a régi „nedvkeringés tan” úgy látszik egészében újból előtérbe kerül a hormon kutatás által s az ősrégi izzó vasat, mely egynémely gyulladásos folyamatot feltűnően gyógyít, ujabban ismét „kiásták” s csupán csak az történt, hogy a modern orvostudomány terminológiája szerint, mint „ingertest” lép föl. A mesterségesen előidézett bőrkiütések kedvező hatása az ischias, az idegfájdalmak és az izületi megbetegedések esetén ujabban ugyancsak mint a bőr „Esophylaxiája” fedeződött föl s a szemölcsöket, amelyeket azelőtt mindenféle „ráolvasással” boszorkánykodtak körül, ma, mint érintettük, „szuggesztive” kezelik.

Ha az utolsó évek orvostudománya az ősi és látszólag rég túlhaladott gyógymódok egész sorát rehabilitálja, úgy a legújabb idők kutatásainak eredménye volt, különösen az anyagcsere területén, hogy a gyógyászat bizonyos irányzatai mindinkább vesztik eddigi különállásukat s beolvadnak az általános orvostudományba. Így például hogy az „Allergene” e legeslegkisebb, sem mérleg, sem kémiai segédeszközök által ki nem mutatható mennyiségben felettébb heves hatást válthat ki az emberi testben s hogy a mirigyek titokzatos levei a belső szekrécióval, valamint nélkülözhetetlen, vitaminok felfoghatatlan kicsiny koncentrációban nagyfontosságú befolyásokat idéznek fel az emberi testben, s hogy a növényvilágból is vegyünk egy példát, – Bose növénykisérleteinél az asszimilációs erő nyolcvan százalékos fokozásával egy az egy billióhoz arányú koncentrációt állapított meg, ezért szükségesnek látszik fentartani az éles határvonalat az előbb említett rendelési mód s a többi gyógyászat között. S amint a test és a lélek kezelésénél, vagy a betegágy mellett szerzett tapasztalati gyógymódnál s a laboratóriumi kutató tudományban, úgy végeredményben itt is minden a kifejezésmódon múlik. Ha én a betegnek olyan ásványvizet adok, amely literenként egy ezredgrammnyi ásványsót tartalmaz, vajjon ez minimális dózisokkal való kezelés-e vagy iskolás orvostudomány? Ha valakibe valamely betegség gyöngített mérgét fecskendezem, hogy ezáltal a szóbanforgó betegség ellen a természetes ellenállóerőket akcióba hívjam: vajjon ez hivatalos orvosi tudomány-e, vagy gyógyászat a hasonlóság elve alapján? Ha én egy magas fokban ideges beteg részére valami egész enyhe álomport rendelek s a rábeszélésem által maggyőzőm, hogy e szer minden bizonnyal használni fog s az eddig álmatlan beteg pompásan alszik, vajjon ez gyógyszerrel való keselés-e, vagy pedig pszihoterápia? És így tovább: ha egy csontmegbetegedésről panaszkodó betegnek mészpreparátumot rendelek, vajjon ez tudományos kutatáson alapuló beavatkozás-e, amely arra a tényre épít, hogy a mész és a foszfor a legfontosabb alkatrésze a csontnak, avagy tapasztalati gyógyászat, mely arra az évezredes, már a régi perzsa és kinai orvosok által ismert tapasztalati tényre támaszkodik, hogy az ilyen megbetegedések a rák hüvelyéből őrölt porral, vagy hasonló mész és foszfor tartalmú anyaggal kedvezően befolyásolhatók?

Az orvostudományok legújabb fejlődése tehát azt mutatja, hogy a fejlődés valószínűleg nem annyira a további speciálizálódás, mint inkább a test és lélek egészének therapeutikus felfogásának irányában történik, a modern kutatási eredmények észszerű felhasználása melleit, ugyanakkor azonban megértő megbecsülésével mindazoknak, amiket a több ezer éves gyakorlati orvostudomány számunkra, mint örökséget hátrahagyott.

Természetesen, mint mindenütt a világon az erős visszahatások idején, úgy itt is az inga meglódított nyelve kezdetben nagyon nagy kilengéseket végez, mig normális pályájába visszatér. A romantikus kor fantasztikus, tudományellenes orrostudományára egy józan és tisztára mechanisztikusan beállított gyógytudomány következett: s már kezd mutatkozni annak a veszedelme, hogy a gyógytudományok mostani fordulatával viszont az ellenkező végletbe esünk. A mult azonban arra tanít, hogy az egyik ugyanolyan elhibázott mint a másik s ezért semmi sem volna esztelenebb, mint azt kívánni, hogy az orvostudomány dobja el minden exakt kutatási eredményét s mint tiszta megérzésen alapuló „müvészet” hagyja el a tények talaját, amelyen oly hatalmas eredményeket ért el. Az új orvostudomány ideálja azonban, mint ahogy az az utóbbi években egyre világosabban kikristályosodott, mindinkább az egyetemesen átfogó gyógyászat lesz, amely az ember-egészt valóságos pszihofizikai egységében kezeli, amelyik a testtel és a lélekkel egyforma igazságosan jár el s amelyik a laboratóriumi kutatás eredményeit a betegség képének érzésszerű felfogásával elválaszthatatlan egységgé tudja összefogni, minden egyes szerv felépítésének legfinomabb nüanszait is ismervén anélkül, hogy ezáltal az egész felett való összefoglaló áttekintését elveszítené s amelyik a test természetes gyógyuló törekvéseit minden rendelkezésre álló erővel alátámasztja s amelynél a diagnózis megállapítása elsősorban azért fontos, mert ez mutatja a legbiztosabb útat a beteg helyes kezeléséhez és gyógyításához.