Március 2006
Természet – katasztrófák – ökológia


  Bevezető
  

  Dünnyögés, félhangokra
  Zalán Tibor

  Természeti katasztrófák – védekezés a Kárpát-medencében
  Meskó Attila

  Vízimadarak tömeges elhullása a Duna-deltában
  Kiss J. Botond

  Katrina New Orleansban
  Fülöp László Zsolt

  Árvizek nyomában
  Wilhelm Sándor

  Édenkert, Nyitány
  Szigeti Lajos

  Szökőárban
  Horváth Zoltán

  Cianidszennyezés után
  Sárkány-Kiss Endre

  Védőpajzsunk, az ózonréteg
  Mócsy Ildikó

  A nemzeti jelleg változásai Bartók alkotásában
  László Ferenc


1956–2006
  „Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került...”
  Szász János


Világablak
  „A Messiás nem akadémiai székfoglaló során fog újra eljönni”
  Rugási Gyula


História
  Apáthy István politikai szereplése és pere
  Mariska Zoltán


Mű és világa
  Életmű és emlékkönyv
  Poszler György

  Az árulás dimenziói
  Szántai János


Közelkép
  „Őrizője vagyok-e én felebarátomnak?”
  Robert Riedel

  Határon túli magyarok a magyar rádiózásban
  Gecse Géza

  Katasztrófák médiaképe avagy: hatalmi érdekek a sajtóban
  Győrffy Gábor


Levelestár
  Déry Tibor, személyesen
  Kántor Lajos


Katedra
  Drámaolvasás
  Bara Katalin–Csutak Judit

  Morgolódás tankönyvek ürügyén
  Wilhelm Sándor


Téka
  Románia kicsinyített modellje: az Alimentara
  Gál Andrea

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A századik
  Szőcs Levente

  A határok nélküli Európa szellemi átjárhatóságának visszaállítása
  Borbáth Zsuzsánna

  A rózsa nevet
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Wilhelm Sándor

Árvizek nyomában

 

Pár éve már, hogy egy amerikai halbiológust kalauzoltam Máramarosban, aki pénzes péreket keresett genetikai kutatásaihoz. Úgy adta a helyzet, hogy késő délután indultunk Székelyhídról, így este lett, mire a Hutáról leereszkedtünk a Máramarosi-medencébe. A mikrobusz reflektorának fényében kísérteties menet tűnt fel előttünk: kivilágítatlan ökrösszekerek sora kígyózott az úton, mindegyik a tűrőképesség határáig rakva frissen kivágott farönkökkel. Sehol egy lámpa, a jól megkent kerekek sem nyikorogtak, a kísérők se beszélgettek, az ökrök is némán ballagtak. Nem kellett nagy észbeli teljesítmény ahhoz, hogy megállapíthassuk: lopott fát szállítanak az atyafiak. Szegény sofőrünk alig-alig merészkedett előzésbe kezdeni, hiszen nem tudhatta, milyen hosszú a szekérsor, s azt sem, hogy a kanyargós úton mikor tűnik fel egy szembe jövő jármű, amit akkor már aligha tudna kikerülni.

Másnap, most már napvilágnál, láttuk, amint egymást érték az úton a hatalmas nyergesvontatók, amelyek – mondanom se kell – az éjszaka látottaknál sokkal impozánsabb méretű, de szintén frissen kivágott farönkökkel voltak megpakolva. Ezek minden bizonnyal már legálisan szállították a fát, nem kellett rejtőzködniük, de a lényeg nem változott, ugyanolyan erdőirtók voltak ők is, mint az előbbiek.

Csoda-e ha ezek után egyre nagyobb területeket foglalnak el a lekopaszított hegyoldalak a Máramarosi-medencében? De biztos vagyok benne, hogy ugyanez a helyzet Görgény, Gyergyó, Csík, ........... (a kipontozott hely tetszőlegesen kitölthető!) hegy- és domboldalain egyaránt. Ám ha arra keresünk választ, hogy van-e összefüggés az erdőirtás és az árvizek gyakorisága között, a hivatalos szervek hevesen tiltakoznak, s természetesen a leghangosabbak azok, akik közvetlenül érintettek az ügyben.

Valahol igazuk is lehet, hiszen bizonyára nem a helyi erdőkitermelések a felelősek a jelentős területekre kiterjedő éghajlati változásokért, a globális felmelegedésért, az ózonpajzs elvékonyodásáért, sőt kilyukadásáért, az évszakok rendjének felborulásáért, az esőzések egyenlőtlen eloszlásáért. Persze ezek is az antropogén hatások áldatlan következményei. Ilyenek a fosszilis tüzelőanyagok mértéktelen felhasználása során a légkörben felhalmozódó szén-dioxid-mennyiség miatt bekövetkező üvegházhatás, a sarki jégtakarók olvadása következtében az óceáni áramlásokat érintő változások, az El Niño jelenség, a nagyfokú környezetszennyezés ózonpajzsot károsító hatásai és más hasonló „civilizációs vívmányok”. Ezek közül nem maradhat említés nélkül a trópusi esőerdők s az északi tajga fenyőerdőinek mértéktelen kizsákmányolása, vagy-is a hazainál összehasonlíthatatlanul nagyobb léptékű erdőirtás sem!

Mindezek ellenére nem adhatunk felmentést hazai vandál erdőirtóinknak, s ki kell mondanunk, hogy bizony nagymértékben felelősek a gyakori árvizekért. Mert azt ma már minden iskolás gyermek tudja, hogy az erdők felfogják a területükre hulló csapadékot. Az erdő hatalmas lombfelületére hulló eső jelentős része elpárolog, el se éri a talaj felszínét. Ugyanígy nem ér talajt az a vízmennyiség sem, amelyik a fák, cserjék, lágyszárú növények levelét benedvesíti. Ukrán kutatók mérései szerint 219 m tengerszint feletti magasságon, 965 mm évi csapadékmennyiség mellett a kifejlett bükkerdő lombozata a lehullott csapadék 25,1 százalékát fogta fel, míg 850 m magasságon, 1094 mm csapadék mellett egy fenyőerdőben ez az érték 36,9 százalék.1 Persze a lombkorona által vissza nem tartott csapadék sem folyik el, hiszen nagyon sok vizet nyel el és tárol a mohaszőnyeg, valamint a vastag avartakaró is. Ez utóbbiak biztosítják a víz lassú beszivárgását a talajba s a talaj nedvességtartalmának megőrzését is. Mindezekből kiderül, hogy a lehullott csapadéknak csak igen kis hányada fog rögtön lefolyni s hozzájárulni a patakok, folyók felduzzasztásához, az árvizek kialakulásához.

Egészen más a helyzet a tarvágásokkal, ahol a faállomány eltávolítása után az árnyékkedvelő aljnövényzet is károsodik, s a takarás megszűnésével a lehullott csapadékmennyiség csak egy jelentéktelen részének lesz ideje a talajba szivárogni. A többi lefolyik, s a terület dőlésszögének függvényében lemossa, magával viszi a talajréteget is. Így rövid idő elteltével már az – egyébként sem jellemző – erdőtelepítés, a letarolt erdők pótlása is lehetetlenné válik.

Az ok-okozati problémák feltárása és megoldása helyett az ember tüneti kezelést alkalmaz: ha már úgy látszik, hogy elkerülhetetlen az áradások időszakos előfordulása, legalább a káros hatásait mérsékelje. Ennek érdekében szorítja töltések közé a folyóvizeket, vágja át, egyenesíti ki a medrek kanyarulatait, épít völgyzáró gátakat, hogy a mögöttük kialakított tározók felfogják a hirtelen érkező vízmennyiséget.

Hogy szemléltessem e tevékenységek káros ökológiai következményeit, elég talán a Tisza példájára hivatkozni. Bél Mátyás2 1730 tájékán így jellemzi a folyót: „Vannak, kik, amint látszik, a Tiszát kétharmad részben vízből, harmadában halból állónak látják. Bármint legyen is, oly nagy a Tiszában a halak száma és sokasága, hogy egész hosszában halszagú, különösen nyáron…” A Széchenyi István kezdeményezésére véghezvitt folyószabályozás egy csapásra felszámolta ezt a különleges helyzetet. Vitathatatlan, hogy az ármentesítés hatalmas mezőgazdasági területeket szabadított fel, s ennek óriási jelentősége volt Magyarország fejlődése szempontjából, de az is tény, hogy ennek a természetes élővilág s ezen belül is a halállomány látta kárát, hiszen a meder hosszában emelt töltések elvágták azt a kísérő árterektől, amelyek a halak szaporodásának és az ivadék növekedésének bölcsőhelyei voltak. Ráadásul a folyó menti területek birtokosai, akik a szabályozással szántóterületekhez jutottak, úgy gondolták, hogy ha már lúd, legyen kövér, ezért a lehetséges elképzelések közül a legrosszabbra, vagyis arra a tervre adták voksukat, amelyik a töltéseket minél közelebb hozta a mederhez, hogy mennél nagyobb legyen az így nyert mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. A munkálatokat követő másfél száz esztendő során aztán kiderült, hogy a töltések között megmaradt árterület csekély keresztmetszete nem volt elegendő a periodikusan megismétlődő nagyobb árhullámok vizének levezetésére. A helyzetet súlyosbította, hogy – amint már említettük – a Tisza vízgyűjtő területén az erdőirtás egyre kedvezőbb feltételeket teremtett a mind nagyobb árvizek kialakulásához. Jó lett volna a töltések áthelyezésével növelni az árterület nagyságát, de időközben a folyó menti településeken a gátakig beépítették a mentesített területeket. Maradt tehát, mint ideiglenes lehetőség, a töltések magasítása. Ma, amikor már ez a megoldás sem vezet eredményre, azon gondolkoznak a szakemberek, hogy egyes szakaszokon megnyitva a töltéseket, a fölös vizet szükségtározókba vezessék, jól meghatározott, ellenőrizhető területeken mintegy visszaállítva a rendezés előtti állapotokat.

Érdekes, hogy Grigore Antipa 1921-ben a Dunáról írt munkájában3 is jelzi ezt a problémát. Leírja, hogy a Pannon-medencében a Duna és mellékfolyói, a Tisza, Száva, Dráva medrének esése igen csekély, ami azt eredményezte, hogy kialakult egy hatalmas, mintegy 30 000 km2 kiterjedésű vízjárásos övezet, ami a régi magyar állam összterületének 1/10-ét foglalta el. Amint írja, ekkora területet nem lehetett kihasználatlanul hagyni, ezért az állam egy több mint 4500 km hosszúságban kiépített töltésrendszerrel majdnem 22 000 km2 kiterjedésű területet szabadított fel és vont be a mezőgazdasági termelésbe. Igen ám, de mindennek ára volt: „A természet követeli jogait: megakadályozták a folyók természetes fejlődését, s a vizek nem terülhetnek szét a síkon,  ezért magasságuk emelkedik, átszakítják a gátakat, a hordalékot pedig a mederben rakják le, emiatt kanyarulatokat alakítanak ki…”

A nagy tudós tisztán látja, hogy Romániában a Duna alsó szakaszát kísérő tavak és mocsarak milyen fontos szerepet játszanak a folyó vízállásának stabilizálásában, hiszen helyet adnak az áradásokkal érkező víztömegeknek, amelyek aztán az árhullám elvonulása után lassan folynak vissza a mederbe. Azt is tudta, hogy a szívéhez oly közel álló halállomány utánpótlását is ezek a területek biztosítják. Mint a királyi domíniumok felügyelője, sikeresen meg is vétózott minden, a tavak, mocsarak lecsapolására irányuló törekvést.

Nem tudta viszont senki megvétózni Ceauşescu ez irányú terveit, így 1970-ben, bukaresti katonakoromban mi már a hajdani Greaca-tó fenekén tartottuk a lőgyakorlatokat. Sajnos az is hozzátartozik a történethez, hogy ugyanezen év tavaszán bakatársaim sokszor derékig vízben állva védték a brăilai Nagyszigetet attól az árhullámtól, amelynek vizét már nem volt mi tartalékolja, hiszen az összes Duna menti tavat-mocsarat lecsapoltatta a nagy természetromboló.

A tavalyi, rendkívül esős nyár folyamán, amikor folyóinkon egymást érték a kisebb-nagyobb árhullámok, alkalmam volt halbiológiai felméréseket végezni az Iza, Túr és Berettyó folyókon. A dolog azért is rendkívül érdekes és tanulságos volt, mert az előző években kollégáimmal mindhárom folyón végeztünk már hasonló felméréseket átlagos vízjárású esztendőkben, így lehetőségem nyílt az eredményeket összehasonlítani s ezáltal az árhullámok halfaunára gyakorolt hatását tanulmányozni.4

Az Iza hegyi folyó, amelyen hóolvadáskor minden évben levonul egy-egy tekintélyes méretű tavaszi árhullám, ezt a tavaly nyári áradások méretei se múlták felül. Ennek ellenére ez utóbbiak jelentős hatással voltak a halfaunára: kiderült, hogy különösen a sodrásban élő reofil halfajok voltak érintettek. Olyan fajok nem kerültek elő a nagy vizek elvonulása után, mint a nyúldomolykó, vaskos csabak, felpillantó küllő, de nagyon megritkult a sujtásos küsz, homoki küllő és törpecsík állománya is. Ahol a part mentén az áradástól védett holtágak vannak, ezek pangó vizében olyan áramláskedvelő fajok találtak menedéket, mint a fürge cselle és a Petényi-márna, amelyeket normális körülmények között még véletlenül sem találtunk volna ezeken a helyeken. 

A Túr folyón augusztus végén érkezett a legmagasabb árhullám. Úgy hozta a véletlen, hogy épp ekkor jöttem haza családommal Máramarosszigetről, s Avasfelsőfalunál meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a máskor itt még csak kis patak méretű Túr széles folyóként hömpölyög a műúton keresztül, s láttuk, ahogy az út két oldalán a lakosok a kerítéseket erősítik, meg az udvarokból meregetik ki a betódult vizet. Lassan araszoltunk előre az elöntött úton, miközben autónk olyan hullámokat keltett, mint egy csatahajó, de még így is szerencsénk volt, hogy át tudtunk jutni, mert másnapra már le kellett zárni a közlekedést ezen a szakaszon.

Hiába építették meg Kányaháza térségében a völgyzáró gátat, s alakítottak ki mögötte egy 357 hektár felületű tározót, az áradást ez se tudta feltartóztatni, a gát alatti szakaszon is olyan értékeket mértek, amelyeket a túrterebesi meteorológiai állomáson úgy jellemeztek, hogy „viitură de mărime istorică”, vagyis történelmi méretű árhullám, hiszen ekkora vízállást most tapasztaltak először. Túrterebes lakosai is történelmi jelentőségűnek tekintették az említett áradást, hiszen – mint mondták – most történt meg először, hogy a terebesi cigányok önszántukból vonultak ki a töltést erősíteni! Szerencsére a gátak nem szakadtak át, s a koronájukon se csapott át a víz (bár közel állt hozzá), elsősorban azért, mert a két töltés közt annak idején jókora árteret hagytak a munkálatok kivitelezői, szétterülhetett rajta a hatalmas víztömeg. A hullámtéri bokrok-fák koronáján jóval az árhullám levonulása után is meglátszott, hogy meddig ért a víz, a levelek ugyanis addig a magasságig szürkék voltak a rájuk rakódott iszaptól. A töltéseken belül a holtágak tele voltak döglött halakkal, de összeszáradt haltetemek hevertek mindenfelé az iszapon, sőt a folyómedret szegélyező bokrok ágain is. Egy részüket félig elfogyasztották a dögevő madarak, de az egészet nem győzték felfalni.

A halpusztulás okaként megint csak az áradásokat jelölhetjük meg. Az áradat ugyanis bemosta az elöntött területről a sok szerves hulladékot, amely bomlása során rengeteg oxigént elhasznált, így a halak a fellépő oxigénhiány miatt szabályosan vízbe fúltak. Másrészt az egymást követő árhullámok miatt az ártér vízzel telítődött, kiszáradni képtelen talaján ideális körülményekre leltek s elszaporodtak a kékbaktériumok, amelyeknek egyes fajai erős mérgeket termelnek, ezek szintén hozzájárultak a halak pusztulásához.

A Berettyón 2005-ben csak a középső szakaszon vizsgálódtam. Itt áradások nélkül is meglehetősen szomorú a helyzet, hiszen erős környezetszennyezés károsítja a halállományt. A fő szennyező forrás a Berettyószéplak környéki kőolajkitermelés és -feldolgozás, ami hiába van jelenleg mélyponton, tovább károsít, hiszen az évtizedek alatt a folyóba bemosott s az iszapba lerakódott szennyeződés aligha fog egyhamar lebomlani. A helyzetet súlyosbítja, hogy Margitta város szennyvizének legnagyobb része is tisztítatlanul ömlik a folyóba. Mindezek betetőzésére Berettyószéplak felett az árvizek megfékezésére völgyzáró gátat és mesterséges tározót építenek. Az ilyenek eredményességét már volt szerencsénk látni a Túr esetében, arra viszont bizonyára alkalmas lesz, hogy felforgassa a természetes körülmények közt kialakult ökológiai övezeteket.

Azt különben már előzetes vizsgálataink alkalmával is tapasztaltuk, hogy a vízszennyezés miatt eltűntek a dombvidéki szakaszon a kőolajkitermelés megindítása előtt jelen volt értékes halpopulációk, mint a homoki küllő, törpecsík, nyúldomolykó és társaik, amelyek viszont fennmaradtak egyes mellékpatakokban, elsősorban a Bisztrában s talán a Detrehemben. Most meglepődve láttuk, hogy az áradások elvonulásával ezek némelyike újra megjelent a Berettyóban. Valószínűleg az árhullámok mosták ki őket az említett patakokból, sajnos azonban, hogy a felsorolt körülmények miatt aligha van esélyük a fennmaradásra.

Az ország észak-nyugati részén 2005 nyarán az árvizek nem vittek végbe olyan pusztítást, mint tették a Székelyföldön, a Bánságban vagy Moldvában, ami azonban nem jelenti azt, hogy ez a régió nincs veszélyben. Gondoljunk csak az 1970-es, Szatmárnémeti környékét elpusztító nagy árvízre vagy az 1997-ben a Berettyó-medencéjén végigsöprő, emberáldozatokat ugyancsak követelő áradásra. S hogy ezek megismétlődhetnek, sajnos nagyon nagy a valószínűsége. Nem ülhetünk tehát tétlenül, cselekednünk kell a megelőzés érdekében.

A világméretű éghajlatváltozások megfékezése, hatásuk csökkentése csak az egész világra kiterjedő összefogással érhető el. Se szeri, se száma az ennek érdekében szervezett nemzetközi értekezleteknek, mint amilyen az 1972-es stockholmi környezetvédelmi konferencia, az 1976-os Mar del Plata-i vízvédelmi világkonferencia, az 1987-es montreali ózonvédelmi megállapodás, az Egyesült Nemzetek 1992-es Rio de Janeiróban szervezett környezetvédelmi és -fejlesztési világértekezlete vagy az 1997-es kiotói értekezlet a szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséről. Az ENSZ égisze alatt létrehozott nemzetközi szervezetek egész sora őrködik az elfogadott egyezmények betartása fölött, egyre sokasodó civil szervezetek emelik fel hangjukat a nemes cél érdekében, ám nagyon nehéz összeegyeztetni a gazdasági fejlődés és a környezetvédelem ellentétes érdekeit.

Mit tehetünk hazai viszonylatban? Amint láttuk, a lehetőségek többsége az erdők fenntartásához kötött. Különösen fontos a racionális erdőgazdálkodás a folyók vízgyűjtő területén, ahol az ideális állapot az lenne, ha 40 évesnél idősebb erdők borítanák a terület 65–75 százalékát. Ugyanolyan fontos lenne, hogy a legeltetés kordában tartásával az erdőhatárt újra az eredeti tengerszint feletti magasságokba terjesszék ki, fékezzék meg a borókások és törpefenyvesek irtását a legelőterületek növeléséért. Különös kíméletet érdemelnének a folyó menti erdősávok, valamint a lejtős területeket elfoglaló erdők és bokrosok. Tarvágás helyett mindenképpen a szálaló erdőkitermelést kellene előnyben részesíteni.

Az erdőterületek növelése érdekében a letermelt területek fásítását azelőtt kellene elvégezni, mielőtt a talajerózió ezt lehetetlenné teszi. Meg kellene szervezni az EU-ba való belépés után feleslegessé váló mezőgazdasági területek beerdősítését és erdészeti célú hasznosítását is. S talán mindenekelőtt a törvénytelen erdőirtást kellene megfelelő hatósági intézkedésekkel megfékezni.

Hazai viszonylatban a hivatalos statisztikák5 meglehetősen derűlátó képet mutatnak: 2000-ben és 2001-ben a nemzeti erdőalap összkiterjedése 6366,7 ezer hektár volt, ami 2002-ben 6373,5 ezer hektárra, majd 2003-ban 6384,7 ezer hektárra nőtt, s csak 2004-ben csökkent 6382,2 ezer hektárra. Sajnos a terepen látottak nem ezt támasztják alá, ennek oka az lehet, hogy az adatok csak a hivatalos kitermelésre, illetve újraerdősítésre vonatkoznak, míg a törvénytelen vágásokról, falopásokról aligha lehetnek felmérések. Pedig erdővédelmi törvényekben nincs hiány: 1935-ben hozták, 1938-ban módosították a véderdőkre vonatkozó törvényt, 1947-ben fogadták el az erdő mint nemzeti vagyon védelméről szóló törvényt, 1987-ben pedig az erdők megőrzését, védelmét, fejlesztését és racionális kitermelését előirányzó törvényt. Törvények tehát voltak s vannak, a baj csak a betartásukkal van.

A tiszta víz az egyik legfontosabb természeti kincsünk, nem lehet tehát cél, hogy a lehullott csapadékvíztől minél előbb megszabaduljunk, minél hamarabb a tengerbe juttassuk. Ezért nem megoldás az, hogy a természetes folyóvölgyeket mesterségesen kialakított rézsűk közé szorított, egyenes lefutású csatornákkal váltsuk fel, amelyek semmiféle élőlénynek nem adnak otthont, hanem valóságos ökológiai sivatagoknak számítanak. Ha gátak közé kell szorítani egy folyót árvízvédelmi okokból, ajánlatos minél szélesebb árteret hagyni, amelyen a folyó „szabadon” kanyarogjon, lerakhassa hordalékát, elterítse az áradások alkalmával érkező víztömeget.

Utoljára hagytam az egyik alapvető fontosságú tényezőt, a környezeti nevelést. A legfogékonyabb életkortól, lehetőleg óvodás kortól a természet szeretetére, tiszteletére nevelt ember felnőtt korában sem fogja elfogadni a környezetszennyezést, erdőirtást, a vizek tönkretételét, s ha alkalomadtán döntéshozói helyzetbe kerül, remélhetően ezeknek az elveknek a szellemében cselekszik majd. Sajnos nálunk az oktatás ezeknek a kérdéseknek egyáltalán nem szentel elegendő figyelmet, egyre inkább elkanyarodunk a technikai szempontú oktatás, a mérnöki szemlélet felé máskülönben hogy lehetne megmagyarázni azt, hogy legtöbb egyetemünk környezetvédelmi fakultásán nem oktatnak sem biológiai, sem természetvédelmi ismereteket? A képzés csupán a szűkebb értelemben vett emberi (falusi, városi) környezet védelmére, gyakorlatilag a vízellátás biztosítására, a szennyvíz és háztartási hulladék elszállítására és kezelésére irányul.

 

JEGYZETEK

1. Stoyko, S. M.: Cauzele inundaţiilor catastrofale în regiunea transcarpatică şi sistemul de măsuri ecologice profilactice. In: Contribuţii la cunoaşterea ecologiei râurilor şi zonelor umede din bazinul Tisei. Ed. Liga Pro Europa, Târgu Mureş, 2002.

2. Bél Mátyás: Magyarország népének élete 1730 táján. Gondolat, Bp., 1984.

3. Antipa, Grigore: Dunărea şi probleme ei… Buc., 1921.

4. Wilhelm Sándor: A 2005. évi árhullámok hatása az Iza, Túr és Berettyó folyók halfaunájára. Múzeumi Füzetek, Kolozsvár (in print).

5. www. rosilva. Ro