A jelek szerint Kínának alapos változtatásra volna szüksége. A még mindig hatalmon lévő kommunista párt szorosan tartja a gyeplőt, ragaszkodik a bevett, megkövesedett hagyományokhoz. Ez a ragaszkodás nemcsak a társadalmi és politikai élet, hanem a kulturális "létfenntartás" rovására is megy. A kínai művészek tulajdonképpen nem léteznek. A festők, szobrászok munkái nem a néhány kínai galériában tekinthetők meg, hanem külföldön. A külföldi mecénások nagyra értékelik a kínai szürrealista művészetet, viszont a "kalandor cinizmus" festészeti iskola képviselőit Nyugaton is túl excentrikusaknak tartják. Vagyis "eladhatatlannak", amint Csang Szong-zung, egy hongkongi galéria tulajdonosa nyilatkozza. Ettől függetlenül ő csodálja a nonkonformista festőket, közülük is leginkább Fang Lijunt, aki az emberek triviális küszködéseit gúnyolja ki, vagy Liu Weit, akinek alkotásai a rothadó hús obszcenitásait ábrázolják. A minőség nem marad el a nyugati festményekétől, mivel a szocreál iskola, amelyen majdnem mindenik kínai művész nevelkedett, fontosnak tartotta ezt. A műalkotások moralitása, mondanivalója viszont lehangoló. A szocreál iskola az individuumnak a legkisebb jelentőséget sem tulajdonított, középpontban mindig a társadalom állt. Ez a "recept" minden művészeti ágban érvényes volt. Ebből a körből próbálnak kitörni azok, akik családi krónikákat, dokumentum jellegű műveket írnak, rendeznek. Wu Wenguang filmje (Vörösgárdista voltam) újdonságnak számít Kínában. Tang Di filmkritikus így vall erről a filmről: "Nekünk mindig megmondja valaki, mit tegyünk és hogyan. Erről szól az életünk. Wu dokumentumfilmjéből hiányzik a kommentár. Mindenkinek ki kell alakítania a saját véleményét, és mi nem vagyunk ehhez hozzászokva." A probléma másik része: a film csak óriási nehézségek árán tekinthető meg, mivel a tévéadók szerkesztői vigyáznak, hogy csak olyan darabokat sugározzanak, amelyekre áldását adta a cenzúra. A mozi esetében ugyanez a helyzet, sőt a válogatás még aprólékosabb. A cenzor zaklatásaitól csak az olyan, nemzetközileg elismert rendezők szabadulhatnak meg (részben), mint Csen Kaige és Zhang Jimou. Wu Wenguang mégis optimista: bízik abban, hogy a televíziónak fontos szerepe lesz a kommunista hagyományrendszer megváltoztatásában. Optimizmusát részben a pekingi televízió azon lépése táplálja, melynek során az állami konzervativizmus lelkeként számon tartott tévéadó mindennapi emberek kezébe videokamerákat nyomott, és felszólította őket, hogy az utcára kimenve számoljanak be mindarról, amit látnak/ gondolnak.

A regényírók helyzete kevésbé siralmas. E téren a cenzúra nem túlságosan szigorú. Egy fiatal író, Li Dawei szerint Kínában olyan diktatúra honos, amelyben a cenzúra főleg a televízióra, a napilapokra és a folyóiratokra koncentrál. "Ha könyvet írsz, szerintem bármiről írhatsz" — állítja Li Dawei.

Csang Szong-zung a következőket jelenti ki Kína kulturális életéről: a nyolcvanas években "az emberek — művészek és kritikusok egyaránt — hosszú leveleket írtak egymásnak. Ma senki sem levelezik; csak a piaci árakról beszélgetünk — telefonon."

Hongkong kulturális identitását teljes egészében tagadják a kínaiak. A kínai vezetők Hongkongot csak "gazdasági" városnak tartják. Kézenfekvő volt ezen gondolatuk, hiszen a közelmúltig maguk a hongkongiak is hajlottak erre a brit gyarmati időből származó nézetre. A helyzet azonban kezdett megváltozni, miután 1989-ben a pekingi mészárlás idején, a hongkongiak rádöbbentek kínai mivoltukra. Oscar Ho, a Művészeti Központ kurátora úgy gondolja, hogy Hongkong kulturális identitására a menedék-mentalitás erősen rányomta bélyegét. Hongkong ugyanis már régtől menedékként szolgált a kínai politikai menekülteknek, többnyire művészeknek, akik aztán megélhetésük biztosítására eladható művészetet alkottak Hongkongnak, míg azon fáradoztak, hogy a kínai hagyományt újraélesszék hazájukban. Nem csoda hát, hogy Hongkong inkább tömegkultúrával, semmint magaskultúrával dicsekedhet. De évente kétszer rendeznek "kulturális örökség" kiállítást a Művészeti Központban. Virágzik a népi kultúra is, és az anyaországba átjutva aláássa az "állami kultúra" rideg hagyományait.

A szó legszorosabb értelmében sem tiszta a helyzet Kínában. A főváros levegője annyira szennyezett, hogy a betegek, az öregek és a gyermekek komoly károsodást szenvedhetnek. A hatóságok természetesen rég tudatában voltak a vészhelyzetnek, a közelmúltig mégsem cselekedtek, azzal támasztva alá döntésüket, hogy a "rossz hírek" visszariasztanák az idegen befektetőket, és rontanák a város hírnevét is. Habár 1996-ban már huszonhét kínai város számolt be nem éppen kielégítő levegőminőségéről, Peking az utolsó pillanatig halogatta ezt. Végül megtörtént az elodázhatatlan, és kiderült, hogy a hatóságok természetesen eddig sem ültek ölbe tett kézzel, de "fáradozásaik" nyomán a levegő minősége nem vált jobbá. Talán most, a beismeréssel, egy lélegzetvételnyi friss(ebb) levegőhöz jut(hat)nak a pekingiek. De hol van ez az ózondústól?! (The Economist. 1997. szeptember 6—12., 1998. április 11—17.)