A Tőkei Ferenc gondozásában, válogatásában (és fordításában) megjelent kötet hat kínai szerző költészetesztétikai munkáit tartalmazza. A kötetben szerep-lő művek e téren a legkorábbiak: Vej Hung, Cao Pi, Lu Csi, Sen Jo, Hsziao Tung, Csung Hung költészetről vallott nézeteit fogják egybe. (Ez az ókori és kora középkori időszakot öleli fel.) A kötet kétnyelvű: a magyar fordítás mellett tartalmazza a kínai eredetit is.

Az énekverstől a dallamtól független beszédvers kialakulásáig hosszú út vezetett. A magyar költészetben kezdetben a vers dallamhoz kötődött, majd attól elszakadva beszédverssé vált; ugyanez történt a kínai vers esetében is. A természetfeletti lények (démonok, szellemek) és a földi halandók közötti "kommunikációs csatornát" a szertartási énekek és táncok képezték: ezek szövegkönyveként kapott írásos formát a kínai költészet. Az irodalom- és költészetelmélet a zene-, valamint a szertartások elméletének szerves részét képezte (konfucianizmus hatása). A költészet és az irodalom csak a Han-dinasztia ideje alatt (Kr. e. 206—Kr. u. 220) vált függetlenné a szertartásoktól, s így a zenétől is. A konfucianizmus ellenirányzataként, ugyanakkor ezzel szimbiózisban hatott a taoizmus a régi kínai művészetre és gondolkodásra: eszerint a költészet feladata lelkiállapotaink kimondása révén önmagunk kifejezése (Cao Pi). A kínai versnek két főbb funkciója a következő: egyrészt gondolataink és érzéseink kifejezője, másrészt pedig a kommunikációt teszi lehetővé a földi halandók és a természetfeletti lények, illetve uralkodó és alattvalók között. Az érzelemkifejezés módja még erősen kapcsolódik a szertartások emlékéhez, hiszen "ha valami felkavarja az ember alaptermészetét és érzelmeit, az a különféle táncokban és énekekben ölt külső formát" (Csung Hung). Az érzelmek énekekben és táncban való kifejezésének a folyamatát aprólékosan mutatja be a kínai irodalomesztétika meghatározó egyénisége, Vej Hung: az érzések a bensőben támadnak, s szavakban öltenek formát, ezek fokozódása vi-szont éneklésben, majd gesztikulálásban és táncban nyilvánul meg. A világegyetemet befolyásoló és mozgató erő, a vers lehetővé teszi az áldozatok bemutatását, az emberek kívánságainak tolmácsolását: "Ha meg akarjuk indítani az eget és földet, befolyásolni akarjuk a szellemeket, nincs ehhez kézenfekvőbb módszerünk, mint a vers." (Csung Hung) A vers: a kormányzás eszköze, törvényerejű szokások és elvárások közvetítője, szabályozza az emberközi kapcsolatokat (a házastársak egymás iránti kötelességeit, a gyermeki tiszteletadást és kegyeletet). Káosz és zűrzavar uralkodna, ha a versben foglaltak nem szabályoznák minden egyes fejedelemségben az alattvalók erkölcseit és szokásait — tehát egységesítő erőként is működik. A világot szabályozó szerepkör mellett a költészet "önösebb" érdekeket is szolgál. Minden ember fizikai és szellemi halandósága tudatában valamiképpen emlékezete továbbéltetésére törekszik. A halandó, habár fizikai mivoltában nem menekülhet meg a haláltól, a költészet kiváló művelőjeként hírnevet és halhatatlanságot nyerhet.

A kötetbe foglalt munkák nem csupán a kínai költészet funkcióját, kialakulásának folyamatát tárgyalják, hanem napjaink költészetelméletében is aktuális kérdésköröket járnak körül. A kifejezés nehézségeit, a forma és tartalom összhangját, a műfaji követelmények teljesítését, az eredetiség kérdését elemzik. A mához közelít a vélekedés a hírnév és halhatatlanság áhításában, az eredetiség és az elsőség vitatásában (bár Csung Hung jobbnak véli, ha a tehetségtelen költő műve értékének emelése érdekében klasszikus idézeteket használ fel), és abban is, miszerint a kortárs "írók kölcsönösen nem sokra becsülik egymást" (Cao Pi). Régi időkben az alkotók saját gondolataikat örökítették meg, nem kölcsönözték mások szavait, gondolatait, nem hivatkoztak mások tekintélyére, hogy sajátjukat öregbítsék. Az eredetiségen kívül a kínai költők a hírnévszerzésre s a halhatatlanság biztosítására is törekedtek, hiszen az emlékezet nélküli elmúlás "a becsvággyal bíró férfiak legnagyobb fájdalma" (Cao Pi). Mitől válik művészivé a vers? A nyelvi szépségek sűrítésétől, a mély gondolatiságtól, a tartalom irodalmi szépségétől és főként a különböző hangok helyes illeszkedésétől (Hsziao Tung).

A régi kínai költészetben két típusú verselést különböztetünk meg: a szótaghanglejtésest és a szótagszámlálót. (Bár Tőkei Ferenc szerint a szótagszámláló verstípus nem egyszerűen szótagszámláló, mivel a sorokon belül a szavak — s lévén ezek egyszótagosak, a szótagok — mély és magas tónusú kezdetének szabályozott váltakozása ritmustényezőként jelentkezik. Lásd: Szepesi—Szerdahelyi: Verstan. Bp., 1981. 504.) A legrégibb kínai vers a rímes szótagszámláló vers volt (l. Dalok Könyve), ezt követte a szótaghanglejtéses, a mai kínai költé-szet uralkodó formája pedig a szabadvers. A hagyomány szerint a négyféle szótaghanglejtés megkülönböztetése az 5—6. század fordulóján élt Sen Jo leleménye. A szótagszámláló versnek hét típusát különböztetjük meg: az egysorfajú négy-, öt- vagy hétszótagost, a párvers öt- és hét- vagy három- és hétszótagos sorokat váltogat, a többsorfajú pedig három-, öt- és hét-szótagos sorokat állít egymás mellé (l. Szepesi—Szerdahelyi). A szótagszámláló verstípus igazi alapformájaként az ötszótagost tartják számon. A hanglejtés viszont vidékenként változik, éppen ezért nem lehet egységesíteni a hanglejtéses verstípust. A kínai nyelv sohasem volt teljesen egységes: ugyan-azt az írásjegyet többféle módon ejtették ki, tehát a hanglejtésszabály már keletkezésekor sem lehetett általános érvényű. Csak írásban érvényesül — a jelölés által. (l. Szepesi—Szerdahelyi, 496.) Sen Jo szerint "amiképpen az öt színnek kölcsönösen ki kell domborítania egymást, ugyanúgy a nyolc zenei hangnak is világosabbá kell tennie egymást". A színek és zenei hangok mellett a verselés esetében arra is figyelni kell, hogy a "kung és jü hangok szépen váltogassák egymást". Ezek különféle hangsúlyokat jelölnek, melyeket bizo-nyos szabályok szerint kellett megfeleltetni egymásnak. Ugyanilyen hangsúly a ping, sang, csü, zsu. (Csung Hung) Egy verssoron belül az teremtse meg a ritmust, hogy a különböző hangok egymást kiegyenlítve kapcsolódnak össze. (Sen Jo)

A műfaji követelmények és sajátosságok kérdése Sen Jo kivételével a kötet mindegyik szerzőjét foglalkoztatja. A különböző műfajokat áttekintve mindegyiknek megállapítják tartalmi és formai sajátosságait. A császárnak szóló memorandum és tanácsoló irat akkor jó, ha elegáns és szabályos, a levél és a tanulmány, ha igaz és értelmes, a feliratnak és a siratóéneknek tisztelnie kell az igaz érdemeket, a lírai versnek és a költői leírásnak a szépségre kell törekednie (Cao Pi). Cao Pi bizonyára az ihletre gondol, amikor "leheletről" beszél. Ezt tartja az irodalom legfontosabb tényezőjének, mely — véli — nem tanítható. Tiszta vagy zavaros lehet.

Vej Hung a dalról azt állítja, hogy ez az a műfaj, amely kapcsolatot teremt az alattvaló és a feljebbvaló között. A dal segítségével az uralkodó megváltoztathatja alattvalóit. Az alattvalók ezzel bírálhatják feletteseiket, s ha ravaszul mondják el tanácsaikat, büntetésük elmarad. Amikor "a királyi út" hanyatlóban van, akkor semmibe veszik a szertartásokat, a kormányzás és tanítás kudarcot vall, az egyes fejedelemségekben különbözőképpen kormányoznak, az egyes családok más-más szokások szerint élnek. A hanyatlás korszakában születnek a "lázadó" dalok és ódák. (A lázadó ellentétpárja a klasszikusnak és a szabályosnak, ami az óda neve is egyben.) A "lázadó" dal a belső érzelmekből fakad, de megállapodik a szertartásosság és igazságosság keretei között. Az óda szavakba foglalja, hogy a királyi kor- mányzat mi okból hanyatlik, illetve virágzik fel; formába önti a négy égtáj erkölcsét. A jelentéktelen kormányzat megörökítője az ún. "kis óda", a fontosabbé pedig a "nagy óda". A himnusz Vej Hung szerint az a versforma, amelyik a tökéletes erény megtestesítőit magasztalja, s ezáltal tetteiket kinyilvánítja a szellemek számára. Ez az ún. "négy kezdet" — a versek érzelmi tartalma szerint —, ami megfelel a Dalok Könyve hagyományos négy részének: Dalok, Kis Ódák, Nagy Ódák, Himnuszok.

A vers és a kormányzás módja szoros kapcsolatban áll egymással. Nemcsak a zene (melynek fogalma közvetett módon a verset is jelenti) hat a kormányzásra, hanem a kormányzás módja is hat a versre, nem függetleníthetők egymástól. Ekként a jó kormányzás korának zenéje nyugodt, örömteli, hi-szen a kormányzás harmonikus. A felfordulás korának zenéje pedig elé- gedetlenkedő, haragvó. A pusztulásba rohanó ország zenéje panaszkodó és elmélkedő. (Vej Hung) A vers a régi kínaiak gondolkodásában, világfelfogásában központi szerepet tölt be. Az érzelmi önkifejezés eszköze, ugyanakkor a világ-egyetemet kormányzó erő. Hat a szel- lemekre és a démonokra, engedékennyé és hibáit belátóvá teszi az uralkodót, a kínai fejedelemségek összes lakójára érvényes erkölcs- és szokásrendszert szab meg. Az általa közölt szándék és kérés berendez, és irányít egy egész világot.

Az európai—amerikai vershez, versesztétikához szokott (és szoktatott) olvasó számára újdonságnak, kuriózumnak tűnik, hogy a kínai vers jelentős közösségformáló tényező (l. törvénykezés, kormányzás, erkölcsök, szokások). Az erősen individualista beállítottságú nyugati társadalomszemlélet az embert mindinkább elidegeníti a közösségtől, befele fordulóvá teszi. A nyugati költé-szetben az ember magányos és meg nem értett individuum, korántsem egy adott közösség tagja. Ezzel szemben a kínai költészetet a közösségi szellem határozza meg. Bizonyos fokú empátiára van szükségünk ahhoz, hogy ezt a világot megérthessük, és elfogadhassuk. Gazdagabbak lehetünk egy új világszemlélettel és talán toleránsabbak is.

Argumentum. Bp., 1998.