"Hittük, hogy a kommunista forradalom Kína számára történelmi szükségszerűség, és készek is voltunk végigcsinálni." (Nien Cheng) "Apa és anya közel áll szívünkhöz, de nem olyan közel, mint Mao elnök." "Ahol megvan a szándék a büntetésre, ott bizonyíték is akad." "Minél több könyvet olvasol, annál butább leszel." (Jung Chang)
Anthony Grey bambuszfüggöny mögöttinek nevezi a huszadik század maoista Kínáját, a világ egyik legsötétebb és legkegyetlenebb korszakának országát. Nien Cheng és Jung Chang ennek a világnak volt tanúja. Az Élet és halál Sanghaiban meg a Vadhattyúk olvasása során hátborzongatóan hasít belénk a felismerés: keveset tudunk Mao Kínájáról, mégis ismerős számunkra az a korszak... Kezünkben tartjuk a 20. századi Kína történelmét — magánéletekben elbeszélve. Megannyi szenvedés, öröm és lidérces álom megélése és (újra)mesélése során éljük át mi is a leírt eseményeket. A memoár, kordokumentum és családregény keveredik, és a két könyv három nemzedéknyi idő felölelésével tudósít a kínaiak életéről. Két különböző életkorú, más-más foglakozású ember vallomását olvassuk, mégis közös bennük a borzalmak tapasztalata, az emberi szellemet teljesen uraló sötétség gyűlölete, a klasszikus hagyományok, valamint a nyugati kultúra, a nyugati szellemiség iránti rajongás.
Jung Chang könyvének alcíme (Kína három lánya) szimbolikusan is meghatározza a könyv egyik vezérmotívumát; a három generáció nőtagjainak életét úgy próbálja bemutatni, hogy ezen keresztül az egész kor rajza kiolvasható legyen. Többnyire erős akaratú nők jelentkeznek a regényben. A kommunista/maoista gépezetet belülről látó és fokozatosan megismerő lány szembefordul azokkal az eszmékkel, amelyek az egész család életét meghatározzák. A kiváltságok, túlkapások, megbélyegzések kiismerése és megértése folytán a legnagyobb lelki terror közepette kezd liberális eszméket megfogalmazni (amelyek akkoriban csak az "imperialisták csahos kutyáinak" juthatott eszébe). Ezt követi a kitörés vágya, a szabadulás abból a nyomasztó világból, amely éppen az emberi méltóság megtartására tett kísérleteket hiúsította meg. Fontos beosztásban leledző, kommunista elveket valló szülők gyermekeként olyan ördögi körből próbál kiszabadulni, amely többszörösen is meghatározta családja és saját életét. Egyfelől becsületes, emberséges, felvilágosult embert neveltek belőle szülei, másfelől pedig a párt és Mao iránti feltétlen elkötelezettség elfogadójává kellett válnia. E kettő gyakran kizárta egymást... A vörösgárdista tisztogatásokon részt vevő kisiskolás rettenettel szemlélte a durvaságot, a veréseket, a kínzásokat. A szépség iránti vonzódása kívül helyezte őt társai világán. Például az is menedéket jelentett, hogy a mások által megvetett "feudális és dekadens" könyveket olvasta — vagy éppen verseket írt. "Hogy elfog-laljam magam, verseket kezdtem írni klasszikus stílusban. Az első verset, a-mellyel meg voltam elégedve, tizenhatodik születésnapomon írtam, 1968. március 25-én. Nem volt semmiféle születésnapi ünneplés. Szüleim mindketten fogságban voltak. Azon az éjjelen, ahogy feküdtem az ágyon, és hallgattam a lövé seket meg a lázadók hangszóróiból üvöltő vérfagyasztó fenyegetéseket, fordulóponthoz érkeztem. Mindig azt mondták, és én mindig el is hittem, hogy földi paradicsomban élek, a szocialista Kínában, a kapitalista világ pedig maga a pokol. Most megkérdeztem magamtól: ha ez a paradicsom, milyen a pokol? Elhatároztam, hogy megnézem én magamnak, valóban van-e olyan hely a földön, ahol még több a fájdalom, mint itt. Életemben először gyűlöltem tudatosan a rendszert, amelyben éltem, és szeret-tem volna kiutat találni."
1966-ban a kínai központi vezetés újabb ideológiát talált ki saját hatalmának megerősítésére, valamint az értelmiségiek presztízsének a visszaszorítására. (A "kulturális forradalom" valójában a maoisták és a velük szembehelyezkedő mérsékeltebb irányvonal közti hatalmi harc volt.) Ökördémon, kígyószellem megnevezéssel illették az ellenségnek kikiáltott "osztályidegeneket": földbirto- kosokat, tehetős parasztokat, az előző kampányok során megbélyegzett ellenforradalmárokat. A bűnösöknek kikiáltottak között leledztek az időnként elfogott "rossz elemek" is (akiket azzal gyanúsítottak, hogy titkokat árultak el a Kuomintangnak), a "kémek" (külföldi kapcsolatokkal rendelkezők), a "kapitalista úton járók" (azok a pártfunkcionáriusok, akik nem tartották be mereven a szélsőbalos politikát), végül pedig az értelmiségiek...
Az Élet és halál Sanghaiban azzal kezdődik, hogy Nien Cheng családjára (is) lecsapnak a "kulturális forradalom" ügybuzgó funkcionáriusai, illetve a büntetések végrehajtói, a vörösgárdista "forradalmárok". A Mao támogatását élvező fiatalok otthonokat zúznak szét, családtagokat hurcolnak ismeretlen helyre, nyilvánosan alázzák meg az ártatlan embereket, harcias gyűléseket szerveznek bizonyos gyanús személyek ellen, amikor is a kiszemelt áldozatnak önkritikát kell gyakorolnia. "Öreg tanárnődet is bírálják. Azt beszélik, festett egyszer egy mejhuafaágat, amely nem fölfelé tört, hanem lekonyult, és ezzel a Kommunista Párt hanyatlását akarta szimbolizálni." Magát a szerzőt, Nien Chenget azzal vádolják, hogy angol kém, mivel olyan múlttal rendelkezik, amely befeketíti vallatói előtt: Angliában végezte tanulmányait, többször járt külföldön (lánya Ausztráliában született), hosszab ideig a Shell alkalmazottja volt. A Shell azon kevés külföldi cégek sorába tartozott, amelyek 1966-ig fenntarthatták képviseletüket Kínában. Vélt bűneit tetőzte, hogy férje a Kuomintang külügyminisztériumában volt hivatalvezető, majd a Népi Kormány szolgálatában külügyi tanácsadóvá vált, s ezután haláláig a Shell shanghaji igazgatójaként tevékenykedett. Nien Chenget hat és fél évig tartották magánzárkában. Elítélni nem tudták, mivel bűnösségét mindvégig hihetetlen erővel és elszántsággal tagadta. A megpróbáltatások ideje alatt kétségbeesetten ragaszkodott egy-egy olyan apró, emberséget jelentő gesztushoz is, mint amilyen egy mosoly: "Kinyílt a kémlelőablak, és egy fiatal nő bekiáltott: Víz, majd bedugta a vizeskanna csőrét. Közöltem vele, hogy nincs vizesedényem, erre visszahúzta a kannát, és fiatal, sápadt arcát a kémlelőnyíláshoz szorította, hogy szemügyre vegyen. Ahogy a pillantásunk találkozott, rám mosolygott. Pár nappal később észrevettem a zubbonyára varrt fehér négyzetet, ebből a jelből tudtam, hogy ő is fogoly, átnevelő munkaszolgálatát tölti a börtönben. Ettől fogva ahányszor csak alkalom adódott, mindig egymásra mosolyogtunk, jelezve fájdalmas sorsunk közösségét az állam fogságában. Börtön-éveim alatt nagyon sokat jelentett nekem ez a néma kapcsolat és az arcán fel-felvillanó mosoly. Mikor eltűnt — talán letöltötte a büntetését — napokig levert voltam a veszteség érzetétől." Brutális vallatóinak és azoknak kiszolgáltatva mégiscsak sikerült túlélnie a börtönéveket, de kiszabadulása nem hozott megkönynyebbülést számára. Megtudta, hogy lányát a vörösgárdisták egy kegyetlen kihallgatás során agyonütötték. Miközben otthonában a legprimitívebb eszkö-zökkel próbáltak bizalmába férkőzni, és tovább zaklatták, hiábavaló küzdelmet folytatott lánya gyilkosainak kiderítésére. Őt magát rehabilitálták ugyan, de lányáról a hivatalos iratok azt jelentették, hogy öngyilkos lett. A zaklatástól és megszégyenítéstől megtört kínaiak gyakran önként választották a halált. Igazságot szolgáltatni nem tudott, de figyelemre méltó tisztánlátásával megírt könyvét lánya emlékének szentelte, így tárta nyilvánosság elé a pokol legmélyén végigszenvedett évek történetét.
Mindkét szerző Kínától távol írta meg visszaemlékezéseit. Nien Cheng az Egyesült Államokban, Jung Chang pedig Angliában talált új otthont magának. A nyugati kultúra alapos ismerete segítette őket abban, hogy az európai, illetve az amerikai olvasó számára élvezhető formát és stílust használva meséljenek, azonban mindkettejük írásmódját alapvetően meghatározza a sajátos kínai elbeszélésmód. Ellentétben a hagyomá- nyos festészettel, amely csak sematikusan, pár vonallal ábrázol, az irodalomban használt ábrázolások nagyon aprólékosan, minden részletre kitérően jelenítenek meg egy-egy tárgyat. Például egy ruhadarab bemutatása nemcsak annak ismertetését jelenti, hanem a használata, a hozzá fűződő szokások, esetleg hiedelmek is megjelennek. "Kacsatojáskék kabátka volt rajta, szélein aranyhímzés, hogy kiemelje egyszerű vonalát; pillangószárny gombokkal zárult a jobb oldalon. Piciny virágokkal hímzett, redőzött rózsaszín blúzt öltött. Hosszú haja egyetlen hajfonatba összefonva. Hajából ritka, fekete—zöld selyem bazsarózsa kandikált ki." (Vadhattyúk) A finomságot tökéletesen érzékeltetik az anyagok leírásakor; szinte mindent a légiesség jellemez. A tárgyak kultikus tisztelete a leg-egyszerűbb mozdulatokban is kifejeződik: "Ahogy bezúdultak a hallba, egyikük levert egy cserép jázmint a Fen Caj porcelánasztalkáról. A gyenge fehér szirmokat türelmetlen lábak taposták szét a padlón. [...] Leültem az asztalhoz, és körülnéztem a szobában. Furcsa volt elképzelni, hogy soha többé nem látom már eredeti formájában. Soha nem tűnt még ilyen szépnek az ebédlő, mint most. A polírozott ébenfa szebben ragyogott, mint valaha. A fehérre lakkozott paraván büszkén állt a sarokban, berakott elefántcsont díszeivel a finom kézműves—munka dicséretét hirdette. Az ébenfa polcokon az antik porcelántányérok és vázák mind olyan szögben álltak, hogy szépségük a legjobban érvényesüljön. Még a függönyök is hibátlan redőkben omlottak alá. Búcsúzóul mindet végigsimogattam a tekintetemmel." (Élet és halál Sanghaiban)
A Vadhattyúk egyik amerikai kritikusa a következőket írta: "Nyugodt és mértéktartó kínai történelem, de sikerkönyvként olvastatja magát." Mint már említettem, a két könyv kordokumentumként is kiváló anyagot szolgáltat azok számára, akik érdeklődéssel fordulnak az ázsiai és a világtörténelem e szegmentuma felé. Megtudhatjuk, milyen volt a Nagy Ugrás, mi állt az "öt ellen", a Virágozzék száz virág! kampányainak hátterében. Betekinthetünk abba a mechanizmusba, melynek segítségével sikerült sok éven keresztül fenntartani a Mao-kultuszt. Adatokat szolgáltatnak, összefüggéseket tárnak fel a szerzők, a személyes vonatkozások pedig emberközelbe hozzák a történeteket. Akkor nyerünk sokat, ha mindkét könyvet elolvassuk, ezek kitűnően kiegészítik egymást. Gyakran ugyanannak a jelenségnek két oldalát mutatják be a szerzők: egyikük egyszerű szemlélő, míg a másik olyan információkkal szolgál, amelyek feltárják a maoista-mechanizmus működését.
Alexandra Kiadó. Bp., 1995.; Európa Könyvkiadó. Bp., 1997.