4. Liberális nemzetépítés és kisebbségi jogok

Bár a kulturálisan semleges állam gondolata mítosz, ez nem jelenti azt, hogy egy kormány csupán egyetlen társadalmi kultúrát támogathat. Egy kormány két vagy több társadalmi kultúra jelenlétét is bátoríthatja egyazon országon belül, sőt — amint az alábbiakban látni fogjuk — éppen ez jellemző a soknemzetiségű államokra.

A történelem során gyakorlatilag minden liberális demokráciában előfordult, hogy az állam megkísérelt egyetlen társadalmi kultúrát kiterjeszteni az ország egész területére. És ebben nem is szabad egyszerűen kulturális imperializmust vagy etnocentrikus elfogultságot látni. A nemzetépítés e formájának sok fontos és legitim célja is van. A modern gazdaságnak például mobilis, tanult és művelt munkaerőre van szüksége. A közös nyelven történő oktatást általában igen lényegesnek tartják, tekintve, hogy az állampolgárok csak így juthatnak egyenlő eséllyel munkához. Ugyanakkor, a mai demokratikus államokban a közös társadalmi kultúrában való részvételt a szolidaritás elengedhetetlen feltételének tartják. A jóléti állam szolidaritás-felfogása azt kívánja az állampolgároktól, hogy erős közösségi azonosságtudattal rendelkezzenek, amely segíti őket az egymásért való áldozathozatalban. Ezt a fajta közösségi azonosságtudatot sokak szerint megkönnyíti a közös nyelv és történelem. A modern államokban a közös társadalmi kultúrába való integrálódást a társadalmi egyenlőség és a politikai kohézió elengedhetetlen feltételének tartják.

A "nemzetépítés" folyamata során tehát minden államban bevezettek egy közös nyelvet, és az állampolgárok számára lehetővé tették, hogy egyenlő mértékben férjenek hozzá az ezen a nyelven működő társadalmi intézményekhez.1 A hivatalos nyelvre, tantervre, illetve az állampolgárság megszerzésére vonatkozó intézkedések mind azzal a nyilvánvaló szándékkal történtek, hogy bizonyos kultúrát kiterjesszenek a társadalom egészére, s e társadalmi kultúrában való részvétel által kialakuljon egyfajta nemzeti identitás.

Minthogy ezek a nemzetépítő tervek nem annyira etnocentrikus előítélet megnyilvánulásaiként foghatók fel, hanem inkább úgy, mint a szabadságot és egyenlőséget minden állampolgárra kiterjesztő intézkedések, ezért fogadtatásuk a kisebbségi csoportok soraiban nem mindig elutasító. Az etnikai közösségek egy része elfogadja az integrálódásra való felhívást. És bizonyos országokban e "nemzetépítő" programok közös társadalmi kultúra elterjedését eredményezik az állam egész területén. Ezek az ún. paradigmatikus "nemzetállamok", mint amilyen Anglia, Franciaország és Németország.

Más országokban azonban a területi kisebbségek (territorially-concentrated minorities) ellenállást tanúsítottak a domináns társadalmi kultúrába való integrálódással szemben. Az ilyen "soknemzetiségű" államokban — mint amilyen Belgium, Kanada, Svájc és Spanyolország — a többségi kultúra mellett egy vagy több, külön nyelvvel és intézményekkel rendelkező nemzeti kisebbség él.

Miért, hogy egyes kisebbségi csoportok ellenállnak az integrálódásnak, míg mások integrálódnak? Amint Charles Taylor megállapítja, a nemzetépítés folyamata elkerülhetetlenül a többségi kultúra tagjainak kedvez: "Ha valamely modern társadalomnak a szó legteljesebb értelmében hivatalos nyelve van, amelyet az állam ír elő és támogat, s amely az állam és a gazdaság nyelve, akkor ez nyilvánvalóan óriási előnyt jelent mindazok számára, akiknek az adott nyelv és kultúra sajátjuk. A más nyelvet beszélők határozottan hátrányban vannak."2 Ez azt jelenti, hogy a kisebbségi kultúráknak két alternatíva közül kell választaniuk. Ha a közintézmények nyelve más, mint az anyanyelvük, a kisebbségeknek szembe kell nézniük azzal a veszéllyel, hogy kiszorulnak a társadalom legfontosabb gazdasági, tudományos és politikai intézményeiből. Hogy elkerüljék a peremre sodródást, e közösségeknek integrálódniuk kell a többségi kultúrába, vagy pedig önkormányzati jogokra és hatalomra kell törekedniük, hogy megőrizhessék saját társadalmi kultúrájukat; vagyis anyanyelvükön működő gazdasági, politikai és oktatási intézményeket kell létrehozniuk.

Az etnokulturális csoportok különbözőképpen reagáltak erre a választási lehetőségre. Egyesek elfogadták az integráció gondolatát. Ez a történelem során különösen a bevándorló csoportokra volt jellemző. Ezzel szemben a nem bevándorló nemzeti kisebbségek erőteljesen elutasítják az integrálódást, és ehelyett önkormányzatra törekszenek.

Miért fogadják el a bevándorlók az integrálódást? Ezzel részletesen foglalkozom a következő előadásban. Mindenesetre az egyik ok abban keresendő, hogy a bevándorlók egyszer már önszántukból lemondtak saját kultúrájukról egy másik nemzeti társadalomba való beilleszkedés szándékával. Bevándorlóvá válni pontosan ezt jelenti. Ha a másik kultúrába való integráció gondolatát taszítónak találnák, nem döntenének a bevándorlás mellett.3 Sőt minthogy tipikusan egyénenként vagy családonként vándoroltak ki, és nem teljes közösségekként, a bevándorlók nem tömörülnek bizonyos területeken, és nem rendelkeznek közösségi intézményekkel, ami szükséges volna ahhoz, hogy nyelvileg különálló társadalmat alkothassanak a többségi társadalom mellett. Hasonló jól elhatárolt párhuzamos társadalom létrejötte rengeteg támogatást igényel a befogadó társadalom (host society) részéről (s itt nem csupán nyelvhasználati jogról van szó, hanem helyi közigazgatásról is, sőt határok megváltoztatásáról és az önkormányzat bizonyos formáinak kialakításáról), olyan támogatást, amelyre egyetlen kormányzat sem hajlik szívesen. Tehát a nacionalista alternatíva nem is kívánatos, és nem is valósítható meg a bevándorlók esetében.

Ez nem jelenti azt, hogy a bevándorló csoportoknak nincsenek fontos politikai igényeik, gyakran a "multikulturalizmus" címszava alatt. Nyilvánvaló, hogy a bevándorlók visszautasítják a teljes asszimilációt, és ehelyett olyan intézmények kialakítására törekszenek, amelyek biztosítják etnokulturális identitásuk, hagyományaik megőrzését. Ám ezek az igények nem öltenek nacionalista formát. A nyugati demokráciákban nagyon kevés példát találunk olyan bevándorló csoportokra, amelyek nacionalista mozgalmakkal törekszenek önkormányzatra vagy kiválásra (secession).4

A nemzeti kisebbségek esetében azonban a többségi nyelv hivatalossá tétele fenyegetést jelent kulturálisan elhatárolt közösségükre. Nyelvük és történelmi narratíváik már mélyen beleivódtak a közösségi élet minden területét behálózó társadalmi gyakorlatok és intézmények egész sorába, s ezeket most a közös társadalmi kultúrát elterjeszteni kívánó többségi törekvések veszélyeztetik. Az ilyen csoportok szinte elkerülhetetlenül ellenállnak az integrációnak, helyette nyelvük és kultúrájuk hivatalos elismertetésére törekszenek. Walker Connor még azt a véleményt is megkockáztatja, hogy századunkban szinte egyáltalán nem találunk példát olyan nemzeti kisebbségekre, amelyek önszántukból asszimilálódtak volna egy másik kultúrába, holott többségükre jelentős gazdasági és politikai nyomás nehezedett.5

Egy nyelv és kultúra hivatalos elismertetésének ez az igénye nem feltétlenül elszakadási törekvésben és önálló állam létrehozásában ölt testet. Ehelyett inkább szövetségi rendszerben működő területi autonómiatörekvésként nyilvánul meg, amelyben megvalósulhat az oktatás, a nyelv és akár a bevándorlás helyi irányítása is. Ám bármilyen konkrét formát öltsön is ez az igény, minden esetben megköveteli azokat a törvényes jogokat, illetve törvényhozó hatalmat, amelyek biztosítják egy kulturálisan elhatárolt közösség fennmaradását a többségi kultúra mellett.

A kisebbségi nacionalista mozgalmak megléte határozottan modern jelenség, és nemcsak abban az értelemben, hogy a többség modern nemzetépítő törekvéseinek természetes velejárója, hanem mert e nacionalista mozgalmak maguk is a nemzetépítés egy formáját képezik. A québeci és a katalóniai nacionalisták szintén fontosnak tartják a közös kultúra és nyelv kiterjesztését a társadalom egészére, elősegítendő az esélyegyenlőséget és politikai szolidaritást. Sőt, ugyanazokhoz az eszközökhöz folyamodnak, mint amelyeket a többségi nemzet használ nemzetépítő programjában — vagyis szabványos közoktatást kívánnak, hivatalos nyelveket, beleértve az állampolgársághoz és a kormányzati tisztség betöltéséhez szükséges nyelvi követelményeket stb.

Röviden, úgy tűnik, hogy az integráció, illetve a külön társadalmi kultúra alternatívájával szembesülve a bevándorló csoportok az előbbit, míg a nemzeti kisebbségek inkább az utóbbit választják.6 Én nyilvánvalóan leegyszerűsítettem az ellentétet. A bevándorló csoportok integrálódásának mértéke változó, mint ahogy az is, hogy a nemzeti kisebbségek mennyire képesek megőrizni saját kultúrájukat. De a nyugati demokráciákról általában elmondható, hogy esetükben a többségi kultúrának sokkal kevésbé sikerül beolvasztania a nemzeti csoportokat, mint a bevándorlókat. A soknemzetiségű államok nemzeti kisebbségei ellenállnak a közös kultúrába való integrációnak, és ehelyett — saját társadalmi kultúrájuk megszilárdításával — önállóságra törekszenek. Úgy tűnik, hogy az önálló kultúra kialakításának és megőrzésének képessége, illetve az erre való motiváció a nemzeti közösségekre jellemző, a bevándorlókra nem.7

5. Személyi autonómia és nemzeti önazonosság

Az eddigiekben csupán vázoltam a történelmi gyakorlatot, amelyet a liberális demokráciák alkalmaztak az etnokulturális csoportokkal szemben. Gyakorlatilag az összes nyugati demokráciában ugyanazzal a mintával találkozunk: a többségi nemzet megkísérli kiterjeszteni nyelvét és kultúráját az állam egész területére; a bevándorló csoportok rendszerint integrálódnak ebbe a közös kultúrába, míg a nemzeti kisebbségek általában elutasítják az integrációt, és önkormányzatra, kulturálisan jól elhatárolt közösségi státusuk megőrzésére törekszenek.

De miért utasítják el a nemzeti kisebbségek az integrációt? A modernizáció szakértői szerint ez egyfajta irracionális és antiliberális szemléletmódot tükröz, amely az előírt kollektív identitást részesíti előnyben a személyi autonómiával szemben. Pontos-e ez a megállapítás?

Véleményem szerint nem az. Egy ilyen értékelés például nem tudna kielégítő magyarázatot adni arra, hogy sok nacionalista miképpen lehetett egyben liberális reformer is. Önkormányzat kivívására törekedtek, s ugyanakkor liberalizálni igyekeztek a társadalmukat. Miképpen lehettek ezek a liberális reformerek egyben nacionalisták is? Meggyőződésük szerint a nemzeti kultúrához való tartozás az, ami — anélkül, hogy korlátozná a szabad választás lehetőségét — értelmet ad az egyéni szabadságnak. Ilyen értelemben a szabadság azt jelenti, hogy különböző lehetőségek közül választhatunk, és társadalmi kultúránk nemcsak felkínálja, de értelemmel is felruházza ezeket a lehetőségeket.

Úgy gondolom, hogy egyéni szabadság és kulturális hovatartozás összefüggése — noha nehéz világosan meghatározni — alapjában véve helytálló. Nem fogom részletesen kifejteni, hiszen ezt már másutt megtettem.5 Az alapgondolat a következő: a modernitást (legalábbis részben) az egyéni választás szabadsága határozza meg. Mit jelent ez? Az egyénnek módjában áll választani az őt körülvevő különböző társadalmi gyakorlatok közül, e gyakorlatok értékéről alkotott egyéni meggyőződései alapján. Az, hogy fel tudjuk-e becsülni egy társadalmi gyakorlat értékét, elsősorban attól függ, tisztában vagyunk-e azokkal a jelentésekkel, melyeket kultúránk e gyakorlathoz társít. A társadalmi kultúrákban a "hagyományok és szokások közös szókincse" alkotja egy egész sor társadalmi gyakorlat és intézmény alapját.9 Ahhoz tehát, hogy az egyén tisztában legyen egy társadalmi gyakorlat jelentésével, uralnia kell e "közös szókincset" — vagyis értenie kell azt a nyelvet és történelmet, mely e szókincset alkotja. Hogy bizonyos jelenségeknek van-e ránk nézve jelentőségük vagy nincs, attól függ, mennyire és hogyan képes a nyelvünk elevenné tenni számunkra az adott jelenségek értelmét. Történelmünk, "hagyományaink és szokásaink" alakítják azt a módot, ahogyan a nyelv a dolgokat magyarázza. E kulturális narratívák megértése előfeltétele annak, hogy intelligens döntéseket tudjunk hozni életvitelünkkel kapcsolatban. Ebben az értelemben — hogy Ronald Dworkint idézzem — kultúránk nem csupán lehetőségeket kínál nekünk, hanem "olyan szemüveget is ad, melyen keresztül felismerjük a dolgok értékét".10

Mi következik ebből? Dworkin szerint óvnunk kell társadalmi kultúránkat a "szerkezeti hanyatlástól vagy pusztulástól". Valamely kultúra fennmaradására nincs garancia, és amikor hanyatlás vagy pusztulás fenyegeti, védelmeznünk kell. A kultúrák nem önmagukban értékesek, hanem azért, mert az emberek csak úgy jutnak értelmes lehetőségekhez, ha hozzáférhetnek egy társadalmi kultúrához.

Dworkin ebben a fejezetben és másutt is "kulturális struktúrákról" (cultural structures) beszél. Ez a fogalom félrevezető lehet, hiszen túlságosan formális, és merev képet ad egy valójában nagyon is diffúz és többféleképpen értelmezhető jelenségről. Egy kultúrának nincs szilárd központja, és nem lehet élesen behatárolni. Ám a szerző fő érve — úgy vélem — helytálló. Az értelmes lehetőségek akkor válnak elérhetővé az egyén számára, ha hozzáférhet egy társadalmi kultúrához, s ennek feltétele az illető kultúra történelmének és nyelvének — "a hagyományok és szokások közös szókincsének" — ismerete.11

Ezért aztán az egyéni szabadság mellett való alapvetően liberális elkötelezettség a társadalmi kultúra fejlődése iránti mélységesen liberális elkötelezettség kialakulásához vezethet. És a soknemzetiségű államok esetében ez vezet a kisebbségi nacionalizmus megjelenéséhez — vagyis nyelvhasználati jogok és önkormányzati hatalom követeléséhez. Ezen igények kielégítése teszi lehetővé a nemzeti kisebbségek számára, hogy megőrizzék és fejlesszék saját társadalmi kultúrájukat.

Egyéni szabadság és nemzeti hovatartozás összefüggésének gondolatával a közelmúltban számos szerző nyíltan foglalkozott, köztük Yael Tamir, Joseph Raz, Charles Taylor és David Miller.12 De közvetettebb formában megtalálható a legtöbb kortárs liberális szakértő — mint például Dworkin és Rawls — munkáiban is.13 Az egyéni szabadság — mint alapvetően liberális érték — mindegyik említett szerzőnél szorosan összefonódik a nemzeti hovatartozással. Másként szólva, a liberalizmus eszménye a szabad és egyenlő egyének társadalma. De mi a "társadalom"? Az emberek többsége számára minden bizonnyal saját nemzetük. Az a fajta szabadság és egyenlőség, amelyet legtöbbre értékelnek, és amelyből a legtöbb hasznuk származik, a saját társadalmi kultúrájukon belül megélt szabadságot és egyenlőséget jelenti. És hajlandók lemondani a tágabb értelemben vett szabadságról, illetve egyenlőségről, csak azért, hogy nemzetük fennmaradását biztosítsák.

Például a liberális demokráciák állampolgárai közül kevesen rokonszenveznek a nyitott határok rendszerének gondolatával, amelyben az emberek szabadon átléphetnének határokat, és kedvük szerint letelepedhetnének, dolgozhatnának és szavazhatnának bármelyik országban. Az ilyen rendszer drámaian megnövelné azt a teret, amelyen belül az emberek szabadok és egyenlők. Ám a nyitott határok fokozottan valószínűvé tennék azt, hogy valamely nemzeti közösséget elárasztanak más kultúrákhoz tartozó telepesek, és így lehetetlenné válik saját nemzeti kultúrájuk megőrzése. Tehát két alternatívánk van: választhatjuk egyrészt a nagyobb mobilitást és megnövelt teret, amelyen belül az emberek szabad és egyenlő egyéneknek számítanak, vagy pedig a kisebb mobilitást, és ezzel annak lehetőségét, hogy az emberek szabad és egyenlő tagjai maradnak saját nemzeti kultúrájuknak. A liberális demokráciákban élők nagy többsége ez utóbbit részesíti előnyben. Inkább szabadok és egyenlők saját nemzeti kultúrájukon belül — még ha ez azt jelenti is, hogy máshol nem dolgozhatnak és szavazhatnak korlátlanul —, mintsem szabad és egyenlő világpolgárok legyenek, ha ez csökkenti annak lehetőségét, hogy saját nyelvükön és kultúrájukban éljenek és dolgozzanak.

A liberalizmus legtöbb szakértője hallgatólagosan egyetért ezzel. Kevés jelentős liberális teoretikus támogatja a nyitott határok gondolatát, kevesen fontolták meg egyáltalán komolyan ezt a lehetőséget. Általában elfogadják — sőt magától értetődőnek tartják —, hogy az emberek a saját társadalmi kultúrájukon belül megélt szabadságot és egyenlőséget értékelik leginkább. Rawlshoz hasonlóan állítják, hogy "az emberek arra születtek, és azt várják tőlük, hogy egyazon társadalomban és kultúrában éljenek teljes életet", és hogy ez az a tér, melyen belül az embereknek szabadoknak és egyenlőknek kell lenniük.14

Röviden, a liberális szakértők általában hallgatólagosan egyetértenek azzal, hogy a kultúrák, illetve nemzetek a liberális politika elméletének alapelemei. Ebben az értelemben, amint azt Tamir megfogalmazza, "a liberális érzelműek nagy része liberális nacionalista" — vagyis a liberalizmus céljai a liberalizált társadalmi kultúrában vagy nemzetben, illetve ezen keresztül valósíthatók meg.15

6.A liberális nacionalizmus "paradoxonjának" feloldása

Az eddigiekben arról beszéltem, hogy a liberális államok elkerülhetetlenül társadalmi kultúrákat támogatnak és hoznak létre, és valamely társadalmi kultúrához való tartozás az egyéni szabadság gyakorlásának elsődleges kontextusát teremti meg. Ez valamennyire megmagyarázza a kisebbségi nacionalizmus kitartó jelenlétét a liberális demokráciákban.

Mindazonáltal úgy tűnik, fontos paradoxonhoz érkeztünk, amelyet a továbbiakban szeretnék megvizsgálni és feloldani. A fenti argumentum feltételezi, hogy az emberek általában szorosan kötődnek kultúrájukhoz, és ez a ragaszkodás nem összeegyeztethetetlen az egyéni szabadságra, illetve valamely kultúra liberalizálására irányuló törekvéssel. Mégis, sok elemző ezt mélységesen paradoxnak találja. Miért kötődnének az emberek a liberalizált kultúrához? Utóvégre, ha már valamely kultúrát liberalizáltak — és így tagjai számára megengedetté vált, hogy megkérdőjelezzenek, sőt akár elutasítsanak bizonyos hagyományokat —, az ebből származó kulturális azonosságtudat "vékonyabbá" (thinner), bizonytalanabbá válik. Vagyis minél liberálisabb a kultúra, annál kevésbé valószínű, hogy tagjainak a jó életről alkotott felfogása azonos legyen, és egyre nagyobb mértékben magukévá teszik más liberális kultúrák alapvető értékeit.

A québeci helyzet nagyon jól illusztrálja ezt a folyamatot. A Csendes Forradalmat megelőzően a québecieket általában vidékies, katolikus, konzervatív és patriarkális gondolkodásmód jellemezte. Manapság — a rendkívül gyors liberalizálódást követően — az emberek nagy többsége felhagyott a tradicionális életmóddal, és Québecre ma már a modern társadalom sokfélesége jellemző — egyaránt megférnek benne ateisták és katolikusok, "melegek" és heteroszexuálisok, városi yuppyk és vidéki földművelők, szocialisták és konzervatívok stb. "Québecinek" lenni ma már egyszerűen annyit jelent, mint Québec francia ajkú társadalmához tartozni. És a québeci franciák gondolkodásmódja ugyanannyira eltérő, mint az angoloké az Egyesült Államokban. Tehát "québecinek" lenni — úgy tűnik — meglehetősen "vézna" azonosságtudatot jelent.

Mi több, a liberalizálódás folyamata azt is jelentette, hogy a québeciek gondolkodásmódja — ami az alapvető értékeket illeti — nagymértékben hasonlóvá vált az angol ajkú kanadaiakéhoz. Az elmúlt harminc évben a liberalizálódás folyamatát az angol és francia kanadaiak személyes és politikai értékeinek hangsúlyozott konvergenciája kísérte, úgyhogy ma már "nehéz lenne köztük jelentős attitűdbeli különbségeket felfedezni olyan kérdésekben, mint erkölcsi értékrend, különböző szakmák rangsorolása, a kormány szerepe, a munkások jogai, a bennszülöttek jogai, nemek és fajok közti egyenlőség, és tekintélyfelfogás".16

Röviden, Québec liberalizálódása egyrészt megnövekedett gondolkodásmódbeli különbségekhez vezett a québeciek körében, másrészt csökkentette a különbségeket köztük és más liberális kultúrákban élők között. Ez nem csupán Québecre jellemző. Ugyanez a folyamat indult be mára Európa-szerte. Nyugat-Európa modernizálódása és liberalizálódása a nemzeti kultúrákon belüli közös vonások csökkenéséhez, illetve a kultúrák közötti hasonlóságok megnövekedéséhez vezetett. A liberalizálódás nyomán például Spanyolország egyrészt pluralistább lett, másrészt modern, szekularizált, bürokratikus, iparosított, demokratikus és fogyasztói civilizációja tekintetében hasonlóvá vált Franciaországhoz vagy Németországhoz.

Ez fényt derít arra, miért állítja oly sok szakértő, hogy a liberalizáció és a modernizáció ki fog szorítani mindenféle erős nemzeti azonosságtudatot. Ahogy a kultúrák liberalizálódnak, valamely nemzeti közösség tagjainak a hagyományokról, illetve a jó életről alkotott felfogása egyre különbözőbb lesz, ugyanakkor azonban a különböző kultúrákhoz tartozó polgárokat egyre szorosabban összeköti a közös civilizáció. Akkor hát miért kötődne bárki is a saját nemzetéhez?

Erre a rejtélyre két lehetséges válasz létezik. Az egyik az, hogy — megkerülve a paradoxont — a québeci nacionalizmust antiliberális jelenségként könyveljük el. Ebben a felfogásban a Québec politikai kultúrájában kétségtelenül bekövetkezett eltolódás a világi-liberális pluralizmus irányába csupán felület jellegű, viszont a québeciek kiterjedt autonómiára való törekvése azt a burkolt, ám mély vágyat fejezi ki, hogy — a modernitást elutasítva — zárt és intenzív közösségi életet teremtsenek, mely a közös nemzetiségen, történelmen és valláson alapul. Ez a felfogás tagadja az igazi liberális nacionalizmus meglétét — a québeciek nemzeti elismertetésre és autonómiára való törekvése azt bizonyítja, hogy ők valójában nem osztják Kanada többi lakójának liberális nézeteit.

A másik lehetséges válasz az, hogy a liberális nacionalizmus paradoxonját valóságként fogadjuk el, amely nem is szüntethető meg egykönnyen. E felfogás szerint a québeci nacionalizmust alapvetően jövőbe néző, pluralista, liberális, modern társadalomfelfogás jellemzi, nem pedig valamely múltba néző, kommunista vagy konzervatív ideológia.

A tények világosan ez utóbbi nézetet támasztják alá. Nyilvánvaló, hogy a liberális kultúrák tagjai valóban fontosnak tartják kulturális hovatartozásukat. A liberalizmus távolról sem zárja ki a nemzeti identitást, sőt inkább kéz a kézben jár vele. A québeci liberális reformerek közül sokan rendíthetetlen nacionalisták voltak, és a nacionalista mozgalom jelentősen megerősödött a Csendes Forradalom alatt és azt követően. A liberalizmus és az erős nemzeti öntudat összefonódása jellemző sok más országra is. Belgiumban például a flamand társadalom liberalizálódását a nemzeti érzelem erőteljes megszilárdulása kísérte.17 Ugyanez történt Spanyolországban is, ahol a társadalom liberalizálódása jelentősen megerősítette a katalánok és a baszkok nemzeti önazonosságtudatát.18 Attól, hogy a társadalom toleránsabbá és pluralistábbá válik, az emberek nem fogják kevésbé intenzíven igényelni azt, hogy saját kultúrájukban élhessenek és dolgozhassanak.

Ez a fajta kötődés sok szakértő szerint mélységesen "paradox", amit csak irracionális módon, a "kis nézetkülönbségek narcizmusával" (narcissism of minor differences)19 lehet magyarázni. De paradoxon csak akkor áll elő, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy az emberek nemzeti kultúrájuk iránti kötődése antiliberális megnyilvánulás. Amennyiben valaki úgy véli, hogy a nemzeti identitás értéke abban áll, hogy az egyént jól meghatározott szerepekkel és célokkal látja el, akkor a liberális kultúra értékelése paradox. Viszont ha ehelyett abból indulunk ki, hogy az egyén úgy tapasztalhatja meg az értelemmel bíró autonómiát, ha felfedezi a saját társadalmi kultúrájában rejlő lehetőségeket, akkor a liberalizációnak és a nacionalista mozgalomnak az a fajta összefonódása, amit Québecben és Katalóniában tapasztalunk, éppen megfelel a várakozásoknak.

Az autonóm személyiség nemzeti identitását nem véznasága dacára, hanem éppenséggel ebből kifolyólag becsüli — vagyis azért, mert ez a vékony nemzeti kultúra jelenti azt a kontextust, amelyen belül az egyén fejlesztheti és gyakorolhatja autonómiáját. A vékony kulturális identitáshoz való mély ragaszkodás gondolata nem a liberális nacionalizmus paradoxonja, hanem éppenséggel hozzátartozik a liberális nacionalizmushoz. Ha egyáltalán létezik liberális nacionalizmus, akkor csupán ebben a formában - a vékony identitáshoz való szoros kötődés formájában — képzelhető el.

Ha "a szabadság alapja a nemzeti közösségek autonómiájában keresendő", amint Ernest Barker megfogalmazta,20 akkor természetesnek tűnik, hogy megnövekszik az életmódbeli sokféleség a nemzeti kultúrákon belül, ugyanakkor a különböző nemzeti kultúrák hasonlóvá válnak egymáshoz, ami abban nyilvánul meg, hogy az egyének mindenütt ugyanúgy elkötelezik magukat a társadalmi szerveződés alapvető liberális-demokratikus elvei mellett. Az a tény, hogy a nemzeti kisebbségek — elvékonyodott nemzeti identitásuk dacára — önkormányzatra törekszenek, nem antiliberális elhajlásra mutat. Éppen ellenkezőleg, azt bizonyítja, hogy a nemzeti kisebbségeket az egyéni autonómia iránti modern elkötelezettség jellemzi.

A kisebbségi nacionalizmus szívóssága még mindig fejtörést okozhat egyeseknek, és fájdalmasan tudatában vagyok, hogy nem adtam igazán kielégítő magyarázatot arra, miért ragaszkodnak a kisebbségek annyira nemzeti kultúrájukhoz. És nem is tudom, mi lenne az adekvát magyarázat. De azok számára, akik még mindig szkeptikusak, következzék egy utolsó észrevétel. Hiba lenne úgy tenni fel a kérdést, hogy: "Miért kötődnek annyira a kisebbségek nemzeti identitásukhoz?", mintha ez kizárólag a nemzeti kisebbségekre volna jellemző, a többségiekre nem. Ha így fogalmazzuk meg a kérdést, akkor hajlunk arra, hogy olyan attribútumokat keressünk, melyek a kisebbségeket megkülönböztetik a többségi nemzetektől — mint például a védekezési ösztön vagy sértettség. Ám a valóságban semmi bizonyíték nincs arra, hogy a többségi nemzetek tagjai kevésbé ragaszkodnának ahhoz, hogy szabadon élhessenek és dolgozhassanak saját társadalmi kultúrájukban, mint a nemzeti kisebbségek tagjai.21És ha ez igaz, akkor az igazságosság megkívánja, hogy ezek az igények helyet kapjanak, bármi legyen is a magyarázatuk. Az lehet rejtély, hogy az emberek általában miért ragaszkodnak nemzeti identitásukhoz, ám semmi rejtély nincs a kisebbségek ragaszkodása körül — ugyanabból az okból teszik, mint a többségi nemzetek.22

7. Antiliberális csoportok

Az eddigiekben azt próbáltam bemutatni, hogy a nyugati demokráciákban az önkormányzatra irányuló nacionalista mozgalmak gyakran az egyéni szabadság mellett való elkötelezettséget tükrözik. Persze, vannak mélyen antiliberális nemzetek és nacionalista mozgalmak is. Bizonyos kultúrák — az autonómia lehetővé tételét messziről elkerülve — szerepeket és kötelességeket rónak ki az emberekre, megtagadva tőlük még annak lehetőségét is, hogy ezeket megkérdőjelezzék vagy felülvizsgálják. Más kultúrák csupán egyes emberek számára teszik lehetővé az autonómiát, míg másoktól — például nőktől, alacsonyabb kasztbeliektől vagy egyéb kisebbségektől — megtagadják. Ez nem jellemző a Nyugat országaira, bár ott is vannak kivételek. Világos, hogy az ilyen kultúrák nem támogatják a liberális értékeket.

Ez azt mutatja, hogy a liberálisok nem helyeselhetik kritikátlanul a kulturális hovatartozás fontosságát. Valóban, ha a nemzeti identitás tisztelete melletti liberális elkötelezettség abból a szerepéből ered, hogy lehetővé teszi az autonómiát, vajon nem kellene-e arra bátorítanunk vagy kényszerítenünk az antiliberális kultúrákat, hogy olvadjanak be a liberálisabb kultúrákba? Viszont ezzel figyelmen kívül hagynánk az emberek kötődését saját kultúrájukhoz. A liberálisok célja nem az, hogy feloszlassák a nem liberális nemzeteket, hanem sokkal inkább az, hogy liberalizálni próbálják ezeket. Ez nem mindig lehetséges. Ám érdemes felidéznünk, hogy az összes ma létező liberális kultúra mögött antiliberális múlt áll, és liberalizálódásuk az intézményes reformok hosszú folyamatának eredménye. Valamely kultúráról azt állítani, hogy eleve antiliberális és képtelen a reformra, etnocentrikus és történelmietlen feltételezés. A kultúra liberalizáltságának egyébként is fokozatai vannak. Minden kultúrában léteznek antiliberális elemek, mint ahogy kevés olyan kultúra létezik, amely teljesen elnyomja a személyi szabadságot. Tulajdonképpen meglehetősen félrevezető "liberális" és "antiliberális" kultúrákról beszélni, mintha a világ két táborra volna osztható, egyfelől tökéletesen liberális, másfelől pedig tökéletesen antiliberális társadalmakra. A liberális reform minden társadalomban tökéletlen marad, és nevetséges volna azt állítani, hogy csupán a tökéletesen liberális nemzetek érdemelnek tiszteletet, a többieket pedig asszimilálni kell.

A liberálisoknak tehát nem szabad megakadályozniuk az antiliberális nemzeteket társadalmi kultúrájuk ápolásában, viszont elő kell segíteniük e kultúrák liberalizálódását. Hogy milyen módon kellene ezt tenniük, illetve — általánosabban szólva — hogyan kell a liberális államoknak viszonyulniuk a nem-liberális kisebbségekhez, ez olyan tág kérdés, amellyel részletesen foglalkoztam már másutt.23

Miért, hogy egyes nacionalista mozgalmak a liberalizmus útját választják, míg mások nem? Erre a kérdésre nincs még jól kidolgozottt válaszom. Ám engedtessék meg, hogy fölvessek egyetlen puhatolózó gondolatot. Gyanítom, hogy valamely nacionalista mozgalom liberális voltának mértéke nagymértékben függ attól, hogy az illető mozgalom olyan országban jött-e létre, ahol a liberális intézményeknek szilárd hagyománya van. A flamand, skót, illetve québeci nacionalista mozgalmak liberálisak, mert Belgium, Nagy-Britannia és Kanada mind régóta fennálló liberális demokráciák. Ha valamely nacionalista mozgalom antiliberális gyakorlatot akarna bevezetni egy liberális kormányzathoz szokott társadalomban, biztosan nem lesz népszerű a lakosság körében. Ezzel szemben a szerb, ukrán és szlovák nacionalista mozgalmak antiliberálisak, mert antiliberális államokban jelentek meg. A tendencia tehát azt mutatja, hogy a nacionalista mozgalmak a környezetük politikai kultúrájához igazodnak.

8. Befejezés

Végezetül, rámutattam két olyan hibára, amely magyarázatot ad arra, hogy a modernizáció szakértői miért hunytak szemet a nacionalizmus problémája fölött: egyrészt nem ismerték föl az állam vitathatatlan szerepét bizonyos etnokulturális csoportok védelmében; másrészt nem ismerték föl a nemzeti identitás szerepét az egyéni autonómia védelmében. Ez a két hiba gördít továbbra is akadályokat a nacionalizmus megértése elé Nyugaton.

Meglepőnek tartom, hogy az első hibát újra és újra elkövetik, noha olyan szembeszökő tévedés, ami mindenki számára világossá válik, aki a modern államok szerveződését és működését figyelemmel kíséri. A második hiba azonban jóval érthetőbb, hiszen — amint láttuk — a nemzeti identitásnak az egyéni szabadságra vonatkoztatott fontossága valóban paradox jelenség, tekintve, hogy a liberalizáció belülről megosztja az etnokulturális közösségeket, viszont hasonlókká teszi őket más csoportokhoz.

Mindazonáltal rámutattam, hogy az emberek kulturális hovatartozásának fontos szerepe van abban az értelemben, hogy értelmes egyéni döntéseket tesz lehetővé és megszilárdítja az önazonosságot. Bár a (liberalizált) nemzet tagjai felhagytak a közös hagyományokból táplálkozó értékrenddel és életmóddal, azért továbbra is ragaszkodnak nyelvükhöz és kultúrájukhoz. Éppenséggel az a tény, hogy a nemzeti identitás nem kollektív értékrenden alapul — ahogy Tamir megfogalmazza, "a normatív szférán kívül helyezkedik el"24 —, biztosítja az egyéni autonómia és önazonosság szilárd fundamentumát. A kulturális hovatartozás a lehetőségek számunkra megérthető kontextusát és az önazonosság, illetve összetartozás olyan biztonságérzetét nyújtja, amelyre támaszkodnunk lehet, valahányszor személyes értékekre vagy tervekre vonatkozó kérdésekkel szembesülünk. És az a tény, hogy a nemzeti identitás nem követel közös értékrendet, arra is magyarázatot ad, hogy a nemzetek miért képezik a liberális elmélet alapegységeit. A nemzeti közösségek keretet adnak a szabadságnak és egyenlőségnek, ugyanakkor forrásai a kölcsönös elismerésnek és bizalomnak, amelyek elsimíthatják a helyes élet kapcsán mindenkor elkerülhetetlenül felmerülő nézetkülönbségeket.

Ha igazam van, amikor azt állítom, hogy nemzeti identitás és egyéni autonómia szoros kapcsolatban állnak, illetve, hogy az állam elkerülhetetlenül meghatározza, mely társadalmi kultúrák képesek fennmaradni és melyek nem, akkor nyugodt lélekkel megjósolható, hogy a nacionalizmus a modernitás tartós jellemzője marad. A tévhit, hogy az állam egyszerűen demokratikus elvek alapján működik, anélkül, hogy bármilyen nemzeti identitást vagy kultúrát támogatna, tökéletesen lehetetlenné tette annak belátását, hogy a nemzeti kisebbségek miért ragaszkodnak olyan politikai egységek létrehozatalához és fenntartásához, amelyekben ők képezik a többséget. Valóban, amint Ernest Gellner megjegyezte, ha egyszer felismertük a szoros köteléket államok, kultúrák és egyéni szabadság között, a kérdés nem annyira az lesz, hogy miért léteznek nacionalista mozgalmak, hanem hogy miért nincs több belőlük.

Cseke Zsuzsa Anikó fordítása

JEGYZETEK

1. E folyamat mindenütt érvényes voltával kapcsolatban lásd Ernest Gellner: Nations and Nationalism (Blackwell, Oxford, 1983); Benedict Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism (Oxford University Press, következő szám).

2. Charles Taylor: Nationalism and Modernity, In: The Ethics of Nationalism (szerk. J. McMahan és R. McKim, Oxford University Press).

3. Ez persze nem érvényes a menekültekre. Mindazonáltal a megvalósíthatóság kényszere (?) , amelyet a következőkben tárgyalni fogok, egyenlőképpen — ha nem fokozottan — érvényes a menekültekre.

4. Hangsúlyoznom kell, hogy itt olyan liberális demokráciákban élő bevándorló csoportokról beszélek, ahol a bevándorlók minden nehézség nélkül válnak teljes jogú állampolgárokká, fajra, vallásra, illetve nemzetiségre való tekintet nélkül. Ilyen körülmények között a bevándorló csoportok nem igényelnek közösségi önkormányzatot. Természetesen, a világ sok részén — bizonyos nyugati demokráciákat is beleértve — a bevándorlókat sokkal kevésbé fogadják tárt karokkal, és számukra sokkal nehezebb egyenlő jogokkal rendelkező állampolgárokká válniuk. Ott, ahol a bevándorlóknak kemény előítéletekkel és jogi diszkriminációval kell szembesülniük — és ahol ennek következtében a többségi társadalommal való teljes egyenlőség elérhetetlen — valószínűbb, hogy a bevándorlók különálló, autonóm társadalmat igyekszenek létrehozni a többségi társadalom mellett. Például, miután a német kormány továbbra is megtagadja az állampolgárságot a hosszú ideje Németországban letelepedett török lakosoktól (sőt ezek gyermekeitől meg unokáitól is ), természetesnek tűnne, ha a törökök nagyobb önkormányzati hatalomra törekednének, és jól elhatárolt, autonóm társadalmat alakítanának ki a többségi társadalom mellett, amely nem fogadta be őket. Ám a törökök nem ezt az alternatívát részesítik előnyben, hanem céljuk — hasonlóan más liberális demokráciákban élő bevándorlókhoz — az, hogy a német társadalom teljes jogú állampolgáraivá váljanak. A történelem tanulságai szerint, a liberális demokráciákben élő bevándorlók csak akkor törekszenek az önkormányzat kváziszövetségi formájára, ha a többségi társadalomba való beilleszkedésük igazságtalan korlátokba ütközik.

5. Walker Connor: Nation-Building or Nation-Destroying. In:World Politics/ 24 (1972), 35o—1 l.; The Politics of Ethnonationalism. In: Journal of International Affairs, 27/ 1 (1973), 2o.l. A világszerte előforduló etnikai-nemzeti konfliktusokról nemrég jelent meg egy tanulmány, amely világosan rámutat a bevándorló csoportok és a helyben élő nemzetiségek közti ellentétekre: Ted Gurr: Minorities at Risk: A Global View of Ethnopolitical Conflict (Washington, Institute of Peace Press, 1993).

6. Ezt az általánosítást alátámasztja az amerikai tapasztalat. Az amerikai bevándorlók beilleszkedési tendenciái jól ismertek, és az amerikai "olvasztótégely" (melting pot) gondolata igen népszerű. Ugyanilyen fontos, ám kevésbé ismert az a tény, hogy az amerikai nemzeti kisebbségek ellenállnak az integrációnak. Közéjük sorolhatók az amerikai indiánok, az alaszkai eszkimók, a Puerto Ricó-iak, a mexikóiak leszármazottai (a chicanók), akik délnyugaton éltek, amikor az Egyesült Államok — az 1846—48-as mexikói háborút követően — bekebelezte Texast,Új-Mexikót és Kaliforniát , továbbá a bennszülött hawaiak, a guami chamorók és más különböző Csendes-óceáni szigetlakók. Ezeket a csoportokat akaratuk ellenére, hódítás, gyarmatosítás, vagy birodalmi átruházások során kebelezték be az Egyesült Államok. Többségük, amint meghódították őket, különleges politikai státushoz jutott. Például az indián törzseket "eltartott bennszülött nemzeteknek" tartják, akik saját kormányzattal, törvényhozással, tárgyalási joggal rendelkeznek; Puerto Rico "nemzetközösség" (Commonwealth), Guam pedig "protektorátus". Ezen népek mindegyike különleges önkormányzatok révén alkot szövetséget az amerikai államigazgatással. Nyelv- és földhasználati jogaik is vannak. Röviden, az Egyesült Államokban élő nemzeti kisebbségek olyan közösségi jogokkal rendelkeznek, amelyek arra hivatottak, hogy képviseljék és védelmezzék státusukat mint különálló kulturális közösségeket, és ezen jogok megőrzésére, ill. kiterjesztésére törekszenek (Lásd Sharon O Brien: Cultural Rights in the United States: A Conflict of Values , Law and Inequality Journal, 5.kötet., 1987, 267-358. l.,; Judith Resnik: Dependent Sovereigns: Indian Tribes, States, and the Federal Courts, University of Chicago Law Review, 56. kötet (1989), 671-759. l.; Alexander Aleinikoff: Puerto Rico and the Constitution: Conundrums and Prospects, Constitutional Commentary, 11. kötet (1994), 15-43 l. Gyakran lehet hallani, hogy az amerikai alkotmány csak a személyiségi jogokat ismeri el. Ez egyszerűen nem helytálló — az amerikai nemzeti kisebbségek igenis jelentős kollektív jogokkal rendelkeznek. Valójában arról van szó, hogy az amerikai kormány nem sokkal sikeresebb a többi nyugati demokráciánál, ami a nemzeti kisebbségek közös kultúrába való beillesztését illeti. Persze, az Egyesült Államok nemzeti kisebbségeinek nagy része viszonylag kicsi és földrajzilag elszigetelt. Együtt csupán töredékét alkotják az amerikai lakosságnak. Ámde léteznek, és ugyanazt a mintát követik, mint a nemzeti kisebbségek szerte a világon.

A bevándorlók és nemzeti kisebbségek közti különbség megfigyelhető az Egyesült Államokban élő "hispániaiak" (Hispanics) kategóriáján belül. Egyesek szerint a hispániai bevándorlók nem hajlandók megtanulni angolul és nem is akarnak beilleszkedni az angol nyelvű társadalomba. Ez a téves felfogás abból ered, hogy az emberek általában egyetlen kategóriába skatulyázzák be a hispániaiakat, összekeverve a spanyol anyanyelvű nemzeti kisebbségeket (a Puerto Ricó-iakat és a chicanókat) azokkal az ugyancsak spanyol nyelvet beszélő bevándorlókkal, akik a közelmúltban érkeztek Latin-Amerikából. A tények azt mutatják, hogy azok a hispániai bevándorlók, akik a letelepedés szándékával érkeznek az Egyesült Államokba, ugyanúgy kötelességüknek tartják megtanulni angolul és beilleszkedni a többségi társadalomba, mint bármely más bevándorló csoport. Sőt, a latin bevándorlók "asszimilációja az angol nyelvű társadalomba sokkal gyorsabban történik ma, mint száz évvel ezelőtt" (Rodolpho de la Garza és A. Trujillo: Latinos and the Official English Debate in the United States. In: Language and the State: The Law and Politics of Identity (szerk. D. Schneiderman, Les Editions Yvon Blais, 1991), 215.l. Ez természetesen nem vonatkozik azokra, akik nem akarnak letelepedni, mint például a hatvanas évek kubai menekültjei és a mai illegális mexikói munkások.

7. Ezt az összefüggést megerősítik nacionalizmussal foglalkozó tanulmányok is. A nacionalizmus legtöbb elemzője arra a következtetésre jutott, miszerint a nemzeteknek három meghatározó vonása lehet:"mindent átható kultúrák" (pervasive cultures), "bezáró kultúrák" (encompassing cultures) vagy "szervezeti kultúrák" (organisational cultures) (pl. Anthony Smith: The Ethnic Origins of Nations (Blackwell, Oxford, 1986), 2.l.; Avishai Margalit és Joseph Raz: National Self-Determination, in: Journal of Philosophy 87/9 (199o) , 444.l., Yael Tamir: Liberal Nationalism (Princeton University Press, Princeton, 1993). Röviden, ahogy a társadalmi kultúrák szinte mindig nemzeti kultúrák, ugyanúgy a nemzetiek is szinte mindig társadalmi kultúrák.

8. Multicultural Citizenship, 5. fej.

9. Ronald Dworkin: A Matter of Principle (Harvard University Press, 1985), 231.l.

10. Uo., 228. l.

11. Uo., 228, 231. l.

12. Tamir: Liberal Nationalism; Margalit és Raz: National Self-Determination, 449.l.; Taylor: The Politics of Recognition, In: Multiculturalism and the Politics of Recognition, (szerk. Amy Gutman, Princeton University Press, 1992); Miller: On Nationality (Oxford University Press, 1995).

13. Lásd Multicultural Citizenship, 5.fej.

14. Rawls: Political Liberalism (Columbia University Press, 1993), 277. l. Persze, amíg nemzeti létüket nem fenyegeti veszély, az emberek a nagyobb mobilitást kedvelik, hiszen a más kultúrában való élet és munkavállalás lehetősége bizonyos emberek számára és bizonyos körülmények között vonzó lehet.

15. Tamir: Liberal Nationalism, 139. l.

16. Stéphanie Dion: Le Nationalisme dans la Convergence Culturelle. In: L'Engagement Intellectuel: Mélanges en l'honneur de Léon Dion (szerk. R. Hudon és R. Pelletier, Les Presses de l'Université Laval, Sainte-Foy, 1991), 3o1. l.; Dion: Explaining Quebec Nationalism, in: The Collapse of Canada? (szerk. R. Kent Weaver, Brookings Institute, Washington), 99. l. Dion szerint az egyetlen jelentős különbség -—ami érthető is, ha a francia ajkúak kisebbségi létükkel kapcsolatos félelmeire gondolunk — a bevándorlással szembeni nyitottság kérdésében mutatkozik meg.

17. W. Peterson: On the Subnations of Europe. In: Ethnicity: Theory and Experience (szerk. N. Glazer és D. Moynihan, Harvard University Press, Cambridge, 1975), 2o8. l.

18. Alistair Hennessy: The Renaissance of Federal Ideas in Contemporary Spain. In: Federalism and Nationalism (szerk Murray Forsyth, Leicester University Press, Leicester, 1989), 11-23. l.

19. Ignatieff: Blood and Belonging, 21.l.; Dion: Le Nationalisme.

20. Ernest Barker: National Character and the Factors in its Formation (Methuen, London, 1948), 248. l.

21. Ahogy Anthony Birch megállapítja, "semmi jel nem mutat arra, hogy a kormányhűség átköltözne a nemzeti kormányokról a nemzetfölötti szervezetekre" (Nationalism and National Integration, Unwin Hyman, London, 1989, 224. l.)

22. Persze, a kisebbségek jobban tudatában vannak e kötődésnek, hiszen — tekintettel sebezhetőségére — gyakran tudatos erőfeszítéseket kell tenniük a védelmében. A többségi nemzetek — akiknek a kultúrája nem hordozza ezt a sebezhetőséget — magától értetődőnek foghatják fel nemzeti identitásukat. Ám ha bármilyen veszély fenyegetné, ugyanolyan mértékben kiállnának mellette, mint a kisebbségek. Amint George Bernard Shaw mondta — "Az egészséges nemzet éppen olyan kevéssé van tudatában nemzetiségének, mint az egészséges ember a csontjainak. De ha kettétöröd valamely nemzet nemzetiségét, semmi nem lesz olyan fontos számára, mint hogy helyreállítsa."

23. Multicultural Citizenship, 8. fejezet.

24. Tamir: Liberal Nationalism, 9o. l.

A tanulmány első részét a Korunk 1998/7-es számában közöltük.