Mintha-mottó: The rest is silence.

Elősegély

Felkértek, írjak valamit egy verseskötetről (Csü Jüan: Kilenc varázsének, Weöres Sándor műfordítása Tőkei Ferenc nyerse alapján). A kérés hallatán reflexszerűen Prágába menekültem.

Ez így hamis. Nagyon jól hangzik ugyan, de az írói én felpofozása után (ld. az a tenyérnyi szél) igazításra szorul. Prágába utaztam éppen (mindenféle énjeimmel együtt, amint látható), hát bepakoltam a kézhez kapott fénymásolt példányt (hiányzott róla a cím, az utolsó pillanatban körmöltem rá — ez némafilmi szüszpansz-fogás), arra gondolva, milyen jól fog illeszkedni az életre keltett keleti szó az Arany Város utcáihoz, sarkaihoz, kockaköveihez. Útközben aztán kezembe akadt egy Menzel-könyv (!), a címe: Tak nevím. Kölcsönveszem ezt a címet, illeszkedés-elméletemre vonatkoztatandó: Hát, nem tudom...

I. A köszöntés

Haragot zengj, istennő... — köszöntötte annak idején az írott európai irodalom első mondatával az istenek világát. Aztán, mint aki lerótta kötelességét minden ilyen értelmű cselekvés iránt, dolga után nézett. Azóta is néz. A dolgok után, mármint, ahogy elsuhannak a rájuk értelmezett (sic!) techno-sebességgel (a Kafka Kávéházban néztem így a dögre lőtt légkör után). A köszöntés, a meghajlás hajdan-még-nem-holt rítusa pedig elmaradt. Akár egy kihagyható állomás.

Mi is kell ahhoz, hogy az ember köszönteni tudjon (a tárgy feledése célzattal történt, hiszen akármi lehet)? Egyetlen egyszerűnek tűnő, ám az információáramlás transzában vonagló ember számára lehetetlen feltétel szükségeltetik hozzá: a lassulás. Lassulni annyi, mint előkészülni a köszöntésre. A lassulásra való képtelenség nem más, mint a köszöntésre való képtelenség. Nyomorék állapot. A Vencel térről a Lőportorony felé menet nézem az arcokat. Köszönteném a pillanatot, amellyel bármi közel-távolban levő határ fele való közeledés kezdetét veszi(-nné), de nem történik semmi. Az arcok elmosódnak. Mint azokon a zombi-dinamikájú art-fotókon. Nincs az, hogy Jót hozó nap van, a sugár pezseg... vagy Felkel a napkorong, sugara ömölve... Nincs alaphelyzet. A felemelt kéz lassuló mozdulata nem kristályosodik. Nem áll össze a kép.

Bíró Yvette a filmhez hasonlítja a haikut, Roland Barthes meghatározását idézve, aki eleven mozdulatlanságról beszél. Kiterjeszteném ezt a meghatározást Csü Jüan elégikus hangulatú verseire is, a kezdő moccanás erejéig bár. Ez az a hely, ahonnan nézve a kép össszeáll. A nulla pont, ahol a zombiságnak nyoma sincs, ahonnan bármilyen helyből-távol elképzelhető (és csak innen képezhető le). Ánizs és őszi szép orchidea/ a tornác előtt rendben-sorban él... Prágában is van nulla pont. Az Óratoronytól balra, majdnem a tér közepén. Majd elnyeli egy úri turistákkal tömött nyílt színi krimó. A mi ezredvégi post mortem olvasatunkban a nulla pont körülbelül így láttatandó(-ható):

Nincs ahonnan helyből-távolodni. Nehéz ilyen alaphelyzetből köszönteni. Hát még közeledni.

II. A közeledés

Mintha-mottó, 1. változat: A restis csend.

Közeledni mindenki tud. Ezt még a zénóni apória is elismeri. Miszerint a leggyorsabb futó (ld. Akhilleusz) sohase fogja elérni a leglassabban menőt, mert az üldözőnek előbb oda kell érnie, honnan az előbbi megkezdte futását: tehát a lassúbb szükség szerint valami térrel mindig előnyben van. Közeledni azonban lehet, akár a végtelenségig. Szegény Akhilleusz. Ő a modernen túli európai archetípusa. Örökös futva-közeledésre és soha-sehova-nem-érésre ítélt antihős. Akivel szemben az utcasarki tétlenkedés, a kendőzetlen ténfergés, a folyóparti ücsörgés maga a papírforma. Hármas befutó. Az a bizonyos mindig-egy-térnyi előny.

Ha adott egy tetszőleges a pontban álló A, akkor az illető tetszőleges módon közeledhet egy tetszőleges b pontban álló B-hez. Ez a közeledés alaptörvénye. Persze a törvény alkalmazhatósága a tetszőleges kifejezés látszólagosként való értelmezésében rejlik. Ebben a műfajban bárkivel felvehetjük a versenyt. Elég, ha egyetlen, immár klasszikusnak számító példát említek. Murnau Nosferatuja. Boltívekkel tarkított szoba, ágy, alvó férfialak. Drakula gróf vért szomjazva közelít mit sem sejtő áldozatához. A hideg iszonyatot lehelő falon egyre nő a vékony, pókszerű karjait halálos ölelésre kitáró árnyék. A vérfagyasztó jelenetet záró aktus látszólag teljesen felolvad a közeledés kéjes borzongásában. Nem számít már, hova és miért, csak a közeledés varázsa lüktet. De aztán, mint tudjuk, a bűbáj szétszáll, odalesz, a közeledés megszakad. Sokért nem adnám, ha az áldozat valami csoda folytán odébb mozdulna, mert akkor az övé lenne az a térnyi előny.

Resti. Halotti csend (ez nem a mottó kedvéért ilyen). Francia—brazil 3:0. Abban a bizonyos oldalvonalról körülmutogatott néhány percben vagyunk. A fellógatott tévé alatt ülök, csak a képernyőre meredő arcokat látom. A feszültség betonja lassan megköt. Nők és férfiak. Beugrik a Csü-Jüan versekkel kapcsolatos vita, hogy férfi volt-e az író vagy nő. Olvasáskor úgy éreztem (a tudományosság szemszögéből talán outsideresen), hogy ez nem is igazán vita tárgya. A kilét feloldódik a határok felé való közeledésben. Nos, e restis arcok esetében sincs vita. Minden arc magán, privát, élesen határolt. Nincs helye semmiféle feloldódásnak. Majd, ha a játék végén birtokolhatóvá válik a győzelem, a vereség, az akármi. Akkor pedig már minek?

III . A helyből-távol páros

Mintha-mottó, 2. változat: A resztli: csend.

A Szent Vitus-templomban villognak a vakuk. Néma tűzijáték. A nép rá se hederít a Windows-ikon jellegű figyelmeztetésre, miszerint tilos a fényképezés. A fényképezőgép vámpírfogai. Újra meg újra belemélyednek az áldozat nyakába. Vajon felfedezik-e majd ezek a virtuál-vizuális vámpírok, hogy a kiszívott kép nem azonos az orvul megközelített eredetivel (A B), miként az optika, a fizika és a kémia kövült szabályai azt megkövetelik. Valószínűleg nem. Körülbástyázzák magukat a technokrácia szabta ál-határokkal, észre se véve, hogy a valódi határok valami mód mögöttesek. Ehhez persze megint a nulla pont kell, ahonnan helyből-távolodni lehet. Mert a helyből-távol: a valódi határ. Hol elvonul, hol visszaáll, a platóni megfelelő idő mértéke szerint. Leszállt az istennő földre ereszkedve/ s hirtelen elsuhan, felhők közé, messze. A nulla pontról nézve a kép összeáll, az önazonosság szabálya szerint (ld. A = A). Innen, így, lehet közeledni. A határ persze mindig odébb áll, az eltolódás úgy merül fel, mint egyetlen lehetőség. Naponta közeleg holtához az öreg, de ő nincs közelebb: egyre távolodik. Ez az a szituáció, amikor a vereség bizonyosság. Nincs zíg. Fény és árny urának, nincs elég hatalmam, hogy az elválásig s együttlétig érjen.

És az örökké nyerni akarók? A sikerorientált pozitív-gondolkodók siserehada? Számukra marad az eltolódás mint lehetetlenség. A fényképszerű tetszőleges-látszólagos határok mögé rejtőzés. Időegység alatt egyre több mögé, ha lehet.

Christo úr 1971 és 1995 között becsomagolta a Reichstagot. Az emberek nagy része követi Christo úr példáját. Folyamatosan, egyre feszesebb rutinnal csomagolják be magukat. Hogy elmenekülhessenek a köszöntés – közeledés – helyből-távol klasszikus hármas egységétől.

Utó...

Egy háttérbe tűnő sarkon állok. A falak élei már nem hasítanak rést a homály vásznán. Az est hangjai összeborulnak, mint fasor lombjai. Közös ütemben összecseng minden. Aztán egy hang kiválik a többi közül, és meglegyinti arcomat. Az a tenyérnyi szél. Egy fütty. Válaszolok. Fütyülés van. Cseng-kung Szujtól kölcsönözve a szót, a füttyhangok szüntelen sorban követik egymást, kifejezik felgyülemlett gondolatainkat, amelyeket elmondani nem lehet...

S a többi? Tandori Hamlet-változatával élve: annyi.