Bodó Á. Ottó
Elefánt
Szokása szerint sétálgatott Donkihóte az ismerős utcákon, ráérősen lötyögve, el-elmélázva magában. Az utcát és a házakat évek óta ismerte, a járókelők most nem érdekelték. Ránézett az ismerős parkocskára, pár hónapja felújították a játszóteret, de ebben a hidegben egyetlen gyerek se hancúrozott ott. Elszomorította az üres játszótér, természetellenesen élettelennek tűnt, igyekezett minél előbb továbbállni onnan. Benézett egy kertbe, pár éve még ott cammogott kedvenc kutyája, hatalmas szürke blöki, s ő azóta is kereste szemével. Egy csatornafedőnél kicsit megállt, ez volt az egyetlen, amin még magyar nyelvű volt a szöveg, valahogyan ottfelejthették. S mert nem akarta lábával sem koptatni e múltbéli titkos relikviát, gondosan kikerülte. – Vajon mikor tüntetik el ezt is? – merült fel benne a kesernyés kérdés. Az utca nem szolgált újabb érdekességgel, inkább az eget kezdte bámulni. Nézte a fellegeket, elcsodálkozott, hogy míg egyik felleg áll, a többiek gyorsan vonulnak tovább. Bevillant, a jelenség a légörvények mozgásával magyarázható, s a magyarázat meg is nyugtatta nyomban. Nem kellett világvégétől tartania. Egyszer csak felcsillant a szeme. – Egy elefánt. Egyik rohanó felleg hátán ugyanis egy elefánt érkezett. Tisztán kivehető volt formája, ormányát enyhén felfele tartotta, s láthatólag élvezte, most nem neki kell szállítania valakit. Donkihótéval egy vonalba érve előbb kissé leengedte ormányát, majd komótosan a lovag felé fordította azt. Még a cső végének karikája is látszott. – Bizonyos kultúrákban az elefánt szerencsét hoz – jutott eszébe húgának mondata. Márpedig ő köztudomásúlag egy tündér, így hihető minden, amit mond. – Emiatt jó a házban különböző elefánt mintájú tárgyakat tartani, lehetőleg ormánnyal befelé fordítva. – Donkihóténak volt is kettő-három a biztonság kedvéért. Máskor örült volna a látványnak, úgy érezte volna, a felé fordított ormány szerencsét spriccel rá széles sugárban. Bőséges, ritkaságszámba menő szerencsét. De most túlságosan szomorú volt ehhez. Nyoma nem volt benne semmilyen optimizmusnak – valahogy semmi nem vallott arra, oka lenne bármi jobban reménykedni. S mert így érezte magát, még a látványt is káprázatnak, valami optikai csalódásnak vélte, sőt, egy kegyetlen pillanatban az is felmerült benne, nehogy agyontapossa az. S míg ezeken morfondírozott, a felleg hátán továbbszálló elefánt valóban szerte is foszlott az égen, különböző méretű foltokként gomolygott tova. Ahogy búsan ballagott tovább, a lovagnak eszébe jutott egy történet. Egyik ismerőse – azóta már egy másik országban elő művész – mesélte. A kisvárosban, ahol lakott, állandó vízhiány volt, így gyakran fordult elő, hogy a helybéliek az utcasarki csorgókhoz jártak vödrökkel és flakonokkal ivóvizet szerezni. – Ott állok nyugisan a sorban, unalmasan fütyörészek, bambulok magam elé, s egyszer csak érzem, valaki finoman meglök hátulról. Nem foglalkoztam vele, gondoltam, véletlen. Ám amikor rövid időn belül harmadszorra fordult ez elő, dühösen hátrafordultam, s keresetlen szavakkal akartam nyugalomra inteni az illetőt. De amint megfordultam, belém fagyott a hang. Egy hatalmas ormányt láttam ugyanis, s mögötte az azt békésen lóbáló még hatalmasabb elefántot. Hirtelen azt hittem, napszúrást kaptam, de mert senki nem volt a sorban mögötte, rájöttem, más is megijedhetett. Dühös odamondogatás helyett igyekeztem némán minél messzibbre húzni a csíkot... Csak utólag tudtam meg, épp a városban volt egy vándorcirkusz, s a trupp attrakciója vízre vágyott. Donkihóte nem tudta, mennyi igaz a történetből, s mennyi az idővel növekvő fantázia terméke, de jól mulatott rajta. Kedves, vidám sztori volt, olyan, ami néhány pillanatig feloldja a mindennapok unalmas szürkeségét. Most is mosolygott egyet. Továbbsétált a megszokott útvonalon, el egészen a város központjáig. Már nem nézte az eget, úgy érezte, mára már semmi érdekeset nem tartogat számára, így inkább az unalomig ismert házfalakat bambulta. A központba érve meglátta a templom sarkánál álló kis ivókát, s mert ismét bevillant a sorban álló elefánt, elvigyorodott. Nézegette a mindenfelé felbukkanó utazási irodák kirakataiba kifüggesztett ajánlatokat, gondosan számolgatott magában, mintha lett volna most pénze utazni, összehasonlította az árakat. Elvágyódott. Utazni szeretett volna, jó messzire innét, egy olyan városba, ami számára nyugalmasabbnak és szebbnek tűnt. De a régóta szertefoszlott fellegelefánt hátán mégsem utazhatott több mint ezer kilométert.
