Bodó Á. Ottó
Cipő
Egyedül ücsörgött Donkihóte a szobájában, bámult maga elé, módszeresen felleltározta a falakat, majd a bútorok kerültek sorra, aztán a bútorokon levő tárgyak, a hozzájuk kapcsolódó emlékek, s végül az ezekhez kötődő emberek. Bármennyire igyekezett lassan végezni e műveletet, egy idő után mégiscsak a végére ért. S mert más dolga nem akadt, elkezdett magában morfondírozni, régi rossz szokása szerint szövögetve gondolatait. – Az utóbbi időkben számomra a cipők értéke megnövekedett. Nem az általános – és szép lassan megszokott – inflációról, nem a bőr vagy gumi világpiaci árának módosulásáról és nem a kereskedők által alkalmazott üzleti fogásról van szó. Egyáltalán: ennek az értéknövekedésnek semmi köze az árnövekedéshez. Ez az értéknövekedés szubjektív – akár emotívnak is nevezhetném... Némi gazdasági magyarázatot találhatok rá, hisz a kereslet és kínálat, pontosabban a hiány motiválja. Még akkor is, ha – mint említettem – anyagiakban nem fejeződik ki eme emelkedő tendencia. A cipő értéke rendszerint váratlanul megnövekszik, ha épp pénztelen időszakomban (ilyenem van bőven, efelől nem panaszkodhatok) dönt úgy, hogy a szétmenést választja. Bizony, kínos állapot ez, hisz tartalék cipőre csak rendkívüli korszakokban futja. Ha nem rendkívüli az említett esemény időszaka, kezdődhet a pillanatragasztózás, bomlásrejtegető művelet... Suszterok manapság köztudomásúlag nincsenek. Ha vannak, működésük annyiba kerül, mint egy új cipő, ráadásul a mai cipőket sem majdani suszterálásra alkalmasnak gyártották, vagy amelyeket esetleg mégis, azok ára már újkorukban megfizethetetlen. Ez a gondolatsor tehát merőben felesleges. Most mégsem erről az értéknövekedésről van szó – bár ez megfelelne az eddigi meghatározásnak. Mi több, nem is saját cipőimről. Csupán az érték növekedése az enyém. Kézenfekvő lenne tehát a magyarázat, más cipőjére kívánok költeni. Mielőtt e gondolat megnyugtatna, a kérdés izgalmát szüntetve s praktikus megoldási lehetőségek virtuális sorát indukálva, egyben tévútra is vezetne, jeleznem kell, nem ebben áll a probléma. A kérdéses cipőket nem ismerem. Csupán viselőjüket. A cipőket még nem láttam. Viselőjüket viszont sokszor. Csak akkor még semmi kapcsolat nem volt e cipők és viselőjük közt. Eddig tehát világos. S bár világosnak nevezte a gondolatmenetet, e ponton kezdett megijedni. Már nem tartotta annyira jó ötletnek az idő eltöltésére választott foglalatosságát, de annak témáját semmiképp. Nem volt mit tennie, ha belevágott, folytatta. – Kérdés marad továbbra is, hogyan kerülnek képbe a cipők. A kérdés feltevésében szó szerint benne foglaltatik a válasz is: (legalábbis egypárral, illetve annak homályba vesző töredékével, a többit ugyanis takarja az elöl levő láb szára) egy fényképen találkoztam. Ismeretlennek tűntek: nem feltűnően, de alapos vizsgálódással azért észrevehettem. A vizsgálat nem nekik szólt. Sokkal inkább viselőjüknek. Magát a képet sem a cipők miatt néztem. Természetesen viselőjükért. Leegyszerűsítve az eszmefuttatást, elmondhatom, hogy az ismerős viselőjüket ábrázoló fényképet nézve felfedeztem az ismeretlen cipőket. E tény felfedezése megviselt. A képen látható viselő ugyanis a párom. Szeretem. Ez végül is egyszerű. Még akkor is, ha ez alatt az öt hónap alatt mindössze egyetlen fényképet láttam róla – az időnkénti telefonbeszélgetések és viszonylag rendszeres e-mail-váltások mellett. Most már minden világos. Csupán egyetlen kérdés marad: ki a szerelmem?... Még a cipőjét sem ismerem. Időközben Donkihóte ijedtsége egyre nőtt, lassan rémületté változott. Próbált valami kiutat keresni, vagy legalább egy minél gyorsabb módszert, amivel a sort békésen lezárhatja. Megpróbálta inkább gazdasági szempontból nézni az értéknövekedést: – Rövidre zárva a sort, mindez banális ökonómiai magyarázatban gyökerezik. A cipők általam történő megismeréséhez jóval több pénz kellene, mint amennyibe viselőjüknek kerültek – ebből fakad az említett értéknövekedés. A gondolatot hamar sikerült lezárni, ám megnyugodnia korántsem. Érezte, belesétált önnön csapdájába, s a semmittevő szomorgás helyett immár egy logikusan is felvezetett szomorúságba esett. Most már biztos volt abban, hibázott. Attól tartott, e hibájának következtében a szomorúság sokáig fogja kísérni. Megpróbálkozott hát valamivel. Elkezdte felleltározni szobájában a falakat, majd a bútorokat, aztán a bútorokon levő tárgyak sorát, a hozzájuk kapcsolódó emlékeket, s végül az ezekhez kötődő embereket.
