Lászlóffy Csaba
Végső alkalmatosságra írott versek
Agg cserfák felett szálldogáló férgek s harmat;gyarló testemnek óriási lelket aki adott, most hallgat
a nyálkás setétségben. Még füstölög a földi fanatizmus bűze;
de orrom már a bémohodzott kövek alá temetett tűzbe
szimatol-szagol, hogy, lám, azon túl mi van? Kiver
a hideg: életem lecsukott ajtaját ki nyitja fel?
Az erős, vad ész sem segíthet, tudom végre,
hogy amiképpen az állatok hideg, csendes, tompa vére,
a rettegés, a hit vagy a nemhit, ami az emberi vért
fűti, édesíti, mind kevés. Isten, csak benned élt,
amíg élsz. Eszmélésedig neveted létezését, míg a
legvégső pillanat a fényből elő nem hívja
NEVÉT. Vakmerő lélek, ki azzal áll eléd,
hogy valaha is látta mindenható Istenét!
Aki példa rá, hogy csak magáért s magából teremtve
mindent: gyermeteg, állatösztön-ingerlette
fiát, világos vétségétől elfásulva, cserbenhagyta. Te, halál révébe belelépő, satnya
szív, ki az aether katlanából mind kevesebbet ihat,
s dolgos erőd üteme már ki-kihagy,
és ti elvadult elementumok, kik majd újra
formát találtok (mióta omlik, jaj, belül a durva
matéria?)
Változatlanul csak a riherongy
memória őrzi a maskarás, bolond
esztendők emlékét, midőn nyavalya törte a hont
– ha csak az agy chimérája lett volna az is, miként a sok
poros potroh vagy a fényes mellű pecsovicsok
politikája. Közben mind kiáltozhattak a kevesek
(akárha Jónás fél érésű tökje felett),
hogy a márványnak hazudott gerinc is, mint a rög,
kezdettől fogva ropog, töredezik; így hát mielőtt
gyógyultan kikacaghatnád magad,
az álom száraz mákja kipereg, és torkodat
égeti a szörnyű gyanú:
micsoda önámítás – a sanyarú
sorsé!
A lóganéjon nőtt hitvány pöfeteg
képzel magának síron túli életet? Ösztöneimben azért fölfakad
valami: én, aki omló fergeteg alatt
forró keblet öleltem annyiszor,
a szépség adósa vagyok! De mint a por,
ha rajtaüt a rohanó zápor,
felriadt tartományaimban mámor
önkívülete helyett csak darabokra
szaggatott gátak; génutakat lerontva
az idő lecsupaszít és elsodor
mindent, s büszke győzőként megrabol. Teremve édes magzatot, bűntelenül
is rettegni? Ugyan. Múzsám is értetlenül
néz rám, mint én a múltat járva
az erejével kérkedő oláh medve táncára
a letűnt vásárosok között.
Filozófusok: a halált semmibe vevők!
Nektek higgyek, vagy inkább beálljak
Confucius háromezeregyedik tanítványának? Hol a lélek? – egy rakás agyag áll itt;
ami semmi vala, tsak semmivé válik. * Kezdnek bomlani már részeim, illanó
kín és kéj olaja, máris a légbe száll.
Dögbálvány leszek – óh, ég!
Jaj, csak lángra ne gyújtsa a füstárnyék-derekú, vércseszemű lidérc
meggyűlt könnyeim és a csepegő kövér
bánat sós zsiradékát.
Szívjon fel sokezer gyökér – most, hogy bűneimet visszaadom s velük
minden indulatom, már csak agyam ketyeg:
zúzd szét hát közönyöddel,
Teremtő, ha te vagy a vég! * Szunnyadó nem tudássá feslenek
a semmi ölében lator
gondolataim. Az italt,
a levegőt is megszűrtem valamikor,
s magam nyögve is szabadnak képzeltem.
(Köszönjem meg – kinek? –
azt, hogy nemes állat lehettem.) Jót és gonoszt cselekvő sokaság
eszközeként botor cél mozgatott;
Platónnak égre fagyott könnyei,
Szókratész szomorúsága vagyok. A téli szél hullámai
a házamig hatoltak el,
túl a Tiszának partjain.
Most menni kell – – – – sehol egy Lilla-öle rím. 2004. november
