Lászlóffy Csaba
JELENÉSEK. A halhatatlanság pózőrei
égő ökörszem sercegett fejére.
Pozdorjává tört égből viharverte
szilánkok hulltak?
"Ez már világvége!" – mordult föl, ördögi fortélytól tartva,
és ajkáról a csillagport csodás
étvágyserkentő gyanánt nyalogatta
szegény diák. (Tán Garabonciás!) Alföldi por, ízetlen, közönséges,
Petőfinek édes, Ady számára
sós (!) – tellett mégis, ha nem is fenséges,
legalább tekintélyes lakomára. Ám ti, ópium-illúziót fújva,
már csak a nagy finálét lesitek,
függöny mögül, mint Mauzóleumba
zárt szellemek. Unalmas gyászkeret. A zab- vagy lótrágyaszag késztetése
hagyján volt, hisz a sóvárgó szimat
hitelét senki nem vonta kétségbe
ezer – mit! – sok százezer év alatt. Friss szénaillat-ihletet hamar!
Agyatok egyhangúan zakatol;
Hádész-huzat, sebesség, zűrzavar –
metrólépcső hoz fel a föld alól. Ki ne tudná: körúti glóriátok
hamis fénysugarakból szőtt pomádé. –
Nem hihető el, hogy nosztalgiátok
egy ösztöneivel küzdő nomádé. Árnyékhazát interárnyékvilágban
– ha szarószéken cserben(félbe)hagy
Zrínyi-pózotok – ki sirat meg bátran?
(Tavaszra hátha kitisztul az agy.)
