Julia Sohn-Nekrasov
Elhagyni
kényszerülünk a házat – hogy majd a messzi idegenben egy másikat találjunk. Egy saját idegenséget, amely rokonná válik majd – sajátosságai révén. El kell hagynunk a meleget, hogy másvalahol a hideget meleggé tegyük. Az ellentmondás szeretete ősi, bár minden nemesség nélkül való, vakítóan megvilágított és tartja kivívott helyét, a legesztelenebb örökkévalóságban. O. K. – huzat lesz. Hideg lesz. Akkor hát vegyük nehéz kabátjainkat a múlt századból, és szánkózzunk régi járgányainkkal a vidékről – fel a városba. Járgányaink természetesen zötyögnek, hol jobbra, hol balra billennek. De már az első üdítők után egy egészen jó állatkereskedésben – rollereink egyszeriben limuzinokká változnak. Így van ez rendjén. És az utazás alkalmazkodik: – Orrot fel, nagyobb méretű zugocska tárul fel a homokskatulyában. Döntéseink helyett olimpiai ígéret. Berlin. Tárd szét karjaid, Berlin... jövünk. Jövünk, kikecmergünk – és ácsorgunk az esőben. Kalózkalapot és nagygombos régimódi kabátokat nem hordanak errefelé. Ők emberbőrből készült zakókat viselnek. Mindenesetre világos – hogy ők mindezt észrevétlenül és töretlenül – ha létezne egy egyértelmű parancs – holmi póznáról érkező. Plurabelle – Jean, én és Louise – urbánusok leszünk – mondének leszünk. És akkor hol itt, hol ott, boldog-boldogtalanra nyelvet öltünk – vagy pedig meghitt belső életünkbe csalogatunk, mégpedig igen gyorsan, holmi kávéház-látogató nőszemélyek retiküljeit – sietve öleinkbe. Egy válltáska belső élete – mondjuk egy rendőrnek – meséljük – felfedezetlen szépségről árulkodik, és hűen tükrözi a tulajdonos jellemét. Művészek vagyunk, mondjuk neki – mi – PERFORMANCE-okat – hajtunk végre – mi mindezt – MÁSKÉPPEN –, átminősítve látjuk – ha már így vesszük. Tömlöcben találjuk magunk. Ott szűkös a hely – majd meleg. Idővel nagyon szűkössé válik – és forróvá. Az idő megérett: nyakunk köré könyörtelen hurok kerül.Kuti Enikő fordítása
