Sigrun Casper
Áttörés
Doris Paleike közelebb tolta karosszékét a televízióhoz. A képernyőn embertömegek cikáznak. Kezek integetnek, kipirult arcokon megelevenedett szájak rázzák le lakataikat, riporterek hemzsegnek lármázva, határrendőrök nevetgélnek. Doris Paleike egyik kezét melléhez szorítja. Megnyitották a falat. Doris Paleike ökölbe szorítja kezét, majd kötényében morzsolgatja, idegesen karmolgatja ujjait. Egyre több ember nyomul egymást súrolva, integetnek Trabantjaikból, kezet ráznak. Hát megértük ezt is – Doris Paleike agyában elsőként villan meg a gondolat. Akkoriban Peter három-, Ulrike pedig kétéves volt. Azon a bizonyos reggelen, huszonnégy évvel ezelőtt ők és Bernd a megszokott módon vettek búcsút egymástól. Még felhörpintett egy korty kávét, csak úgy futólag, készülődés közben, míg a gyermekekre feladta zakóikat. Egy meleg nap, az égbolt párás volt. Megkérdezte Berndtől, számíthatnak-e esőre. Bizonyára nem, vetette oda ő, és pajkosan meglegyintette pofiját. Akkor hát szerbusz! Eltávozott. Doris Paleike soha többé nem látta viszont a férjét. Levélnek se híre, se hamva, még egy aprócska hírfoszlány sem szolgált neki tájékoztatóul. Három nappal később eltűntnek nyilvánította a rendőrségen. Két alkalommal fordultak meg nála a Stasi emberei. Egy alkalommal jelentette egy buzgó honfi, hogy Bernd Nyugat-Berlinben él. Egy nővel. Doris Paleike továbbra is minden reggel dolgozni ment. Pontosan huszonnégy év és két hónap. Kasszásnő a sarki bevásárló-csarnokban. Havonta egy háztartási nap. Korábban mindig szakított magának időt arra, hogy ellátogasson a fodrászhoz, mosatni, igazíttatni. A gyermekek zsémbeskedtek: "Hol van apa?" A kolléganők minduntalan kérdezősködtek: "Doris, hol hagytad az öregedet?" Doris Paleike lenyelte a szomszédok csípős megjegyzéseit. Hiszen hogy Paleikének mindig is akadt egy-két cafkája nyugaton. Hisz nyugaton minden sokkal jobb. Doris Paleike összeszorította ajkait, és felnevelte gyermekeit. A televízióban mindenki kacag, még azok is, akik sírnak. Őneki nem akaródzik kacagnia. Lehalkítja a hangot. Később, mikor a gyermekek már régen abbahagyták a kérdezősködést, elmagyarázta nekik a dolgot. Apátok lelépett, mikor még kicsik voltatok. Mindig bíztam benne, hogy egyszer majd visszatér. Bárcsak egyszer megérthetném, szólt Peter. Ulrike sírt. A gyermekek nem voltak olyanok, mint a többi gyerek. Doris Paleikét több alkalommal berendelték az iskolába, később a rendőrségre is beidézték, amikor Petert lopáson kapták. Ulrike korán elkezdte a fiúzást. Most háromgyerekes anya. Elvált. Bizonyosan minden másképpen alakult volna. Doris Paleike maga elé mered. A soha el nem sírt könnyek jégdarabokként feszítik szét koponyáját, hidegen és parancsolóan patkolnak agyában: tedd meg! Nyugaton mindenkinek van telefonkészüléke. Tehát Bernd címe a telefonkönyvben megtalálható. Doris Paleike energikusan bólint, ismét felerősíti a hangot és behunyja szemeit. Egy riporternő megállapítja: "Itt csupán boldog emberek vannak." Doris Paleike leveti kötényét. Felakasztja a konyhában lévő fogasra, leveti házipapucsát, félcipőbe bújtatja lábait. Le kell ülnie, hogy megköthesse cipőfűzőit, mivel egyre inkább nehezére esik a lehajlás. A riporternő szól: "Kapcsoljuk a stúdiót." Doris Paleike kikapcsolja a televíziót. A tornácon megpillantja tükörben a szája körüli ráncokat és száraz, szürke haját. Magára ölti a kabátját, magához veszi a pénztárcáját, zsebkendőjét és igazolványát. A sötétben leszalad a lépcsőn, és villamosmegállóba siet. Más körülmények között nincs kint sok ember ebben az órában. Senkire sem vet egyetlen pillantást, de minden irányból ugyanazok a szavak ütik meg a fülét: "fal" és "végre". Doris Paleike ajkába harap. Nyel. Vár. Túlhalad néhány megállón, kiszáll, átszáll. A villamos csikorog. Emberek harsogják túl egymást, a gyermekek izgatottan tipegnek-topognak. Rendszerint ily késői órában már nem látni gyermekeket az utcán. Most minden más. Most ott tartunk. "Száz márka mindenkinek", hallja Doris Paleike. A térdére mered tekintete. Kiszáll a többiekkel együtt, hagyja magát taszigálni, nyomul, némán és szürkén eltűnik örömtől repeső emberek ezrei között. Egyszeriben a túloldalon találja magát. Most nyugaton van. Az egymást átölelő emberek Doris Paleikét teljesen hidegen hagyják. Mintha valami fejére csavart kendőn keresztül hallaná és látná a körülötte zajló eseményeket. Boldog, cikázik át agyán a gondolat, és felsóhajt, boldog. Egy telefonfülke előtt időzik sokáig. Amint a fülke felszabadul, keresgélni kezd a telefonkönyvben a P betű alatt. Micsoda szerencse, hogy a Paleike annyira ritka név. Senkit sem hívnak így, mondta Bernd az esküvő napján. Nyugodt kézzel lapoz, kutat. Meg is van már Bernd, Paleike. Hüvelykujja körmével erős vonalat húz neve és címe alá. Immár otthon, kikeresi az utcát a régi várostérképen. Mutatóujjával követi a teljes útvonalat az ő utcájától a falon át az aluljáró útvonala mentén, utakon és keresztutakon végig és vissza, és még egyszer és még egyszer, amíg a papír elszakad. A következő napon jó kabátban megy dolgozni. Válltáskája legmélyén lapul a kalapács. A kolléganők csakis arról az egyről beszélnek. Az őket megillető száz márkát a háztartási napon szándékozzák átvenni. Még a babákat is megilleti száz márka, mondják. Doris Paleike elszámol, pénzt ad ki, továbblöki az árut. Egy kliens megkérdezi, hogy s mint. Köszönöm, szól Doris Paleike. Érdeklődése az ünnep előestéjét követően kizárólag ilyen irányú: villamos, fal, nyugat, aluljáró, várás, átszállás, kiszállás, lépcsőn fel, utcák, keresztutcák. Doris Paleike mindent jól megjegyzett magának. Egy másik névnél csenget. A csengő megcsendül, vállával kitaszítja a kaput, megleli a villanykapcsolót. Paleike, négy lépcsősor, aztán jobbra. Nehézkesen lélegezve áll az ajtó előtt. A fény kialszik. Lassan kiveszi a kalapácsot a táskából, kabátzsebébe bújtatja, nyelét a jobb markába szorítja. Csenget. Egy szőke nő nyit ajtót. Doris Paleike egy szót sem szól, elhalad a megdöbbent nő mellett a folyosón, megtorpan a nappali nyitott ajtójában. Bernd fotelben televíziót néz. A főpolgármester kinyilvánítja: "Mi mindannyian egy nagy család vagyunk." Bernd a megszokott pozícióban ül, kinyújtott lábakkal, kockamintás házipapucsban. Most megpillantja feleségét és talpra pattan. Idétlenül kapálózik a karjaival, végül a fájdalom jajával hanyatlik vissza karosszékébe. A szőke jajveszékel, visít. Doris Paleike a fotel karfájára helyezi a kalapácsot. A sötétben leballag a lépcsőn. A visszaúton nagyszerűen elboldogul. Otthon bekapcsolja a televíziót. Mindenütt csupa boldogságtól repeső ember...Kuti Enikő fordítása
