Sigrun Casper
Fél nyolc
Reggel csak egy nappali szürke.Vezetnem, nem léteznem kell.
Én vagyok az engedelmesen burrogó
motor, kéz és láb a maga helyén,
szélvédő önmagam s a sós szél között.
Magasból tekintve, amonnan észlelve
bádogtestű nulla vagyok, porc porcika mellett,
munkába igyekvő nulla-halmazokkal
sodródom az egysávos úton.
Kalitkába zárt vagyok. Fogva tartott. Mégis átmegyek a hídon. Rakoncátlan nebulók, aggastyánok, szabadon kószáló
ebek... nem törődöm velük.
Fény, árnyai, színei, szegélyező fák,
idegenek vérbő tunyasága semmitmondó
tovavonulások csupán.
Felbukkanna most zebra-csíkok felett
egy krokodilus vagy akár zebra,
láncra verve tanácsolnám én tovább.
Meleg dunyhám immár kihűlt.
Nyitott boltajtók ropogós kenyérillata oly
ismerős nekem, mintha olvastam volna már valahol.
Homlokzatok, ősrégi lenyomatok.
Nevetésem egy merészkedés, énbennem veszett el egykor. Mégis átmegyek a hídon. Haladás közben tudattalanul átlépek önmagamon,
a szélvédőn. Egy kibillent nulla kecmereg a tájban.
Elsikló, vágyhordozó tekintetek felé igyekszem
magamon át, képtelenbe szárnyalok, távolságok
körvonalát rajzolom ki a nyári rikításban
a nedves párában, a télies sötétben.
Két lélegzetvétel közt ésszerűtlen
meztelenségben szóródom szét a
füstfedte titokban. Minden reggel az én hidamon áramsodrásban, tekintetillanásban
egy árulerakat tájéka felé,
városköz verdeső sziluettje láthatár híre,
felfedem nevettetően bölcs titkomat.
Sínek és korlátok fel-felbukkanása
önvágyat karcol józan ajkaimba.
Rozsdamarta, vén teherautók, nyitott csillék
gyülekezete, fekete kincsektől roskadók,
lazán időzni tűnnek, hazafelé tartva, megadásban. Az utcán érzem még hátamban,
és előmerészkedem mosolyommal,
mardosón a sárga daru gúnyát,
egy morc polipét.
Kuti Enikő fordítása
