Kovács András Ferenc
Kavafisz-átiratok
Pelaszg táblakép
Ősi időktől fogva a föld méhében egy ősi, lomha Gigász lakozik.Harminc nagy keze van neki,
és ugyanannyi a lába. Hatalmas, hosszú, vastagult nyakán is épp
harminc fő magasul föl,
és mindegyik fején egyformán húsz szemet visel, s ragyognak ők
kimondhatatlan élesen – s az óriás velök
hasítja, szúrja nappalonta át a földmély sűrű, éjtömör sötétjét.
Különben oly komótosan s közömbösen mozog, ha ráér...
Kincseskamrái megszámlálhatatlanok: végtelen kiterjedésű ezüstbányák,
határtalan aranybányák, szakadatlan tárnák, gyémántlelőhelyek.
Hatszáz rideg szemével, mélységes közönnyel nézi a még sose látott,
hallatlan gazdagságot, az övét, mely teljesen fölösleges –
gyűlt kincseit ritkás időközönként számlálgatja, hogy úgy talán majd
könnyebben telik, s gyorsabban tölthet el egy újabb századot.
Viszont elunja rögtön: alig két év után a renyhülő Gigász
beléfárad már, s rendszerint elalszik.
Mély álma nyüzsgő századéveket tart, számára semmi néhány emberöltő:
egy álomkép – egy eltűnt nemzedék.
De hirtelen vakrémülettel ébred... Félelmetes hagymáz volt, villogó
lidércnyomás, mit féktelen láz s mind vadabbul fortyogó
anyag lehelt elé, hogy megzavarja álmát – egykedvű, fásult, jéghideg
elméjének ködülte, elhomályosult tükrében vetítve szét
a visszaszörnyedő, iszonytató agyrémeket, kísértetes fertelmeket.
A roppant test nyújtózik, megfeszül, s kinyújtja vaskos,
óriás végtagjait, és hatvan nyurga karral és ugyanannyi lábbal eléri
a boltozatot – rettentőt csap reá, dobbantva rúg belé. A föld
süket mélysége megremegve reng, megrázkódik, amíg csodás városok omlanak
össze, szakadnak a gátak, özönlő sárfolyók szétáradva
kifutnak medreikből, s tarolt hegységek oldalán tűzhullámok csurognak,
izzón kanyargó lávaláng lobog. A megnyílt föld csak ásít,
s ismét becsukja száját: embereket nyelt el, gyomrába temetve mindent.
A Gigász azonnal eszmél, bódultan tér magához,
és a kábulat tűntén, riadalomtól elkerekült, kiguvadt szemekkel,
rádöbben arra, hogy hiába vert ricsajt, hiába is kavart
pokolzsivajt, hiába keltett hasztalan, dúlt zűrzavart – vaklárma volt,
csupán egy álom ámította el, csöpp semmiség, csalóka látomás.
Hatalmasat kacag magán, kiröhögi önnön rémületét és ijesztő gyávaságát,
s elnyúlik újra, megnyugodva visszadől:
gyermekin alszik – harminc szája most harmincfajta mosolyba szalad szét. (1892. augusztus)
