próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Dan Beáta

Exilium


Fáradékony, fejfájós napok váltják egymást. Az örökkévalónak tűnő roskatag reggeleket bágyadtan cammogó délutánok követik, míg estéi szorongó megfelelésvággyal teliek. A vasalóasztalnál nem akar engedelmeskedni a lába, minduntalan fárad, zsibbad, lázadozik. Halmokban áll a tiszta ruhanemű. Egy tébolyult körforgás áldozatai e színes egyvelegű anyagok. A szülői házban is akadt dolga szennyessel, igaz, nem hasonlítgatta, nem elemezgette őket. A piszok valahogy kiirtódott az itteni szóhasználatból, kigyomlálták az emberi emlékezetből, akár a gyűrött inget, a kopott pulóvert, rongyosra hordott nadrágot… Megmaradt az illatos, élére vasalt köztudat.

A lagymatag reggelek furcsa fénnyel töltik be a szobát… a kávé kellemes illattal. Eleinte szeretett vasalgatni, hisz igazi kihívásnak tűnt e gazdag anyag-kavalkád katonasorba terelése. Tetszettek is neki a frivol színű, modern vágású ruhadarabok. El-elnézegette őket, sőt legtöbbjét fel is próbálta, illegett bennük egy kicsit az előszoba hatalmas tükre előtt, aztán vidáman rakosgatta, hajtogatta őket. Volt abban valami idilli báj, egyfajta jóleső csillogás. Idővel rádöbbent, hogy a mosólány szerepét nem hivatásos színészként, hanem kötelező robotként osztotta rá a sors, azóta kiapadt a lelkesedése. A tükör sem barátja többé, pedig eddig ő volt az egyetlen, aki, akárhányszor elhaladt előtte, anyanyelvén szólt hozzá, jóleső mosollyal, ismerőseként üdvözölte. Mára egykedvű hasonmássá vált, hallgatag tanúvá, aki csak néz, de nem lát, aki hall, de nem ért. Azonosult veletek. Ti sem látjátok őt, elnézitek ugyan, ahogy ideges mozdulatokkal keresi a szavakat, esetleg viszonozzátok bátortalan köszönését, de sosem értitek, mit akar, miért esik olyan nehezére egy egyszerű, hétköznapi mondat megszerkesztése is. Nem beszéli a nyelvet. Angolul se nagyon ért, csak piszmog valamit az óra alatt és továbbáll. Vasalni igen, vasalni nagyon szépen vasal, és pontos, talán megbízható is, de olyan magának való. Illedelmesen egyhangú.

Nemcsak a lába, újabban a feje is sajog, fáradtnak, lomhának érzi a testét. Érthetetlen, hisz odahaza egész nap lótott-futott. A hajnali órákban újságot hordott, aztán bekapott valamit, és sokszor egész nap az egyetemen ült, mégsem fájt a feje, nem sajogtak a lábai, pedig gyalog járt be a városközpontba. Anyja késő estig dolgozott, sokszor az ebédet is ő készítette, meg a lakást is ő szedte ráncba. Nehezen éltek. Itt meg remélte, hogy más lesz. Más lett.

A péntek megőrjítette, no meg még az aznapi üzenet is: „Non trovata mia verde pigiami. Cercare prego!” A minap a lila kendőjét kereste, ma meg a pizsama veszett oda. Pedig itt mindig minden a helyén van. Biztosan ez a gond. Mégiscsak oda kellett volna készítenie a pizsamát az ágy szélére egy piros cédulával: „Quella verde pigiami!” De mi van, ha aznap nem a zöldet, hanem a feketét szerette volna felvenni? Akkor? Nincs akkor, most, pénteken zöldpizsama-hiány van. A feketét majd hétfőn fogja kerestetni veled.

Odahaza sürgetni kezdte az óra mutatóit, ha a hétvége közeledett. Jó volt pihenni, olvasgatni, mászkálni a barátokkal. Itt azonban másmilyenek a péntekek. Mélák, üresek. Eleinte jólesett kimenni sétálni, figyelni az idegen emberek egyazon szokásait, vagy moziba menni, papírpohárból kávét szürcsölgetni, de… egyedül már ez sem mulattatja. Talán a nosztalgia! Odahaza jobb a fanyar ízű kávé, itt a szívszorítóan illatos fekete aroma… nem olyan igazi, az ő ízvilágához szokott. Megrekken az idő, és nem akar továbblépni. A hétköznapok valahogy munkaszagú derűvel telnek, meg örökös kényszerű udvariaskodásokkal, de a péntek minden életszabályt felülbírál. Ő az unalmas, keserű mélázások, hitvány semmittevések okozója.

Lassan váltogatja a perceket az óra számlapja, pedig már minden ruha szépen sorba rakva fekszik a polcokon. Letelt a heti szolgaság munkarendje. Ő azonban bizonytalanul fürkészi az alagsor lépcsőit, hátha maradt még valami dolga, talán a zoknikat akarná még egyszer egymásba fonni, avagy a törölközőket simítaná újra. Végül feladja a vívódást és lekapcsolja a villanyt, majd felmegy a szobájába, és lassan becsukja maga mögött az ajtót. Egyedül van.

Ledobja meleg házi papucsát és leül a gép elé. Keresi a képernyőn az ismerős neveket, képeket, de ilyenkor nemigen akad barát vagy ismerős a neten. Böngészni kezdi hát a napi híreket, a Youtube csatornáin őgyeleg, majd megunja és ledől az ágyra. Szereti a plafont bámulni és hallgatni az ablak alatti cédrusfa játékát a széllel. A mesebeli lépegető fenyőfát juttatja eszébe, aki lombkoronájának zörgésével rejtjeles hangjegyeket varázsol a szélbe, törzsének beszédes mozdulataival társalog a járókelőkkel, az utca zsibongó embertömegével. Gyakran képzeleg, pedig huszonvalahány évesen már ideje lenne kinőnie a gyermeteg hiedelmekből, mégis jóleső érzés elnézni, ahogy mosoly gördül a szájára, sőt olykor felkacag egy-egy bukfenchez hasonló szél-fa játékon. Ez az ő hétvégi szórakozása. Ül és bámul ki az ablakokon, beszélget a cédrussal, a széllel, a plafonnal… a dolgokkal, mert az emberek, az itteniek nemigen értik. Maradt hát a képzelet játéka, és egy vágyálom – sorsot cserélni a lépkedő cédrussal. Bejárni a sivatagok porzó tengerét, elmerülni az óceánok világában, barátkozni a hegyvidékek meredek lejtőivel. Jönni-menni. Szabadon lépkedni.

Eleinte a péntek kétszínű játékkal bolondította, elhitette vele, hogy övé a világ, bárhova betérhet, bármit átfürkészhet, aztán a vigalom keserű, magányos kóborlásokat szült, és kiforgatta a lelkét.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok