Buda és Pest legkorábbi
ostromai a kezdetektől 1542-ig
___________________
VESZPRÉMY LÁSZLÓ
Medium regni - az
ország közepe
A kezdetektől az Anjou-korig
A
mai Budapest területén található települések az európai hadtörténelembe
bizonyíthatóan a római időkben léptek be, amikor is a Duna vált
az Imperium keleti határfolyójává. Az időszámításunk kezdete körüli
időktől fokozatosan épült ki a Duna jobb partjának, a limes-nek
többé kevésbé összefüggő erőd- és őrtoronylánca, a part mellett
vezető hadiúttal, valamint a túlparton, a Duna bal partján létesített
őrtornyokkal és hídfőkkel; romjaikat a Március 15-e téren a mai
napig megcsodálhatjuk. A budai oldal nagyobb táborai - Aquincum,
Víziváros, Albertfalva és Nagytétény, valamint a Hajógyári sziget
helytartói palotája - a Barbaricum felől az ötödik század
elejéig érkező katonai nyomásnak, gyors betöréseknek és rablóhadjáratoknak
nyilván több ízben ellenálltak, az ostromokról azonban feljegyzések
nem maradtak fenn.
Katonai
jelentősége a Duna vonalának és Pest-Buda térségének ismét csak
akkor lesz, amikor a középkorban az ország egyik, majd legkedveltebb,
1408-tól folyamatosan használt igazgatási központjává válik, valamint
kiépítik a budai hegyen a Várat. Buda későbbi, közmondásos fontosságához
azonban még az is kellett, hogy végvárrá váljon. Hasonlóképpen a
római időkhöz, a keleti és nyugati birodalmak és kultúrák határán
álló erősséggé majd csak a török időkben válik, s legvéresebb modern
kori ostromára sem véletlenül 1944-45-ben kerül sor. Korszerűen
kiépített erősséggé is első ízben a török időkben válik, hiszen
korábban az "ország közepének" tekintett Budának vajmi kevés esélye
volt arra, hogy ellenséges támadással nézzen szembe. A középkori
Buda elsősorban kormányzati központnak, a magyar királyok reprezentatív
udvarának, semmint katonai erősségnek épült.
A
13-14. század előtt az ország modern értelemben vett fővárosáról
nem beszélhetünk, az ország feletti hatalom biztosításához leginkább
a koronázó városnak, Székesfehérvárnak, valamint a magyar egyház
köz- pontjának, a koronázásra jogosult esztergomi érsek székvárosának
a megszerzésére volt szükség. Nem véletlen, hogy a német császári
expedíciós csapatok is több hónapos ostrommal Székesfehérvárt próbálják
bevenni 1051-ben, hogy a császár bevonulhasson az ország szakrális
központjába - ami 1045-ben sikerült is neki. Az ország sokat ostromlott
határvára nyugat felől Pozsony, dél felől pedig, miként a 15. századtól
ismét, Nándorfehérvár.
A
források természetesen nem hallgatnak Budáról és Pestről, sőt a
fontos dunai átkelőhelyet megörökíti Béla király névtelen krónikása,
Anonymus is. Műve 46. fejezetében leírja, hogy Árpád és főemberei
a megyeri réven való átkelést követően bevonultak Attila király
városába, Budára, azaz a későbbi Óbudára. Ott megcsodálták a részben
épen maradt királyi palotákat, s falaik közt nagy mulatságot rendeztek
annak örömére, hogy harc nélkül tudták elfoglalni a várost. Majd
jegyzőnk hozzá teszi, hogy Béla király, azaz III. Béla az épületeket
megújította és fallal vette körül. A leírtakból nyilvánvaló, hogy
ekkora Óbuda királyi kúriának ad otthont, de igencsak bizonytalanságban
maradunk afelől, hogy állt-e valamiféle erősség Óbudán. A tatárjárás
idején író Rogerius szerint Óbuda erődítetlen volt, s könnyen elfoglalták;
ugyanakkor Anonymus maga is Budaváraként említi Óbudát. Az ellentmondás
talán úgy hidalható át, hogy az Anonymust is csodálatra késztető
római romok hatására nevezték a települést középkori erősség nélkül
is várnak. A fővárossá fejlődés valójában az óbudai királyi udvarháznak,
az ottani királyi időzéseknek köszönhető, hogy azután jelentőségét
a későbbi budai vár, és a benne épült királyi palota vegye át.
A
mai Nagy-Budapest területén a 14. századra mintegy ötven önálló
névvel és saját határral rendelkező település alakult ki. Közülük
az első erődített hely kétségkívül Pest lett, majd a budai vár megépülte
után sorsuk össze is kapcsolódott. Az lett Pest ura, aki a budai
várat is bírta: a várból és a Gellérthegyről könnyen feladásra lehetett
bírni Pest védőit. A jó tollú nagyváradi kanonok, Rogerius Siralmas
ének című művében, Spalatói Tamás pedig a spalatói érsekekről
szóló írásában egymástól függetlenül leírják Pest városának 1241.
évi elestét is. A Sajó menti csata után az ide menekülők nekiláttak
a már épülő, s a tatár előőrsöket még visszafordulásra késztető
városfal megerősítésének, árkot ástak, sáncot emeltek és vesszősövényből
palánkot készítettek. E városfal számos maradványát megtalálták
a Városház utca és a Szervita tér közti területen. A tatárok a félig
kész sáncokat két három napon át szüntelenül lőtték nyilaikkal,
majd harmadnapra a már kifárasztott védőket egyetlen rohammal legyőzték.
A védelembe bevonták a város déli határán álló megerősített Domonkos
kolostor épületét, ezt azonban a tatárok nem bírták bevenni. Szokott
módszerükkel a tetőt gyújtották rá a benne összegyűlt sok ezernyi
emberre. Semmi nyoma nem maradt egy Duna mellett álló, belső pesti
kővárnak, így valószínűleg nem is létezetett. A pesti falak közé
menekülteket legyilkolták, a várost pedig felgyújtották. A tatárok
a Dunán átkelve 1242-ben Budát, azaz Óbudát is feldúlták.
A
tatárok elvonulása, illetve az újabb 1243. évi tatár támadás hírére
után költöztették fel a budai várhegyre azokat, akik addig a Duna
partján laktak, a budai oldal váraljának lakóit, majd a pestieket;
kezdik kiépíteni, kőfallal körbevonni a várhegy tetejét, amelynek
patkó alakú tornyai közül egyet a Hadtörténeti Múzeum udvarán rekonstruáltak
eredeti szépségében. A régészeti feltárások alapján valószínűsíthető,
hogy a belső falat szabályos távolságokra elhelyezett félkör alakú,
illetve négyszögletes, a fal síkjából kiugró tornyokkal védték.
A belső falat a későbbiekben, talán az Anjou- korban bővítik egy
tornyok nélküli külsővel, amely lehetőség szerint párhuzamosan futott
a fallal, annál jóval alacsonyabban. Ezt a 16. században az erőd
kortináivá alakították, s ma is ez alkotja a látható falak magját.
IV. Béla király a pápához, IV. Incéhez intézett híres, 1250. évi
levelében a Dunát nevezi az ellenállás vizének, s kiemeli szándékát,
hogy a Duna vonalát várakkal erősíti meg, hogy így védelmezze az
országot és magát Európát egy újabb pogány támadás ellen. Az említett
dunai várak ékköve kétségkívül a király talán legjelentősebb építkezése,
Buda. A várhegy, az 55-65 méterre kiemelkedő elnyúló, lapos magaslat
ideális terepet kínált a nagy kiterjedésű királyi székhely, s a
hozzá kapcsolódó település számára. Keleti oldaláról a Duna védelmezi,
északon 450 méterre, délen már csak 150 méternyire van a vízparttól,
így a rést falszorossal és bástyával lehetett védeni, egyúttal a
vízellátás is biztosítható volt. A középkori várhegy fokozatosan
épül be, a főbb utcák és kapuk a mai napig változatlanok maradtak:
a Szent György piacról, a mai Dísz térről nyugatra vezető Zsidó
(Logodi)-kapu, a keletre vezető Szt. János-kapu, az északra nyíló,
a szombati heti- vásárokról elnevezett Szombat (Bécsi)- kapu, amelyekhez
észak felé a következő városkapuk csatlakoztak: a Dunához közel,
a mai Bem térnél a Szentpéteri kapu, majd attól északra, a mai Horvát
utcánál a Taschen- tali és a mai Ostrom utcánál a Tótfalusi ka-
pu. A legtöbbet a később a törökök által bécsinek nevezett kapuról
tudjuk: egymás után több nehéz vaskapu érte egymást, a boltozatban
támadás esetén leereszthető hegyes vasrácsokat helyeztek el. A falakon
a használatban lévő fegyverek mellett régiségeket, hatalmas fegyvereket
és ősállatok csontjait helyezték közszemlére, amelyeket évszázadokkal
később a törökök Murád szultánnak, a magyarok Toldi Miklósnak tulajdonítottak.
IV.
Béla 1255-ben egyik oklevelében így emlékezik a budai, vagy ahogy
még sokáig nevezték, a pesti várhegyen való építkezéséről: "A pesti
hegyen is építettem erős, tornyokkal körülvett várat, melynek számos
lakása van." A király egy másik, 1253. évi levele ismét arra utal,
hogy az ország közepét, Attila király volt székhelyét a Duna mentén
várakkal erősítette meg, s ebben a keresztesek is szerephez jutottak.
A kutatás a keresztesek erődítményét a mai Margitszigeten azonosította,
ám az - szemben a budai és pesti falakkal - a későbbi hadtörténelemben
nem jutott szerephez. A királyi udvar majd, nem minden előzmény
nélkül, 1249 és 1255 között költözik fel a várba. Erre abból tudunk
következtetni, hogy a király esztergomi palotáját 1249-ben ajándékozza
oda az esztergomi érseknek. Az Árpádok idején a második tatár támadás
hírére 1285-ben valószínűleg megerősítik, de a tatárokat még Budától
távol sikerrel feltartóztatták és szétverték.
A
Béla-kori trónharcokban a budai erősségnek meglepően kevés szerep
jut. Egyszer hallunk róla, amikor is 1265 májusában V. István ifjabb
király Buda ellen vonult. Ekkor Mária anyakirályné kérésére a budai
rektor, az akkori várparancsok Preussel Henrik lovagi fegyverzetet
öltött magára, sisakjára a királynétól kapott arany és fekete tollbokrétát
kötött, páncéljára bokrétájával megegyező színű köpenyt terített.
Lovagjai kíséretében Isaszegnél ütközött meg Istvánnal, s megsemmisítő
vereséget szenvedett tőle, a korszak legtehetségesebb hadvezérétől.
Ezt követően István be is vonult Budára, ahol a Nyulak-szigetén
szeretett húga, a későbbi Szent Margit élt apácaként. A budai várat
azonban hamarosan visszaadta apjának.
Buda
várának katonai története az Anjouk trónra kerülésének és a Károly
Róbert hatalmának megszilárdítása körüli évtizedekben válik érdekesebbé.
Ekkora már kétségbevonhatatlan stratégiai jelentősége van Buda birtoklásának,
amit majd az a tény is mutat, hogy Nagy Lajos idején épül fel itt
az első királyi palota. De hogy ne szaladjunk előre annyira az időben,
III. András 1301. januári halálát követően, az év júniusában a németújváriak
fegyvereire támaszkodó cseh királyfi, Vencel vonult be a városba,
akit László néven koronáztak magyar királlyá. Időközben azonban
a pápai támogatást élvező, ekkor még jószerével gyermek Károly Róbert
merész lépésre szánja el magát: 1302 szeptemberében a Károly Róberttel
szövetséges csapatok bekerítik a budai várat, és kísérletet tesznek
Vencel elfogására. Az ostromra azonban nem voltak kellően felké-
szülve, kevesen voltak, s hajítógépekkel sem voltak megfelelő számban
felszerelve. A rendelkezésükre álló néhány nap alatt bizonyosan
még Óbudát sem tudták birtokba venni, mivel papjaik zsinatukat "Óbuda
mellett" tartották meg. A pápa által kiközösített városnak így inkább
a szüret előtt fürtöktől roskadozó szőlőiben vittek végbe nagy pusztítást,
amelyek sok helyen szinte egészen a sziklahátig nyúltak. Végül az
esztelen dúlásnak a várbeliek kitörése s az a hír vetett véget,
hogy a Vencelhez küldött felmentő csapatok közelednek.
A
budaiak nem kis meglepetésére a következő évben, 1304 augusztusában
Vencel apja, II. Vencel cseh király 2000 főnyi katonaságával, békés
szándékot színlelve, mintha csak a Boldogasszony templomba nagymisére
menne, csellel birtokba veszi a vá- rost, majd fiával és a koronával
együtt cseh földre vonul vissza. Az idő azonban Károly Róbertnek
dolgozott, s miután a magyar királyi trón megszerzésétől mind Vencel,
mind bajor Ottó visszalépett, 1307-re - igaz, csak átmenetileg -
megszerzi a Budavár feletti uralmat. Az ellenpárt hívei a korábban
cseh fogságba esett volt budai bíró, Werner fia László vezetésével
június 1-jén éjjel, ismét csellel betörtek a városba, s a király
ellenségeit elűzték, megkínozták vagy éppen fogságba vetették. Az
1314. évi lázadások és a Csák Mátéval folytatott elhúzódó harcok
Budát nem tették alkalmas királyi székhellyé: így Károly Róbert
1315 és 1323 között a hozzá hű területek által védett Te- mesvárott
tartotta udvarát, majd Visegrádra tette át székhelyét. A királyi
udvar és a kormányszervek talán az 1340-es tűzvész után költöztek
át Budára, 1347 és 1355 között. Ezzel Budán is jelentős építkezések
kezdőd- tek, amit jól jelez a Károly Róbert fiáról, István hercegről
elnevezett torony, egyúttal a vár legmagasabb tornya.
A török idők első
évei
Az
Anjouk, Hunyadiak és Jagellók alatt Buda városa kétségbevonhatatlanul
az ország európai színvonalú, fényes építményekben gazdag központjává,
fővárosává vált, de egyetlenegyszer sem került sor a város erőszakos
bevételére. Talán ez is magyarázza, hogy 1526-ban, a mohácsi csatavesztés
után, teljesen felkészületlenül érte a budai erősség parancsnokait
és katonáit a fenyegető török ostrom híre. A várban tartózkodó Mária
királyné, a beteg és öreg Bornemissza János, Mátyás király alkincs-
tartója, az akkori várnagy és az éles szemű megfigyelőként híressé
vált pápai követ, Burgio a vereség másnapján, csütörtökön értesültek
a tragédiáról, s a menekülés mellett döntöttek. A városban csak
a zsidók maradtak vissza, köztük a Buda kulcsait átadó Salamon fia
József, akinek családja még a múlt században is kiváltságokat élvezett
Szalonikiben. Magatartásukat talán a török előrenyomulás miatti
pogromoktól való félelem motiválhatta. A törökök Kelenföld felől
a budai oldalon vezető hadiúton közelítik meg a várat, amelyet minden
harc nélkül vettek birtokba. Kemálpasazádé beszámolójában sok igazság
van, amikor így ír: "Igen nagy és régi város... Egész területével,
s lerombolhatatlan kastélyával a világ csodái közé tartozik. Falai
közé ellenség még nem tette be lábát, s nem ejtette hatalmába..."
A leírásban valószínűleg benne van a szemtanú véleménye is, miszerint
a várat mint katonai erősséget a Zsigmond király uralkodását követő
századokban elhanyagolták, s különösen a tűzfegyverek elterjedésének
évtizedeiben vált teljesen elavulttá. Bornemissza János várnagyot
már bírálták az 1520-as években a falak elhanyagolt állapota miatt,
de ekkor már minden pénzt felemésztett a déli végvári vonal maradványainak
karbantartása. A város által kiállított zsoldoscsapat, a vár őrsége
a királyi udvari egységekkel, a tüzérség jó részével Mohácsra vonult,
így a sikeres védelemre semmi esélyük sem lett volna. A mohácsi
csatavesztéssel kezdődő 1526. évi megaláztatássorozat Buda harc
nélküli elvesztésével és a megszállás harmadik napján, szeptember
14-én a Váralja felgyújtásával tetőzik. A budai királyi palota előtt
álló bronzszobrok, a királyi könyvtár remekmívű kéziratai, a Hunyadi
János által Nándorfehérvárnál zsákmányolt két hatalmas török ágyú,
a Boldogasszony templom, a mai Mátyás templom kandeláberei mind
Konstantinápolyba kerülnek hadizsákmányként. A törökök szeptember
21-én egy hajóhídon kelnek át Pestre, feldúlják a túlpartot is,
majd délnek indulva elhagyják az országot.
Buda
magára hagyása jól mutatta azt a bénultságot, amelyet a király halála
kiváltott az országban, az elkövetkező évek eseményei pedig a zavaradottságot,
amit a trónharc, majd a kettős királyválasztás eredményezett. Erdélyi
vajdaként már eleve az ország tekintélyes része feletti hatalom
birtokában Szapolyai János ért hamarabb Budára az év november 1-én.
Igaz, hogy Habsburg Ferdinánd december 16-áig még csak Pozsonyig
jutott, de mögötte ott állt a Habsburg Birodalom segítsége. A Bécs
előterében gyülekező 15-20 000 főnyi sereg parancsnoka Kázmér brandenburgi
őrgróf lett, de a parancsnoki karba került az Itáliában hírnevet
szerzett Nicolaus Salm, további sokat próbált és harcedzett tisztek
társaságában. A csapatokat támogatta az új hajókkal bővített dunai
flotta. Johann Katzianer vezetésével 1527 júliusára elfoglalták
Pozsonyt és Nagyszombatot, majd Óvár, Győr, Komárom és Visegrád
elfoglalásával fenyegették egyre jobban Budát. A Ferdinánd-párt
zsoldjába fogadta a baranyai Vörösmartnál állomásozó dunai naszádos
flotta 33 hajóját is, amelyek közül tíznek sikerült a Csepel-szigetig
feleveznie. János király bevetette ellenük a Zsigmond király óta
meg- lévő Dunai záróláncot - egy darabját néhány évtizede kiemelték
a Dunából, és ma a Történeti Múzeum őrzi -, áttörtek a láncon és
az azt fedező ágyútűzön, s csatlakoztak az esztergomi táborhoz.
Szapolyai csekély, két-háromezres seregével eleve esélytelen volt
a Ferdinánddal való megmérkőzésre. Valószínűleg helyesen döntött,
amikor önszántából menekült el Budáról, s került a város - ismét
egy puskalövés nélkül - Ferdinánd, immáron magyar király birtokába.
Szimbolikus jelentőségű napon, augusztus 20-án vonult be a várba
több ezres, díszes öltözetű fegyverese kíséretében, s csodálta meg
mindazt, amit a török szultán csapatai épségben meghagytak. Pesttel
ők is hajóhídon át tartották a kapcsolatot, s jelentős létszámú
csapatokkal erősítették meg, Pozsonyba pedig postavonatot szerveztek.
Nicolaus Salm Budáról indult el 5000 katonájával és 19 ágyújával,
hogy végül Tokajnál megsemmisítő vereséget mérjen Szapo- lyai csapataira.
Buda pusztulása azonban komoly mérvű lehetett, hiszen a beköszöntő
telet Ferdinánd Esztergomban töltötte.
A
magyarországi trónharcok menetében, s Buda későbbi sorsában is meghatározó
fordulat következett be 1529-ben, amikor Laski Jeromos közvetítésével,
hosszas diplomáciai tárgyalások után körvonalazódott a Sza- polyai-párt
és a törökök közti szövetség. Ezzel a magyarországi katonai erőviszonyokban
is döntő fordulat következett be. 1529 májusában maga Szulejmán
is hadjáratra indult, mégpedig Magyarországra. A Habsburg hadvezetés
célja elsősorban Bécs védelme volt, ezért Budára csak néhány száz
fős erősítést tudtak küldeni. A budai várkapitány, Nádasdi Tamás
parancsnoksága alatt mintegy 2000 főnyi katona állt, ám azzal is
számolnia kellett, hogy jó részük külföldi zsoldos, s így kitartásuk
eleve aggodalomra adott okot. Szulejmán szeptember 3-án tábo- rozott
le Kelenföldnél, János király pedig Pest közelében, a mai Margit-hídtól
délre vert tábort. A nagyvezír Óbudánál táborozott, s onnan támadta
a Váralját.
A
budai vár történetében ez az első, komoly, egyúttal már tűzfegyverekkel
vívott ostrom. Talán éppen ennek, s sokkal kevésbé a zsoldosok harcértékének
tulajdonítható, hogy az ostrom rendkívül rövid ideig tartott. Komoly
erődítési munkákra 1526 óta még nem került sor, így a vár nem jelenthetett
komoly akadályt egy tüzérséggel jól felszerelt sereg számára. A
Várhegy megerősített vár- negyedébe visszavonuló csapatokat a magasabban
fekvő városnegyedtől csupán egy szárazárok választotta el, így szinte
védhetetlen volt. A török sereg szeptember 5-e és 7-e közt heves
ágyú- és puskatűzzel pusztította a falakat, a Gellérthegyen elhelyezett
török ütegek is eredményesen működtek. Egy jól célzott lövés lerombolta
az István-torony jórészét. A többször is támadó török csapatokat
a védők sorra visszaverték, noha Dzselalzáde Musztafa szerint "a
várra támadó, a falaknak minden oldalát megrohanó sereg olyan volt,
mint a tenger. A hit harcosainak csatakiáltásai és lármája a kék
égig felhangzott... Mindenfelől dörögtek az ágyúk és ropogtak a
puskák...". A szultáni sereg nagy létszáma, a szüntelen ostromok
és nem utolsósorban a tüzérség akkor még szokatlan fizikai és pszichikai
rombolása megtette a hatását: a német zsoldosok elfogadták
a törökök megadási felhívását, s szeptember 8-án feladták a Várat.
Nádasdi, aki nem értett egyet a megadással, tehetetlennek bizonyult,
hiába érvelt azzal, hogy bőségesen rendelkeznek még készletekkel.
Nádasdinak végül is sikerül átmenekülnie János királyhoz, akinek
a hűségére tért; a hadi rendben, zászlókkal, dobpergéssel elvonuló
németeket azonban a janicsárok kifosztották és lemészárolták. A
katonákkal a német polgárok egy része is elvonult, ekkor vesztette
életét Freiberger Wolfgang budai bíró is. Az életben maradottakat
pedig János király telepítette ki Németországba, nyilván német mivoltukból
következő megbízhatatlanságuk miatt. Ma már kideríthetetlen, hogy
a törökök szokásos zsákmányéhségét vagy egy német provokációra adott
választ kell keresnünk az események hátterében.
Szeptember
14-én kísérték fel Pestről János királyt a budai várba, hogy átadják
neki ténylegesen is az ország feletti uralmat. A török szokások
szerint tartott szertartás a szemtanú, Szerémi beszámolója alapján
gyors volt, s a legkevésbé sem ünnepélyes: " a török csauszok Jánost
a szultáni székbe ültették, háromszor mondták szláv nyelven: adjon
neked a magasságos isten szerencsét és vitézséget Magyarország kormányzására
és más tartományok vagy bir- tokok leigázására kezed uralma alá.
...ezután felkeltek s mindnyájan kiáltották török nyelven: Allah,
Allah, Allah, Ő, háromszor." Szapolyai János hatalmának biztosítására
Budán maradt a török szolgálatában álló kalandor, a velencei dózse
törvénytelen fia, Ludovico Gritti, magyarosan Gritti Alajos, János
király nagy reményű, de tragikus sorsú kincstartója, valamint több
ezer török katona. A Bécs sikertelen ostroma után visszavonuló török
szultánt János Óbudánál fo- gadja, s ekkor veszi át tőle a Szent
Koronát és a koronázási jelvényeket.
A
visszavonuló török csapatokat a Magyarországon immár tapasztalatokat
szerzett Nicolaus Salm gróf irányítása alatt követték a királyi
csapatok. A hadjárat célja Buda visszafoglalása lett volna, ám a
mintegy 4000 főnyi támadó sereg lendülete megtört Esztergomnál,
amelyet hasztalan ostromoltak. Esztergom alatt összecsaptak a szemben
álló erők dunai naszádosai. Az ütközet kimenetele inkább Ferdinándnak
kedvezett, de mivel már december közepe felé jártak, a királyi vezetés
a visszavonulás mellett döntött. Az 1529. és 1530. évi események
döntő fontosságúak a későbbi századok magyar történelme szempontjából.
A Ferdinánd-párti királyi erők, megfelelő birodalmi támogatással,
ekkor még vissza tudták volna foglalni az erődítés szempontjából
még igen elhanyagolt Budát, s megfelelően kiépítve és megerősítve
nagyobb török ostromok kivédésére is alkalmassá tehették volna.
A magyarországi török előrenyomulást mindenesetre jelentősen hátráltatta
volna, s Buda 1541-ben talán nem egyetlen puskalövés nélkül kerül
a török kezére. A kettős királyválasztás tragikus következményei
is most mutatkoztak meg teljes való- jukban: a magyar nemesség 1526.
után négy évvel a törökökkel együtt védi hősiesen Buda várát, igaz,
az ő felfogásuk szerint a törökkel szövetséges magyar király, János
érdekében.
Az 1530. évi ostrom
Buda első sikeres
védelme
A
hadjárat indításával, talán taktikai okokból, ismét kivártak Bécsben.
1529-hez képest azonban jó egy hónap nyereséggel jutnak túl Esztergomon.
Nyergesújfalu és Lá- batlan között a Dunán ismét Ferdinánd flottája
diadalmaskodik, amely ekkor 40 gályából és 40 naszádból áll. Az
esztergomi érsek, részben megrettenve a Szapolyai segítségére küldött
szendrői szandzsákbég barbár pusztításától, harc nélkül átadja a
várat a Wilhelm von Roggendorf tábornok vezette jó 10 000 főnyi
német, osztrák, spanyol, cseh és természetesen magyar katonaságnak.
Vác és Visegrád elfoglalását követően, október 31-én érkeznek Buda
falai alá.
Meglepetésszerű
ostromról mindesetre nem beszélhetünk. Időközben a János párti budai
helyőrség megerősítésére csatlakozott a Gritti vezetésével Konstantinápolyból
küldött 3000 török, Olcsarovicz Péter vezetésével vízi úton 800
rác és török fegyveres. Budát a Ferdinánd párti katonák olyan késedelmesen
veszik ostrom zár alá, hogy még Szigetvárról is vissza tudják hívni
az ottani várat János király nevében ostromló Nádasdi Tamás, Szerecsen
László és Kászon bég által vezetett csapatokat. Nemcsak visszahívják,
hanem áttörve az ostromlókon, be is jutnak a várba. A budai várban
a katonai parancsnokok között ekkor Amadé István várnagy mellett
ott találjuk Petrovics Pétert, Pöstyéni Gergelyt, Ártándy Balázst,
Dóczy Jánost és Athinai Simont. Ugyanakkor a várban kevés volt a
tüzér, a források mindössze két kiváló mesterről tesznek említést,
s az élelmiszert sem sikerült a beérkező katonák számával arányos
mennyiségben felhalmozni. A Dunán pedig összesen 22 naszád segítségére
voltak kénytelen hagyatkozni. A várbeli védők száma Istvánffy Miklós
szerint 8000, Szerémi György szerint 2000 volt, mindenestre bizonyos,
hogy jóval többen voltak, mint amikor 1529-ben Nádasdi védte a várat
a törökökkel szemben. A támadók dolgát a hirtelen hidegre és csapadékosra
fordult időjárás mellett különösen Gritti nehezítette meg, aki nagy
tapasztalattal és rátermettséggel, igen eredményesen szervezte meg
a vár védelmét.
A
támadók a Duna jobb partján Vác felől érték el a fővárost. A németek,
azaz a sereg nagyobbik része Felhévíz területén, azaz a mai Bem
rakpart és Margit körút közötti részen táborozott le, a magyarok
pedig a mai Vérmező melletti Martinovics-hegy védelmébe húzódtak.
Az ostromlók így először az északi és nyugati oldalon próbálkoztak.
Legerősebb ágyúállásaikat, tíz-tíz nagy faltörő ágyúval, a Szent
Péter templomnál, illetve a Logodi oldalon, a mai Vérmező oldalában
állították fel. Egy kisebb üteg a mai Széna tér és János kórház
felől is tüzelt.
Először
háromnapos ágyútűzzel akarták megbontani a falakat. November elsejétől
ágyúznak, ahogy az idő múlik, egyre jobb hatékonysággal. Egy nap
akár 400 lövés is érte a falakat és a várbeli épületeket. A védőknek
ilyen esetben két lehetőségük marad: vagy ellentűzzel védekeznek,
ami most nem állt rendelkezésükre, vagy ki-kitörnek, és megzavarják
az ostromlókat. Ez utóbbi sem járt túl sok sikerrel, ráadásul az
összpontosított tűzerő hatására északon, az Országhok palotájánál
november 4-ére rést ütöttek a falon. A német gyalogosok azonnal
támadtak, s a falakon kemény kézi tusa bontakozott ki a támadók,
illetve a török és rác védők között. Azonban hiába próbálkoztak
jó kétórás küzdelemben, az egy ponton indított támadást a védők
fölényesen visszaverték. Az ágyúzás a Logodi oldalon is eredményes
volt, s több száz méter hosszan leomlott a fal. Itt azonban a fal
magasabb volt, amelyet a szemtanúk leírása szerint a novemberi esők
és hóviharok csúszóssá tettek. A támadók az itt indított rohammal
sem jártak több szerencsével, mivel a védők minden eszközzel, kézi
tűz- fegyverekkel, karddal, botokkal, a rácok parittyával szálltak
velük szembe. Közben a védők a leomlott falrészeket alkalmi töltésekkel,
földdel töltött boroshordókkal erősítették meg.
Az
általános támadásra Roggendorf november 10-én adott parancsot. Négy
ponton indult meg a támadás, északkeletről, a mai Hilton szálló
és a Mátyás templom vonalában keletről, valamint a Gellérthegy irányából
délnyugatról. A délnyugati akció nem várt sikerrel járt: már négy
zászlót sikerült kitűzni a vár fokára, s kis híja volt, hogy a támadók
nem vetették meg lábukat a várban. A védők azonban a Szent György
téren felállított tartalékot ügyesen mozgósították, s kiszorították
a betolakodókat. A szorult helyzetben még a király is szakállas
puskát ragadott, és eredményesen célzott, miként azt Szerémi visszaemlékezéseiben
megerősítette.
A
támadóknak az élelmiszer-utánpótlás elvágása is fontos fegyverük
lett volna, azonban ahhoz jóval több katonára lett volna szükségük,
s a Dunát is teljesen az ellenőrzésük alá kellett volna vonni. A
török naszádosok azonban károkat okoznak a német hajókban, s nemcsak
a jelenlétükkel, hanem az általuk továbbított üzenetekkel is kitartásra
buzdították a védőket. Így nem csoda, hogy Ölyvedi Menyhért királyi
titkár naponta fogott friss halat a király asztalára - e tettéért
később nemességet kapott -, az pedig még különösebb, hogy a Roggendorffal
harcoló Török Bálint is élő csukákkal kedveskedik János királynak.
Az élelmiszerhiány így is súlyos volt, olyannyira, hogy a törökök
már a városbeli kövér nők megevésére gondoltak. Még több katona
kellett volna ahhoz, hogy a török felmentő sereget vissza tudják
verni, amelynek közeledéséről először november 20-án értesülnek.
November 20-a így az ostrom fordulópontja lett, ahogy a magyarországi
török hódoltság előkészítésének is. A Mohamed bég és Alsólindvai
Bánfi János, János király 1530-ban megválasztott nádora által vezetett
magyar-török felmentő serege közeledtére a kedvezőtlen időjárás,
az elégedetlenkedő zsoldosok visszafordulásra bírják az ostromlókat.
Már a 20-ára tervezett általános támadás is elmarad, s 22-én megindulnak
Bécs felé. A leírtakból úgy tűnik, hogy pánikszerűen hagyták el
a várost, hiszen a sereg beteg és sebesült katonái a várból kivonuló
János pártiak kezére kerülnek, akik le is mészárolják őket. A német
naszádokat is üldözőbe veszik, amelyeknek azonban elég idejük van
rá, hogy Káposztásmegyernél a partra tegyenek hat ágyút, s szétszórják
velük az üldözőiket. Bizony, a korabeli németek szerint is az ostromot
"gúnyt szenvedve, pénz nélkül" hagyták abba. János király pedig
kiváltságlevelek sorával jutalmazza a budai polgárokat. Werbőczy
megfogalmazásában az oklevelek kiemelik, hogy a budai polgárság
az ötven- napos ostrom alatt letette a hűség próbáját, tűrte az
éhséget, a lóhúsevést, az ellenség ágyúinak pusztítását, boroshordóikat
pedig a falak megerősítésére áldozták fel. Mindezekért a király
a polgárokat egyenként is megnemesítette, s kötelezettségük pusztán
a város erődítése maradt, a város címere pedig egy vörös zászlót
tartó oroszlánnal bővült.
A
Ferdinánd-pártot valószínűleg nem vádolhatjuk meg azzal, hogy az
erőviszonyokat illetően hamis illúziókban ringatta volna magát.
Az ostrommal ugyanis egyidőben már ott tárgyaltak Isztambulban a
követei, így a tárgyalások során az ostrom eredményét azonnal figyelembe
vehették. Az előkészített egyéves fegyverszünet jóváhagyási tárgyalásait
1531 januárjában, Visegrádon, Roggendorf és Laski Jeromos véglegesíti.
A Habsburgok további katonai kudarcai pedig 1538-ban a Nagyváradi
egyezség megkötéséhez vezettek, ami a status quo elve alapján hagyta
meg Jánost az uralma alatt álló területek, így Buda vára birtokában.
1540-1541 évi budai
és pesti ostromok
1540-ben
azonban váratlan fordulat történik. Júniusban meghal János király,
újdonsült felesége, a lengyel királylány, Izabella pedig csecsemő
fia támogatására kéri Ferdinándot. Miután azonban a magyar országgyűlés
Rákoson magyar királlyá választja a csecsemőt, János Zsigmondot,
Ferdinánd szeptember 9-én utasítja Leonhard Vels tábornokot Buda
elfoglalására. Októberre váratlanul erős és nagyszámú sereg gyűlt
egybe Bécs alatt. A morva rendek 2000, Ausztria és Szilézia 500-500,
Tirol 2500 gyalogost, s összesen 800 lovast biztosít. Brandenburg,
Nürnberg és Augsburg 500-500 lovast küld, s ehhez még hozzáadhatjuk
az 1500 főnyi magyar lovasságot és a dunai hajókat.
Budán
egy bizonyos spanyol lovag, Coda már szeptember végén megjelent
ura hadüzenetével, miközben Vels serege október 5-ére eléri Esztergomot,
amit 18-ára Visegrád és Vác bevétele követ. Buda védelme a csecsemőkirály
gyámjaként és serege főparancsnokaként Török Bálintra hárult, aki
Budán 1000-1000 magyar és rác lovas, valamint 2000 gyalogos felett
rendelkezett. Szerémi visszaemlékezése szerint a magyarok racionálisan
számot vetettek azzal, hogy ha átpártolnak is a Habsburgokhoz, ezek
fegyveres ereje nem lesz elegendő, hogy a törökökkel szemben megvédje
őket. A történelmi események alapján az érvelésben kétségkívül van
némi igazság. Vels október 21-ére érte el Óbudát, s elsőként ismét
északról próbálkozott a falak megközelítésével. A védők szokásos
kitörései, a dunai összecsapások mellett folyamatos politikai tárgyalások
folytak Vels, illetve János Zsigmond gyámja, Martinuzzi Fráter György
között. A Habsburg diplomácia és hadvezetés úgy gondolta, hogy a
Ferdinánd iránt engedékenyebb, ingadozó Izabella személye szükségtelenné
teheti a kétes kimenetelű ostromot. Vels Ferdinándnak mindenesetre
azt jelenti, hogy a várat legutóbbi, 1530. évi ostroma óta jelentősen
megerősítették, felszerelték hadigépekkel, lőszerrel és élelemmel,
s véleménye szerint a vár ostroma eleve reménytelen vállalkozás
lenne. Könnyen lehet, hogy Vels azért kényszerül magyarázkodásra,
mert a sereg, emlékezve az egy évtizeddel korábbi, nagy áldozatokat
követelő ostromra, hallani sem akar nyílt támadásról. Miként Salm
írja a táborból: "a sereg katonáit félelem szállta meg." Azonban
az is tény, hogy tudunk a János király szolgálatában a várat megerősítő
olasz várépítészekről, így Domenico da Bologna tevékenységéről.
A királyi várnak a Gellérthegy felé néző rendkívül sebezhető oldalán
egy nagyméretű, ágyúállásokkal megerősített rondellát emeltek, amelyet
a törökök Nagy Olasz bástyának neveztek, az ottani kaput pedig a
védhetőbb dunai oldal felé nyitották meg. A megépült kapuvédő barbakán
típusú elővédmű sikeresen oldalazta a falakat mind a Duna, mind
a Buzogány torony irányába. A rondellától a Dunáig, mint azt újabban
Végh András összefoglalta, a korábbi falak elé fedett védőfolyosót,
kazamatát emeltek, a völgyzáró falak alkotta Vízivár sarkait pedig
két toronnyal erősítették meg. Az északi oldalon a Bécsi kapu biztosítására
az Országhok palotája helyén a hatalmas Erdélyi bástyát emelték,
ahonnan a kaput és a lejtőket egyaránt biztosítani lehetett. A kapu
közvetlen védelmére további bástyákat emeltek. Az északnyugati saroktorony
elé pedig egy nagy rondellát építettek a bástya védelmére és több
körívben a lejtő pásztázására. János király oldalazásra alkalmas,
szokatlan formájú védőművei ugyan nem szabályos olasz rendszerű
erődítések voltak, de a későbbi ostromoknak sikerrel álltak ellen,
s a védőművek egyes elemei a 17-18. századot is megélték.
Az
ostromlók száma időközben már a tízezret is elérhette, 30 faltörő
ágyújukkal mégsem adtak le egyetlen lövést sem a várra, noha a Dunán
rendelkezésükre állt még három nagy vitorlás gálya, 32 darab 16-20
evezőspáros naszád és tíz gyors tengeri brigantino. Az elhúzódó
tárgyalások természetesen a védők erejét növelték, hiszen a laza
ostromgyűrűt kihasználva közben élelmiszerszállítmányhoz, illetve
további fegyveresekhez jutottak. Vels persze nem értesült arról,
hogy a szendrői és boszniai török segédcsapatok Tolnánál elakadtak,
mivel a zajló Dunán képtelenek voltak átkelni. A Pestre való átkelés
és a város november 14-i katonai elfoglalása nem növeli számottevően
Vels esélyeit, inkább pótcselekvésről van szó, a visszavonulás előtt
valamiféle harci siker eléréséről. November 21-én Vels egy jelentős
létszámú pesti helyőrség hátrahagyásával megindult a Duna mentén
Bécs felé, katonáit azonban Tata és Pápa környékén telelteti át.
A
pesti falakkal védett városban hátrahagyott katonaság azonban teljesen
másképpen viselkedik, mint a fősereg Budánál. A Varkoch Györgyre
bízott, közel négyezer fős helyőrség keményen kitartott. Furcsa
módon, de az ostromok során nem szokatlanul, az ostromlókból ostromoltak
lettek. 1541 márciusában a János Zsigmond pártiak elfoglalják Vácot,
majd a törökök Mohamed, szendrői bég vezetésével március 20-án
kezdik meg Pest módszeres ostromát. Pestet a budai oldalról több
helyről is tűz alatt tartják, így a Duna-parti Vízivárból és hat
falkonnal a Gellérthegyről. A nagyobb hatékonyság érdekében Martinuzzi
hajón viteti át a budai ostromtüzérség egy részét, 8 faltörőt, 2
mozsarat, 4 falkont és sajkaágyút, kiegészítve 300 szakállas puskával.
A
támadó törökök északról, a Bécsi kapuval szemben próbálják a döntést
kierőszakolni. A kaputól 200 méter távolságra állítják fel két ágyúállásukat,
s március 25-étől kezdve az első napon 73 lövedéket lőnek ki, a
második napon már 157-et, a harmadik napon pedig már 337 lövés rombolja
a városfalat. Hiába omlik le 4-5 méter hosszan a fal, s hiába robbantják
be magát a kaput is, a török gyalogság nem érzi magát elég erősnek
a rohamhoz. A következő napokban 606 lövéssel próbálkoznak a támadók,
majd április első napjaiban következnek a gyalogos rohamok, mindhiába.
A fala- kon már áttört támadókat a belső sáncok mögül tüzelők az
utolsó pillanatban még visszaszorítják. A törökök végül április
4-én vonulnak el Pest alól, biztonságban tudván Buda várát.
Ferdinánd
azonban 1541-ben ismét megkísérli Buda birtokba vételét, kihasználva
a pesti hídfő biztosította lehetőségeket. A hadjáratra már februárban
adót vet ki, április derekán pedig a Budát jól ismerő, igaz ekkora
már 60 éves és beteg tábornokot, Wilhelm von Roggendorfot nevezte
ki parancsnoknak. A regensburgi birodalmi gyűlésen megszavazott
jelentékeny zsoldpénzt felhasználva 25 000 főnyi osztrák, német,
cseh és morva sereg gyűlt egybe Bécsnél. Ezúttal ostromok sem lassították
az utat, hiszen Esztergom és Visegrád is Habsburg kézen volt. 30
nagy erejű ostromágyúval május 3-án vernek tábort Óbu- dánál.
Vels
azonban nem mindenben túlzott: az 1530. évi ostrom után a budai
váron valóban jelentékeny átalakításokat, erősítéseket végeztek
el. Istvánffy Miklós történetíró igazolja Roggendorf meglepetését.
A Várat ismét szilárd elhatározással védik a magyar főurak, most
Fáter György, Petrovics Péter királyi gyámok, Battyány Orbán budai
várnagy, Markos Bálint, a kis király keresztapja, Werbőczy István,
a török követségből hazatért kancellár vezetésével, egy 2000 fős
sereget irányítva. Ferdinánd szövetségesének talán csak az anyakirálynő,
Izabella volt tekinthető, aki már többször megígérte Buda átadását
a Habsburgoknak, de hatalma és ereje most sem volt szándéka megvalósításához.
A
Vár átadását célzó sikertelen tárgyalások után, szemben az 1540-ben
történtekkel, kemény ostrom következett. Először három napi ágyúzással
a Duna-parti Vízivárat tették használhatatlanná, tönkretéve ezzel
a Vár vízellátását. A Vár ostromtervének elkészítésére a fővezér
most érdekes módon nem vállalkozott. Bécsbe küldte meg a Vár alaprajzát,
s az ottani haditanácskozásra bízta annak eldöntését, hogy melyik
oldalról támadjanak. Az így jóváhagyott tervnek megfelelően az egyik,
Perényi Péterre bízott ágyúállás a Szombat (Bécsi) kapu és az északkeletei
szögletbástya között, a másik, a Roggendorfra bízott, a déli nagy
rondellával szemben, a Gellérthegyen épült ki. A tüzérség parancsnoka,
Nicolaus Leissner erős sánccal védi az ágyúkat - 29 nagy, 4 kisebb
ágyút, 6 falkont -, körös-körül levert cövekekkel veszi körbe, s
a Várhoz hasonló erődített hellyé alakítja őket. A harmadik ágyúállás
a Gellérthegy mögötti Madárhegyen (Naphegy), a mai Budaörsi út felett
épült ki, az esetleg érkező török felmentő sereg távoltartására.
A körültekintő tüzérségi támadásnak meg is van az eredménye, a déli
rondella falkoronája beomlik, a magaslatokról a várudvarra is be
tudnak lőni. A védelem csak György barát fáradhatatlan lelkesedése
miatt nem omlik össze.
Május
közepétől a Gellérthegyről elvitt ágyúkkal a mai Pauler utca környékéről,
az akkori zsidó temetőből a Logodi vagy Fehérvári kaput veszik tűz
alá. A 150-200 méterre elhelyezett lövegek nagy pusztítást végeznek,
június 1-jére a fal és a mögötte emelt földsánc egy hosszabb szakaszon
leomlik. Eközben éjjeli támadásokkal felszámolják az előretolt posztokat,
amelyek a nyugati várfal alatti királyi kerteket védik. Június 2-án
nemcsak ezen a falszakaszon, hanem északon, a Szombat (Bécsi) és
Erdélyi bástya között is támadásba lendültek, de a két ponton folyó
támadás kevés volt az erők megosztására. Hiába jutottak fel a falra
mindkét helyen, a védők koncentrált ellentámadásai kiszorították
őket. A dunai naszádosok még kevesebb siker reményében támadtak
a Duna felőli oldalról, a mai Táncsics Mihály utca és a Mátyás templom
vonalában. Roggendorf ekkor utasítást ad aknászainak a folyósok
elkészítéséhez, de a budaiak Nagybányáról származó aknászai ügyesen
védekeznek ellenaknák fúrásával.
A
másfél hónapja tartó ostrom, látszólagos sikertelensége ellenére
is, megtette pszichológiai hatását. A védőkben ilyenkor mindig meginog
a hit, hogy valóban küldenek-e számukra felmentő csapatokat, riadtan
konstatálják készleteik fogyását, a szűkös vízkészletet. A palotában
már a szekrényekkel tüzeltek, a víz majdnem olyan drága lett, mint
a bor. György barát akaratával szemben, s a szultán által a várba
bejuttatott biztató levél ellenére a budai városi tanács az ostromhelyzet
megszüntetésére, azaz a kapitulációra szánta el magát. A szervezkedő
polgárok, Turkovics Miklós budai bíró vezetésével, az akkor már
György barát által fogva tartott Izabella belegyezését megszerezve
levelezést kezdeményeztek Roggendorffal az átadás felté- teleiről.
Június 14-én éjjel a Boldogasszony temető felőli kis kapun bocsátották
be a két zászlóaljnyi németet, de a Fráter György pártiak még időben
észreveszik a beszivárgókat, s menekülésre késztetik őket. Az akció
meghiúsulása miatt komoly felelősség terheli Roggendorfot, mivel
ha a németek helyett magyarokat küldött volna, akkor az éjjeli őrszemeket
a városházánál könnyen meg lehetett volna téveszteni. A Várban azonban
még így is komoly zavar támadt, amit egy gyors, határozott akcióval
az ostromlók kihasználhattak volna.
Közben
a szultáni sereg 1541 tavaszán elindul Isztambulból. Mohamed pasa
igen lassú vonulás eredményeként csak június 10-én érkezik Kelenföld
térségébe. A török tüzérek a Csepel-sziget északi csúcsán építik
ki először állásaikat, amivel egyúttal a Habsburg flotta akcióit
is blokkolni tudják. Még folytak a Gellérthegy előterében a kisebb
török-magyar lovas összecsapások, amikor júliusban a szultán elhagyja
Belgrádot. Ekkor már a támadóknak csak kevés idejük marad hátra.
A harcok az ostrom utolsó előtti napján, augusztus 20-án lángoltak
fel utoljára, váltakozó hadiszerencsével. Perényi Péter ügyes hadicsellel
szétszórt puskaport gyújt meg a sáncait támadó törökök alatt, akik
így nagy veszteséget szenvednek. A másik oldalról azonban Török
Bálintnak egy huszáros támadással sikerül felszámolnia a gellérthegyi
Habsburg-sáncokat. Véres harc bontakozott ki a Csepel északi részén
lévő kis szigetnél, a Nyúlfutási zátonynál kiépített Habsburg támaszpont
birtoklásáért, amit végül is Mario Speciacasa flottaparancsnok és
Ebersdorf táborparancsnok ellentámadása megoltalmazott.
A
Csepel-sziget előterében folytatott harcok során elsüllyedt egy
német félna- szád, amelyet 1873-ban emeltek ki a fegyverekkel együtt,
s adtak át a Nemzeti Múzeumnak. A "Kopaszi-zátonyi"-lelet 16 tűzfegyvere
arra utal, hogy a 14 fős személyzetet további lövészekkel erősítették
meg, a naszád két végére pedig forgószakállas puskát helyeztek el.
A leletek tanúsága szerint maguk a katonák a korszak legjobb felszerelésével
rendelkeztek, délnémet műhelyekben készült fegyverekkel, keréklakatos
elsütőszerkezetekkel, kardokkal, szablyákkal, mellvértekkel és sisakokkal.
A
közeledő török sereg azonban ismét visszavonulásra készteti a Ferdinánd
pár- tiakat, s augusztus 21-én éjjel átvonulnak a pesti partra.
Verancsics szerint ekkor - furcsa módon - a frissen érkezett német
és cseh csapatok vannak a visszavonulás ellen, de a parancsba beletörődnek.
A mai Döb- rentei tér vonalában vertek hajóhidat, s azon vonultak
át ágyúikkal és lovasaikkal. Az átkelést azonban észreveszik a Várból,
értesítik a törököket, s maguk is kitörnek a Várból és a Vízivárból.
A Várban nagy tüzekkel világítják be a Gellért- és Várhegy közti
katlan- ban rekedt több ezres gyalogságot. A törökök szárazon és
vízen egyaránt támadnak, s nagy veszteséget okoznak az átkelés közben
megzavart seregnek, amelynek fővezére, Roggendorf egyébként is lőtt
sebtől vérezve sátrában fekszik, és Bécs felé menekültében bele
is hal sérülésébe. A német hajóhad elmenekült, de a túlparton rekedt
több ezer főnyi gyalogságot lemészárolták, illetve fogságba ejtették.
Szulejmán naplójának élénk leírása szerint az éj sötétjében moszlim
és gyaur, hívő és hitetlen úgy összekeveredett egymással, hogy az
igazhitűek csak az ágyúk villanásai és a kardok csillogása mellett
voltak megkülönböztethetők a pokol lakosaitól. A török hajóhad másnap
reggel köt ki Pestnél, s ejti fogságba, gyilkolja le Roggen- dorf
még ott maradt csapatait, hiába harcol nagy vitézen 800 magyar huszár.
A török szerzi meg a kitűnően felszerelt Habsburg- sereg teljes
felszerelését, ostromágyúk és mozsarak sokaságát, lőporos hordók
százait, továbbá két folyami naszádot.
1541. augusztus 29.
Mire
a szultán augusztus 26-án Buda alá érkezik főseregével, a csatáról
már csak a Ferdinánd pártiak hullái tanúskodnak, amelyek a nyári
melegben akadályozzák a szultáni tábor kialakítását. A szultán üdvözlésére
a király gyámjai, Fráter György, Török Bálint és Petrovics Péter
vállalkoznak. A törökök jóindulatának megnyerésére 600 német és
cseh foglyot adnak át, akiket Roggendorf seregéből zsákmányoltak.
Majd a szultán Logodon felállított sátrából nézi végig a foglyok
lemészárlását. Ezt a sorsot, nyilván a remélt váltságdíj miatt,
csak a legmagasabb rangúak kerülték el.
Augusztus
28-án a szultán nevében adta át Ali aga, a csausz-basi a végzetes
meghívást Izabella királynénak és a magyar vezetőknek, János
Zsigmond udvari méltóságviselőinek és a budai elöljáróknak. A történet
részletei jól ismertek: a magyar vezetőkben felébredt az óvatosság,
Szerémi szerint Török Bálint foglalta össze a magyarok kételyeit,
és Werbőczy adott feleletet rájuk: "Én csodálkozom rajtad Bálint,
hogy még kételkedsz a törökök császárában. Hát nem megmondtam nagyságodnak,
hogy a török császárnak szavai olyanok, mint az evangélium?" Meglehet,
hogy a sokszor túlzó krónikás, Szerémi utólagos szellemességével
van csak dolgunk, s a vita valójában racionálisabb érvekkel folyt;
tény, hogy az adott helyzetben a török csapatoktól körülvett magyar
vezetőknek valós választási lehetősége nem volt. A mohácsi csata
15. évfordulóján, augusztus 29-én járult a menet a csecsemő János
Zsigmonddal a szultán színe elé. A szultán kedvesen fogadta őket,
jóindulattal vette az átnyújtott ajándékokat.
Közben
azonban - Istvánffy Miklós előadása szerint - török csapatok vonulnak
fel a Várba, hogy megtekintsék Budát. A végső parancsot a janicsárok
vezetője adta ki, aki személyesen utasította a janicsárokat a budai
polgárok fegyvereinek összegyűjtésére, a város stratégiai pontjai,
mindenekelőtt a kapuk megszállására. A városban lévőket részben
távozásra kényszerítik, de magukkal vitt értékeiket, adott szavukkal
ellentétben, elvették, és megfélemlítették őket. Budát végleg birtokba
vették, s egy új török tartomány, a budai vilájet központjává tették
meg, s rögtön ki is nevezték az új budai pasát. A Boldogasszony
templomot mecsetté alakították át, a szultán sátrát pedig a Szent
György térre helyezték át. Szeptember 2-án a Boldogasszony templom
tornyából a müezzinek énekelték az imára hívó éneket, amikor a szultán
a Logodi kapun át felvonult a Várba. János Zsigmond, az anyakirályné
és kísérete a Szentkoronával szeptember 5-én hagyja el a várost,
Pest érintésével, Erdély irányába. Budát a törökök 4-5000 főnyi
janicsár, lovas és naszádos erővel erősítették meg, majd a szeptember
15-én visszaindult a szultáni sereg.
A történet lezárul,
1542
A
budai vár ostromainak korai története a köztörténeti kronológiával
szemben nem 1541-ben, hanem egy évvel később zárul. Ekkor tettek
ugyanis még egyszer kísérletet Ferdinánd csapatai a budai vár visszaszerezésére.
1541 nyarára, június elejére mintegy 38 ezer fős birodalmi sereg
gyűlt egybe Bécs alatt, hogy július 8-án meginduljon a Fekete hercegnek
nevezett Joachim brandenburgi őrgróf vezérlete alatt Buda ellen.
A birodalmi gyűléseken ugyan egy még erősebb és nagyobb létszámú
sereg felállítását határozták el, de a meginduló csapatok így is
az eddigi legnagyobb létszámú sereget jelentették. A nagy létszámú
nemzetközi erő, német, olasz és magyar csapatok - a naszádosokkal
együtt létszámuk a 60 000-et is meghaladta - most a Duna jobb partján,
igen lassú menetben közelítették meg Budát, majd a Szentendrei sziget
északi végében felállított kettős hajóhídon keltek át a folyón,
és a pesti oldalon vonultak tovább. Az útvonal kiválasztásban szerepe
lehetett annak is, hogy a vezérek érezték, a heterogén nemzetközi
erők irányításában nincsen elég tapasztalatuk, s talán időt akartak
biztosítani csapataiknak a törökkel szembeni harci tapasztalat megszerzésére,
a keresztény egységek katonái közti együttműködés kialakulására,
a hatalmas sereget kiszolgáló utánpótlás megszervezésére. A támadáshoz
egyébként kedvező időpontot választottak, a töröknek még nem volt
ideje, hogy a Várat megerősítse, s a hosszabb ostromok kivédéséhez
szükséges készleteket sem sikerült felhalmozniuk az ekkor már 10-12
000-re duzzadt védősereg számára.
A
törökkel szembekerülve azonban semmi sem a terveknek megfelelően
alakult. A szeptember utolsó napjaiban ostrom alá vett Pestet a
Juszuf szandzsákbég vezette török sereg elszántan védelmezte, s
az október elejei támadásokat is bátran visszaverte. A támadó tüzérség
- 40 nagy faltörő és 20 kisebb falkon ágyú - naponta több ezer lövést
adott le a falakra, 70-80 méter hosszúságban ledöntötte a város
falait, az október 5-ei általános támadás, a pápai zsoldban harcoló
olaszok vitézsége ellenére is, kudarcot vallott. A bástyákat elfoglaló
támadók előtt a védők újabb töltéseket emeltek, s visszaverték a
rohamokat. A budai oldalon gyújtott örömtüzek jelezték, hogy a sikert
a törökök döntő győzelemnek tekintették, s az ostromlók sem vélekedtek
másként. Az ostrom menetében a keresztények számára apró sikernek
volt tekinthető, hogy megszerezték a Margitszigetet, s október 1-jén
az olaszoknak és a magyaroknak sikerült lépre csalniuk Pestről egy
3000 fős török csapatot. Éppen ehhez a katonai akcióhoz kapcsolódva
érkezik meg az ifjú gróf, Zrínyi Miklós 400 horvát lovasával. Noha
a török felmentő sereg ekkor még csak mesze lent délen, Péterváradnál
járt, a Pest alatt összehívott haditanács október 7-én úgy döntött,
hogy tábort bontanak, s viszonylag rendezetten, szárazon és vízen
visszavonultak Bécs felé. A törökök még így is tetemes hadizsákmányra
tettek szert hajókban, fegyverekben és egyéb felszerelésben. Ezzel
a bécsi hadvezetés beletörődött, hogy Budát nem tudja visszahódítani,
s ötvenhat évet kellett várnia, amíg ismét kísérletet tehetett Buda
visszaszerzésére. A következő évben pedig a budai fiaskó logikus
következményeként elesik Esztergom, Tata és Székesfehérvár erőssége.
Függelék
Buda 1530. évi ostroma
Szerémi György, Szapolyai János udvari káplánja elbeszélésben:
"Több
mint kétezer embere volt János királynak; a németek szám szerint
kilencezren voltak. És jöttek a németek vízen tizennégy gályával;
vitorlával felszerelve; volt negyvenegy naszádjuk; a gályák közt
egy különösen nagy volt, s tele volt nagy ágyúkkal. Ezt a nagy gályát
külön engedték leszállni a vízen az ágyúkkal a Szent Antal-monostorral
szemközt.[1]
Már
ostromoltak minket a németek Mindenszentek vigíliáján.[2]
Én mindjárt meggyóntam, s lementem a várból Buda városába, a Boldogságos
Szűz Mária-templom kertjébe.[3]
Mindjárt lőttek egyet a hadinépekre, akik ott álltak, s azt a golyót
elvittem János királynak a budai várba... Már ostromoltak és mindenfelől
szorongattak bennünket, mint Holofernesz[4]
a betuliaiakat. Egy kijárásunk a várból a Madárhegyre[5]
mégis volt, akik a lovakkal együtt a szőlőhegyek szőlőjéből táplálkoztunk.
Hogy ezt megtudták a németek, azonnal állítottak a kishegyre egy
ostromtetőt, s odahoztak a hajókról két ágyút. Most már valóban
be voltunk szorítva, s szűk járásunk maradt.
Volt
nálunk egy ágyús, név szerint András, szerzetes Szent Ágoston rendjéből,
s egy László nevű ember, szintén ágyús; mester volt ez sok csalafintaságban;
több ágyúsa nem volt a királynak rajtuk kívül. Volt egy német is
a várban, de gonoszul és hűtlenül szolgálta a királyt, mert sok
port töltött az ágyúkba, és az szétvetette az ágyúkat. Én ezt láttam,
megfeddettem őt, s azonfelül megmondtam a királyi fenségnek; s a
király megparancsolta, hogy többet az a német ne dolgozzék.
És
már ágyúzni kezdtek a Mindenszentek ünnepnapján;[6]
ebéd után nyolcat és a következő napon százat lőttek minden részről
Buda városára és a falakra. A király megparancsolta, hogy minden
golyót, amit megfoghatnak, vigyenek a budai várba; minden egyes
golyóért adjanak nekik tizenkét garast...
A
második napon elkezdték lőni a város falait reggeltől egészen esteledésig.
Négyszázat lőttek a nagy ágyúkból, s a golyókat ily módon vitték
Buda várába; mindegyikért tizenkét garast kaptak János királytól.
A budai várfalat Országh Ferenc háza[7]
felé földig lerombolták, de a tornyot sohasem tudták szétrombolni
a gépekkel, olyan erős volt. Amikor már a budai fal leomlott, a
német gyalogosok mindjárt támadásra jöttek. Hogy megtudták a törökök
és a rácok, hogy jönnek, vígan felálltak a töltésre, sok derék tizedest
a németek közül megöltek, fejüket kopjára tűzték s merészen fenyegették
meztelen kardjukkal a németeket. Kiegyenesedve álltak a töltésen;
semmit sem féltek a törökök, sem a rácok; örültek a zsákmányuknak,
mert a németek általvetőjében találtak aranyforintokat. A törökök
bizony örültek a hadibecsületnek. Gritti úr[8]
egy töröknek nyolc aranyforintot akart adni, de nem fogadta el,
hanem mondta: Menj csak, ad nekem a törökök császára.
Már
másodszor jöttek támadásra a németek; a városba Logod felől akartak
betörni. A magyarok megijedtek, a törökök pedig örültek s mondták:
Bizony, mi nem félünk, mert a város hegyre van építve, míg feljön
az ellenség, nagyon ki lesz fáradva. És a magyarokat a város faláról,
a vártáról elterelték. Csak ők voltak ott kardokkal és fütykösökkel,
s a rácok parittyákból kövekkel árasztot- ták el a németeket; mint
az eső, szállt föléjük. Ott sok hadnagyot megöltek, kik száznagyok
voltak, kik tíznagyok....
Harmadszorra
már a végén nagyon sok páncélos jött rohamra a Duna folyó felől,
igen sok hadinép. Kezdett a német párt a város falára rohanni négy
helyen, mégpedig Országh palotája felől, másodszor s Szent Miklós
kolostor[9] felől, harmadszor
a Boldogságos Szűz Mária-templom felől, negyedszer a budai várnak
szentgellérti hévizei[10]
felől...
A
Szent Gellért felől ekkor már négy zászlót tűztek ki a németek Buda
vára alatt. Puskám a királyi fenség kezében volt. A hévízi részre
futottunk a vár folyosóján s a király kiragadta a puskát kezemből.
És más káplánok, nagyok voltak és erősek, fegyvert ragadtak a király
mellett, s lőport vittek, a puskákba, a szakállasokba töltötték,
s így nyújtották a király kezébe. A puskából lőve a vízen négy naszádos
tisztet ölt meg egyedül a király.
Ez
volt Szűz Mária fogantatása vigíliájának napján,[11]
amikor már lóhússal táplálkoztunk, s az Isten segítségével megszabadultunk
a német hadinép támadásától. Sokan feküdtek hanyatt szerte a városban,
s sokat élve hajtott az izmaelita nép Buda várába. És beledobálták
az élőket a Friss palotához[12]
közel lévő mély kútba... De a törökök és rácok nem tudtak a németek
távozásáról. Megkérdezték a törökök, vajon van-e ott néhány kövér
nő? Mondták: mert lóhúsunk már nincs, és tudjuk, miképpen kell megsütni
őket, megfőzni és megenni. Amikor ezt az asszonyok meghallották,
nyomban reszketni kezdtek, s nagy buzgón imádkoztak az istenhez.
A következő nap felszabadultunk az ostrom alól, Szent Tamás apostol
napján,[13] akinek ünnepe
Krisztus születése előtt van."
(Erdélyi
László alapján fordította Juhász László. Bp., 1961, 50. fej., 206-263.
old. Latin eredeti: kiad. Juhász L.: Georgius Sirmiensis: Epistola
de perditione regni Hungarorum. In Bibliotheca Scriptorum Medii
recentisque Aevorum.)
Irodalom
A vár ostromaira
összefoglalóan:
Sugár
István: A budai vár ostromai. Bp., 1979.
A kezdetekre:
Györffy
György: Pest-Buda kialakulása. Budapest története a honfoglalástól
az Árpád-kor végi székvárossá alakulásig. Bp., 1997. Anonymusra
és a kezdetekre: 98-99., Óbuda kezdeteire 88-89., a tatárjárásra
120-120., IV. Béla szerepére 138-140., Buda helyrajzára 141-149.
old.
Kumorovitz
L. Bernát: Buda (és Pest) fővárossá alakulásának kezdetei. Tanulmányok
Budapest Múltjából, 18. kötet. Bp., 1971 7-53. old.
Bencze
Zoltán: Jelentés a Hadtörténelmi Intézet és Múzeum udvarán 1987
végéig folyt ásatásokról. Hadtörténelmi Közlemények, 35 új. f. 1988,
178-195. old.
Források:
Anonymus.
A magyarok cselekedetei. Anonymus és Kézai Simon: A magyarok cselekedetei.
Ford.: Veszprémy L. és Bollók János. Bp., 1999. 7-86. old.
A
tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Bp., 1981.
Budapest
történetének okleveles emlékei. 1148-1301. Kiad.: Gárdonyi Albert.
Bp. 1936.
Budapest
történetének okleveles emlékei 1382-1439. 1-3. kötet, Bp., 1987.
Az 1526 utáni eseményekre:
Szakály
Ferenc: Hadügyi változások a középkori magyar állam bukásának időszakában.
Magyarország hadtörténete 1. Kötet. Főszerk.: Liptai Ervin. Bp.,1984,
134-180. old.
Kubinyi
András: A középkori magyar főváros utolsó évei. Budapest története
II. Szerk.: Gerevich László-Kosáry Domokos. Bp., 1975. 207-214,
227-231. old.
Fekete
Lajos-Nagy Lajos: Budapest története a török korban. Budapest története,
id. mű. 199-206, 337-338. old.
Gritti
személyére: Szakály Ferenc: Vesztőhely az út porában. Gritti Magyarországon
1529-1534. Bp., 1986.
Iványi
Béla: Buda és pest sorsdöntő évei. Tanulmányok Budapest Múltjából
9.1941 32-84. old.
A
Kopaszi-zátonyi leletre: Kovács S. Tibor: A Kopaszi-zátonyi fegyverek.
Folia archeologica 43, 1994. 251-277. old.
A
képi ábrázolásokra: Gerő László: A budai vár helyreállítása. Bp.,
1951.
A
vár első erődítéseire: Bánfi Florio: Domenico da Bologna architetto
della fortezza di Buda. L'Archiginnasio 30/1935, 56-71. old.
Végh
András: A középkori várostól a török erődig. Budapest régiségei.
31. kötet, Bp., 1997, 295-313. old.
Détshy
Mihály: Adatok Joannes Maria Speciecasa hadiépítész életpályáról.
Emlékkönyv Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára. Bp., 1994,
227-234. old.
Források:
Istvánffy
Miklós: A magyarok történetéből. Ford.: Juhász László, Bp., 1962.
Szerémi
György emlékirata Magyarország romlásáról. Ford.: Juhász László.
Bp. 1961.
Buda 1541.
évi bevételéről Mazza Antal egykorú jelentése. Kiad.: Nyáry Albert.
Történelmi Tár, 20, II. folyam, 8. kötet, Bp., 1875. 190-240. old.