EPA Budapesti Negyed 14 (1996/4)Sármány I.: Ecset által < > Beke L.: Rendszerváltozás

A sültgalambra váró város

_______________
MOLNÁR GÁL PÉTER

1901-ben a Budapesti Napló csípős nyelvű mindenese, aki a kőnyomatosokat (az egykori MTI-faxokat) átírja, kommentálja, humorizál felettük - riporter, törvényszéki tudósító, kivált azonban Pest kedvence éles mondatú csevegéseivel -, a magyar prózába a kurta mondatok dinamikáját bevezető, csattanót csattanóra halmozó elmés regényt jelentet meg a gründerzeit székesfővárosáról, a Bécset lepipálni ágaskodó, Párizst majmoló, tiranai bájú lomha magyar faluról.
      Az éhes város a fiúnak nem a legelső regénye, de az első fölény hevében megírt szatirikus városkép. Molnár Ferenc 23 évesen, úgy rémlik, két kötetnyivé fejlesztette pontosan veséző kajánságait, éles metszésű tollal írt tarka krónikáit.
      Amikor könyv alakban kiadták a regényt, Braun Sándor, a Budapesti Napló főszerkesztője tárcakritikát ír lapja ifjú munkatársának publikációjáról. Elmeséli, járkáltak egykor az őszi városerdőn, és séta közben megszólalt az ifjú Molnár:
      „- Szeretném tudni, mit csinál az ember egy milliárddal?”
      Gyerekembertől is meghökkentő kérdés. Molnárra egyenesen jellemzőnek vélhető, hogy aligborotválkozó korában hason gondok gyötörték képzeletét. De nem egyes szám első személyben vágyta az egymilliárdot. Braun szerint így folytatta ugyanis a beszédet a lehullott levelek közötti séta során:
      „- No, megyek Genfbe tanulni. Kitanulni Budapestet, amelyet így közelebbről sokkal jobban szeretek, semmint meg tudnám írni róla az igazat. Mi kell Budapestnek? Egy milliárd! Kivel hozassam ide? Mihez fog, aki idehozza? Hol kezdi el? És mi lesz a vége: neki és a milliárdjának?
      A tél vége még el se múlott és Molnár Ferenc Genfből megtért közénk. Az arcán az ifjúság, amelyet magával vitt. A holmija közt sok szép könyv, néhány válogatott apró szobor, egy-két kép is és kézírásban egy kész regény: Az éhes város.” (Budapesti Napló, 1901. május 12.)
      Dr. Neumann Mór orvosdoktor az ifjú újdondászt - fiát - a József körút 83-ból átköltözteti jogot tanulni Genfbe, az Avenue de Florrisard 12. második emeletére, Reverchon tanár feleségének, Mme Constance-nak a panziójába. A joghallgató ott írja a pesti regényt. Svájcnyi távolságból világosabban rálátni Pestre. Azután elunja Genfet. Párizsba szökik barátjához, Feiks Jenőhöz, aki a Rue Jacobon lévő Hotel Jacob ötödik emeletén lakik. Beveszi magát Molnár a szállócskába, hogy befejezze Az éhes várost, a székesfőváros gunyoros krónikáját, a szarkasztikus pannót, ahol ezermilliónyi pénz bolondítja meg a rendkívül józanokat, letérít az erény útjáról, szemérmetlen tolakvásokra késztet úri embereket, akik képesek lesznek pénzétvágyukban a kaszinó becsületbíróságán olyasmiket állítani, amikről mindenki tudja, hogy nagy, kövér valótlanság.
      23 esztendős Molnár a regény megjelentekor. Korához mérten érett írás. Fiatalságához képest öregesen rezignált. 23 éves lapszerkesztők irodalmi becsvágyukban inkább romantikus lovagdrámát írnak versben, öt felvonásban, nem pedig moralizáló társadalmi körképet. Amikor megjelenik, 23. Amikor írja, 17-18.
      1895-96-ban jurátus a genfi egyetemen. Hazautazik az elkészült kézirattal. Sohasem megy vissza az egyetemre. Sohasem fejezi be tanulmányait.
      Nincs mit tanulnia.
      1897-ben beindul a Budapesti Napló a Pesti Naplóból kivált erőkkel. Molnár a Pesti Napló volontőreként vonatozott Genfbe. Vissza már a Budapesti Naplóhoz jött munkatársnak, az Andrássy útra.
      Ugyanezen évben megnyílik a Vígszínház, Molnár későbbi színműveinek fészke.
      S ugyanebben az esztendőben kerül nyilvánosságra Nobel Alfréd 35 millió magyar koronát érő végrendelete. Az évente kiosztásra kerülő díj összege megbizsergeti a pesti kávéházi éhenkórászokat. Szeretnének kedvezményezettek lenni, részt kapni a fegyvergyáros vagyonának kamataiból.
      Budapest kitartóan várakozó város. 1901-ben már évtizedek óta vár jószerencséjére. Előbb Petőfit várja vissza Segesvárról - és a túlvilágról. Kossuthot várja Turinból, de csak a hamvai jönnek haza, meg Ferenc fia. Várják azután a jobbra fordultat, a csudát, a sültgalambot.
      Molnár regényének látszathőse Orsovai Pál, „teljesen jelentéktelen figura. Olyan rendes Váci utcai és Andrássy úti arc.”
      Igazi hőse azonban maga a város.
      Orsovai csupán egy nulla a város összlakosságának létszámához képest. Nincs arca. Nincs pénze. Nincs műveltsége. Csak kellemetlen származása van - eredeti keresztneve Izidor, de genere Holländer -, van továbbá nagyzolási kedve és világirodalmi rokonsága.
      Lucien Rubempré, a Holland-Magyar Bank jellegtelen jellemtelenje.
      Julien Sorel, a Váci utcai korzópromenádról.
      Georges Duroy (becenevén: Bel-Ami), noha jóképűnek sem mondható. Orsovai csupán egy indigó színű kabát és egy divatos nyakkendő Abbáziából, ahová tüdő-csúcshurutját gyógyítgatandó ment, kölcsönbe kapott vonatszabadjeggyel, valamint a Holland-Magyartól kirimánkodott harminc forintnyi előleggel.
      Rubempré leigázni vágyik Párizst. Orsovai csak fölvágni akar Pesten.
      Sorel nagyravágyó. Orsovai nagyzoló.
      Stendhal, Balzac és Maupassant hősei várnak az alkalomra, hogy híresek, gazdagok, hatalmasok lehessenek. Orsovai Pál a jószerencséjét várja. A franciák ravaszságukat, kitartásukat, fondorul megszerzett kitartottságukat vetik latba. Önerejük gigászi összpontosításával akarnak célba jutni. Orsovai mindössze elfogad.
      Sorel, Rubempré, Duroy elkövetnek mindent, hogy föltörjenek. Orsovai sétál, lesi az ölébe hulló véletlent. Orsovai Pál tétlen mamlasz. Alkalmatlan regényhősnek. Hiszen nem is ő a regény hőse. Csupán a cselekményt elindító alkalom. A regény hőse maga a város, az éhes város. A mohó város. A tétlen város. A szemfülesen irigy város. Ezen a ponton lesz Orsovaiból mégis jellegzetesen magyar hős. Itt különbözik el világirodalmi elődeitől. Azok betörnek a nagyvilági életbe. Orsovait betöri a magyar világ. Fölküldi pénzért a többi éhes. Vezérképviselője lesz az „éhes disznó makkal álmodik” képzelgéseinek. Vezérképviselője a snorrolásnak, a hozományvadászatnak, a sültgalamblesnek.
      Orsovai Abbáziában is pénzről álmodozik. A tengerparton jön a pénz. A pénz amerikai, nőnemű és hajadon. T. G. Hutkinson vasútkirály leánya személyében lépdel elő. Lucien Rubempré becsvágyóan elhatározza: meghódítja Párizst. Orsovai is becsvágyó: meghódítja Hutkinson Ellyt, a vasút-királykisasszonyt.
      Elly ugyancsak köhögés révén került Abbáziába. Orsovai szemet vet az Északi Vasúttársaság millióira. „Egy csöpp szégyenérzet se dorgálta meg azért, hogy tisztán a pénz kedvéért kezdett komédiázni a lánnyal. Oly pénztelen és pénzre éhes társadalomból való volt, ahol a pénzéhség minden gazságnak mentsége.”
      Balzac, Stendhal, Maupassant fiatalemberei törekvő stricik. Orsovai, a bankkukac is strici. A francia selyemfiúk látóköre szélesebb, akarata acélosabb, tehetsége izmosabb. Orsovai csak elfogad, de megszerezni képtelen.
      Orsovai tehetetlensége megsokszorozódik a város arcképeinek tükrében. Az éhes város kitágítja a honi étvágyat. Általánosnak mutatja a kapzsiságot. Minden lakás, minden utca, tér, körút, degeszre tömött kávéház, tőzsdepalota, borbélyműhely, kártyaszalon, úri kaszinó, külvárosi ivó, ezüst tükrös vigadó, premier-előcsarnok és az ivóforrás sétányán savtúltengésüket kúrálók is mind-mind a meggazdagodásra bandzsítanak.
      Nemcsak a házmester sóvárogja a baksist, de a házelnök is. Nemcsak a pénztelenek, de a pénzügyminiszter is.
      Mind áhítoznak a pénzre. A nagy pénzre. Az idegen pénzre. A meggazdagítóra. A pénzre, ami ipart csinál és pezsgő kereskedelmet. Összeköti a lépcsőket koptató pénzbeszedőket a külhoni nagy bankházakkal. A sarki vegyeskereskedést a párizsi bulvárok nagyáruházaival.
      A pénznek csupán a hírére Az éhes városban „bukófélben levő vállalatok hirtelen reményre kaptak. Egy mulatóhely, amely a tönk szélén állott, s amely ellen minden héten árverést hirdetett a hivatalos lap, hirtelen összehívta igazgatósági tanácsát bizalmas értekezletre. Egy óra alatt elhatározták, hogy a gazdag ifjú meg fog vásárolni egy csomó részvényt. Kiküldték az egyik igazgatósági tagot, akinek a feleségéhez zsúrozni járt Orsovai, hogy intézze el a dolgot diplomáciai úton. A mentőegyesület, amely mindenkit megmentett már, csak magát nem, nagy, díszes feliratot készíttetett a pénzes emberhez. A kalligráfusok már napok óta dolgoztak a gyönyörű kérvényen, amelynek szövegét a nemzet ősz regényírója a szent célra tekintettel szívességből készítette el. Maga a felirat annyiba került, hogy lehetett volna az árán valami kisebbrendű orvosi műszert venni.” Lehetetlenség nem gondolni e sorok olvastán a manökenből hercegnévé házasodott hölgy jótékonysági estélyeire, a Magyar Vöröskereszttel összeszövetkezett bukszanyitogató soirée-kra. Továbbá: „egyéb jótékony egyesületek valósággal lázban voltak. Hölgybizottsági ülések, rendkívüli ülések, bizalmas ülések váltották egymást; a szónokok mind abból indultak ki, hogy akit ily váratlan, példátlan, vagy mint némelyek magukat kifejezték: történelmi nevezetességű szerencse ért, az bizonyára azzal fogja kezdeni, hogy nagyobb összeget szán a jótékonyság oltárára (...) Fantasztikus tervekben utazó építészek összeszedték rajzaikat: íme, újra egy alkalom (...), hátha ez eredeti ember, s szívesen belemegy a gellérthegyi villamos, a margitszigeti világfürdő, a Duna alatt fúrható alagút, a kelenföldi világkikötő, a földalatti és földfeletti vasút és a többi ilyen szükséges és szép dolog létesítésébe.”
      A regény megjelentekor a bíróságok még nem hozták meg ítéletüket az ezredéves kiállítás panamái, hűtlenül zsebrekezelt tisztázatlanságai és fizetésképtelen kereskedelmi ámításai ügyében. Az éhes város valamennyi sorából kihangzik a millenniumi várakozás közös reménysóhaja. Építsen valaki a városnak bankokat, vásárcsarnokokat, ajándékozzon a császár és király a dicső múltra intő emlékszobrokat, csinálja meg valaki a város alatt a szennycsatornákat, hogy eltartsanak javítás nélkül száz évig, amikor majd újabb városmegváltóra várnak találékonyan és ötletgazdagon, újabb és újabb eszméket fakasztva, és azt keresgélve, kitől lehetne pénzt szerezni fantazmagóriák anyagi támogatásául, kire lehetne áthárítani a változtatás terheit. Fúrjon alagutat valaki a pesti népnek, vezessen benne mélyvasutat, kevélyen elsőbbséget élvezőt a kontinensen, és még az sem fog senkinek szembeötleni, hogy cseppet sem enyhít a nagyváros közlekedési gondjain, csupán gyorsan kirepíti a kiállítási város területére tódulókat, hogy ne konflist bérelve zötyögjenek ki a Belvárosból, hanem a jövő század közlekedését megelőlegezve az úttest kérge alatt juthassanak sebesen az Ősbudavára szórakozónegyedébe.
      Budapest fürdőváros?
      Budapest álomváros. Így teremnek a nemzetboldogító szélhámolások, a fellegvár-építészeti tervek, az országhatárokon átnyúló nagy lejmolások eszméi, megvalósíthatatlan rögeszmék és megvalósíthatatlanságukkal eleve tétlen várakozásra nevelő elméleti szivárványhidak.
      Orsovai Pál, ha tudna franciául, saját állapotát így határozná meg: en attendent que les alouettes lui tombent toutes roties dans le bec.
      Orsovai nem tud franciául. Némileg gagyog angolul, így elcseverészhet a kurpromenádon a vasútkirály lányával.
      Tud azonban franciául szerzője, Molnár. Ismeri a fölemlített francia klasszikus szerzőket. Ismeri hozzájuk a századvég kaján párizsi boulevardier-it. Az éhes város nem előzménytelen. A kollektív pénzszomjúság rajzolata francia körúti drámacsinálók kicsiszolta ötlet.
      A 17 éves Molnár regényén átüt egy 30 éves párizsi vaudeville-szerző gyilkos ötlete. L'attaché d'ambassade (1861). A pesti Nemzeti 1877-ben bemutatja Az attaché címmel. Henri Meilhac írta a csípős vígjátékot, kortársainak fölénnyel kezelt, gyilkos meséjét. A színpadi szerző Meilhac azonban óvatosabbnak mutatkozott a regénnyel próbálkozó Molnárnál. Özvegyi fátyolt húzott a drámai személyek elé. Úgy tett, mintha nem honfitársai kapzsiságáról beszélne.
      Az attaché helyszíne Birkenfeld német választófejedelemség párizsi nagykövetsége. Ide várják Madelaine asszonyt, aki elholt férjétől, a bankár Palmer bárótól 20 milliónyit örökölt. Báró Scharpf, a nagykövet sürgősen magához rendeli a kicsapongó Prachs grófot. Prachs hat éve a nagykövetség attachéja. Most is a „Frères Provanceau” mulatóból kell előcitálni. A nagykövet megparancsolja: keljen versenyre a többi hozományvadásszal. A haza iránti kötelességből szerezze meg a szép özvegyet és kövér vagyonát. Már az alapötlet is csúfondáros. A kidolgozásban azonban a dús özvegynek szelet csapó II. császárságbeli pénzéhes poltronok arcképcsarnokának gyilkos sorozatát mutatja be.
      Az attaché gyanúsan hasonlít A víg özvegy történetére. Victor Leon, a Theater an der Wien librettista-főrendezője társszerzőjével, Leo Stein (eredetileg Rosenstein) íróval a Balkánra menekítette a mesét. Prachs bárót megtették Danilovics Danilónak. A montenegrói fejedelemség uralkodó hercegét, a léha és kicsapongó trónörököst Petrovic Njegos Danilónak hívták.
      Merő véletlen, hogy Mme Reverchon genfi panziójában Molnár Ferenc lakótársa Georges Karagyorgyevics. A diákpanzióval szemközt, az orosz konzulátus mellett lakik a papa, Karagyorgyevics Péter szerb trónkövetelő. A pesti álmok együtt laknak Genfben a balkáni álmokkal. Molnár futballozik a trónkövetelő gyermekével. Az éhes európai peremvidékiekkel való találkozás nem szerepel Az éhes városban. Megerősítést adott azonban emberlátásához. Kifosztovics pátriárka és báró Végh-Állomássy tábornok, a cirill királypuccs vezető niemandjai tőrül metszett magyar baksislesők, enyves tenyerű kamarilla-politikusok, főhivatású zsebtolvajok és szakképzett összeesküvők.
      A víg özvegy (1905) epés operett. A párizsi bohózatíró-páros, Robert de Fleurs márki és Gaston de Caillavet visszalopják majd a bécsi librettó-tolvajoktól. Marsoviába rakják a cselekményt. Hanna Glavari (eredetileg Madelaine Palmer) alakját átkeresztelik Missia Palmieri névre. Föltüntetik amerikai lánynak, átszámítják gondosan húszmilliós örökségét ötvenre, mert 1909-et írnak. Elértéktelenedett a pénz. Nem devalválódott azonban a mesében rejlő gúny ereje.
      Molnár Ferenc kamaszíróként kifigyelte a francia bulvárszerzők epésségét. Első regényéhez előzményekért nemcsak Párizsban kereskedett. Különben is, első regénye előtt írt néhány első regényt. A legelső elsőt nem írta meg: 1897. december 11-én a Budapesti Napló II. évfolyamának 342. számában elkezdi közölni A fehér virágot. A második közlés után, december 12-én elakad vele. Az utolsó ház 1898-ban készül. Megjelenik az Új Időkben (1902. március 30.-június 22. közt a 14-26. számban). 26 folytatásban (1899. február 19.-március 19.) kinyomtatják a Jourfixe kisasszonyt. S még az Éva című érzelmes is korábban megjelenik: könyv alakban 1903-ban, de első megfogalmazásban a Budapesti Naplóban 1900. március 5.-április 4. közt (63-93. szám).
      Ezek az első regények tollpróbák csupán. Az igazi magyar regény a kajánul ábrázolt Budapest. Előzményeit joggal kerestük francia vígjátékszerzőknél. Mégis, hazai előzménye egy országgyűlési képviselőnél található. Mikszáth Kálmánnál.
      Mikszáth 1898-ban föltámasztja a szigetvári hősöket. Emlékükkel és föltételezett aranyaikkal rárontanak a fővárosra. A sírjukból fölébredt hősök fölkeltik a mindenkiben szunnyadó mohóságot. Egy sültgalambbal álmodó város szembesül a reneszánsszal.
      Három évvel előbb a saját jelenkorával elégedetlen Pongrácz grófot Mikszáth még visszaküldte ábrándozni a reneszánszba. Felnyíltak utóbb a sírok. Beáradt a múlt a jelenbe, bearanyozni a jövőt. Az Új Zrinyiászban nem a meggazdagodásról álmodik a város. A sóvárgott sültgalamb nem közvetlen anyagi haszon. Közös álmot szőnek benne a legitimált magyarságról. A magyar hazafiasság története a hiányérzetükben önbizonytalanok krónikája. Ki kell rángatni sírjaikból a három évszázada elholtakat. Jöjjenek a halottak, magyarítsák az élőket! Az eltemetett hősök a Mindenható műhibájából korábban megfúvott ítéletnapi harsonák szavára kikelnek sírjaikból. Föltámadásuk a vágyak kivetítése. Az elfojtások mesés föloldása.
      Mikszáth és Molnár, a két szatirikus kibeszéli a kollektív vágyakat.
      - Szeretném tudni, mit csinál az ember egymilliárddal? - töprenkedik szülőfaluja, Pest lakossága nevében az ifjú Molnár.
      - Szeretném tudni - kérdezi Mikszáth -, mit csinálnának a magyarok, szembetalálkozva történelmi példaképeikkel, akikre oly gyakran hivatkoznak?
      Egy lobogó alá toboroz az érdek. Zöld mezőben repül egy sültgalamb. Hátába beleszúrva kés-villa. Bokájára tekerve háromszín pántlika.
      Mikszáthnál és Molnárnál nem egy lecsúszottan úrhatnám család óhajtja kiráncigálni magát a csinos nyomorból. Náluk a főszereplő az egész város. A tétlen város. A várakozó város.
      Az éhes város pénzvárását utóbb aprópénzre váltják. Heltai Jenő a Tündérlaki lányok (1914) meséjében megírja a más kárán erkölcsösnek maradó áltisztességeseket. Pekár Gyula ugyanebben az évben A kölcsönkért kastélyhoz kölcsönkéri Molnár regényének alapötletét: egy biedermeier-kori elbocsátott bécsi gárdista gróf Baden-Badenben beleszeret a sokszoros milliomos északnémet kereskedő leányába, kölcsönkéri unokabátyja boldogremetei kastélyát, hogy a látszattal nagyzolhasson hamburgi apósa előtt.
      Kastélyt kérnek kölcsönbe Pekárnál.
      Uzsonnáló szervízt Szép Ernőnél (A vőlegény, 1922), hogy a Csuszik-család rátartian megvendégelhesse a házbeli kérőt.
      Bécsi kastélyba költözhet be Györgyike, drága gyermek (Szomory Dezső, 1912): a Mikárék Györgyikéjének csupán álmairól kell lemondania, hogy beteljesíthesse családja álmait a nála húsz évvel öregebb Hübner Félix nagyiparossal kötendő házassága révén.
      Budapest helyett költött vidéki városkában, Szentmártonban várja az adósságtól fuldokló, kisfizetésű Koltay János tanár családjával az amerikai milliomos nagybácsit, bizonyos Hoffmann Tamást. Az onkli Chicagóból jött haza. Ugyanonnan, ahonnan Elly Hutkinson, Az éhes város pénzt tojó kotlósa. Mindenki szemet vet Hoffmann Tamás dollárjaira. A pénznek igenis van szaga. Megszimatolják. A pénznek csupán a hírére légvárakat építenek. Fölvesznek rá előlegeket. Reményében adósságokat csinálnak. Végül kilyukadnak az álmok: Hoffmann ugyanis koldusszegényen jön haza Szentmártonba. (Gábor Andor: Dollárpapa. A pénz komédiája. 1917).
      Megismétli a helyzetet Lengyel Menyhért (A waterloo-i csata, 1925): Mr. Green szűcsként vándorolt ki Amerikába. Húsz év alatt megtakarított ötezer dollárt. Kebelébe rejtett vászonzacskóban hazahozza. Milliárdosnak hiszik. Rávetik magukat pesti nimolista pénzemberek. Beleheccelik egy Napóleon-filmbe. A waterloo-i csatánál elfogy a pénz. Hátat fordítanak neki.
      Azonos alaphelyzetek. Éhes budapestiek valamennyien. Szentmárton kis vidéki Pest. Amint Zsarátnok is csupán a fővároson kívül rekedt mohó Magyarország Móricz Zsigmondnál, a Rokonok lapjain (1934). Meggazdagodni vágynak. Ajándékra várnak. Mesés csudára. Holtak föltámadására. Óperenciákon túlról iderepült szerencsére. Hiszik: lesz még szőlő lágy kenyérrel, de nem akarják maguk megőrölni a kenyérhez a búzát. Hiszik: lesz még egyszer ünnep a világon. Mástól remélik a jószerencsét. Könyökük szorosan törzsük mellett, illedelmesen tartják a fölemelt kést-villát az üres tányér fölött. Várakoznak a sültgalamb berepülésére.
      Az éhes város megjelentekor értő fülekre talált. Sorra megsértődtek, akiket illetett. Nem mintha veséző alapossága ütötte volna szíven az olvasókat. Nem a kapzsi szájtátiságukat illető kritikát vették zokon. Pest sértődős város. Rosszul bírja az igazságot. Annyira érzékeny az igazságra, hogy gazdag technikával sértődik meg a lényeg helyett a mellékmotívumokon.
      Irodalmi értékelésért nem okvetlenül a legjobb céghez kell fordulni, ellentétben a télikabát-vásárlással, amikor is célravezetőbb tiszteletreméltó firmát felkeresni. A buta kritikus gyakran eligazítóbb. Az egyéni gondolatok, világos meglátások nélküli szamár megbízhatóbban mutatja a tömeg ízlését. Borostyánba zárt leletként ad hírt özönvíz előtti ítéletekről. Pintér Jenő, tankerületi főigazgató „Kis-Pintérje” (A magyar irodalom története. Képes kiadás, 1928) a középarányos irigyek, a bármiféle eredetiségtől személyiségükben megtámadottak sértettségével írja: „Az éhes város csúfondáros kulcsregény volt: országos nevű emberek ízetlen kigúnyolása.”
      S csakugyan.
      Az Orsovai nevét a parlamenti jegyzőkönyvben elsőül megemlítő „kiváló ellenzéki szónok sok évvel ezelőtt elhunyt apját szentként emlegette a történelem. Ez a szegény árva már teljesen ősz volt, de egész lényében határozottan állandó szomorúság tükröződött. A viszonyokkal nem ismerős ember is rámondta volna erre az éltes férfiúra, hogy árva (...) egyebekben a kormánynak legkedvesebb, leghívebb és legragaszkodóbb ellenzéke (...) olyan színezete volt a nagy árvának, mintha a kormányok egymás után kinevezték volna az ellenzék vezérének.” Molnár kéjjel kaján. Mindazon rosszindulat, amit a tömegember csak mások háta mögött suttog, Molnárnál közundor, nyilvános megszólás, éles szembemondás. Szarkazmusa nem ismer szentséget. A Függetlenségi Párt elnökéről, Kossuth Lajos Ferenc nevű sasfiókjáról nem átallja megírni, hogy „beszédét dadogó, motyogva akadozó mondatokkal fejezte be. Az apja nemzedékeket tanított meg szónokolni, csak a fiát nem tudta megtanítani.”
      Modellt ül Orsovai a „világhírű festőhöz” annak „pazar fénnyel berendezett műtermében. Orsovai szétnézett, és csupa megdöbbentően előkelő skiccet látott a műteremben. Az egyik falhoz támasztva állott a király, tábornoki díszruhában. Fölötte függött az orosz cár. Itt-ott - elszórt kincsek - mágnásoknak és mágnásasszonyoknak megkezdett, hízelgően kinyalt képei hevertek. A zsidó asszonyok arcképei ez alkalommal el voltak rejtve, mert Orsovai előtt egy grófné ült a neves festőnek.” Kínosan fölismerhető a piktorban az európai fizetésképesek aranykezű portretistája, László (Laub) Fülöp, akit megrendelője, az angol király utóbb Sir Philippé ütött.
      Minősíthetetlen elfogultsággal szól Molnár Ferenc a Kisfaludy Társaságról, s annak igazgatójáról, Gyulai Pálról. Igaz: nem említi névvel. Mégis kiolvashatta mindenki, mi a kivénült ítészről a véleménye a friss irodalmi fiúnak.
      Nem rejtette véka alá azt sem, hogy a kisfaludysta „püspök úr őméltósága, aki halotti beszédeiről volt híres, s ezenkívül fordításairól Magyar Herosztrátosznak nevezték némelyek, mert azzal sikerült nevét mindörökre bevésni az emberek emlékezetébe, hogy egymaga tönkretett Magyarországon egy csomó nagy angol költőt és ráadásul az olaszok legnagyobb dicsőségét.” Az érintett személy kétségtelenül Szász Károly, a Dunamelléki egyházkerület püspöke, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság elnöke, Shakespeare- és Molière-torzító, Babits elődje az Isteni színjáték magyarra kísértésében. Valamint az is kétségtelen, hogy Fehér József alanyi költő álorcája mögött Kiss József rejtezett, „Magyarország legnagyobb élő költője. Szegény zsidó volt, s a kisfaludysták nem akarták tekintetbe venni, hogy nem szégyen a Jézus Krisztus fajtájához tartozni. Mindenikük érezte, hogy ez az öregember a legtisztább költői elmék egyike, s hogy az irodalomtörténetek lezárása óta ő az egyetlen költője ennek a magyar földnek. De nem kellett nekik, nem, nem, nem.”
      Máig hiteles portrét ad Molnár Lechner Ödönről. Lénárt István néven rejtjelzi: „zseniális öregember volt, de semmi érzéke nem volt a csalás és a politika iránt, hát nem boldogult (...) az áskálódások és hazugságok fölött, mint éltető, esőt adó felhő terpeszkedett az ő magyar híre. Hogy félbolond, hogy beleőrült a magyar stílbe, ami nincs, hogy elront és elcsúfít mindent azzal a kalotaszegi varrottas stíllel, amelyben épít. (...) Azt mesélik, hogy az ellenklikk egy embere egy ízben olyannyira agitált ellene egy állami épület ügyében, hogy a saját maga munkájáról, a főváros egyik legéktelenebb kőhalmazáról azt mondta, hogy az övé.
      - Nézze meg - mondta - a Bokor-féle házat a Körúton. Ezt a rondaságot is ő építette...”
      Semmi meglepő nincs benne, hogy a fenti emberszapulások sértettek 1901-ben.
      Sokkal meglepőbb, hogy 95 évvel utóbb is értékállók az ítéletek. Molnár Ferenc rosszmájúsága időtálló értékelésnek bizonyult. Rosszindulatú hírlelései lényeglátásnak. Az éhes város a gyorsfénykép frissességével ragadta meg a város jellegzetes alakjait. S egy eposz költői lényeglátásával mutatta meg a városban élő népek törzsi sajátosságait. Olyan mélységgel, hogy szarkazmusának rémlő ráfogásai máig érvényesek. Az éhes város nem lett jóllakottabb. Nem lett kevésbé mohó. Az éhes városban az emberek serényen várnak a jobb jövőre, buzgón buzdítják a többieket változtatásra, serényen serkentenek serénynek lenni másokat.
      Az éhes város kitartóan várja a sült galambot.
      - Szeretném tudni, mit csinál az ember egymilliárddal? - kérdezte az ifjú Molnár.
      - Hogyan osztana el egymilliárd dollárt? - érdeklődött körkérdésében nyolc befektetési szakembertől a Central European Economic Review című lap. Miként fektetne be egy képzeletbeli egymilliárd dolláros beruházási alapból? Mennyit? Hova? A volt szocialista országok nyomorúságának alakulását miként prognosztizálja az ezredfordulóig?
      A bécsi Creditanstalt szakértője, Werner Varga úgy látja, hogy kitolódik a vasfüggöny határa ezer kilométerrel keletre. A Habsburg utódállamok csatlakoznak majd Nyugat-Európához.
      Így lesz talán. Az éhes város továbbra is töprenkedik: mit csinál az ember egymilliárddal? Korszerűbben: hogyan osztana el egymilliárd dollárt?


EPA Budapesti Negyed 14 (1996/4)Sármány I.: Ecset által < > Beke L.: Rendszerváltozás