←Vissza

Hogy olvasson az ember...



Szeretném megköszönni recenzenseimnek, hogy elolvasták az olvasással kapcsolatos tanulmányaimat, s írtak róla; megköszönöm elismerő szavaikat. Szeretném megköszönni a Könyv és Nevelés szerkesztőségének, hogy lehetőséget adott a válaszra, bár a négy bírálatból csak kettőt volt módomban elolvasni.


Nyelvész vagyok, és mint a grammatika tanára kezdtem érdeklődni az olvasás iránt, ugyanis a kezdeti olvasástanítási módszerek 1978-ban történő megváltoztatása után határozottan aggódni kezdtem a – helyesírás miatt. Azután 1986-ban Fulbright-professzorként egy évet tölthettem az USA-ban, s ott tapasztaltam, hogy az olvasás ügye mekkora tudományos és közérdekű téma. Itthon akkor még sokan fejcsóválva csodálkoztak, hogyan lehet egy ilyen evidenciával foglalkozni, hiszen természetes, hogy az iskolában mindenki megtanul olvasni. Az eltelt évek alatt többen kezdtek itthon is az olvasással foglalkozni, már csak azért is, mert minden olvasással kapcsolatos probléma „begyürüzött” a diszlexiától kezdve a szövegértő olvasásig. Annyi haszon mindebből van, hogy az olvasás – akár szociológiai-lélektani, akár kommunikációelméleti, akár pragmatikai-retorikai, akár történeti, akár mérésmetodikai megközelítésben – tudományos téma lett. Talán a közoktatás is profitált a felhalmozódott tudásból, de ebben nem vagyok biztos.


A külföldi szakirodalomban is azt lehet tapasztalni, amit a hazaiban: szakadék van a nyelvészek és pszichológus-pedagógus körök nézetei között. Ez utóbbiak erősebbek, s általában észre sem veszik a nyelvészek eszmefuttatásait (a nyelvészetbe beleértem a pszicholingvistákat is). Ezért örültem Benczik Vilmos megjegyzésének: „a hangoztatás száműzése az olvasástanításból ellentmond mindennek, amit a nyelv lényegéről tudunk”, s itt szeretném is felhívni a figyelmet Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben című könyvére, mert szó van benne a nyelv, az olvasás, az írás kérdéseiről. Hétköznapi nyelvre lefordítva Benczik Vilmos mondata azt jelenti, hogy a néma olvasás korai erőltetése miatt rejtve maradnak a gyerekek olvasástechnikai hibái, későn derülnek ki. A diszlexia rendkívül ritka rendellenesség. Afféle alibifogalom lett, kényelmesen lehet használni, elhárítva a felelősséget (ez a tengerentúlon is így van). Az olvasástechnikai problémákkal küszködők tömegei nem diszlexiások, a jelenségről az oktatásirányítóknak nagyon el kellene gondolkodniuk.


Ide kapcsolódik a szociológiai probléma: ismerem az olvasás-szociológusok kutatásait, osztom nézeteiket, már csak azért is, mert mindennapi kapcsolatban vagyok tanítókkal-tanárokkal, ismerem gondjaikat. A tanteremben azonban szótagcsere, szóvég-kitalálás stb. van, nyelvi probléma, melyet meg kell oldani. Engem ez foglalkoztat. A környezet romló feltételeit csak tudomásul tudom venni, mint osztályfőnök egyet-mást tudok is tenni (sokszor szembesültem efféle gondokkal középiskolai tanár koromban); a szociális baj a módszert annyiban befolyásolhatja, hogy még gondosabbnak, még aprólékosabbnak kellene lennie. S itt merül fel az idő problematikája: makacsul és most is elismétlem: jelenleg az anyanyelvi órák száma fele – igen : fele – az 1950-es tanterv által előirtnak. Igenis az óraszám tartalmi kérdés.


A világ szemléletében is változik, s ezen a ponton kell szót ejtenünk az irodalmi kánon körül kibontakozó vitáról (régebben számos cikk jelent meg az olvasmányanyagról a Magyartanításban). Benczik Vilmos pesszimista mind a klasszikus, mind a posztmodern irodalmat illetőleg. Igaza van abban, hogy – a megváltozott világ miatt – egyre több az implikáció a szövegekben, magyarán egyre több háttérismeretre van szükség. Azt mondanám, hogy azért van a tanár: készüléskor átgondolja ezeket a helyeket, a művek megbeszélésekor tanítványai is segítik kérdéseikkel. Lehetséges, hogy naiv vagyok – hamvas már sajnos nem –, de nagyon hiszek abban, hogy ha a tanár szeret valamit – legyen az Zrínyi vagy a Hegyet hágék, lőtőt lépék, legyen az Márai vagy Kertész –, el tudja fogadtatni tanítványaival.


Egyébként a szokatlanság, a különösség hatása óriási. Tanfolyamaimon olykor elemzünk régi szövegeket, s tíz perc múlva mindenki érti őket. Babits ezt írta 1909-ben tanítványainak: „Stilisztikailag műveletlen embernek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven volnának írva. Kevéssel ezelőtt még a legszebb Berzsenyi-vers számodra holt kincs volt. Ha kezedbe kaptad volna, tán nem is átallod kinyilvánítani, hogy ez valami nagyon unalmas dolog lehet. Stilisztikai elemzést kellett végezned, stilisztikát kellett tanulnod, hogy megértsd (ha egyáltalán meg tudod érteni: nem mindenki tudja), mi a szép az ilyen sorokban, mint ez, a virtusról: Talpa alá szegi a chimaerát; vagy a megelégedett emberről: Izzadásának gyönyörű gyümölcsét / Éli örömmel”. Számomra az tűnik ki Babits soraiból, hogy a tanár gondjai száz évvel ezelőtt is azok voltak, mint ma. Mindig vannak olyanok, akiknek hiába magyarázzuk a legszebb dolgokat. A tanár azonban nagyon sokat tehet. Wass Albert megítélésében eltér a véleményünk, én elsőrangú írónak tartom, Benczik Vilmos harmadrangúak (erről sokat beszélgettünk). Az irodalomtörténészek véleménye is megoszlik, végül is majd az idő meghozza a döntést. Érdekes módon sok fiatal olvassa – annak ellenére, hogy más az észjárása(?) –, s talán kedveltsége éppen stílromantikája: a mese, a történet és a romantika iránti vonzódás örök emberi tulajdonság. A mese nem halt meg, annak ellenére, hogy az irodalomelmélet régen eltemette; él tovább az emberekben. Az is érdekes, hogy egymás után születnek a Wass Albert életművét feltáró doktori disszertációk, megítélésében az is segít majd, ha többet tudunk róla. (Nagyon szépen ír róla Balogh János Túrkevétől Óceániáig című könyvében.)


Valóban vannak ismétlések írásaimban. Ennek két oka van. Egyrészt azért írtam sokszor az olvasástanítás gondjairól, mert tudom, hogy nagyon-nagyon sokszor kell a dolgokat ismételni ahhoz, hogy egy töredékük megragadjon. Másrészt közben mindig hozzáolvastam a témához, mindig új szempontok, új részletek, új érvek jutottak az eszembe, s ezeket beleszőttem írásaimba. Minden változat új szempontból van megírva, nem lehetett kihagyni belőlük. Nagyon átgondoltam ezt a problémát, s végül egyrészt az időrendet, másrészt a témákat követve szerkesztettem egybe a kötetet. Lehetséges, hogy Honffy Pál – mint a régi Tankönyvkiadó, majd a Nemzeti Tankönyvkiadó volt szerkesztője – szakszerűbben járt volna el, én azonban nem akartam az egyes kerek írások egyensúlyát megbontani.


Nagyon meglepett, hogy Honffy Pál szememre hányja az amerikai irodalom fensőbbséges idézgetését, s ezen állítását egyetlen kiragadott példával illusztrálja. Aki ismer engem és az írásaimat, pontosan tudja kritikus állásfoglalásomat, melynek lényege az egyeztetés: hagyományainkat kell tovább építeni (ezért foglalkoztam az olvasástanítás történetével, kényes téma lehetett, mert a kiszedett könyvet a Tankönyvkiadó be akarta zúzatni); el kell fogadni a külföldi szakirodalomból mindazt, ami hasznos, s elvetni mindazt, ami káros. Sok tanulmányt és könyvet olvastam el (mellesleg tanítottam az USA-ban két évet, látogattam különféle szintű és típusú iskoláikat, személyesen ismerem a szakma nagy részét),mérlegre tettem egymásnak ellentmondó állításaikat. Világosan kirajzolódik a tanulmányokból, hogy nem osztom azoknak a véleményét, akik az olvasást kezdeti szinten is pszicholingvisztikai találósjátéknak tekintik (Kenneth Goodman és iskolája). Ezzel szemben osztom a kognitív lélektani és nyelvészeti alapú irányzatok véleményét (John Downing és követői), alapnak tekintem például a sémaelméletet (most kezdenek rá itthon felfigyelni, de Kádárné Fülöp Judit már 1985-ben írt róla, s jómagam is igen korán tanítottam, kiolvasható tanulmányaimból és könyveimből). Egyébként abban, hogy ellenzem a szóképes módszert, s az analitikus-szintetikus, hangoztató módszer mellett törtem lándzsát, nagy részük van a skandináv kutatóknak: az egyik fő érvet a nyolcvanas években végzett, megismételt és kiegészített vizsgálataik adták, a másik fő érvet Gósy Mária hazai pszicholingvisztikai kutatásaiból merítettem, a harmadik fő érvet pedig hazai tantárgytörténeti kutatásaimból. Aki ezzel az állásfoglalással vitába akar szállni, nagyon körül kell néznie a szakirodalomban.


Visszatérve az amerikai szakirodalom idézgetéséhez: nem tudok csatlakozni azokhoz, akik száműzték a kezdeti olvasástanításból a hangoztatást, ezen a ponton nem követném az amerikaiakat, még akkor sem, ha ez az irányzat uralja a Nemzetközi Olvasástársaságot (a közösség más véleményen van, erről tanúskodik az a tény, hogy az elnök négy milliárd dollárt juttatott hangoztató olvasástanítási programok kidolgozására). Ezzel szemben a szövegértő olvasás tekintetében nagyon sokat lehet tőlük tanulni. Fontos volna azt észrevenni, hogy náluk nagyon erősek a retorikai hagyományok, s azokat a retorikai szabályokat, melyeket egy írásmű megalkotásakor létrehozunk, kérik számon a szövegértő olvasás során.


Érdekes a reader response esete. Nehéz ezt a kifejezést lefordítani, az olvasó válasza, olvasói válasz, reakció. A hazai irodalmárok a gyermekközpontú irodalomtanítás terminust használják a műközpontú irodalomtanítással szemben. A módszer már nagyon is átment a hazai gyakorlatba. Csínján kell azonban vele bánni, mert ebben a körben is vannak olyanok, akik azonnal szembeállítják az irodalomtörténet tanításával, s ki akarják iktatni az irodalomtörténetet a tananyagból. Az olvasói válasz és az irodalomtörténet nem mond ellent egymásnak, igen jól megfér egymás mellett, saját régi gyakorlatom alapján tanúsíthatom (bár akkor, amikor a gyerekek véleményét tudakoltam Jósika Miklós Abafijáról, nem tudtam, hogy milyen modern vagyok). Azért óvatosan kell vele bánni, a Holt költők társaságának fiatal tanára – ez is jó vitatéma – túlzásba vitte.


Izgalmas kérdés a központi irányítás ügye. Örökös lázadóként azt mondom, hogy a kezdeti olvasástanítást igenis központilag kellene irányítani, de bölcsen, s nem volna szabad a gyerekeket kitenni mindenféle kísérletezgetésnek. Mert ott a baj, hogy valaki felületesen megismer valamit, s azonnal el akarja terjeszteni, mint egyedül üdvözítő tant. Úgy kell átgondolni a dolgokat, ahogyan Eötvös József tette. S nagyon alaposan kellene módszertantörténetet is tanítani az egyetemeken. Igaza van Honffy Pálnak abban, hogy sok könyvemben az ítélet, de ha esetleg még egyszer elolvassa, észreveszi talán, hogy van benne elemzés is bőven, meglehetősen nagy külföldi és hazai szakirodalom alapján.


Maszatolni és csúsztatni pedig ebben a kérésben nem szabad tovább, mert már ott vannak a „diszlexiások” a főiskolákon és az egyetemeken (őrzök a fiókomban néhány diagnózist), sőt már az egyetemi szabályzatok külön paragrafusokban közlik, hogyan kell kezelnünk a díszgráfiásokat, diszlexiásokat és diszkalkuliásokat. (Erre mondta egyszer gúnyosan egy amerikai (!), hogy ezek inkább disztícsiások, azaz nem tanították meg őket.) Láttak már diszlexiás magyartanárt? És diszkalkuliás matematikatanárt?


A. Jászó Anna