TANGL BALÁZS

 

 

A MODERN VÁROS

SZOMBATHELY TÖRTÉNELMI REPREZENTÁCIÓJA ÉS HELYI IDENTITÁSA A SZÁZADFORDULÓN

 

 

A dualizmus a magyar nemzeti identitás kiépítésének legfontosabb időszaka, melyben meghatározó szerepet töltött be a nemzeti múlt megkonstruálása. A magyar történelem nagy nemzeti elbeszélése mellett ugyanakkor egyre nagyobb igény nyílt a helyi, vagyis a városi és vármegyei történetek megírására, valamint reprezentálására is. Ahogy arra Gyáni Gábor egy tanulmányában felhívta a figyelmet, „a honi városbiográfia-írás aranykora a XIX. század végére és a XX. század elejére esett. [...] Ekkortájt ugyanis a közösségi, tehát egyszerre nemzeti és helyi, főként a polgárival azonos városi identitás történeti megalapozása különösen aktuális szükségletnek tűnt”.1 Ennek okát elsősorban abban látja, hogy az azt megkonstruáló modern városi polgárság mögül hiányzott a történelmi folytonosság adta biztonságérzet, s ha mégis létezett kontinuus polgárság, az elsősorban német, nem pedig magyar volt. Vagyis a történeti múlt a lokális identitás megteremtése mellett egyfajta önlegitimációt is szolgált.2 Gyáni szerint egyébiránt e helyi kollektív emlékezetek, noha sok tekintetben eltértek a nemzeti kánontól, azzal számos közös vonást mutattak: így például mindkettő célja a csoportidentitás alakítása, illetve összekeveredik bennük mítosz és tény.3

Jóllehet Gyáni fenti megállapításait elsősorban a szabad királyi, illetve törvényhatósági jogú városok példáival támasztja alá, ezek természetesen más lokalitások, így a vármegyék és számos rendezett tanácsú város esetében is megfigyelhetőek. A historizmus korában ugyanis a múlt egyrészt fontos érvelési pontnak számított, másrészt, ahogy arra Varga Bálint rámutatott, a helyi közösségek az alakuló nemzeti kánonhoz való hozzájárulásukkal fontosságukat is reprezentálni kívánták. A nemzeti ideológia és a lokális szint viszonya azért is bírt nagy jelentőséggel, mivel a helyi közösségeknek általában már a nemzeti ideológia megjelenése előtt volt valamilyen elgondolásuk önmagukról. Márpedig a nemzeti identitás megkonstruálása csak akkor tudott sikeres lenni, ha az képes volt a helyi elképzeléseket magába integrálni. „A nemzeti szint alatti történetírás és annak reprezentációja tehát fontos mozzanata volt a 19. század során lejátszódott magyarországi nemzetépítéseknek, a nemzeti történeti tudat konstrukciójának és elterjedésének, és ezen keresztül a modern, integráns nemzetállam kiépítésének”.4

A fentiek alapján aligha véletlen, hogy a témában eddig született írások a helyi történelmi reprezentációkat és helyi identitásokat elsősorban a nemzeti ideológia szempontjából vizsgálták.5 A mi célunk azonban egy kicsit eltér ettől, hiszen elsősorban nem az érdekel bennünket, hogy a helyi narratíva miképpen illeszkedett bele a nagy nemzeti kánonba, vagy éppen a nemzetépítés miként zajlott lokális szinten. Módszerünk éppen fordított. Először is arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen volt Szombathely történelmi reprezentációja s helyi identitása a XIX. század második felében, majd ezután térünk ki arra, hogy hogyan határozta meg saját „nemzetépítő” szerepét. Ennek részeként nem pusztán Szombathely írott reprezentációjára támaszkodunk, hanem röviden kitérünk a korban létesített köztéri szobrokra, s néhány, a város életében fontosabb jelentőségű eseményre is.

 

SZOMBATHELY FEJLŐDÉSE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ÉS A XX. SZÁZAD ELEJÉN

Kárpáti Kelemen az 1898-ban megjelent Borovszky-féle vármegyemonográfia-sorozat Vas vármegyéről szóló részében a következő szavakkal vezette be a megyeszékhelyet bemutató fejezetet: „Szombathely minden régisége daczára századunk utolsó évtizedeinek szülötte. Húsz ezerre tehető lakosságával, modern berendezéseivel, ízlésesen épült palotáival, imponáló középületeivel hazánk leginkább haladó városainak egyike. [...] szóval birtokában van mindama kellékeknek, melyek egy modern várostól meg-kívánhatók.”6 Alig tíz évvel később Bodányi Ödön szintén hasonlóan fogalmazott könyvében: „A nagyobb magyar vidéki városok már évszázadok óta jelentősebb városok és emporiumok, és jelenlegi állapotuk hosszú, lassú fejlődés eredménye; Szombathely pedig néhány év lefolyása alatt [...] amerikai módon fejlődött modern várossá.”7 E két idézet jól illusztrálja, hogy a XIX. század második felében lezajló rendkívül látványos változások milyen meghatározó élményt jelentettek a kortársak számára. Éppen ezért ahhoz, hogy pontosan megértsük Szombathely történelmi reprezentációját és helyi identitásának alakulását, elengedhetetlen, hogy előbb szóljunk néhány szót a város fejlődéséről és társadalmáról.

Szombathely népessége a XIX. század második felében országosan is kiemelkedő dinamizmussal növekedett. Az 1857-ben még csak 5 853 fős lakossága 1910-re 30 947 főre emelkedett, aminek eredményeképpen a vasi megyeszékhely 1910-ben a Dunántúl 5. és az ország 29. legnagyobb városává vált, miközben 1857-ben a későbbi városi jogú települések között e két rangsorban még csak 11. illetve a 79. volt. Természetesen ez a népességnövekedés csak jelentős bevándorlás mellett volt lehetséges, mely egyébként már a XVIII. század folyamán is jellemző volt Szombathelyre. Ekkor azonban a város megtartó képessége még alacsony volt, vagyis hasonlóan nagy volt az elköltözők száma is. A lakosság ebben az időszakban vegyes nemzetiségi képet mutatott, mivel az 1710–11-es nagy pestisjárványt követően jelentős német betelepülés történt. Ennek eredményeképpen valószínűleg német többségűvé is vált Szombathely, jóllehet a század végére arányuk már kiegyenlítődött. A XIX. század folyamán aztán az asszimiláció és a robbanásszerű népességnövekedés miatt a német jelleg teljesen elveszett, s az 1880-as népszámlálás szerint arányuk már csak 10%-ot tett ki, a világháború előtt pedig az 5%-ot sem érte el. Vagyis a tősgyökeres német polgárság korszakunkra szinte teljesen elvesztette jelentőségét, s a századfordulóra már alapvetően egy bevándorló, magyar nyelvű városról beszélhetünk.8

A gyors népességnövekedés mellett Szombathely területe és épületállománya is jelentősen megnövekedett, átalakult. Előbbi, két szomszédos községet is magába olvasztva, 40 hektárról 156 hektárra emelkedett, épületállománya pedig 1869 és 1910 között megötszöröződött. Utóbbi minőségében is teljesen átalakult, s jóllehet a földszintes épületek továbbra is domináltak, egyre több emeletes jelent meg: 1910-ben az 1762 földszintes mellett már 251 egyemeletes, 52 kétemeletes és 3 háromemeletes épület volt a városban. Ezek 97%-a téglából, illetve kőből épült, valamint cseréppel volt fedve, mely arány országosan is egyedülállónak számított. A növekvő város Éhen Gyula polgármestersége idején (1895–1902) teljes körű csatorna- és vízvezeték-hálózatot, valamint szilárd járda- és útburkolatot kapott. Mindemellett magántőkéből 1872-ben légszeszgyár, 1895-ben elektromos művek létesültek, valamint 1896-ban kiépítették a villamosközlekedést, 1893-ban pedig a telefonhálózatot. Ezzel a város az ország egyik legfejlettebb infrastruktúrájára tett szert, melyhez hasonlóval Magyarországon csupán Budapest, Nagyvárad és Pozsony rendelkezett.9

Jóllehet Szombathely gyors fejlődését a kortársak elsősorban a vasút hatásának tulajdonították, az újabb kutatások e tekintetben némileg árnyaltak ezen a képen. Bácskai Vera és Nagy Lajos az 1828. évi országos összeírás alapján végzett kutatásai először világítottak rá, hogy Szombathely már a reformkor idején erős piacközponti funkciókkal rendelkezett. A szűkebben vett Magyarországon (Határőrvidék, Erdély és Horvát-Szlavónország nélkül) az előzőleg megállapított 138 piacközpont között ugyanis a 29. helyen állt, miközben a funkcionális értelemben városnak ítélt 57 településen belül a másodrendű városok közé tartozott.10 Eredményeiket erősítették meg Tilcsik György kutatásai is, aki Szombathely kereskedelmét vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a város a reformkor végére nemcsak a vármegye, hanem a Nyugat-Dunántúl egyik legjelentősebb kereskedelmi központjává vált, és ez alapozta meg, kiegészülve a vasúthálózatba való fokozott bekapcsolódásával, a század második felében tapasztalható rendkívül dinamikus fejlődését.11

1910-re vonatkozóan Beluszky Pál és Győri Róbert a funkcionális sokrétűség alapján, összesen 88 különböző városi intézményt figyelembe véve állított fel egy városhierarchiát (Horvát-Szlavónország nélkül, de Zágrábot beleszámítva). Ezek alapján a városoknak öt kategóriáját állapították meg: regionális központok, megyeszékhelyek, középvárosok, kisvárosok és járási szintű funkciókkal rendelkező települések.12 Szombathely ebben a rangsorban a 15. helyet foglalta el a teljes körű funkciókkal rendelkező megyeszékhelyek közé kerülve. Két nyugat-dunántúli vetélytársa közül Sopron csak két hellyel állt előbbre, míg Győr a hiányos funkciójú regionális központok közé, a 10. helyre került.13 Vagyis az Észak-Dunántúl regionális centruma elviekben Győr volt, valójában azonban ez csak korlátozott mértékben valósult meg, s a regionális feladatokat sok tekintetben meg kellett osztania Sopronnal és Szombathellyel.14

 

SZOMBATHELY TÖRTÉNELMI REPREZENTÁCIÓJA

A XIX. században a helyi történeti narratívák megalkotását nem a professzionális történet - írók végezték el, hanem a szakma határmezsgyéjén álló, vagy éppen teljesen amatőr, helyi „történészek”.15 Szombathely történelmi reprezentációja alapvetően három szerző mentén ismerhető meg. A korban született városmonográfiát ketten jegyezték: Kunc Adolf és Kárpáti Kelemen. Kunc premontrei rendi tanár volt, 1874 és 1885 között a főgimnázium igazgatója, később szabadelvű színekben országgyűlési képviselő, valamint a csornai kanonokrend prépostja. Az általa írt Szombathely-monográfia első kötete 1880-ban jelent meg a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XXI., vasi megyeszékhelyen megtartott nagygyűlése alkalmából, melyben a város történetét a kezdetektől II. József haláláig tárgyalja.16 Az 1894-ben megjelenő második kötetet már Kárpáti írta meg, mely a történeti rész befejezése mellett részletesen bemutatja a korabeli Szombathely népességét, gazdaságát, társadalmát és kulturális életét is.17 Kárpáti Kelemen szintén premontrei szerzetes, 1883-tól a főgimnázium tanára, 1907-től igazgatója, 1911-től pedig a székesfehérvári tankerület főigazgatója volt. Emellett történetíró, régész, néprajzkutató és filológus, a Vasmegyei Régészeti Egylet, majd a Vasmegyei Kultúregyesület titkára volt. Központi szerepet játszott a Kultúrpalota (Múzeum) létrehozásában, melynek 1908-tól első igazgatója is volt.18 A Szombathely-monográfia mellett ő jegyezte a Borovszky-féle Vas vármegye monográfia Szombathelyről szóló fejezetét, valamint több ismeretterjesztő kiadványban is írt a város múltjáról. Itt elsősorban a Magyarország és a Nagyvilág című lapot, valamint az 1903-as szombathelyi iparkiállítás kalauzát kell megemlíteni.19

Kettőjükhöz csatlakozott Bodányi Ödön, aki azonban szakmáját tekintve némileg kilóg a sorból. Bodányi 1858-ban Kerülősön született (ma: Chereleus, Románia), Münchenben járt műegyetemre, melynek elvégzését és a diploma honosítását követően 1879 és 1893 között az Arad-Csanádi Vasútnál, majd 1899-ig a Segesvár-Szentágotai Vasút építésénél dolgozott. Folyó- és utcaszabályozási feladatokat is végzett Aradon és Segesváron, valamint számos publikációja jelent meg. 1899. október 19-én Szombathely főmérnökévé választották, ahol az Éhen-féle infrastruktúra-fejlesztő program egyik meghatározó emberévé vált. Bodányi egészen 1921-es haláláig töltötte be ezt a tisztet. Publikációs tevékenységét Szombathelyen is folytatta, fő műve a Szombathely város fejlődése 1895–1910-ig és műszaki létesítményei volt. A könyv előbb az Építő Iparban cikksorozatként jelent meg, majd 1910-ben önálló kötetként.20 A mű elsősorban Éhen Gyula munkásságának propagálására és igazolására készült, de történeti résszel is rendelkezik. Emellett Bodányi, Kárpátihoz hasonlóan, szintén írt a nagyobb közönséghez szóló kiadványokban, így a már említett iparkiállítási kalauzba, valamint az 1905-ös, Szombathelyen megrendezett országos dalostalálkozó kiadványába.21

A fenti szerzők munkáit természetesen nem részleteiben, mindenre kiterjedően akarjuk elemezni, hanem pusztán a mi szempontunkból lényeges részeit emeljük ki. Ezek alapján Szombathely történelmi reprezentációjának alapvetően három korszaka különböztethető meg: a Savaria jelképezte elmúlt aranykor, a majd másfél ezer évnyi viszonylagos jelentéktelenség, végül pedig a XIX. századi újjászületés. Utóbbi tekintetében két fontos időpont kanonizálódott: a település püspöki székhellyé válása, az első szombathelyi megyéspüspök, Szily János időszaka (1777–1799), valamint az első vasútvonal megnyitása (1865).

Szombathely XIX. század végi múltszemléletének volt egy igencsak sajátságos vonása: azt rendkívüli módon meghatározta a város jelenben lezajló látványos fejlődése. Részben ennek is köszönhető a középkor és a kora újkor viszonylagos háttérbe szorulása. Ennek azonban voltak egyéb okai is. Mindenekelőtt egy meglehetősen súlyos objektív körülményt kell megemlíteni, vagyis a forráshiányt. 1605-ben ugyanis a hajdúk elől Német újvárra kimenekített városi levéltár egy tűzben gyakorlatilag teljesen elpusztult, így az ezt megelőző időszakra vonatkozóan lényegében alig van forrás. Emellé párosult az a kétségtelen tény, hogy a vasi megyeszékhely a nemzeti kánon szempontjából nézve relatíve jelentéktelen múlttal rendelkezett: nevéhez nem kapcsolódtak nagy történelmi események sem a középkorban, sem pedig a kora újkorban, s mindössze olyan epizódszerepek jutottak neki, mint a XV–XVI. századi időszakos határharcok, mikor az „Ország kulcsa és kapuja volt”. Végül pedig Szombathely ebben az időszakban jogi szempontból is jelentéktelenebbnek számított, hiszen egyrészt privilegizált püspöki mezőváros volt (ráadásul szabadalomlevelét csak 1407-ben kapta a győri püspöktől), másrészt megyeszékhellyé is viszonylag későn, a XVI. század második felében vált. A XVII. század háborúi pedig nem a város fejlődését segítették.22

Mindezek alapján aligha véletlen, hogy a figyelem elsősorban az ókori elődre, illetve a XIX. századi látványos fellendülésre terelődött. Ennek megfelelően Szombathely a nagy előképet, saját dicső múltját, az elveszett és egyben vágyott aranykort az ókori Savariában találta meg. Kunc Adolf a Szombathely-monográfia első részében a következőképpen fogalmazott Savariával kapcsolatban: „Savaria a nevezett kolóniák közül az elsőrendűekhez tartozott, vagyis római jogú kolónia volt. [...] Savaria, mint colonia felső Pannonia fővárosává és a praefektus székhelyévé tétetett [...] Hogy Savaria mint római kolónia és felső Pannonia fővárosa kiváló helyet foglalt el a római városok közt, mutatják azon nagyszerű emlékek, melyek Szombathely földjéből már évszázadokon keresztül kiásatottak, és még jelenleg is folyton találhatnak.”23 Később pedig „Pannonia Prima tartomány fővárosa és a tartományi Preases székhelye maradt; továbbá a provincia pénzeinek és hadi, valamint élelmi készleteinek őrizeti helyévé tétetett, így a provincia Thesaurusának hivatala is itt állíttatott fel”.24 Kunc szerint a város nemcsak katonai, gazdasági és közigazgatási, de egyben egyházi központ is volt, amennyiben „azon következtetésre juthatunk, hogy Savaria már a kereszténység első századaiban püspökség székhelye volt”.25 Ezek után aligha véletlen, hogy a szerző kiemeli, nem kis részben a jelenre is reflektálva, hogy mindeközben a provinciának „nevezetesebb városai voltak: Scarbantia (Sopron), Vindobona (Bécs), Carnantum (Óvár) és Arrabona (Győr)”, vagyis azok csak Savaria/Szombathely után következtek.26

Savaria jelentőségét jogállása, intézményei, valamint az épített környezet mellett alapvetően négy személy, illetve esemény reprezentálta a kortársak számára. Eszerint már kolóniává válása előtti fontosságát bizonyítja, hogy egy XVI. századi forrás szerint itt temették el Ovidiust, vagy legalábbis Kunc szerint „annyit meg kell engednünk, hogy Ovidiusnak, mint hírneves költőnek halála Savariában is temetkezéssel ünnepeltetett, vagy, hogy hamvai Tomiból Savariába hozattak át és tétettek le”.27 A város virágkorát a IV. században élte, melynek kezdőpontja Septimius Severus uralkodásának idejére tehető, aki a helyi történelmi emlékezet szerint Felső-Pannonia prefektusaként Savariában székelt, valamint itt is kiáltották ki császárrá és került sor ünnepélyes beiktatására. Végül két nagy európai szent révén a keresztény világban is megtalálta a maga helyét a település: 303-ban ugyanis itt halt vértanúhalált Szent Quirinus sisciai püspök, illetve 316-ban itt született Szent Márton.

Mielőtt tovább lépnénk, talán itt érdemes kitérni a Szent Márton-kultusz problematikájára, mely ma különösen aktuális. A modern polgári Szombathely történelmi reprezentációjában és helyi identitásában ugyanis Szent Márton semmilyen szerepet nem kapott. Jóllehet számos körülmény arra utal, hogy a középkorban és a kora újkorban élt egyfajta Szent Márton-kultusz a városban, az a XIX. század második felére már igencsak megkopott, jórészt eltűnt.28 Arra, hogy a dualizmus idején nem elevenítették fel ezt a hagyományt, több magyarázat is lehet. Egyrészt Szent Mártonnak ekkor még az egyházmegyén belül sem létezett hivatalos kultusza, azt ugyanis csak Mikes János (1912–1936) megyéspüspök teremtette meg. Ennek kezdete jóllehet még korszakunkra esik, hiszen Szent Márton ereklyéjének 1913-as Szombathelyre hozatala e folyamatnak a szimbolikus kezdőpontja, a kultusz tényleges kiépítése azonban már a két világháború közötti időszakra esett. Másrészt attól a liberális környezettől, melyben a modern polgári Szombathely létrejött és létezett, nemcsak az effajta felekezeti felhang volt idegen, hanem egész egyszerűen az a szociális-karitatív jelleg is, melyet Szent Márton szimbolizált. Utóbbi ugyanis, mint a modernitás árnyoldalára való reagálás, ekkor még nem merült fel problémaként a korabeli Szombathelyen, legfeljebb közvetlenül a világháború előtti években. Így végső soron Szent Márton a dualizmus idején nem rendelkezett semmiféle kiemelt jelentőséggel sem a város történelmi reprezentációjában, sem pedig helyi identitásában.

Kunc Adolfhoz nagyon hasonlóan értékelte Savariát Kárpáti Kelemen, aki egy helyütt a következőképpen foglalta össze az ókori előd évszázadait: „Középpontja lett egy nagy területnek, majd négy évszázadon keresztül fővárosa volt Felső-Pannoniának. Falai között székeltek a tartományi helytartók, a különféle politikai és vallási tisztviselők, területén ismételve megfordultak a légiók, magukkal hozván és terjesztvén a jobb ízlést, melynek számos reánk maradt emléke hirdeti az egykori Sabaria fényét és nagy jelentőségét.”29 Máshol a következőképpen írt: „Mint római jogú colonia, melynek polgárai a római polgárok összes jogait élvezték, sokáig egymagában állott az egész Provinciában és Rómát, az ős anyavárost, egyedül képviselte az egész provincziában. Berendezése, kormányzó hatósága, vallási tisztviselői mind római mintát mutattak.”30 Szombathely történelmi emlékezetében, mint azt már említettük, Savaria nem pusztán a nagy elődváros volt, hanem egyben az elveszett aranykor, a dicső múlt szimbóluma, mely jelképezte mindazt, amit a város a modern Szombathely képében vissza akart nyerni. Ezzel kapcsolatban talán Bodányi fogalmazott a leginkább egyértelműen: „A világ örök törvénye szerint az idők ismétlődnek. Sabariát elpusztította a népvándorlás és egy földrengés. Másfélezer év multán romjain új, szép és virágzó város emelkedik,31 [...] virágzó város, amilyen volt, mielőtt elpusztította a népvándorlás és egy földrengés.”32 Egyben mindkét szerző megállapítja, hogy Szombathely újjászületése viszonylag rövid idő alatt ment végbe, s tulajdonképpen néhány évtized alatt érte el a fejlődés e magas fokát.33

Savaria és a XIX. századi újjászületés közötti időszak Szombathely történelmi emlékezetében a két nagy korszakhoz képest relatíve kevesebb figyelmet kapott. Természetesen ebben a tekintetben megfigyelhető bizonyos fokozatosság. A város fejlődésének igazán látványos időszaka előtt működő Kunc még sok tekintetben másként értékelt, mint a későbbi Kárpáti vagy Bodányi. Így a népvándorlás kori pusztulást követően szerinte Szombathely „900-ban a Magyarok birtokába jutott, hogy mint Magyar város polgárainak buzgalma, munkássága és kitartó törekvése folytán lassankint a virágzás és jólétnek oly fokára jusson, minőről a népvándorlás viszontagságai által letaszíttatott.”34 A város középkori történetéről azonban (a már említett forrásbeli korlátok miatt is) alig ír valamit, így mindössze az 1009- es dátumot említi meg, mikor a város a hagyomány szerint a győri püspökséghez került, illetve a tatárjárást. Részletesebb képet csupán az 1407-es privilégiumlevelet követő időszakról kapunk. Ezzel szemben Kárpátinál és Bodányinál csupán néhány szimbolikus dátum jelenik meg ebből az időszakból: így az 1009-es év, a tatárjárás, az 1407-es privilégiumlevél (illetve azok későbbi megerősítései), a XV–XVI. századi határharcok, az 1578-as év, mikor a káptalan (és a hagyomány szerint a vármegyei gyűlések) átköltöztek Vasvárról, az 1605-ös hajdú-megszállás, a Rákóczi-szabadságharc és az 1710-es nagy pestis. Összességében azonban Kárpáti a következőképpen foglalta össze egy cikkében ezeket az évszázadokat, mely a Magyarország és a Nagyvilág című lapban jelent meg: „A város fejlődésének a századok folyamán ismételt csapások állták útját. Érzékeny károkat szenvedett az Aba Samu és Henrik között folyt harczok idejében, 1241-ben a pusztító tatárok majdnem földig lerombolták, szintere volt a Cylleiek és I. Ulászló, az osztrák Miksa és II. Ulászló között vívott harczoknak, átszenvedte a Bocskay-felkelést, látta és szomorúan emlegette az átátvonuló török csapatokat és nyolcz éven át tűrte a kuruczok és labanczok sanyargatásait. És mintha ennyi baj sem lett volna elég, a telhetetlen végzet 1710-ben a városra még az irtózatos fekete halált is ráküldötte, mely féléven keresztül végzett öldökléseivel a várost majdnem teljesen néptelenné tette. A gazdátlanná lett javak a szomszéd németségből bevándorolt idegenek kezeibe kerültek, a kik számuknál, vagyoni túlsúlyuknál fogva a bennszülöttek fölé kerekedtek és az eredetileg tősgyökeres magyar várost szinte egészen elnémetesítették. Ennyi és ily sokféle csapással sujtva, Szombathely nem haladhatott előre a fejlődés útján és még a mult század végén alig mutat városi jelleget. Öt silány és rendetlen utczájával, ötkapus ódon bástyafalával és alig két ezerre rugó népességével inkább csak faluszámba vehető. Középpontján emelkedett a bástyával védett püspöki vár, keleti oldalán, a mai Széchenyitéren, és a főtéren, az akkor még fennállt fogadalmi kápolna körül, iszapos tavak bűzölögtek. A cseréppel fedett és kéményes házak igazi ritkaságok voltak. Lakói legnagyobb részben földmívelők voltak, kereskedelemről alig lehet szó, az ipar még a helyi szükséglet fedezésére sem volt elég erős.”35

Szombathely újjászületését és felemelkedését jóllehet mind Kárpáti, mind pedig Bodányi alapvetően a századfordulóra és az azt megelőző két évtizedre teszi, annak a helyi történelmi emlékezetben mégis megvolt a maga nélkülözhetetlen előzménye, mely Szily Jánoshoz, az első szombathelyi megyéspüspökhöz és tevékenységéhez kapcsolódott (1777–1799). Szilyvel kapcsolatban Kunc Adolf még relatíve visszafogottan fogalmazott: „a város emelkedése nevezetes lendületet nyert az 1777-ik évvel, mikor Mária Terézia királynő által az újonnan felállított egyházmegyei püspökség székhelyévé tétetett.”36 Ennél sokkal patetikusabban írt Kárpáti, aki szerint az első szombathelyi megyéspüspök „méltán tartható a mai Szombathely megalapozójának. [...] Jövőbe látó lelke megértette, hogy Szombathelynek le kell vetkőznie falusi köntösét, s hogy a szükség útját egyengesse, hatalmas alkotásaival megrakta a szebb jövőre jogosító jelennek biztos alapjait.”37 Máshol pedig a következőképpen fogalmazott: „mintha csak belelátott volna a távol jövőbe, mintha csak sejtette volna, hogy a korabeli kis Szombathelyre, mely alig számlált 3000 lakost, szebb jövő vár, tanácsaival és anyagi áldozatokkal iparkodott e jövő útjait egyengetni. A város újjászületése elválaszthatatlan az ő emlékezetétől.”38 Kárpáti szerint Szily János tevékenysége jelentette az első lépést a „százados tespedésből”39 való kilábalásban és a XIX. század második felében tapasztalható fellendülésben. Hasonlóan vélekedett Bodányi Ödön is, aki szintén úgy fogalmazott, hogy „Szombathely fejlődésének alapkövét Szily János püspök 1777-ben tette le a szombathelyi püspökség megalapítása által”.40 Mindennek megfelelően Szily nagyszabású építkezései, mindenekelőtt a székesegyház, a püspöki palota s a szeminárium a modern Szombathely alapjainak, modernkori újjászületésének szimbólumaivá váltak.

A város fejlődésében a következő nagy lépést az 1864/1865-ös év, vagyis a vasút megjelenése jelentette,41 melynek Szombathely fejlődésében és emlékezetében betöltött szerepét aligha lehet túlbecsülni. Kárpáti szerint „epochalis városunkra, kereskedelmünkre az 1865-ik év szept. 21-ik napja”,42 hiszen „az 1864. év folyamán megindult munkálatok a város történetében forduló pontot képeznek és nemcsak a vasútnak, hanem egyszersmind a város jövő fejlődésének is az az első kapavágás vetette meg alapját”.43 Természetesen ez szimbolikus dátumnak számított, annak a folyamatnak a kezdőpontját jelezte, mely a várost vasúti gócponttá emelte, s mely a korabeli felfogás szerint Szombathely fejlődésének legfontosabb tényezője volt. „Középpontjába avatták egy nagy vidék kereskedelmének, megvetvén így alapját ama páratlanul gyors haladásnak, mely a nem régen még kicsiny és igénytelen Szombathelyt a legutóbbi negyedszázad alatt hazánk egyik legélénkebb és legszebb reményekre jogosító városává fejlesztette.”44 Bodányi egyenesen úgy fogalmazott (mely kifejezés gyakorta visszatér a korabeli szóhasználatban), hogy „ez időtől fogva a város fejlődése amerikai gyorsasággal folyt”.45

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a századfordulós Szombathely városimázsának egyik központi elemévé a modernitás vált, illetve különösen Éhen Gyula polgármester időszakát követően a „mintaadó modern város” képe. Ez aligha véletlen. Ahogy ugyanis arra Gyáni Gábor rámutatott, miközben az európai nagyvárosokban, s így Budapesten is „a város, mint a modernitás szimbóluma, vagyis minden jó élő megtestesülése, ekkoriban váltott át szinte teljes ellentétébe, hogy magára öltse a rossz, a bűn és a boldogtalanság fogalmát”,46 addig vidéken a helyzet ettől alapjaiban tért el, hiszen ott éppen a modernitás hiányát, megkésését kellett pótolni. Ennek egyfajta programirata volt Éhen Gyula 1897-ben megjelent műve, A modern város,47 melyet polgármestersége alatt kíméletlen céltudatossággal meg is valósított a vasi megyeszékhelyen, ezzel Szombathelyt a vidéki városok egyik legfejlettebb városi infrastruktúrájával látva el. A „mintaadó modern város” fő propagálója természetesen az abban aktív szerepet játszó Bodányi Ödön volt, aki egyenesen úgy fogalmazott, hogy Éhen ezen „öt év alatt, 1895–1901-ig megteremtette a modern Szombathelyt, amelyet a belügyminisztériumban a vidéki városoknak követendő például szoktak odaállítani.48 [...] Szombathely városát modern berendezések tekintetében az ország legelső városai közé emelte és Szombathely rohamos fejlődése páratlanul áll a monarchiában, amiért is a város közönsége büszkén tekinthet az ő polgármesteri éveire, a város kiépítésének fénykora”.49 Ide elsősorban az olyan infrastrukturális elemek tartoztak, mint a csatorna és vízvezeték, a szilárd út- és járdaburkolat, a tömegközlekedés, a közvilágítás. Mindezt azért is érdemes kiemelni, mivel így érthető meg igazán, hogy miért Savaria vált a modern Szombathely számára az elveszett aranykor tökéletes képévé. Abban ugyanis nemcsak a városi jogállás, a közigazgatási, vallási, katonai, kulturális, kereskedelmi központot vélte felfedezni, azt a regionális centrumot, amire maga is vágyott, hanem egyben a modernitás számos nélkülözhetetlen elemét is, így például a csatornát, a vízvezetéket vagy a szilárd útburkolatot.

Noha Bodányinál végül Éhen Gyula korszaka jelentette a dualizmus-kori Szombathely fejlődésének csúcspontját, az általa levezényelt infrastrukturális fejlesztések eleinte csak egynek tűntek a számos fontos lépés között, melyek végül elhozhatták Szombathelynek a Savaria jelképezte elveszett aranykort, s a nagy regionális vetélytársak háttérbe szorítását. Jól példázza ezt az a közvetlenül az Éhen-féle beruházásokat követő nagyszabású terv, mely a várost hatalmas katonai központtá kívánta fejleszteni. Érdemes erre kicsit részletesebben is kitérni, mivel sok tekintetben tanulságos témánk szempontjából.

A szombathelyi katonai helyőrség az 1890-es években jött létre: 1889-ben épült fel a lovassági laktanya, ahol a cs. és kir. 11. huszárezred nyert elhelyezést, majd 1893-ban a cs. és kir. 83. gyalogezred hadkiegészítő-parancsnoksága, 1897-ben pedig a gyalogsági laktanya elkészülését követően egy zászlóalj települt meg a városban.50 A katonaságban a kortársak nemcsak presztízst és társadalmi előnyöket láttak, hanem fontos városfejlesztő tényezőt is. Éhen Gyula a Városok című munkájában a következőképpen írt erről: „A városoknak számottevő érdeke tehát az, hogy bennök minél több katonaság nyerjen állandó elhelyezést. [...] sokkal nagyobb azon haszon, mely a helyi ipar és kereskedelem érdekeit és ezeknek forgalmát támogatja; és különösen sokkal nagyobb azon erkölcsi siker, melyet a helyi iparnak és kereskedésnek fellendülése eredményez.[Így válik a katonaság] a város közgazdasági életének éltető elemévé, mert minél több katonaság lakja állandóan azt a várost, annál több ennek állandó fogyasztója és annál inkább kiemelkedik a város, közgazdasági központiságának jelentőségében.”51 Ennek megfelelően Szombathely is próbált megragadni minden lehetőséget annak érdekében, hogy a körülbelül 1500 fős helyőrségét bővítse. Erre 1902-ben nyílt is egy páratlan lehetőség, felmerült ugyanis, hogy a városban helyezzenek el egy egész tüzérezredet, valamint tervbe vették egy nagyszabású katonai élelmezési raktár építését is. Ezzel a város a régió egyik legnagyobb katonai központjává válhatott volna, megnyitva az utat a későbbi fejlesztések (így mindenekelőtt egy magasabb parancsnokság elhelyezése, illetve a gyalogsági laktanya bővítése) előtt.52 A gazdasági és presztízsszempontok mellett ez a lehetőség Szombathely számára szimbolikus jelentőséggel is bírt, éppen Savaria miatt, melynek nagysága alapját a hadsereg adta: „a római légiók észak felé vezető útja innen ágazott el négy irányban. Az ősi Savaria fontos hadászati központ és ennélfogva kulturális jelentőségű virágzó gyarmata volt a rómaiaknak. Innen élelmezték a légiókat és innen szállították felszereléseiket, minek folytán fejlett iparnak és jólétnek örvendett”53 – fogalmazott Bodányi. Szombathely a dualizmus idején ehhez hasonlóan fontos közlekedési csomópont volt, mely sokak szerint egyben predesztinálta is arra, hogy újfent katonai központtá váljon. Éhen Gyula is egy 1904-ben kiadott, Szombathely fejlesztésével foglalkozó memorandumában az első helyen foglalkozott a katonai helyőrség problémájával. Elképzeléseit az akkoriban a sajtóban is divatos érvekkel támasztotta alá: eszerint Szombathely fekvése stratégiailag rendkívül kedvező, fontos közlekedési csomópont, s földrajzi elhelyezkedése nemcsak a Grazhoz és Bécshez való közelsége, de domborzati viszonyai miatt is rendkívül előnyös.54

A felfokozott várakozásokat jól illusztrálja egy 1904 pünkösdjén rendezett nagyszabású jótékonysági rendezvény, melyet a pozsonyi 5. hadtest parancsnoka, Frigyes főherceg és családja védnökségével és részvételével rendeztek Szombathelyen. Az ünnepségen a város elsősorban patrónusait köszöntötte falai között: „Mély és szívből fakadó hódolattal fogadja falai között a fenséges főherczegi családot Szombathely, mely ő fenségeikben magas pártfogóit, fejlődésének és előremenetelének hatalmas tényezőit látja. [...] Frigyes főherczeg ő cs. és kir. fensége évtizedek óta mély jóindulattal, igazi keggyel viseltetik irántunk. [...] Őfensége támogató és pártfogó kezének gyámolításának éreztük a gyalogzászlóalj, a hadkiegészítő parancsnokság és a hadosztály tüzérezred idehelyezésének és minden alkalommal, amikor katonai intézmények elnyeréséről volt szó.”55 A hódolat és hála kifejezése mellett azonban a város az elvárásait is kifejezésre juttatta: „Bevalljuk: régen odavannak törekvéseink, hogy Szombathely elsőrendű katonai várossá emelkedjék, s e részben ő cs. és kir. fenségében bírtunk mindenkor magas pártfogót.”56 Ennek fontosságát pedig Savaria esete bizonyítja, hiszen „a légiók hozták el legelőbb erre a földre a római kultúrát, s ugyanők tették nagy, hatalmas ókori várossá Sabariát”.57 Így a város vágyainak megvalósulásával szimbolikus értelemben bezárult volna egy kör is, hiszen ahogy annak idején Savaria a katonaságnak köszönhette nagyságát, úgy Szombathelynek is a katonaság hozhatja el a végső felemelkedését.

A tüzérlaktanya terve azonban végül meghiúsult (csupán az élelmezési raktár épült fel később), ezzel pedig a katonai központi szerepre törő vérmes remények is szertefoszlottak. Így Szombathely megtorpanó fejlődése közepette végül Éhen Gyula tevékenysége maradt az utolsó nagy, látványos fejlesztés, így ez is kanonizálódott (mind a mai napig) a város fénykoraként.

 

A FEJLŐDÉS LETÉTEMÉNYESEI –
SZOMBATHELY PATRÓNUSAI ÉS TÁRSADALMI ÖNKÉPE

A kortársak általában két tényezővel magyarázták Szombathely látványos fejlődését: nagy befolyású pártfogóival, illetve a város (valamint a vármegye) társadalmának mentalitásával. A kettő egymáshoz való viszonyát a következőképpen fogalmazta meg Bodányi: „A város e rohamos fejlődését első sorban polgársága lelkületének, felvilágosodottságának, nemkülönben áldozatkészségének köszönheti, de a kezdeményezés, vezetés és nagyobb művek létrehozása egyes nagy férfiak érdeme.”58 Fel is sorolja ezen férfiak viszonylag szűk körét: az első a már említett Szily János, akit Horváth Boldizsár, Hollán Ernő, Deák Ferenc és végül Széll Kálmán követ. Jóllehet még számos embernek köszönhetett nagyon sokat Szombathely, s számon is tartották őket, de ők csak a másodvonalat képezték.

Szily Jánosról előzőleg már volt szó. Szombathely az egyházmegye első püspökében XIX. századi fellendülésének megalapozóját látta, így aligha véletlen, hogy a városban a dualizmus idején utcát neveztek el róla, valamint a felállított három köztéri szobor közül az egyik őt örökítette meg. A szobor ötlete először 1897-ben merült fel, de a város csak 1901-ben határozott a felállításáról, s végül 1909-ben készült el. A helyi származású Tóth István szobrászművész által készített mű leleplezési ünnepségén Tóth József beszédében úgy fogalmazott, hogy „Szombathely város polgárai, kik Szily Jánosban nemcsak az egyházmegye első püspökét tiszteljük, hanem e város regenerátorát, modern fejlődésének alapvető munkását, újjászületésének legerőteljesebb tényezőjét áldjuk és magasztaljuk. [...] Mert ki tagadná azt, hogy Szombathely mai nagyságának, haladásának fejlődésének megalapozója Szily János volt”.59 Szily munkássága, mindenekelőtt a püspöki palota, a székesegyház és a szeminárium nemcsak a nagy püspök „jövőbe látásának” bizonyítékai, s a modern Szombathely alapköveinek szimbólumai, de egyben folytonos útmutatók is voltak a kortársak számára. Éhen Gyula szerint „azok a nagy koncepciók, melyek Szily János lánglelkéből kipattanva, az alig kétezer lakosú városnak középpontján, monumentális arányokban testet öltöttek és megvalósultak: oly grandiózus alkotások, melyek mindenkoron elsőrendű díszei lesznek városunknak! Kiemelkednek azok még amaz időszakban is, midőn rohamosan szaporodó lakosságunknak száma megközelíti a százezret! Sőt, irányt jelölő felfogásukban és kivitelükben megszabják a kontúrokat is, melyeknek keretében Szombathely városának továbbfejlődnie és emporiális jellegében kiemelkednie kell”.60

A Szilyt követő másik nagy patrónus Horváth Boldizsár, aki 1848 és 1884 között képviselte a szombathelyi kerületet az országgyűlésen, 1867 és 1871 között pedig az igazságügyi tárcát töltötte be. Kárpáti Kelemen szerint „ha Szilyben a mai Szombathely megalapítóját tiszteljük, bátran tarthatjuk Horváth Boldizsárt a város reformátorának”,61 aki elsősorban a vasútfejlesztésekben játszott fontos szerepet. Így „jó részben az ő hathatós pártfogásának köszönhető, hogy a hajdani kis község, mely a múlt század végén csak öt utczából és 180 házból állott, lakossága pedig alig közelítette meg a 2000-et, az utolsó évtizedekben akkora lendületet vett és oly gyors fejlődésnek indult, hogy ezen szempontból kevés hazai város állhatja ki vele a versenyt”.62 Horváth Boldizsár jelentőségét jól jelzi, hogy 1886-ban, még életében, róla nevezték el Szombathely főterét, majd 1901-ben szobrot kapott a város fő reprezentatív utcájában található Deák-ligetben. A város képviselőtestülete még 1898. november 7-én, alig tíz nappal Horváth Boldizsár halálát követően határozott a szoborállításról, mely nem egészen három év alatt el is készült. A Vasvármegye című lap a szintén Tóth István által megalkotott szobor ünnepélyes avatásán a következőképpen emlékezett meg a politikusról: „Egy ország kísérte őt sírjába, egy ország kegyelete virraszt azóta, ki nem hunyó lángként, az ő emléke felett. – Egy ország tudta őt a magáénak, – de első sorban a mienk volt. Mindenkor szívén viselte annak sorsát, cselekedett, fáradott érette, – legszentebb vágya volt, hogy e város, gyermekkorának csöndes tanyája, kibontakozzék a homályból s nagy Dunántúlban elfoglalja ezt az előkelő helyet, mely méltán megilleti.”63 Eredics Ferenc beszédében pedig a következőket emelte ki az avatóünnepségen: „Az ő lelke előtt mindig az ő kedves szülőföldjének haladása, fejlődése lebegett. Ő akarta, hogy városunk, itt az ősrégi Sabaria romjai felett, jövőben a közforgalomnak egyik központjává legyen – ő hirdette nekünk, hogy miként hajdan a világhírű római közutak, – a via románák – Sabariából sugároztak ki Pannonia minden irányába: legyen a város jövőben a modern közlekedés egyik erős gócpontja itt, az ország nyugati határmentén.”64

Szintén a vasúthoz kapcsolódik Hollán Ernő altábornagy neve, aki Szombathely szülötte, a közlekedésügyi minisztérium államtitkára, a Déli Vaspálya Társaság magyarországi érdekeinek képviseletével megbízott főfelügyelő és az Országos Mérnök és Építészet Egylet elnöke. Hollánnak nemcsak a Déli vasút Szombathelyre érkezésében, de a Nyugati vasút nyomvonalának kialakításában is komoly befolyása volt. A városban utcát neveztek el róla, valamint halálát követően szülőházán emléktáblát helyeztek el.65

Hozzájuk csatlakozott Deák Ferenc, noha az ő beemelését a kánonba alighanem a személye, mintsem tényleges pártfogói tevékenysége motiválta. Mindenesetre az okok szintén a vasúthoz kötődnek, a helyi emlékezet szerint ugyanis a Nyugati vasút Szombathelyre vezetésében, s így a város vasúti csomóponttá válásában elévülhetetlen érdeme volt. Kárpáti szerint nagy pártfogóra lelt a város Deákban: „a tekintetes úr dicsérettel emelé ki, s hangsúlyozá ama haladási törekvést, mely Szombathely székvárost a megye többi városai felett egyiránt politikai, mint ipar, kereskedelem és gazdászat tekintetében kitünteti; továbbá hogy megyei fővárosunk az összes megye, kiváltkép pedig az észak-nyugat részének kizárólagos központja és közvetítője, az országnak – e részen – védfala és figyelő előőrse.”66 A haza bölcséről Szombathelyen egy parkot, a Deák-ligetet nevezték el, mely a város fő reprezentációs utcájában volt, s ahol később helyet kapott a Horváth Boldizsár-szobor és a Kultúrpalota is.

Végül ötödikként Széll Kálmán csatlakozott a patrónusok szűk köréhez, akinek politikai jelentőségéről, s így a város szempontjából megnyíló potenciális érdekérvényesítési lehetőségekről aligha kell külön értekezni. Szombathely sokat köszönhet neki a MÁV Üzletvezetőség, az Osztrák–Magyar Bankfiók és a községi közigazgatási tanfolyam Szombathelyre kerülésében. Emellett pénzügyi téren is komoly támogatásban részesítette a települést, hiszen az általa vezetett Magyar Jelzálog-Hitelbank a város legnagyobb hitelezője volt a korban. Különösen az Éhen-féle beruházások esetében jelentett ez nagy segítséget, hiszen kedvező kamatozású konverziós kölcsönei komoly segítséget jelentettek a súlyos anyagi helyzetbe kerülő város számára. Széll Kálmán jelentőségét jelzi, hogy 1894-ben díszpolgárrá választották, és róla nevezték el Szombathelynek a vasutat a belvárossal összekötő fő reprezentatív sugárútját.67

Noha ahogy Bodányi fogalmazott, a „nagy férfiak” voltak a „kezdeményezők és vezetők”, a kortársak a város fejlődését elsősorban társadalma mentalitásának tulajdonították. Kárpáti Kelemen a megyeszékhely társadalmát alapvetően két nagy kategóriára osztotta: az intelligenciára, valamint „a szorosabban vett polgárságra”. Előbbi volt az „amely éppen értelmi felsőbbségénél fogva mintegy arra van hivatva, hogy irányt mutasson a jó, a hasznos előmozdítására, a közügyeknek, a társadalmi kérdéseknek önzetlen felkarolása, egyszóval a fejlődés felé”.68 Jóllehet ezen a rétegen belül is van egy jól érzékelhető választóvonal, azok között „kik e várost végleges otthonuknak tekintik és itt polgárjoggal bírnak, és azok között, kik jelentékeny tényezők ugyan a város előkelő társas életében, de érdekeik inkább másfelé szólítják őket és a város falai között csak vendégeknek tekinthetők. Ezek a városi népesség azon egyedei, társadalmunk azon elemei, melyek állandó helyhez kötött működési kör, foglalkozás vagy hivatal híján a várost csak ideiglenes otthonuknak tekintik, de azért melegen érdeklődnek sorsa iránt és egészen beleolvadnak annak társadalmába.”69 Kárpáti előbbibe a papságot, ügyvédeket, orvosokat, tanárokat, tanítókat, tisztviselőket, kereskedőket, birtokosokat, iparosok egy részét, míg utóbbiba elsősorban a katonai tisztikart és a megyei úri osztályt sorolja. Fontos és a város önképében meghatározó körülmény, hogy „a tulajdonképpeni városi intelligenczia” csak kis része szombathelyi születésű, vagyis túlnyomórészt bevándorlókról volt szó. Kárpáti szerint ez a megállapítás igaz a „szorosabban vett polgárságra” is, melynek magja jóllehet a régi német purger, de abból a beköltözések miatt már kevés maradt, s az is elvesztette eredeti jellegét. Emellett „bizonyos merev konzervativizmus jellemzi ez osztályt, mely munkásságában, becsületérzésében, vallásosságában mindig egy és ugyanaz, és amely a büszkeség bizonyos nemével üt mellére, ha azt mondja: én szombathelyi polgár vagyok. [Éppen ezért] odaadó ragaszkodással csüng a városon, melegen érdeklődik ügyei iránt, s a legkisebb mozzanat sem kerüli el figyelmét”70 – fogalmazott Kárpáti jellemzésében. Szerinte a város és annak társadalma nemcsak vonzerőt gyakorolt küllemével és életmódjával az ott megfordulókra, hanem az intelligencia egyben tárt karokkal várta is az oda érkezőket, sőt, még a szűkebb polgárság is, jóllehet „az idegent nem keresi, de szívesen látja”.71

Bodányi hasonlóan gondolkodott a város társadalmáról. „Szombathely igazi modern város. A lakosság gyors gyarapodása következtében aránylag kicsiny a patríciuscsaládok száma, akik azonban szintén nem hódolnak az ósdi, konzervatív felfogásnak és szívesen látják az újonnan jötteket, akiket ők nem tekintetnek jött-menteknek; nem úgy, mint más vidéki városokban szokás. Ezt a felvilágosodott felfogást a bevándorlók nem győzik elegendő mértékben méltányolni és hálás érzelemmel dicsérni”72 – fogalmazott könyvében. Ő azonban Kárpátihoz képest sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a nyitott, befogadó jellegre, nem véletlenül, hiszen ő maga ennek a bevándorló szombathelyi polgárnak a prototípusa volt. Az 1905-ös országos dalostalálkozó emlékkönyvében ezzel kapcsolatban személyes vallomásra is ragadtatta magát, mikor így írt: „Szülővárosom nem Szombathely. Én is, mint sok más polgártársam meglett férfikoromban kerültem Szombathelyre. Mivel igyekeztem a város hasznos polgára lenni, kenyeret találtam, megbecsültek, csakhamar itthon éreztem magamat és szerencsémnek tartom, hogy e városnak, mely új hazát adott, polgára lehetek.”73 Bodányi egyébként ebből kiindulva a város régi címerét egy sajátos jelentéstartalommal is felruházza: „Érdekes, hogy Szombathely régi címere nyitott kapukat ábrázol, mintha a város közönségének lelkületét jelképezné, azt akarná kifejezni, hogy itt tárt karokkal fogadják azokat, akik a város falai közé kívánkoznak.”74

Ez a befogadó mentalitás egyébként egy másik társadalmi réteg esetében is központi jelentőségű volt, mégpedig a zsidóság körében. Szombathely, mint püspöki mezőváros 1840-ig, illetve 1848-ig erősen korlátozta a zsidóság megtelepedését. Éppen ezért a XIX. század első felében csak kevés izraelita élt a városban, a század második felében azonban számuk és arányuk jelentős növekedésnek indult, s a századfordulóra a város lakosságának már közel 10%-át tették ki. Ennek megfelelően a zsidóság a maga szempontjából nagy jelentőséget tulajdonított a befogadó mentalitásnak, melyet jól tükröz a neológ hitközség rabbijának, Bernstein Bélának a Vas vármegyei zsidóságról írt (igaz, a városból való 1909-es távozása miatt torzóban maradt) műve. Az elkészült részek 1912-ben kerültek publikálásra a Magyar Zsidó Szemlében. A szombathelyi hitközség történetét tárgyaló részben úgy vélte, hogy a korábbi bezárkózó mentalitás okozta a város visszamaradását: „ennek a körülménynek köszönhette, hogy még a XIX. század elején is megmaradt 2–3000 lakosával teljes jelentéktelenségben; sem kereskedelme nem volt, ami felvirágoztatta volna.”75 Majd pedig megállapítja, hogy „a szabadság szellemének hódolt és megnyitotta kapuit a szabad verseny minden rendű harcosának, akkor emelkedett bámulatos gyorsasággal, az amerikainak nevezett haladás tüneményes magaslatára. Így lett Szombathely a modern városok egyik legigazibbja, Magyarország culturközpontjainak egyik legkiválóbbja.”76

A bevándorló-befogadó jelleg mellett Bodányi és mások nagy jelentőséget tulajdonítottak a vármegye és így Szombathely elhelyezkedésének, az Ausztriával való évszázados kapcsolatnak is, melynek köszönhetően „élénk kereskedelmi és socialis összeköttetésben áll a művelt nyugattal, úgy, hogy ott már évszázadok előtt intensivebb kultúra fejlődött”.77 A társadalom mentalitása itt tágabb kontextust kap, amennyiben Ausztria szomszédsága következtében ez a „hússá és vérré vált európai felfogás” nemcsak a megyeszékhely, de az egész vármegye társadalmának mentalitására jellemző. „A csinos városkák és rendezett községek előrehaladott kultúrát és közgazdasági állapotot mutatnak. [...] Az itteni birtokos osztály a munkát és az üzleti szellemet erénynek tartja és nem szégyelli, mint ahogy ezt teszi, sajnos, még édes hazánk sok vidékén a folyton szegényedő birtokos osztály. [...] Ez a hússá és vérré vált európai felfogás oly szellemi és erkölcsi kapcsot létesített a vidék és a város közönsége között, hogy midőn nagy horderejű, a haladásért és kultúráért előmozdító, életbevágó intézményekről van szó, vállvetve áldozatot nem kímélve igyekeznek azokat megvalósítani”.78

Itt érdemes megemlíteni, hogy a vármegye önreprezentációjában is fontos szerepet töltött be ez a társadalomkép. A Magyarország és a Nagyvilágban a szerző Bodányihoz hasonlóan jellemzi a vármegye társadalmát: „Az ő fájában nem fészkelődött meg az a szú, mely megőrölte annyi más municzipium törzsökét, s közélete megkímélve maradt attól a szomorú epidemiától. Öntudatos, erélyes kezek vezetése mellett bátran, kitartóan és okos számítással haladt előre a modern fejlődés útján. Rend a hivatalokban, rend az utakon – a városokban ép úgy, mint a falvakban – gyarapodó ipari és gazdasági vállalatok, pezsgő szellemi élet, hasznot kereső, de hasznot is hozó tevékenység minden irányban. [...] Hogy ez így van, vezető férfiainak érdeme mellett, fekvésének is tudható be. [...] Szomszédos lévén Ausztriával és Stájerországgal, évszázadokra viszszamenő behatás élénkítette életét. [...] Azt pedig minden nemzeti chauvinizmus mellett sem szégyen beismernünk, hogy az osztrák élelmesebb minálunk. A vasmegyei magyarokra sok átragadt a Lajthán-túliak praktikus érzékéből s ennek köszönhető, hogy a mintavármegye ipar és kereskedelem tekintetében, azonkívül a mezőgazdaság és állattenyésztés modern fejlesztésében a legelső helyen áll.”79 Ennek eredményeképpen Vas vármegye önreprezentációjában is fontos fogalommá vált a mintavármegye, mely dicsérő jelzőt Deák Ferenctől származtatták. Ennek a mintavármegyének a mintaszékhelye volt Szombathely.

 

ÖSSZEGZÉS – VÁROS A NEMZET SZOLGÁLATÁBAN

Szombathely saját szerepét a magyar nemzet fejlődésében alapvetően kettős módon határozta meg. Az egyik az ország fejlődésében betöltött szerepére vonatkozik, míg a másik egyfajta nemzeti kultúrmisszióként fogható fel, mely egyenesen következett elhelyezkedéséből és magyar jellegéből. A kettő azonban természetesen nem választható el egymástól, azok kölcsönösen összefüggtek.

Éhen Gyula A modern városban a következőképpen fogalmazott a városok feladatáról: „Nemzeti fejlődésünk géniusza kijelölte az utat, melyen haladnunk kell. S városaink történetének rövid vonásokban való ismertetése hangos intelem melyszerint hazánk jövendő fölvirágozásának legfőbb alapja a városok életerős fejlődésében keresendők.”80 Szombathely gazdasági-kulturális felemelkedése mellett kettős értelemben is fontos szerepet szánt önmagának a magyar nemzet fejlődésében: nemcsak megvalósult modern intézményeivel akart ugyanis mintaadóvá válni, hanem egyben e cél elérésének módjával is. Mivel ez utóbbit mindenekelőtt társadalma jellegében, annak mentalitásában vélte felfedezni, így önreprezentációjában ezt az európai, modern, liberális, a világra nyitott, befogadó, vállalkozó polgári szellemet propagálta. Bodányi fogalmaz egy helyütt úgy, hogy „a mesébe illő haladás csakis olyan társadalom együttműködése mellett volt lehetséges, mint amilyen Szombathely városáé. A magyarországi városok haladását a régi patrícius-családok gátolják, amelyek ragaszkodnak a hagyományokhoz, az örökölt kiváltságos állapothoz, ami konzervatív hajlamot ébreszt, s a klikkuralmat állandósítja. Szombathely városában elenyésző csekély a patrícius családok száma, s ha volna is bennük hajlandóság a konzervativizmusra, ezt a bevándoroltak túl nagy száma és gyakorlatias, amerikaias életnézete nem engedi érvényre juttatni.”81

A mintaadó jelleg mellett Szombathely egyfajta nemzeti kultúrmissziós feladatot is kitűzött maga elé. Ezt jól illusztrálja Eredics Ferencnek a Horváth Boldizsár-szobor 1901-es leleplezésekor mondott beszéde, melyben a város hivatásáról a következőképpen szólt: „De ő előtte nemcsak a város anyagi fejlődése lebegett, – ő nemcsak a forgalom egyik központjává, – hanem, egyúttal a hazafias és tősgyökeres magyar szellem erős várává is tervezte városunkat. Ő emelte fel a város polgárságának öntudatát azon nagy hivatás felismerésére, melyet a magyarság fejlesztésénél betölteni köteles. És így történt, hogy a mivé ő e várost alkotni akarta lett e város az ország nyugati határmentén a magyarságnak mindenkorra hűséges őrszeme és végvára.”82 A magyar jelleg hangsúlyozása lépten-nyomon megjelenik a város történelmi reprezentációjában is, vagyis annak kiemelése, hogy még a XVIII. század eleji német betelepülés sem törte meg magyar arculatát. Kárpáti írta, hogy „a nyelvben és szokásokban megnyilvánuló különbség sem emelt választófalat a régi és új polgárok közé s a németajkú letelepülők csakhamar magukévá tették új otthonuk tradíczióit”.83 A millenniumi ünnepségek részeként tartott városi díszközgyűlésen Horváth István plébános beszédében pedig kiemelte, hogy „Szombathely városa mindig magyar volt, s a német nevű és ajkú polgárok 1707–10-ik években, a midőn a pestis által a lakosok száma nagyban leapadt, jöttek be, kik azonban ma már nemcsak szívvel s lélekkel, de ajkukon is a szép magyar szóval, tiszta magyarok”.84 Ehhez hasonlóan a nemzeti múlt nagy eseményei és ügyei melletti állandó elköteleződés is központi szerepet kapott. Így több alkalommal kiemelték, hogy a város lakói „minden lehető alkalommal kimutatták Rákóczy iránti hűségüket”,85 vagy, hogy 1848-ban a „márciusi események hatása városszerte nagy lelkesedést keltett. A polgárság egy szívvel-lélekkel állott a közérdek szolgálatába.”86 Ezek hangsúlyozása már csak azért is fontos volt, mivel Szombathely ezen nagy nemzeti fordulópontokban igazából marginális szerepet játszott, sőt a szabadságharcok legnagyobb részében általában osztrák uralom alatt állt.

Szombathely magyar jellege azonban elsősorban elhelyezkedése révén nyerte el igazi fontosságát, hiszen „mint határhoz közel fekvő városnak és oly megye székhelyének, mely idegen nyelvű lakosokat is számlál területén [...] határozott nemzeti missziója is van”87 – fogalmazott Kárpáti a Magyarország és Nagyvilágban, amennyiben „a szombathelyi társadalom minden ízében magyaros, s ez nagy hatással van a megye ama részeire, hol idegen ajkúak laknak”.88 Vagyis a város fontos nemzeti kultúrmissziót töltött be: magyar jellegéből és páratlan fejlődéséből adódóan vonzást kellett gyakorolnia a vármegye kisebbségeire, ezzel előmozdítva azok asszimilációját. De ennél többet is, hiszen a város „a magyarságnak egyik őrszeme, a magyar kultúrának végső állomása”89 volt, s így nemcsak a nemzetiségek, de a szomszédos Ausztria felé is üzenettel bírt. Szombathely számára ezért is volt különösen fontos magyar jellegének hangsúlyozása, mivel sok más (és egyben rivális) határ menti településsel szemben (mint például Kőszeg, Sopron vagy akár Pozsony) a századfordulón valóban egy magyar anyanyelvű városról beszélhetünk, ahol a (tősgyökeres) német polgárság már szinte semmilyen szerepet nem játszott.

Mindennek megfelelően aligha meglepő, hogy a város legelső köztéri szobra, melyet a millennium évében állítottak fel a városháza előtt, az országos jelentőségű Vas vármegyei reformkori költőt, Berzsenyi Dánielt formázta meg, akinek „és kortársainak hatalmas szelleme új korszakot, a nemzeti ébredés és haladás korszakát nyitották meg”90 – ahogy Károlyi Antal alispán fogalmazott az avatón. Ugyanitt pedig Éhen Gyula polgármester egyértelműen ki is jelölte Szombathely fő feladatát: „Berzsenyi Dániel szobra városunk kulturmissziójának jelképes kifejezője, mely intve, buzdítva és lelkesítve azt hirdeti fennen, hogy »Él még nemzetem istene!«...»Állsz még, állsz szeretett hazám!«...»Csak sast nemzenek a sasok!« [...] Nagy Berzsenyinek őrködő szeme nyugatra tekint. [...] Főtörekvésünk pedig az lesz, hogy Berzsenyi Dánielnek hazafias nagy szelleme legyen lelkesítő lángja és világító szövétneke Szombathely város lakosságának mindenkoron!”91

   

JEGYZETEK

1 GYÁNI Gábor: Városbiográfia és makrotörténet. In: Uő: Történészdiskurzusok. Budapest, 2002. 59. old.
2 Uo.
3 GYÁNI Gábor: Identitás, emlékezés, lokalitás. In: Előadások Vas vármegye történetéről V. Szerk.: Mayer László – Tilcsik György. Szombathely, 2010. 308. old. (Archivum Comitatus Castriferrei 4.)
4 VARGA Bálint: Árpád és Mária Terézia között. Pozsony városi identitásai és emlékművei a 19. század végén. In: Terek, tervek, történetek. Az identitás történetének térbeli keretei 2. Szerk.: Cieger András. Budapest, 2011. 121–144. old. (A továbbiakban: VARGA 2011.); VARGA Bálint: Vármegyék és történettudományi reprezentáció a dualizmus kori Magyarországon. In: Történelmi Szemle, 2014. 2. sz. 179–202. old. (idézet: 180. old.) (A továbbiakban: VARGA 2014.)
5 VARGA 2011.; VARGA 2014.; ERDŐSI Péter: Egy gyulafehérvári történeti egyesület képe a nemzeti múltról a 19–20. század fordulóján. In: Nemzeti látószögek a 19. századi Magyarországon. Szerk.: Albert Réka – Czoch Gábor – Erdősi Péter. Budapest, 2010. 139–178. old.
6 KÁRPÁTI Kelemen: Szombathely. In: Magyarország vármegyéi és városai. Vasvármegye. Főszerk.: Sziklay János – Borovszky Samu. Budapest, 1898. 117. old. (A továbbiakban: KÁRPÁTI 1898a.)
7 BODÁNYI Ödön: Szombathely város fejlődése 1895–1910-ig és műszaki létesítményei. Budapest, 1910. 6. old. (A továbbiakban: BODÁNYI 1910.)
8 BÁCSKAI Vera: Szombathely népessége a 18. században. In: Szám- (és betű)vetés. Tanulmányok Faragó Tamás tiszteletére. Szerk.: Őri Péter. Budapest, 2014. 167. old.; TILCSIK György: Adatok Kőszeg és Szombathely polgárságának etnikai összetételéhez a 19. század első felében. In: Előadások Vas megye történetéről IV. Szerk.: Mayer László – Tilcsik György. Szombathely, 2004. 134–140. old. (Archivum Comitatus Castriferrei 1.); MELEGA Miklós: A modern város születése. Szombathely infrastrukturális fejlődése a dualizmus korában. Szombathely, 2012. 33. old. (A továbbiakban: MELEGA 2012.); SZABÓ Gábor: Demográfiai változások és urbanizációs folyamatok a dualizmus kori Szombathelyen. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1996. 2. sz. 27. old.; Lásd még: CZOCH Gábor – SZABÓ Gábor – ZSINKA László: Változások a magyar város- és településrendszerben 1784 és 1910 között. In: Aetas, 1993. 4 sz. 113–134. old.
9 MELEGA 2012. 33., 66., 72., 77. és 146–344. old.
10 BÁCSKAI Vera – NAGY Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest, 1984. 7–8., 123., 294. old.
11 Lásd: TILCSIK György: Szombathely kereskedelme és kereskedelmi jelentősége a 19. század első felében. Szombathely, 2009. (A továbbiakban: TILCSIK 2009.)
12 Az országos szintet nem vizsgálták külön, azt adottnak tekintették. BELUSZKY Pál – GYŐRI Róbert: Magyar városhálózat a XX. század elején. Budapest, 2005. 99–102. old.
13 I. m. 214–228. old.
14 I. m. 193. old.
15 VARGA 2014. 180–181. old.
16 KUNC Adolf: Szombathely – Savaria rend. tan. város monographiaja I. kötet. Szombathely, 1880. (továbbiakban KUNC 1880.)
17 KÁRPÁTI Kelemen: Szombathely – Savaria rend. tan. város monographiaja II. kötet. Szombathely, 1894. (továbbiakban: KÁRPÁTI 1894.)
18 TIMÁR István: A Szombathely-monográfia centenáriumára. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1994. 2. sz. 28–29. old.
19 KÁRPÁTI 1898a.; KÁRPÁTI Kelemen: Szombathely r. t. tanácsú város. Múltja és jelene. In: Magyarország és a Nagyvilág, 1898. 3. sz. 7–8. old. (továbbiakban: KÁRPÁTI 1898b.); KÁRPÁTI Kelemen: Szombathely város története. In: A szombathelyi iparkiállítás kalauza és katalógusa. Szerk.: Ujváry Ede. Szombathely, 1903. 16–21. old. (továbbiakban KÁRPÁTI 1903.)
20 MELEGA Miklós: „Szombathely igazi modern város” – Bodányi Ödön munkásságának értékelése egykor és ma. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1998. 4. sz. 82. és 84–86. old.
21 BODÁNYI Ödön: Szombathely város fejlődése és közintézményei. In: A szombathelyi iparkiállítás kalauza és katalógusa. Szerk.: Ujváry Ede. Szombathely, 1903. 21–26. old. (továbbiakban: BODÁNYI 1903.); BODÁNYI Ödön: Szombathely. In: Magyar dalosok emléklapja. Szerk.: Göndöcs István. Budapest, 1905. 24–31. old. (továbbiakban: BODÁNYI 1905.)
22 KISS GÁBOR – TÓTH ENDRE – ZÁGORHIDI CZIGÁNY BALÁZS: Savaria – Szombathely története. A város alapításától 1526-ig. Szombathely, 1998. 132–140. old.; TILCSIK 2009. 20–21. old.
23 KUNC 1880. 47. old.
24 I. m. 55. old.
25 I. m. 53. old.
26 I. m. 55. old.
27 I. m. 47. old.
28 TÓTH Ferenc: A szombathelyi várospolitika és a Szent Márton-kultusz. In: Vasi Szemle, 2014. 1. sz. 584–598. old.
29 KÁRPÁTI 1898b. 7. old.
30 KÁRPÁTI 1903. 17. old.
31 BODÁNYI 1905. 24. old.
32 BODÁNYI 1910. 8. old.
33 KÁRPÁTI 1898a. 117. old.; KÁRPÁTI 1903. 16. old.; BODÁNYI 1910. 3. old.
34 KUNC 1880. 63. old.
35 KÁRPÁTI 1898b. 7. old.
36 KUNC 1880. 134. old.
37 KÁRPÁTI 1903. 20. old.
38 KÁRPÁTI 1898a. 121. old.
39 KÁRPÁTI 1898b 7. old.
40 BODÁNYI 1910. 10. old.
41 Érdemes megjegyezni, hogy Kárpáti egyes írásaiban a vasút megnyitása és a város fellendülésének kezdete összecsúszik a kiegyezéssel. A Borovszky-féle vármegye-monográfiában például azt írja, hogy „az alkotmány visszaállításával esik össze a város igazi és czéltudatos haladásának kezdete”. KÁRPÁTI 1898a. 124. old.
42 KÁRPÁTI 1894. 492. old.
43 I. m. 240. old.
44 KÁRPÁTI 1898b 7. old.
45 BODÁNYI 1903. 22 old.; BODÁNYI 1910. 20. old.
46 GYÁNI Gábor: Éhen Gyula, a reformer polgár. In: „Alkotni teremteni kell”. Éhen Gyula emlékezete. Szerk.: Köbölkuti Katalin. Szombathely, 2004. 31. old.
47 ÉHEN Gyula: A modern város. Szombathely, 1897. (A továbbiakban: ÉHEN 1897.)
48 BODÁNYI 1910. 24. old.
49 BODÁNYI 1903. 26. old.; BODÁNYI 1905. 29. old.; BODÁNYI 1910. 30. old.
50 TANGL Balázs: Szombathely – katonaváros. Katonai létesítmények és katonai alakulatok Szombathelyen a dualizmus korában. In: Vasi Szemle, 2015. 3. sz. 317–326. old. (A továbbiakban: TANGL 2015.)
51 ÉHEN Gyula: A városok. II. rész. Szombathely, 1903. 643–674. old.
52 TANGL 2015. 328–332 old.
53 BODÁNYI 1910. 3. old.
54 Értekezlet a város fejlesztése ügyében. In: Vasvármegye, 1904. 236. sz. 1–2. old.
55 Fejedelmi vendégeink. In: Vasvármegye, 1904. 115. sz. 1. old.
56 Uo.
57 Uo.
58 BODÁNYI 1903. 22–23. old.; BODÁNYI 1910. 20. old.
59 Szily szobor leleplezése. Szombathely ünnepe. In: Vasvármegye, 1909. 203. sz. 2. old.
60 Szily János szobrának leleplezése. Ünnep után. In: Szombathelyi Újság, 1909. 37. sz. 2. old.
61 KÁRPÁTI 1903. 21. old.
62 KÁRPÁTI 1898a. 124. old.
63 Szombathely ünnepe. In: Vasvármegye, 1901. 129. sz 1. old.
64 Horváth Boldizsár szobrának leleplezése. In: Vasvármegye, 1901. 130. sz. 2. old.
65 MELEGA 2012. 56. old.
66 KÁRPÁTI 1894. 255. old.
67 MELEGA 2012. 59. old.
68 KÁRPÁTI 1894. 357. old.
69 Uo.
70 I. m. 361. old.
71 Uo.
72 BODÁNYI 1910. 14. old.
73 BODÁNYI 1905. 27. old.
74 I. m. 28. old.; BODÁNYI 1910. 16. old.
75 BERSTEIN Béla: A zsidók története Vas megyében. In: Partes Populorum Minores Alienigenae, 4. sz. (1998).; Bernstein Béla emlékkönyv. 97. old.
76 Uo.
77 BODÁNYI 1910. 16. old.
78 Uo.
79 Vasvármegye. Múltja és jelene. In: Magyarország és a Nagyvilág, 1898. 3. sz. 6. old.
80 ÉHEN 1897. Előszó első, számozatlan oldala.
81 BODÁNYI 1905. 30. old.
82 Horváth Boldizsár szobrának leleplezése. In: Vasvármegye, 1901. 130. sz. 3. old.
83 KÁRPÁTI 1898a. 120. old.
84 Millenáris ünnepségek Szombathelyen. In: Vasvármegye, 1896. 39. sz. 6. old.
85 KUNC 1880. 104. old.; KÁRPÁTI 1898a. 120. old.
86 KÁRPÁTI 1898a. 121. old.
87 KÁRPÁTI 1898d. 11. old.
88 I. m. 10. old.
89 KÁRPÁTI 1903. 16. old.
90 Vasvármegye Berzsenyinek. Emléklap Berzsenyi Dániel szobrának leleplezése ünnepére. Szombathely, 1896. 12. old.
91 I. m. 13–14. old.