TÖRTÉNELMI KONFERENCIA SZENT MÁRTONRÓL
ŐrvidékHáz, Szombathely, 2016. dec. 13.
A mintegy háromszáz rendezvénnyel büszkélkedő Szent Márton-év záró eseményén Dr. Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere köszöntötte a hallgatóságot és az előadókat. Kiemelte, hogy a tours-i püspök volt az első olyan személy, aki nem mártíromságával, hanem élete példájával érdemelte ki, hogy szentként tiszteljük.
Az I. szekció levezető elnöke, Katona Attila egyetemi docens (Nyugat-Magyarországi Egyetem) bevezetőjében a konferenciák kettős feladatáról beszélt: a tudós kutatók részben új forrásokra építve, részben az ismert forrásokat új összefüggésbe helyezve fogalmazzák meg álláspontjukat. (A II. és III. szekció levezető elnöke Gál Sándor igazgatóhelyettes, ŐrvidékHáz és Agócs Nándor NYME, Történettudományi Intézet)
Takács László egyetemi docens (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) Sulpicius Severus és Szent Márton, az író és hőse kapcsolata című dolgozatában újszerű módon nyúlt témájához. Alapvető kérdése: az életrajz szerzője – aki ügyvéd és lelkes tanítvány, nem történész – mennyiben tekinthető hiteles forrásnak? (Műveiből látszik: küzdött az anyaggal.) Honnan értesült a szent életeseményeiről? (Magától a püspöktől és a tanítványoktól.) Képes volt-e az eseményeket megérteni és pontosan rögzíteni? (Voltak félreértések.)
Az előadó három eseményleírás elemzésével (a katonaköpeny kettévágása; találkozás egy halottas menettel; az öngyilkos szolga feltámasztása) mutatta be, hogy számtalan ellentmondás fedezhető fel bennük. S. Severus sokszor félreértette a hallottakat; az anomáliákat nem oldotta fel, illetve a történeteket a saját hagiográfiai céljának megfelelően átformálta. A szövegelemzések alapján az életmozzanatokból egy katonaorvos alakja bontakozik ki (a köpenyjelenetnél is!), aki hipnotikus képességekkel is rendelkezik; Szent Márton tetteiben és lelkiségében a keresztényi, krisztusi orvoslás nyilvánul meg.
Prof. Dr. Borhy László régész, akadémikus (ELTE–BTK) témája az Európa I–II. századi offenzív jellegű korszakát felváltó zavarosabb, hanyatló III–IV. század. (Kiútkeresés – A Római Birodalom a Kr. u. 3–4. században) Ekkorra már elvárás volt a császárokkal szemben – Gallienustól (260–268) kezdve – a határok megvédése a külső nyomás ellen. Szükségessé vált a közigazgatás átszervezése: különvált a polgári-hivatali és a katonai parancsnoki tisztségek birtoklása. A katonai közigazgatáson belül is kettősség alakult ki: felértékelődtek a határtartományok a dux vezetésével, s más jelentőséggel bírtak a belső tartományok a comes-szel az élen. A birodalomban lezajló változásokat modellezik a polgári és katonai építkezések: a védelemre rendezkedtek be a városok.
A gazdasági problémákra Diocletianus (284–305) intézkedése: rögzítette az összes árucikk árát. Az erkölcsi, morális válságra pedig Nagy Konstantin (306–337) azzal válaszolt, hogy a korábban üldözött kereszténységet államvallássá tette. Az utolsó katonacsászárok – Valentinianusig (364–375) – katonai-védelmi intézkedéseik révén mintegy száz évvel meghosszabbították a birodalom amúgy feltartóztathatatlan agóniáját.
Kiss Gábor régész (Savaria MHVM) előadásának (Szent Márton és Savaria) kiinduló kérdése: a kultusz mikor és hogyan juthatott ide? (Mert igaz, hogy Márton itt született, de innen meszszire elkerült.) Az évszámmal is meghatározható időszak Nagy Károly avarok elleni hadjárata, amikor 791-ben ellátogat Saváriába. A látogatás célja: fölkeresni a frank birodalom illetve a dinasztia védőszentjének szülőhelyét. A kultusz onnantól folyamatos.
Mit talált az uralkodó a szent szülőhelyén, s milyen lehetett a szülőház? Az előadó hat sírtábla különböző szempontú régészeti elemzése során jut arra a következtetésre, hogy a kérdéses területen – a mai Szent Márton templom helyén – már a IV. század második felétől létezett olyan épület, amelyben sírüregek voltak kialakítva, jórészt a klérus számára. Szent Quirinus maradványai is itt lehettek. Ezt az épületet kereste föl Nagy Károly.
Boros István könyvtári tudományos főmunkatárs (Váci Egyházmegye) Márton, az igaz katona címmel megtartott referátumát azzal kezdte, hogy a vértanú szentek után (Szent István, Szent Sebestyén, Szent Lőrinc, Szent György) Márton püspök „kilóg a sorból”, de már életében szentként tisztelték. 313 után a vértanúságnak – Krisztus-utánzásnak – az a módja már kevésbé volt lehetséges. Hogy lehet Jézus Krisztust követni? A szenvedéstörténet előtti életmozzanatok követésével lehet a krisztusi eszmét megközelíteni.
Általános szokás volt, hogy a harcok után a császár rendezte a zsoldot. De aki elfogadta a pénzt, annak el kellett fogadnia a koszorút is, vagyis a császár dicsőségét, sőt pogány szertartásokon, a hamis isteneknek szánt áldozatokon is részt kellett venni. A keresztény ezt nem tehette; az Isten katonája nem lehet a császár katonája. Az Isten hadseregének tagja a gonosz birodalom ellen harcol – ahogy a keresztségben: „ellene mondok a sátánnak” –, mint egy páncélozott legionárius, állig fegyverben. De őt a lélek vértje, sisakja, kardja védi. A lélek kardja az ige, a harcmodor az imádság. Így volt igazi katona Szent Márton is.
Csapláros Andrea múzeumigazgató (Savaria MHVM) Ókeresztény emlékek a legújabb kutatások tükrében Kelet-Ausztria területén címmel tartotta volna meg előadását – a téma avatott kutatójaként –, de akadályoztatása miatt nem tudott jelen lenni a konferencián.
Sosztarits Ottó intézményvezető-helyettes (Iseum Savariense RMT) a válságos időszak történéseit az összetett szellemi-vallási háttér felvázolásával próbálta érzékeltetni. (Vallási változások Savariaban a Kr. u. 4. században) A III. századtól Pannónia szakrális központja Savaria, ahol az istenné avatott császárok mellett az élő uralkodók vallásos tisztelete is erősödött. Ezzel párhuzamosan az Ízisz-kultusz egyre jobban beépül a római szakrális rendbe; összeolvad a Sol Invictus Mithrasszal. Messziről érkező etnikai csoportok jelenléte és hatása is kimutatható (szíriai katonák, zsidóság). A szétaprózottságban bizonyos monoteisztikus tendenciák is megfigyelhetők.
A 308. november 11-ei császári találkozón Mithras még a birodalom megmentője (lásd: Mithras-oltár); a dedikálók egyike Constantinus, aki 313-ban nevét adja a Milánói ediktumhoz. Ebben az időben itt, Savariában állomásozik egy katonai csapattest, mely a helytartói központ/palotai komplexum védelmére van rendelve. A csapattest egyik katonája, esetleg tisztje Szent Márton apja.
A kereszténység térnyerésével lényeges változás: ha a császárnak nem jár már vallásos tisztelet – mert a császár keresztény –, akkor a császárt támogató pogány kultuszra sincs szükség. Régészetileg igazolható, hogy 350 körül az Iseum fizikailag megsemmisül – nem pusztítás által, hanem kiüresedik, súlyát veszti.
Zágorhidi Czigány Balázs történész (Vasvári Múzeum) Adatok Szombathely középkori életének Szent Márton-tiszteletéből címmel – a kultusz folytonossága kapcsán – azt a kérdést járta körül, hogy mi volt az a korszak, amely átmentette számunkra a szent emlékezetét, továbbá: mi a magyarázata annak, hogy ez a püspöki mezőváros az átlagos középkori egyházi mezővárosokat messze meghaladó jelentőségre tett szert?
A város külső képe (fallal körülvett; vára is van), két temploma (Szent Márton- és Szűz Mária-templom), a piactér (kilenc fontosabb útvonal találkozópontján), a várostorony, ispotály megléte igazi városias településnek mutatja. A győri püspök rendszeresen megfordul itt; az Árpád-korból vannak már adatok arról, hogy kiváltságokkal rendelkező hospes népesség élt a városban, és legalább a XIV. századtól volt már a jogi létet szimbolizáló pecsétje.
Minek köszönhető, hogy Vasvár után sokáig a megye második legjelentősebb települése volt? – Annak a múltnak, ami Szent Márton tiszteletében gyökerezik. (Lásd: Szent Márton kútja, ahol a keresztelések történtek a legenda szerint; párhuzam a csatában segítő Szent Lászlóval, kőszegi látomás; rokonság feltételezése az Árpád-házzal)
Schauermann János plébános (Szent Márton Plébánia) három különböző korból származó, a köpenymegosztás témájára készült kép elemzésével tárta fel az ábrázolás által sugallt más és más mondanivalót.
Az első kép eszkatologikus időkbe visz: fent a trónon ülő Úr Jézus angyalai kíséretében; a trón az égi és földi szféra határán, összekapcsolja a kettőt; megjelenik a szivárvány, a szövetség jele. A koldusjelenet értelme: köpeny az Úr Jézusnak. A második képen a kapu hatalmas mérete szinte agyonnyomja a kuporgó koldust. Csonka végtagokkal nem tud lábra állni. Ijesztő arckifejezése – „oroszlán-grimasz” – súlyos betegségre utal: leprás a szerencsétlen, sorsa a kitaszítottság, megvetés. A köpenynek a kép szimbolikájában összekötő szerepe van: a tekintetet vezeti lentről föl, a kicsinytől Krisztusig, s mintegy fölemeli a koldust. A harmadik képen a sötét színek, az „arctalanság” jelzi azt, hogy bárki lehet hasonló helyzetben, a felemelő szeretet várásában. A kézfogás kifejezi az elfogadást és a testvériséget. Mindhárom kép általános tanítása: a világnak egyre több Mártonra van szüksége.
A tudományos konferencia utolsó előadója, Anderkó Krisztián osztályvezető (Savaria MHVM Régészeti Osztály) további kutatást igénylő kérdésbe avatta be a hallgatóságot: Theátrum, vagy amphitheátrum volt-e Savariába?
A jelzett terület a mai Kálvária-templom melletti/alatti Jókai park – távol az akkori várost övező falaktól – az éves tartománygyűlések és a császárt ünneplő alkalmak helyszíne. Tudjuk, hogy Sisciai Szent Quirinus bírósági tárgyalására Savaria színházában került sor, és ott ítélték halálra. Az épület maradványairól az 1800-as évektől vannak elvétve híradások, s csak a múlt század közepén indultak ásatások a területen – konkrét eredmény nélkül. Nem voltak sikeresek a geofizikai felmérések sem, míg aztán 2016-ban városi segítséggel hét árkot nyitottak a domboldalon. A domb alján találtak méretes falmaradványokat, melyek – a Hadrianus korából való jelentős pénzlelettel együtt – inkább a valamikori amphitheátrum létezését valószínűsítik.
(Kapiller Ferenc)
A SZÖGESDRÓT ÖLELÉSE – KONFERENCIA A GULÁGRÓL
(Szombathely, ŐrvidékHáz, 2017. január 25.)
Köszöntőjében Dr. Hende Csaba volt miniszter, országgyűlési képviselő a múlt századi diktatúrákról beszélt, illetve az áldozatok emlékének adózott. Fráter Olivér elnökhelyettes (Nemzetstratégiai Kutatóintézet), az első szekció levezető elnöke szerint a bűnösök megnevezése nélkül nem adható erkölcsi elégtétel a bűnöket elszenvedőknek, a százmilliónyi mártír és a sokszázmillió életben maradt, de életéből kivert személynek. A referátumok elhangzása előtt Szabó Tibor, a Weöres Sándor Színház művésze részleteket olvasott fel Rupert Rafael naplójából és Gereben Ágnes Beszélgetések a Gulágról című könyvéből.
Elsőként Dr. Máté Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese tartotta meg előadását (Egy külön világ: a Gulág). A koncentrációs táborok (!) kialakítása már 1918-tól megkezdődött; több mint ötven lágerkörzetet építettek ki, s egyenként több száz vagy ezer tábor is működhetett. A Gulág „a kommunista új ember kikovácsolásának a terepe” lett. Szovjet források szerint mintegy 550 ezer magyar érkezett ide – útközben már 20% meghalhatott –, s a hazajutott túlélő 350–380 ezer ember. (Más adatok szerint a kiszállított magyarok száma 800 ezer.)
Szabó Károly ezredes (Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat) A szovjet-orosz titkosszolgálatok – GPU, OGPU – a Gulág-hálózatok létrehozásában és működtetésében folytatott tevékenységéről címmel foglalta össze az intézményes terror rendszerét. A megtorlási hullám Urickij meggyilkolása és a Lenin elleni sikertelen merénylet után kezdődött a Cseka irányításával (1918 vége), majd fölállították a hírszerzés és elhárítás új szerveit (GPU, OGPU). A titkosszolgálati terror háromszöge Sztálin három embere: Jagoda, Kaganovics, Molotov, akik húszmillió ember meggyilkolásában bűnösök. Az irányítók (még: Mensinszkij, Jezsov, Berija stb.) közös jellemvonása, hogy súlyos devianciával küszködtek, ami szadizmusukban nyilvánult meg.
A Gulág 1960-ban szűnt meg mint központosított rendszer; néhány kényszermunkatábor továbbra is létezett, illetve a kényszergyógykezelés (politikai pszichiátria) gyakorlatában élt tovább.
Jagadics Péter ny. alezredes (HOHE Vas megyei szervezete) az elhangzottakat a téma hazai változatával folytatta: Az Államvédelmi Hatóság szerepe, tevékenysége a magyarországi kényszertáborok és internáló táborok létrehozásában és fenntartásában.
1945 elején megalakul az Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya Péter Gábor vezetésével, a vidéki rendészetet a BM Politikai Nyomozó Osztálya irányítja Tömpe Andrással az élén. A következő évben az Államrendőrség Államvédelmi Osztályát (ÁVO) szervezik meg, belügyminiszter Rajk László. 1948 szeptemberében állítják föl az Államvédelmi Hatóságot (ÁVH), belügyminiszter Kádár János. Az ÁVH maga alá gyűri a börtönök, gyűjtő, szűrő, internáló táborok, a kitelepítő és munkatáborok felügyeletét. Korlátlanná válik a proletárdiktatúra jogi hatalma; szovjet mintájú koncepciós perek kezdődnek. (Kik voltak azok, akik összeállították és végigkísérték a pereket?) Garasin Rudolf irányításával kiteljesedik az állambiztonsági börtönök, büntetés-végrehajtási intézetek és táborok zárt hálózata, de ugyancsak ő a felszámoló bizottság vezetője is 1953-ban. 1956. november 4-e után kezdődött újra minden – „közbiztonsági őrizet” címen.
II. szekció, levezető elnök Kovács Jenő, az Apáczai Csere Alapítvány elnöke. Bank Barbara (Nemzeti Emlékezet Bizottsága) a magyarországi internáló és kényszermunkatáborok világáról beszélt. Internálás volt a két háború között is, de a kényszermunkát nem alkalmazták; ez szovjet mintára vált gyakorlattá, mint annyi más. Csak Budapesten tizenöt internáló tábor működött. Kezdetben a romeltakarításban, aknaszedésnél dolgoztatták a szabadságuktól megfosztott embereket; általánosabb volt a mezőgazdasági munka és az iparban történő foglalkoztatás.
A kiskőrösi internáló táborban magas rangú katonatiszteket tartottak, szovjet felügyelet mellett; a csepeli táborban őrizték a volt csendőröket, őket vitték aknát szedni (80-90%-os volt az elhalálozás). További nevezetes táborok: budapesti gyűjtőfogház, Kistarcsa, Recsk, Hortobágy, Tiszalök, Kazincbarcika, Bernátkút, Márianosztra, Dunabogdány, Megyer, Oroszlán, Inota stb.
Stefka István újságíró, lapigazgató (PestiSrácok.hu) előadásában (Magyarok a Gulágon) három személyt idézett a hallgatóság elé – hangfelvétellel, képekkel, filmmel –, akik megjárták a keleti/északi jeges poklokat, de hazatértek. Alekszandr Zsolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című művéből hallhattunk részleteket. A 18 éves korában megtévesztéssel elhurcolt, és 10 évig dolgoztatott Marczin Borbálával készített interjúból láthattunk/hallhattunk megrázó, nyolc perces összeállítást, végül a százegyedik életévében, január 15-én elhunyt Olofsson Placid atya szólalt meg. Az utolsó filmes interjúban is megnyilvánult humora, mélységes hite és hazaszeretete.
Dr. Bali János igazgató (NSKI) gondolatait Dr. Molnár Gergely osztályvezető tolmácsolta. (Hősök vagy áldozatok? – A „málenkij robot” túlélőinek emlékezete) Mondandóját három kérdés köré szervezte az előadó. Hol van a helye a témának a tudományos emlékezetben? Hogy rajzolódik ki egy általános kép a Gulág világáról és a tábori sorsokról – a személyes visszaemlékezések alapján? Milyen (volt) a hazakerültek fogadtatása és itthoni élete?
Az első visszaemlékezések az emigrációban keletkeztek, ritka hazai példa Csalog Zsolt műve, az M. Lajos, 42 éves. A rendszerváltással sem vált jelentőssé a hivatalos publikációkban szenvedéstörténetünk eltagadott fejezete egészen 2000-ig. Ekkor jelent meg a A kommunizmus fekete könyve magyarul, s néhány visszaemlékezés. Az igazi áttörés 2010 után következett be, amikor emléknapja lett az áldozatoknak, s még tart a Gulág-emlékév; sorra jelenhettek meg a visszaemlékezések, interjúk, készültek filmek. Tény azonban, hogy az ismertté vált néhány tucatnyi név és sors a mintegy 400 000 túlélőhöz viszonyítva csekély. Anyagi kárpótlásuk szánalmasan félresiklott, a történtek feldolgozása majdnem végzetesen elkésett. Felelősségünk, hogy az elhurcoltak története a nemzeti emlékezet megfelelő szintjére kerüljön.
III. szekció, levezető elnök Pál Ferenc, a Vas Megyei Levéltár levéltárosa. Dr. Kövér István, a Recski Szövetség Nyugat-dunántúli Szervezete elnöke előadását – Vasiak Recsken – azzal a megjegyzéssel vezette be, hogy ez a konferencia fájdalmasan későn van. Sok dokumentum megsemmisült, s az érintettek közül már alig élnek.
A recski tábor története a szocdem párt és a kommunista párt egyesülésével kezdődött: az egyesülés ellenzőit – harmincöt személyt – máris vitték Recskre – létszámuk időközben százhetvenötre nőtt –, és építhették a tábort. Az ide kerültek közül külön említendők a vasutasok, országosan kétszáz fő. Egy bosszúból történő följelentés nyomán a Szombathelyhez tartozó vasúti igazgatóság egészére értve (5-6 megye) az összes ÜVB-dolgozót (Üzletvezetőségi Bizalmas Csoport) egy éjszaka összeszedték, s irány Recsk. Szombathelyről/Vas megyéből összesen hetvenöt férfit és négy nőt vittek el; a nőket aztán visszahozták Kistarcsára, a „női szakaszba”.
Ambrus Lajos József Attila-díjas író arról számolt be, hogy 1945-ben néhány hónapra különös szerepet szánt a nagytörténelem a Jánosháza és Celldömölk között elterülő kies kistájnak. Jó harmincöt évvel az események után hallott először arról, hogy Boba alatt fegyver- és lőszerraktárak álltak, reptér üzemelt, s több faluban gyűjtő, szűrő táborok voltak. A táborok nagy tömegeit főleg ukránok adták, akik a nagy világpolitikai konstelláció szenvedő alanyai lettek.
A pokolbéli állapotokról ő kezdte el gyűjteni az információkat, majd biztatta Majthényi Lászlót – ma megyei elnök –, hogy folytassa a kutatást: milyen infernó volt a Somló–Sághegy–Kissomlyó Bermuda-háromszögében? Hogyan működött a GPU, és hová tűnt el sok ezer ember nyomtalanul? Történésznek való szakfeladat. A kutatás eredményeként több részes újságcikk született, s végül 2015-ben könyv alakban is megjelent: Lágerek a Kemenesalján.
A konferencia könyvismertetéssel ért volna véget. A program szerint Rózsás János frissen megjelent kötetét – Ködbevesző múlt – mutatta volna be Prof. Dr. Gadányi Károly rektor, professzor emeritus a szerzővel ápolt kapcsolata alapján, de – mint mondta – az egész konferencia erről beszélt. Helyette Farkas Csaba, a kötet kiadója szólt röviden a kiadás körülményeiről, felolvasta a hátsó borítóról A. Szolzsenyicin elismerő, baráti szavait az íróról. (Rózsás János 1951-ben ismerkedett meg a később Nobel-díjas íróvá lett rabtársával a kazahsztáni Ekibasztuz lágerében.) A professzor úr pedig jó humorú, anekdotikus mesélőkedvvel sorolta élményeit, tapasztalatait – immár térben és időben eltávolodva – a Gulág-világgal kapcsolatban, amely világot már belepte az enyészet. A mi gondolkodásunkat azonban ne lepje be az enyészet: erre valók az ilyen konferenciák.
(K. F.)