GYURÁCZ FERENC

 

 

AZ ŐRVIDÉKI MAGYARSÁGRÓL*

 

 

Az őrvidéki magyarok a ma Burgenlandnak nevezett ausztriai tartomány magyar lakói. Ez a terület az 1920. évi trianoni békeszerződés értelmében került az ezeréves Magyar Királyságtól a nem sokkal korábban létrejött Osztrák Köztársasághoz. Három magyar vármegye – Moson, Sopron és Vas – nyugati, többségében németek lakta területrészéből tevődött össze.

A békekonferencia diktátuma szerint az újonnan létrejövő osztrák tartományhoz tartozott volna Sopron és a környező nyolc falu is. Ennek azonban elejét vette az 1921. decemberi soproni népszavazás, amelyen a szavazók majdnem kétharmada, köztük a nem magyar ajkú lakosok jelentős része is a Magyarországhoz tartozás mellett voksolt. A népszavazás közvetlen előzménye pedig az 1921. augusztus végétől vívott nyugat-magyarországi felkelés vagy inkább szabadságharc, amelynek során az ország számos pontjáról ideérkezett, mintegy 3-4 ezernyi magyar szabadságharcos – olyan parancsnokok vezetésével, mint Prónay Pál, Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály, Maderspach Viktor és mások – néhány hét alatt kikergette az Őrvidék (Burgenland) területéről a megszálló osztrák csendőrség alakulatait, amelyek azt így nem tudták birtokba venni. A szabadcsapatok október 4-én Felsőőr főterén kikiáltották saját, Lajtabánság elnevezésű államukat, melynek államfőjévé Prónay Pált választották. Ez az államocska ugyan csupán egyetlen hónapig állt fenn, de ez alatt a szabadságharcosok sikere által kedvezőbb alkupozícióba jutott magyar diplomáciának a velencei tárgyalásokon sikerült elérnie a soproni népszavazás kiírását. Ezért (is) mondhatjuk, hogy nem igaz a közkeletű vélekedés arról, hogy minden szabadságharcunkat elveszítettük – az 1921. évi nyugat-magyarországi felkelés: győztes magyar szabadságharc volt, amely hozzájárult Sopron és környéke megtartásához, és amelyre ma is büszkék lehetünk!

Az immár Sopron nélküli, ekkoriban kitalált nevén Burgenlandnak nevezett Őrvidék tényleges elcsatolására ezután került sor. 1922. január 1-jétől lehet számítani az őrvidéki (burgenlandi) magyarság mint különálló népcsoport létezését. A következő esztendőben, 1923-ban tíz Vas megyei, Pinka menti vegyes nemzetiségű falu ugyancsak elérte a Magyarországhoz való visszacsatolását, illetőleg két kis falut pedig Ausztriához csatoltak ugyanekkor. Így alakult ki a tartomány mai területe.

Mekkora területről, s ezen belül mekkora magyar népességről beszélünk?

A hosszú, keskeny észak–déli sávban húzódó Őrvidék (német neve Burgenland, horvát neve Gradišće) mai területe 3962 km². A békeszerződésben meghatározott területen a lakosság mintegy 13%-a volt magyar, amely 9%-ra mérséklődött Sopron Magyarországon maradása után. Ez – mintegy 26 ezer ember – már az első években körülbelül 10 ezer fővel csökkent, részben a kényszerű repatriálások miatt (az osztrák hatóságok elbocsátották a magyar állami alkalmazottakat, még az egyszerű vasutast is!), részben más okokból. Mindazonáltal a két világháború között a túlnyomórészt mezőgazdaságból élő elcsatolt őrvidéki magyar falvak és majorok élete nem sokat változott a korábbiakhoz képest. Az osztrák hatalom – más utódállamokkal ellentétben – nem hajtott végre magyarellenes földreformot és telepítést, szinte változatlanul átvette a korábbi magyar járások beosztását, a négy többségi magyar településen (Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget, Felsőpulya) a magyar elemi iskolai oktatás, a magyar önkormányzatiság és a magyar nyelvű hitélet is többé-kevésbé zavartalanul tovább folyt.

Éles váltásra az 1938 tavaszán bekövetkezett Anschluss-szal, Ausztriának a Német Birodalomba való bekebelezésével került sor, amikor a magyar nyelv nyilvános használatát a legtöbb téren betiltották, a magyar oktatást megszüntették. A második világháború utáni tízéves szovjet megszállás (a ’Russenzeit’) végeztével megfogalmazott osztrák államszerződés szövegében az őrvidéki horvátok és a karintiai szlovének jogait elismerték, de az őshonos őrvidéki (burgenlandi) magyarságéit nem, s ebből számos joghátrány származott a továbbiakra nézve. A minden kisebbség megmaradását tekintve kulcskérdésnek számító anyanyelvi oktatást például soha többé nem sikerült az 1938 előtti szinten visszaállítani. A szovjet megszállástól szerencsésen megszabadult, semleges státuszú Ausztria bámulatos gazdasági felvirágzása az 1960-as évektől – szociális, jóléti, civilizációs értelemben – természetesen kedvezően érintette a lakosság egészét, így a magyarokat is. Még akkor is, ha ez a változás, mint mindenütt a világon, a tradicionális mezőgazdasági életforma teljes átalakulásával, visszaszorulásával, a foglalkozási szerkezet átalakulásával – és így az őrvidéki magyar közösségek részbeni vagy teljes felszívódásával járt. (Teljes megszűnésről, szétköltözésről beszélhetünk azoknak a majorbéli egykori cselédközösségeknek az esetében – a Fertő tótól keletre eső Fertőzug területén –, amelyek a dunántúli „puszták népe” itteni képviselői voltak, s melyek körében a bécsi egyetem néprajz professzora, Gaál Károly az 1960-as években még oly sok értékes gyűjtést végezhetett.)

A civilizációs változások ráadásul a vasfüggöny szigorú jelenlétében, szomszédságában mentek végbe abban az időszakban, amikor a magyarsághoz tartozás a szegény, jogfosztott, államszocialista társadalmi rendszere miatt eleve gyanús Magyarországgal való óhatatlan közösségvállalást is jelentette. Nem lehet csodálkozni azon, ha mindez a talán többé-kevésbé természetesnek mondható asszimilációs folyamatok elmélyüléséhez, felgyorsulásához vezetett. Az egykori Árpád-kori gyepűvédő őrök, „lövők”, „lövérek” ezer éven át magyarnak megmaradt leszármazottai ezekben az években sorra feladták hadállásaikat, s ha felnevelő vidékükhöz hűek maradtak is, s a vasi–soproni tájszólásban beszélt magyar nyelvet még el nem felejtették is, önazonosságuk szóba kerülésekor többnyire már osztráknak mondták magukat. (Ez ma már szinte általánosan így van.)

Kezdettől hozzátartozik a kicsiny őrvidéki magyar őshonos népesség életéhez a vallási megosztottság – avagy pozitív értéktartalmú szóval mondva: változatosság. Még a területileg és történetileg legszorosabban összetartozó Felsőőr-vidéki magyar közösségek sem azonos vallást követnek a reformáció és ellenreformáció kora óta. Maga Felsőőr magyarsága nagyobbrészt református, kisebb részt katolikus, Alsóőr teljesen katolikus, mígnem Őrisziget többségében evangélikus. A Sopron vármegyei Felsőpulya magyarjai túlnyomórészt katolikusok, és ez érvényes a Fertő melléki szórványmagyarságra, a majorok egykori uradalmi cselédségének mára jórészt a falvakba, kisvárosokba – pl. Boldogasszonyba (Frauenkirchen) – beköltözött, s ott leginkább rejtőzködő módon magyar identitású maradványaira is.

Az egyházak és papjaik ugyanakkor az utóbbi évtizedekben a magyar nyelv és kultúra megőrzésének legfőbb apostolai voltak – mint sokfelé máshol a Kárpát-medencében – az Őrvidéken is. Ez bizonyosan köszönhető annak az örvendetes ténynek, hogy a második világháború s kivált az 1956 utáni időszakban olyan kiváló lelkész-egyéniségek szolgálták e közösségeket, mint például a Pannonhalmáról idekerült bencés szerzetes, az egymaga intézményeket pótoló Galambos Ferenc Iréneusz, az egész ausztriai reformátusság püspökévé emelkedett Gyenge Imre vagy az a Teleky Béla, aki Őrisziget evangélikus magyarjaiban tartotta a lelket és a magyarságot, s akinek könyveiben is megőrzött emlékezete ugyancsak értékes örökségünk. Ők (s még néhány más nevet is említhetnénk, köztük mai lelkészekét) mindannyian fáradhatatlanok voltak a szorosabban vett papi szolgálaton túli népszolgálatban is, a magyar ügyekben pedig örömmel nyújtottak kezet egymásnak is, át a felekezeti határokon.

Botlik József budapesti történész önálló kutatások alapján és a korábbi eredmények összegzésével, rendkívüli szorgalommal, három megkerülhetetlen monográfiában összegezte az őrvidéki magyarok sorsának alakulását 1918-tól a jelenkorig. Különösen a legutóbbi, 2015-ben megjelent zárókötetében veszi sorra s mutatja be az őrvidéki magyar közösségszervezés és kultúra jeles személyiségeinek és kisebb-nagyobb intézményeinek egész sorát. Itt csupán azt szeretnénk kiemelni, hogy a háború utáni késlekedő, lassú önszerveződési kísérletek egyik legfontosabb állomása mindenképpen a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület 1968-as megalakulása volt. Számos kicsi, de fontos eredmény kiindulópontja lett ez a tény, s az egyesület mindmáig egyik legfontosabb kerete az itteni magyar nyilvános életnek. Annak ellenére mondhatjuk ezt, hogy a kisebbségi kultúra intézményei megszaporodtak azóta, élükön a felsőőri háromnyelvű (német–magyar–horvát) állami gimnáziummal. Újabban már a kismartoni stúdiókból sugárzott magyar nyelvű rádió- és televízióműsorról is beszélhetünk, a maguk szerény keretei között. Ha pedig kifejezetten a nem populáris jellegű kultúra gyűjtőpontját keressük, azt is megtalálhatjuk a Galambos Iréneusz korábbi gyűjteményének alapján 2004-ben létrejött, Alsóőrött (Unterwart) székelő különleges intézmény, a magyar beszédben is leginkább német nevének rövidítésével (UMIZ) emlegetett Magyar Média- és Információs Központ alakjában. Ez az intézmény Kelemen László vezetésével nemcsak tekintélyes állományú magyar könyvtárral büszkélkedhet, mely az őrvidéki magyarokra vonatkozó tudományos vizsgálódások nélkülözhetetlen bázisa, hanem áttekinti, összefogja és működteti is ezeket a vizsgálódásokat. Rendezvényei összefogják a környék maroknyi (részben emigráns) magyar értelmiségét, magyar és német nyelvű honlapja pedig az őrvidéki magyarsággal kapcsolatos adatszerű információk rendkívül hasznos tárháza.

 

Az Őrvidék Kollégium életében részt vevők munkáját segítették a már felhalmozott eredmények. De természetesen nem tette könnyebbé ezt a munkát az itteni magyarság széttagoltsága, szétszórtsága, kis létszáma, az összlakosságon belüli szerény arányszáma, továbbá különfejlődésének és asszimilációjának meglehetősen előrehaladott volta. Ezek azok a tényezők, amelyek miatt tulajdonképpen kezdettől fogva másoknál csekélyebb figyelmet kapott ez a terület és ez a népcsoport az anyaországi nemzetpolitika hivatalos és nem-hivatalos, értelmiségi megjelenítőitől. Az 1921–23-as határrendezések után még a Horthy-kor határ-felülvizsgálati szóhasználatában sem jelent meg soha ez a vidék. A kommunista rendszer évtizedeiben pedig a szabadság ígéretének legközelebbi földjeként tekintettünk rá, s ez minden más gondolatot háttérbe szorított.

Talán ezért is alakulhatott ki spontán módon az a gyakorlat, hogy – az összes többi elcsatolt területtel ellentétben – az őrvidéki települések nevét már-már általánosan németül használta mindenki, és nemcsak a sajtóban, hanem még a nyugati határ menti magyarországi településeken is. Ez a helyzet mindmáig nem változott meg lényegesen. A Vas megyei magyarok ma is az „oberwarti” vásárba vagy az „oberpullendorfi” üzletekbe mennek „ki” körülnézni, nem pedig a felsőőribe illetve a felsőpulyaiba. Ez azért is kirívó, mert éppenséggel ma is részben magyar lakosságú kisvárosokról van szó. Felsőőr ráadásul még járási székhelye is volt Vas megyének (Felsőpulya pedig Sopron megyének). De a mesterségesen összerakott „Burgenland” megnevezés is általánosan használt nyelvünkben, szemben a történetileg alátámasztható magyar „Őrvidék” nevezettel. (Egyetlen rejtélyes ellenpéldát ismerek: nyáron a szép „rohonci tóban” mártóznak meg a szombathelyiek, s még véletlenül sem nevezik Rechnitz-nek Faludi Ferenc költőnk egykori lakhelyét.)

Mindez jórészt megszokás kérdése, de nehezen kitapintható történeti és lélektani okai is lehetnek. Ami biztos: tudatosan alakítható. S így lehetséges, hogy aminek van magyar neve, azt a földrajzi helyet elsősorban magyarul nevezzük meg. Különösen érvényes ez a történelmi haza színtereire. A legtöbb esetben magától értődik, hogy így teszünk: említhetem a sok közül Kolozsvár, Pozsony, netán Brassó, Munkács és Szabadka példáját is. (Egyenesen mókás volna cluj-napocai káposztát, bratislavai kiflit vagy brašov-i aprópecsenyét mondani...)

Könyvünkben ezt az alapelvet követjük, de a világért sem dogmatikus merevséggel. Ellenkezőleg: itt-ott alkalmazva a német neveket is, hiszen maguk az érintett, a területen lakó magyarok is így tesznek, s nem tehetünk erőszakot a valóságon épp aközben, miközben megismerni törekszünk azt. Ugyanígy természetesnek tartjuk azt is, ha a német anyanyelvű őrvidékiek viszont ma is mindannyiszor „Steinamanger”-t mondanak Szombathely, „Ödenburg”-ot pedig Sopron helyett.

Az Őrvidék területe az egyetlen a Kárpát-medencében, amelyre szinte folyamatos kitelepülés zajlott. Az ide menekült vagy kivándorolt magyarok száma soha nem öltött tömeges méreteket, de hozzájárult ahhoz, hogy oly sok asszimiláló évtized után ma is van még magyar élet a tartományban, s hogy az 1981-es népszámlálás mélypontjához képest (4147 fő) ma biztosan jelentősen nagyobb létszámról beszélhetünk. Az ide újabban települt magyarok közül jónéhányan részt vesznek a szervezeti életben vagy az oktatásban, s egyes helységek (pl. Nagymarton) magyarjainak többségét alkotják. Az Ausztria többi részén – elsősorban Bécsben – megtelepült több tízezres magyarság szintén erősítheti az őrvidéki magyar élet pozícióit, de ezen a téren lehetnek kiaknázatlan lehetőségek. Az együttműködést segítheti, hogy az 1976-ban megszületett ausztriai népcsoport-törvény hatályát, mely kezdetben az őshonos őrvidéki magyarokra vonatkozott, de a bécsiekre és alsó-ausztriaiakra nem, 1992-ben kiterjesztették utóbbiakra is. A 16 tagú magyar Népcsoporttanács tagjainak felét a magyar kulturális egyesületek, négy személyt a három nagyobb osztrák párt, négyet pedig a történelmi egyházak jelölnek. A testület tanácsokat adhat a kormánynak a népcsoport helyzetének javítására, és feladata a kisebbségnek jutó állami pénzügyi támogatások elosztása. A jogérvényesítés általában nagyon nehézkes folyamat. A négy, még ma is számottevő őshonos magyar lakossággal rendelkező helységben (Alsóőr, Felsőőr, Őrisziget, Felsőpulya) csak évtizedekkel a jogalap megteremtése után, már az új évezredben került sor egy olyan egyszerű lépés megtételére, mint amilyen a kétnyelvű helységnév-táblák kihelyezése a települések határára.

 

A magyar kulturális motívumok és rejtett hatások sokfelé felkutathatók az ausztriai élet szövetében. Az Őrvidék pedig különösen gazdag ezekben. Vannak ismertebb tények, mint amilyenek a magyar főúri családok ma is érzékelhető jelenléte, vagy épen megmaradt, impozáns váraik (Fraknó, Léka, Borostyánkő, Városszalónak, Németújvár stb.) szépsége. Ezúttal azonban, legalább felsorolásszerűen, néhány kevésbé ismert vonatkozást említsünk meg: a területhez születésük révén vagy más életrajzi szálon kapcsolódó jeles személyiségek egyikét- másikát – korántsem törekedve teljességre, csupán érzékeltetve, hogy e tekintetben is milyen sok okunk van a szívünk közelében tudni ezt a változatos szépségű vidéket.

A régebbi századokat mellőzve, az elmúlt évszázad legelején ott találjuk a borostyánkői (Bernstein) várkastély nevezetes lakóit: Egán Edét (1851–1901), az előkelő ír család izzó lelkű magyarrá lett, magyar nemességet szerzett sarját, a hazai élelmiszergazdaság aktív és tudós szervezőjét, agrárpolitikust, aki élete végén a kárpátaljai hegyvidék ruszin lakosságának megsegítésére indított állami akció miniszteri biztosaként lett híres; tragikus halála is ezzel kapcsolatos. Az ő egyik fia Dr. Egán Imre (1881–1944) volt békési főispán, huszárkapitány, aki 1921-ben lovával együtt bekapcsolódott a nyugat-magyarországi felkelésbe, ám az osztrákok elfogták, és Bécsbe szállították. Élete vége felé, Kárpátalja átmeneti visszacsatolása után, apja szellemében kis könyvet írt a ruszin autonómia kérdéséről.

A borostyánkői birtok a XIX. század végén az Almásy családé lett. Ennek leghíresebb tagja a várban született: Almásy László Ede (1895–1951) utazó, Afrika-kutató, világhírű sivatagi felfedező. 1921-ben ő vezette azt az automobilt, amelyben a trónra viszszatérni szándékozó IV. Károly király Szombathelyről a budaörsi csata színhelyére utazott.

Ugyancsak e kor jelese volt Kincs István (1867–1942), egy felsőőri kovács fia, aki termékeny prózaíróként, kőszegi plébánosként és gazdaságszervezőként lett ismert.

Felsőőr szülöttjei közül emeljük még ki Imre Samu (1917–1990) nyelvész-akadémikust, aki sok más munkája mellett több művet is írt szülőhelyéről, így többek közt az 1973-ban megjelent „Felsőőri tájszótár”-t.

Kincs Istvánon (és a már említett, németújvári születésű, Rohoncon elhunyt Faludi Ferencen) kívül is számos elfeledett irodalmi kapcsolatot említhetünk. A vasi Gyepüfüzesnek (Kohfidisch) ugyan csak 9%-nyi magyar lakosa volt a XX. század elején (ma kb. 2%), de a helyi magyar identitású zsidóságból két szép szavú magyar költő és műfordító is kikerült: Hajnal Anna (1907–1977) és Hajnal Gábor (1912–1987). Előbbi a Nyugat harmadik nemzedékének érzékeny hangú lírikusa, testvéröccse pedig szintén leginkább ehhez a hagyományhoz kapcsolódott.

Ismertebb, hogy pályája elején egyetlen tanévet Móra Ferenc (1879–1934) is élt errefelé, a felsőlövői (Oberschützen) gimnáziumban tanított.

A magyar kultúra tehetségekben egyik leggazdagabb családja eredetileg Kremsner nevet viselt, és őrvidéki német nemzetiségű volt. Sopronkeresztúrról (Deutschskreutz) költözött a gazdatiszti Kremsner házaspár a Szombathely melletti Acsádra, ahol a Rákosi Jenő (1842–1929) néven ismertté lett fiuk született. A család nyelve ekkor már magyar volt, és maga Rákosi Jenő íróként, újságíróként, színházigazgatóként és gazdag tevékenységének sok más területén is a millennium körüli évek-évtizedek magabiztos magyar ideológiáját képviselte. Öccse, Rákosi Viktor író és húga, Rákosi Szidi színésznő mellett a családnak még legalább 3-4 tagját tartja számon a magyar művelődés története.

Az ugyancsak volt Sopron vármegyei Füles (Nikitsch) szülötte volt vitéz Somogyváry (eredetileg Freissberger) Gyula (1895–1953), írói nevén Gyula deák, egy időben a rádió irodalmi igazgatója, a hangjáték műfajának meghonosítója (a műfaj neve is tőle származik), országgyűlési képviselő. Egész írói munkásságára a trianoni veszteség nyomta rá a bélyegét. Egyik, jórészt Sopronban játszódó népszerű regényében (És mégis élünk) emléket állít a nyugat-magyarországi szabadságharc és a soproni népszavazás drámai időszakának. Megalkuvásmentes személyisége folytán utolérte mind a náci, mind a kommunista rendszer üldözése. Utóbbi fogságában halt meg.

Sok más irodalmi vonatkozást mellőzve, hozzuk még szóba Jaroslav Hašek Svejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban című regényét, melynek egy fejezete az őrvidéki Királyhidán (Bruckneudorf) játszódik, világhírűvé téve az elmúlt századfordulón, rövid ideig magyar többségű határtelepülést.

S ha már itt tartunk: Királyhidán született a XX. század egyik legjelentősebb magyar színművésze, Sulyok Mária (1908–1977), akit az egyik legszebb orgánumú és beszédű magyar színésznőnek tartottak.

De őrvidéki, ősi gyepüőri család sarja volt az egyik első magyar színésznő is, a Felsőőrött anyakönyvezett, de alsóőri családba született Moór Anna (1773–1841), az 1792-ben indult első magyar nyelvű állandó budai színtársulat ünnepelt művésze is. A színház megszűnése után élete nagy részét egy kis pilisi faluban, Vörösvárott élte le, háziasszonyként és a helyi posta kezelőjeként.

Két, őrvidéki horvát eredetű, de magyarrá lett színészóriást is említsünk még meg itt. Csákányi László (1921–1992) Németújvárott (Güssing) született, Sinkovits Imrének (1928–2001) pedig meghatározó gyermekkori élményei kötődnek a Strém patak Németújvár melletti vízimalmához, ahol nagyapja volt a molnár.

A magyar zene őrvidéki származású vagy életük egy részében itt élt nagyjai – részben közismerten – Liszt Ferenc, Goldmark Károly, Mosonyi Mihály és Takács Jenő. Takács Jenő (1902–2005) hosszú élete utolsó időszakát szülőhelyén, Cinfalván (Siegendorf) töltötte.

 

E tömörített mustrát befejezve, tisztelettel ajánlom az olvasó figyelmébe a legnyugatibb Kárpát-medencei magyar népcsoport múltjának és jelenének változatos értékeit.

   

JEGYZETEK

* Az Őrvidék Kollégium című megjelenés előtt álló (Antológia Könyvkiadó, Lakitelek) könyv bevezető írása.