„FELSZABADULTABB, UNIVERZÁLISABB KIFEJEZÉSMÓDOKRA VAN SZÜKSÉG”¹

A múlt századi Vas megyei képzőművészet végeláthatatlan ellentmondásairól, kafkai mechanizmusairól, abszurditásairól kötetnyi tanulmányt lehetne írni, ha lenne rá szellemi igény, érdeklődés, ha megtörtént volna a valódi rendszerváltás, ha nem csak ideológiai köpenyforgatás lett volna mindaz, ami negyedszázada történt, illetve ma is történik körülöttünk. A kulturális élet struktúrái, a műalkotások létrejötte, nyilvánosságra jutásuk, megbecsülésük szoros korrelációt képeznek a mindenkori társadalmi, ideológiai közeggel, amikben determinálódtak. Különösen a köztéri alkotások esztétikai értéke, tartalma, maradandósága lakmuszpapírként képes felmutatni, megőrizni, konzerválni egy-egy történelmi korszak ideológiai konstellációját, a társadalom egészséges vagy beteg immunrendszerét, a kontraszelekció mechanizmusait, vagy épp a természetes kiválasztódás meglétét.² Elég csak végigsétálni egy település utcáin, terein, belépni közintézményeibe, és azonnal olvasható a történelem, annak lokális jelenségei. De ugyanilyen fokmérő a mindenkori képzőművészeti nyilvánosság léte, nemléte.³

A közelmúlt vasi képzőművészetében a nyilvánosság anomáliái, a hatalmi eltiltások, negligálások, cenzúrák, az önkéntes száműzetések is attribútumszerű jelenségek. A belső száműzetésbe vonulás is egy válaszlehetőség volt az ideológiai hegemóniatörekvésekkel szemben az életcélok hierarchiájában, látensebb szabadságfokozat, ami egyben hasznos túlélési technikának is bizonyult nem egy esetben. A helyi képzőművészetünkben ezzel a lehetőséggel többen is éltek. Persze megvolt annak a veszélye, hogy egy ilyen hibernált, tetszhalott állapotból a visszatérés nem mindig egyszerű és könnyű feladat, és nem is adatott meg mindenkinek. Másrészt ez az a terület, ahol, ha valaki nem adott életjelet magáról, már másnap halottnak, vagy még inkább senkinek számított. Mindez hatványozottan igaz volt arra, aki nem volt tagja a Művészeti Alapnak.

Ez az írás egy olyan képzőművész pályaképével foglalkozik, akinek az életében szintén volt egy ilyen, közel másfél évtizedes önkéntes visszavonulás, szabad akaratú önelhallgatás, valamiféle ösztönös önvédelmi reflex, melyben az egyéb tényezők mellett néhány „hűtlen barát” is közrejátszott.⁴

 

A művész nagyszülei, Pozsonyi János,
Takács Mária és édesapja,
Pozsonyi János – a család
tulajdona (a továbbiakban: cs. t.).
Beck Ödön fotóműterem, Budapest

 

„Az éj lassan eljön / Sötétek az árnyak, nem látni az arcokat /... Hova lett a szó tisztasága?” – énekelte az Omega együttes az 1971-es Hűtlen barátok című dalában, átvitt értelemben célozva a Kádár-korszak zavaros, hazugságokkal terhes mindennapjaira, illetve konkrétan az érvényesülési, karrierépítési küzdelmekre, csatákra, cserbenhagyásokra. Pozsonyi János életútját – mert hisz őróla lesz szó – ez a törés oly mértékben befolyásolta, hogy szinte életében elfelejtették, pályaképét művészeti lexikonok nem tartalmazzák, életének eseményeit homály fedi, annak ellenére, hogy az életmű, amit ránk hagyott, egyik legértékesebb kulturális örökségünk. Életét, már csak ezért is fontos, hogy alaposabban megismerjük.⁵

 

A művész édesapja, Pozsonyi János – cs. t. Haber fotó, Szombathely	A Kaiser család a művész szüleivel – cs. t.	A kámoni vendéglő udvarán – cs. t.

 

„Születésem nem kis mozgalmasságot idézett elő családomban. Anyám, a 21 éves ifjú szülő mindent igyekezett megadni, amire csak tellett. Anyai nagyszüleim házában, Szombathelyen az akkori Borsits Béla út 15 számú földszintes, négyablakos házban láttam meg a napvilágot 1933. június 24-én.”⁶ „Szóval mégiscsak lehetett valami abban a jóslatban, melyet az engem keresztelő domonkos rendi plébános tett Szent Mártonban, mikor, mint műkedvelő asztrológus, kijelentette az én kedves keresztszüleimnek, hogy a gyerek híres ember lesz a csillagok konstellációja szerint. Én ez utóbbit csak úgy érzékeltem, hogy míg más embernek minden évben kétszer van joga ünnepelni, egyszer születése, máskor neve napján, addig nekem csak egy, mivel Jánosnak kereszteltek, és Keresztelő Szent Jánoskor (június 24.) születtem... Apai nagyapám, ki Somogy megyei származású, lent Bosznia- Hercegovinában teljesített katonai szolgálatot, mint tiszthelyettes, kinek felesége, az én nagyanyám megszülte apámat 1907-ben. Később Fiuméba helyezték Pozsonyi nagyapámat, ki egészen a trianoni szerződésig itt élt családjával. Apámnak még egy öccse volt, kivel itt kezdtek iskolába járni – gyerekkori élményeiről sokszor beszélt, az olasz és magyar gyerekek közti villongásokról és az olasz gyerekek gyávaságáról, kik csak akkor merték az utcán megtámadni őket, ha lényeges létszámfölényben voltak – ... Apám gyerekkorában gyerek szinten beszélt olaszul, és az iskolában is kellett tanulnia. Ma is őrzöm egy polgári iskolai olasz nyelvtanát... Nagyapám erős és bátor ember lévén, kitüntetésekben is részesült – melyekről gyermekkoromban jeles napok alkalmával, mikor összejöttek az öregszülők – sokszor beszélt. Volt miről. Hiszen ők szenvedték és harcolták végig az első világháború poklát. Milyen trauma lehetett részükre egy vesztes háború, de még annál is sokkal súlyosabb, egy nagy, tekintélyes ország 2/3-nak elvesztése, a trianoni elcsatolás. Ennek fájdalmát egész gyermekkoromban éreztem, és még idős fejjel is érezzük úton-útfélen hatását. Anyai, Kaiser nagyapám felsőőri – ma oberwarti – származású... Születésének idején, 1883-ban Vas megye járási székhelye volt. Nagyanyám viszont a Lajta menti Tatsmannsdorfba való, mely szintén közel volt a magyar határhoz. A korabeli viszonyokra jellemző, hogy nagyszüleim nem Ausztria belsejében találkoztak, a század elején, hanem Magyarországon. Ez mutatja, hogy a monarchia magyarországi részén ezek szerint jó megélhetési viszonyok uralkodtak a század elején, ha a kor fiataljai az itteni telepedést választották. Nagyapám Pozsonyban (?) nősült 1905-ben, majd a debreceni és munkácsi bankban dolgozott. Anyám itt született, Munkácson. Sokszor mesélt a munkácsi várról, hol a rabok taposómalomszerűen húzták fel a vizet nagy mélységből, a Latorcáról, hol nagyapám halászott... Később, a háborús időkben Munkács sokszor cserélt gazdát, emlékezett anyám, mivel hol orosz, hol vörös, hol cseh kézen volt. Így aztán nagyapámat is falhoz állították az éppen uralmon levő fegyveresek, mivel a papírpénzeket az előírások szerint csak megkésve tudták elkezdeni elégetni, mivel későn kaptak hírt a várost fenyegető veszélyről. Ő szerencsére megmenekült. Anyáméknak is menekülni kellett a családdal teherkocsiba bevagonírozva, mely út hetekig tartott áldatlan körülmények között Munkácstól Szombathelyig. Pozsonyi nagyapám a szombathelyi rendőrkapitányságról ment nyugdíjba, mint detektív a húszas évek végén. 1937-ben meghalt felesége, Takács Mária, ki egy kaposvári építőmester lánya volt. Anyámnak még menyaszszony korában volt alkalma megismerkedni leendő anyósával. Így találkozott aztán Apám Fiuméból, a monarchia egyetlen nagy kikötővárosából menekülve anyámmal, ki viszont az egykori nagy-magyarországi, Zrínyi Ilonáról híres Munkácsból jött, hogy a sors kiszámíthatatlanságából találkozzanak Szombathelyen. Esküvőjük 1932 májusában volt itt, a szentmártoni domonkos templomban.

 

Waldmayer Károly keresztapjával Kőszegen – cs. t.

 

A nagy, felvirágzott hintós és fogatos nászmenet végighajtott a népes korzón, mely a kor divatja szerint az Erzsébet királyné utcában volt... Visszatérve keresztelésemre, keresztapám örülve a plébános kedvező próféciájának, hithű, adakozó ember lévén egy tölgyfa ajtót csináltatott a domonkos templomban, mivel kérdésére ez volt a plébános pillanatnyi gondja.”⁷

 

Az Alsóhegyi úti kertben Kaiser nagyszüleivel és édesanyjával – cs. t..	A Borsits Béla utcai kertben Kaiser nagyszüleivel és édesanyjával – cs. t..

 

„Életem, mint legboldogabb korszakára tudok visszaemlékezni a Borsits Béla [utca]i szép napok idejére. Mint első jövevény, szüleim és nagyszüleim elkényeztető, szerető légkörében éltem. Elhalmoztak sok mindennel szeretetük megnyilvánulásaképp. Ifjú anyám büszkén tolt gyermekkocsimban az utcán, az ismerőseik előtt büszkélkedve. Sokszor mentünk el Apám elé, alig várva az üzlet aznapi záróráját. Ez az üzlet az akkori főtér leginkluzivabb boltja volt, a Haas Fülöp és Fiai féle Rt. textil és lakástextíliát árusító boltja. Apám jó fizetést kapott, melyből tisztességesen el tudta tartani családját. Így aztán nem panaszkodhatom, mivel nagyszüleim mindkét részről még jobb polgári létben voltak ez időben. Anyai nagyapámnak pl. két kertes háza és két házhelye volt, mindegyiken épületekkel. Megtakarított pénzét Nemzeti banki aranyrészvényekbe fektette. Volt miből, de takarékos, józan életet éltek Poldi feleségével. E nagyanyámat nagyon szerettem. Mivel sok szeretettel és odafigyeléssel volt irányomba. Az ő anyanyelve német volt, mivel Felső-Ausztriából származott. Mint német nevelőnő ismerte meg nagyapámat. Ezért sokat mesélt és rajzolt nekem, különösen sok angyalt, melyek képeimen 60 év távlatából is előjönnek akaratlanul. Nagyapámnak az I. Világháborúról volt nagyon szép domborkötésű, 2 kötetes, képekkel illusztrált könyve. De sokszor végiglapozgattam e könyv kiemelkedő, domború ábráit. A belsejének a képeit még ma is magam előtt látom, lövészárok élet, szuronyrohamok, mozsárágyúk képeit. A nemzeti banki lakás előszobájában volt egy világos szekrény, mely évfolyamonként foglalta magába az akkori világ fotóival illusztrált eseményeit, a Tolnai Világlap. E két nyomdai termék rendkívüli módon lekötötte érdeklődésemet. Mikor nagyapám vásárolni ment a szomszéd Goldmann pékhez, nyugodtan otthonhagyott e két terméket nézve, mivel tudta, hogy ezek odakötnek, és más nem érdekel...

 

Családi asztal a Borsits Béla utcai kertben – cs. t.	Bocskaiban középső öccsével – cs. t.	Szüleivel és két öccsével – cs. t.

 

Ezeket a gondtalan éveket Nagyapám házában, a szülőházban éltem boldogan. E házat az öreg maga tervezte és építtette... Szomszédunkban Márci bácsi, a kertész lakott, ki már hajnalban foglalatoskodott az üvegházak között. Családi névnapokon ő hozzá mentem a spórolt pénzemen illatos szegfűt venni, melynek illatát még ma is érzem. Az udvar volt a birodalmam. Ádám érezhette így magát a bűnbeesés előtt a paradicsomban, mint én ezen az udvaron és kertben. A cseresznyefa vaskos ágai jó mászási és „lakhatási” lehetőséget kínáltak. Johnny Weissmüllert utánoztam hatalmas kiáltásokkal, kinek új Tarzanfilmjét akkoriban mutatták be, mely nagyon tetszett, csak a hatalmas gorilla teljes vásznat kitöltő látványa tudott úgy megijeszteni, hogy nagy bőgések közepette kellett szegény Nagyanyámnak elhagyni velem a nézőteret. A kert volt a szent liget, hova csak ünnepélyes alkalmakkor mehettem be, melyet egyébként a házmesterünk művelt, Nagyapám megbízásából. Nyáron, mikor egy névnapot vagy születésnapot ünnepeltünk, itt voltak a nagy ebédek. A másfél-literes barna családi söröket, dinnyét az udvaron lévő kerekes kútba jól leeresztve hűtöttük. Ez volt a technikát nélkülöző, de számomra mégis mesés gyermekkor... Karácsonykor, főleg kisebb koromban, mindig ott volt a trombita, dob, kard, puska, csákó, ólomkatonák, na meg az elmaradhatatlan hintaló, hol szürke, hol barna, hol más színben, új szerszámmal. Ez utóbbit Apám varázsolta mindig újjá... De sok képzeletbeli csatát vívtam ezen a lovon. Főleg Pozsonyi nagyapám buzdított ebbéli játszadozásomban, mivel az akkori nevelés szerint a fiút jó katonának nevelték, hogy legyen majd, aki visszaszerzi a Trianonban elrabolt területeket. Hogy később a történelem mást hozott, nem a hazaszereteten és a hősies helytálláson múlott... 1938-ban Anyám elvitt a közeli domonkos zárda óvodát vezető nővéréhez, mivel akkor ez volt az egyik ritka lehetőség...

 

Diákokkal az Ezredévi parkban – cs. t.	A fiatal tanár és művész – cs. t.	Rajzóra a gyakorlóiskolában – cs. t.

 

Ezekben a 30-as években elég sűrűn utaztunk Kőszegre névnapot és szülinapot köszönteni keresztapámhoz. Ő családunk sokat emlegetett tagja, Waldmayer Károly, az Osztrák–Magyar Bank ny. vezértitkár-helyettese volt... Keresztapám nyugodt vérmérsékletű, kellemes modorú, szikár ember volt. Mint kisgyermek, megcsodáltam hófehér haját és szakállát. Ő mindig – ahogy vissza tudok emlékezni – türelemmel magyarázott, amit sokszor nem értettem. Nagyon vallásos ember lévén, mindig imádkoztunk az étkezés előtt és után... Sok akkori jelentős kitüntetésnek volt birtokosa. Többek közt a Lipót-rend lovagkeresztjének, a Vaskorona-rend, a Ferenc József-rend lovagkeresztjének, a Koronás Arany Érdemkereszt tulajdonosa. Jótékonykodásának sok példája közül a kőszegi városkapu hősöket felsoroló márványtáblája ismert főleg... Kőszegi látogatásaink mindig nagy várakozással töltöttek el. Keresztapám mindig kirendelte elénk a város egyetlen taxiját az állomásra, hogy ne kelljen sokat gyalogolni. Amikor meglepetésszerűen érkeztünk, azt jobban szerettem. Akkor még működött itt egy igazi utolsó relikvia, egy csukott omnibuszhoz hasonló kocsi, melyben többen foglaltunk helyet, és lovak húzták. Érdekes, hogy mint gyereket ez nagyon megfogott. Talán mivel a szépre és régiségre fogékony ifjú lelkem már akkor megérzett valamit Kőszeg bájából, történelmi levegőjéből, mely azóta is sokszor rabul ejt. Keresztapámnak a Király-völgyben volt szép telke, mely példás rendben volt tartva. Tudtommal ezt, mivel nagyon vallásos volt, a kőszegi apácákra hagyta, mely később így az államé lett... Körülbelül alig 5 éves lehettem, mikor Anyámmal meglátogattuk az akkor Budapesten lakó bátyját, Jóska nagybátyámat... Ezek megint kedves, első komoly élményszerző emlékeim közül valók. Anyámmal sokat sétáltunk a háború előtti, gyönyörű, ép, fényárban úszó Budapesten... Emlékszem, nagyon tetszett a fényben úszó kivilágított, reklámokkal teli gyönyörű főváros. A Dunán úszó gőzös hajók a hidak alatt lehajtották kéményeiket. A vidámpark és állatkert nagy élményt nyújtott. Az előbb említett paradicsomi szabadságom csak akkor szenvedett igazi csorbát, mikor alig, hogy bent ért az írás, és beírattak a Római Katolikus Püspöki Iskolába.”⁸

 

Savaria Múzeum plakátja 1970 – cs. t.; dr. Pozsonyi János fotója	Polgári otthonában 1996 – cs. t.; Kaczmarski Zoltán fotója	Egyik utolsó fényképe – cs. t.

 

Az első hat év a legmeghatározóbb egy ember életében, az ekkori élmények maradandóan bevésődnek a még képlékeny személyiségbe, ezért idéztünk bővebben a művész visszaemlékezéseiből, ebből az időből. Az iskolai tanulmányait a szombathelyi püspöki iskolában kezdte meg 1939-ben, majd a szintén szombathelyi Premontrei Rendi Szt. Norbert Gimnáziumban folytatta 1943-ban. Az iskola államosítása után, 1951-ben érettségizett le. „Első tanítóm a székesegyház főkántora volt. Szeretett minket, de ő sem volt kivétel – mint ebben a korban szinte mindenki – a testi fenyítések alkalmazásától. Hideg téli reggelekre emlékszem, mikor majdnem sírtunk, mire az iskolába értünk. Itt aztán sorakozó és misére vonultunk át a székesegyházba a kis oldalajtón osztályonként. A hideg kő itt csak úgy árasztotta a hideget. Szőnyeg és fűtés nem volt ekkor, mint most. Álltunk és énekeltünk. Sokszor elkalandoztam a hatalmas, impozáns székesegyház belső látnivalóin. Ekkor még az eredeti szépségű arcát mutatta. A mennyezeten az eredeti freskók még megvoltak. Ugyanez vonatkozott az oszlopokra, márványozásra, faragott padokra, orgonára. Mindezek jól bevésődtek, mivel mint elemista gyerek minden nap, tanítás előtt egy órát volt alkalmam gyönyörködni, hiszen addig ilyet nem láttam. Sajnos a templom mai állapota már csak nyomokban tükrözi a régvoltot, de azt is csak nagyon halványan. Ez az iskola kiemelt jelentőségű volt a város többi iskolájához viszonyítva, mivel a beiratkozási területe nem volt megszabva... Már gimnazista vagyok, sapka, köszöntés... Az első osztály, Wéber, vizsgalap... Második osztály, Térdelés, Finta, Szomor... Spárga talpú tornacipő... III. osztály, Herold beteg... Meglátogattam a Heroldot a kórházban... Schola próbák... IV. osztály, Fejbetörés, Nagyvárad, Kolozsvár... Németek bevonulása, Nagyapámmal néztük... 44-es bombázás... latinóra a pincében... A székesegyház, nagyapa óvóhelye... sokat volt légiriadó. Szenespince... Órák a rendház kertjében, bokrok alatt, Paptestvérek szobáiban... Az osztályfőnök ministránsa voltam 2 hétig... Házkutatás... Anyám a gettóban látogatta a régi ismerősöket... Kevés könyvet használhattunk... 1945 elásás, 20-an egy szobában... Bunkerszentelés, edények padláson... elsötétítések, Kappel lelkiatya, Gróf pap. Géfin... Kovács püspök... bombaszilánkgyűjtés... Apám tankcsapdát épít Kőszegen... Romeltakarító... szovjet csapatok bejövetele, sztálinista hitetlen hordák, zabrálások, malenkij robot... Anyám a hadtestparancsnokságon kikönyörgi apámat a menetszázadból... Körmenetek, közös iskolai áldozások... gimnáziumi tízóraik, szalézis gyerekek, Zsiga Edömér, Kövér Fidél... Év végi vizsga, szülők előtt a püspökiben... Szénszünetek... A család kivonul misére... A kommunisták csalással megszerzik a hatalmat... Államosítás. Gyárakat elveszik, az egyházi iskolákat, papokat, apácákat internálják... Faludi tanárok... A szabad vallásgyakorlás csak papíron létezik. Mindszentyt letartóztatják... Arisztokratákat a „nép ellenségeit” az Alföldön birkakarámokba zsúfolják... Rákosi és pribékjei rettegésben tartják az országot... Mindenütt a spiclik, besúgók figyelnek, jelentenek. A nép fél. Szabad Európát, londoni rádiót hallgatják alig hallhatóan. Zavarják. Senki sem bízik a másikban. Házkutatások, feljelentések. Éjjeli „meseautók”. Iszonyú félelem. A nép nélkülöz. Fejadagok. Éjjeli sorban állások. Nő az elégedetlenség. Katonaság: 3 év. Fizetések minimuma. Az ávósok tejhatalmú gyilkosok. Kínzások. Az ország tűrőképessége a mélyponton van... Rabként éltünk saját hazánkban.”⁹

 

Népi tárgyak (linómetszet) 1969. Megjelent a
Magyar Ifjúság 1970/12. számában, Bp.;
az Életünk 1971/4. számában, Szombathelyen
és az ugyancsak szombathelyi Könyvtári Értesítő
1973/2. számában.

 

Ennek a korszaknak meghatározó, kitörölhetetlen élménye volt a II. világháború, a szombathelyi bombázások, majd az azt következő sztálinista terror, amiről persze évtizedekig nem lehetett beszélni.¹⁰

1951–55 között a Pécsi Tanárképző Főiskola földrajz–rajz szakát végezte el, de már 1954-től a Vasszécsenyi Általános Iskolában tanított rajzot, itt Szkok Iván festőművész államosított szülőházában kapott szolgálati szobát. „Vasszécseny, Új iskola, kosárlabda a magtárban... Színdarab díszlet... Fényképeket csináltam és magam hívtam, nagyítottam, Tenisz, Haladás, falusi csereberék, 1956... keddi nap volt. Vasszécsenybe kimentem tanítani. Aki csak tehette, hallgatta a rádiót, mely híreket és zenét közvetített. Kijárási tilalom este 6-tól reggel 6-ig. Munkástanácsok... Vasárnap Nagy Imre beszéde.”¹¹

 

Munka közös erővel (színes linómetszet), 1968 – cs. t.; a szerző fotója	Anyám tyúkja (linómetszet) 1972. Megjelent a Könyvtári Értesítő 1973/2. számában, Szombathely	Légitámadás (színes linómetszet) 1970 – cs. t.; a szerző fotója

 

1956–57-ben a szombathelyi Hollán Ernő utcai Általános Iskola tanára, majd két éven át a Zrínyi utcai Általános Iskoláé. 1959-ben házasságot kötött Borsos Zsuzsanna tanítónővel, házasságukból egy gyermek született, János. Ugyanettől az időtől nyugdíjba vonulásáig, 1993-ig a Felsőfokú Tanítóképző Intézet, majd Tanárképző Főiskola gyakorlóiskolájának (később Bolyai János Gyakorlóiskola) volt szakvezető rajztanára és évtizedekig vett részt a rajztanárképzésben.¹²

„A pécsi tanárképzőn szereztem diplomát 1955-ben. Képzőművészettel szinte ettől fogva foglalkoztam. Akvarellel, monotípiával kezdtem, s érdeklődésem mindinkább a grafikára terelődött. Miután sikerült a 60-as évek második felében linómetsző-vésőkre szert tenni egy prágai út alkalmából, ezzel kezdtem behatóan foglalkozni az egyszínűtől a többszínű nyomatig. A nyomtatások során, mivel azokat még kézzel végeztem, fedeztem fel több érdekes lehetőséget, amit később a vegyes technikáimnál gyümölcsöztettem. Itt különösen az úsztatott, lavírozott foltú alapok érdekeltek izgalmas faktúrák létrehozásával. Közben nyaranta a rendezésre kerülő pedagógus telepeken fejlesztettem olajfestészeti stúdiumaimat, mivel a főiskolán az én időmben ez mostoha terület volt. A tájak, utcarészletek természethű megfigyelése és lefestése jó előtanulmánynak bizonyult a későbbi önálló absztrakciókhoz, amikor is a festészetemben megjelennek a grafikáimnál már megszokott szimbolikus jelek, foltokkal summázott elvont képi összhangra törekvések. Itt a festményeim közelítettek a grafikáim önmegvalósításaihoz.(Pl. Pulykakakasok – 1972, Életút)¹³

 

Kompozíció (olaj, kartonlap) 1969 – A Vasvári Békeház Képzőművészeti Gyűjteményének tulajdona (a továbbiakban: VBKGY); Torjay Valter fotója	Ballada (monotípia) 1970 – cs. t.

 

Pécs ekkor már komoly vidéki képzőművészeti centrumnak számított, a Párizst megjárt Martyn Ferenc munkássága felszabadítólag és termékenyítőleg hatott a város képzőművészetére és az ottani tanárképzésre is, Kelle Sándor látványelvűségből kiinduló és abból elvonatkoztató festészete Pozsonyi János képszemléletén kívül, a később végző Dóczi László munkásságán is kitapintható.¹⁴ Pécs egy Szombathelytől eltérő képzőművészeti alternatívát mutatott fel Pozsonyi számára, ami neki és nemzedékének is új eligazodási lehetőséget biztosított.

1968. április 18-án megalakult a Vasi Fiatal Képzőművészek Csoportja, melynek Pozsonyi János egyik alapítója és vezetőségi tagja volt, sőt az emblémáját is ő tervezte a csoportnak.¹⁵ A kísérletezés, a látványelvűséget túlhaladó, a figurativitás és a nonfiguráció határait kereső képzőművészeti nemzedék állt össze csoporttá a megyeszékhelyen, melyben különböző kölcsönhatások is megfigyelhetők. Felértékelődtek köztük a szimbólumok és jelképek, a képiség mögöttes tartalmai, a dekorativitás és síkszerűség. Pozsonyi János ekkor már túl volt első önálló kiállításán, melyet a Szombathelyi Tanítóképző Intézetben rendezett meg (1967), sőt 1970-ben már a második kiállítása nyílt a Savaria Múzeumban.¹⁶

 

Holbein-tanulmány (szitanyomat) 1973 – cs. t.; a szerző fotója	Kioszk (rézkarc) 1985 – cs. t. Megjelent a Hírmondó (Vas Megyei Pedagógiai Intézet lapja) 1992/2. számában, Szombathely

 

„Grafikái néprajzi hitelességgel idézik fel népművészetünk hagyományait (Felszállott a páva, Népi faragvány, Népi tárgyak)... Festményein különös szeretettel ábrázolja a szűkebb pátria világát (Szombathely, Kőszeg). Ábrázolásmódjában a természeti alakzatok többnyire jelképekké egyszerűsödnek.”¹⁷ „A korábbi látványfestészeti felfogás mellett egyre inkább az Európai Iskola – akkor már értelmezhető örökségének hatása alatt alkot, akárcsak a fiatal alkotócsoport többi tagja. A motívumban való gondolkodás, a lírai konstruktív szerkesztési mód főleg a grafikáiban jelentkezik markánsan.”¹⁸ „Egyéni hangú művészként ismerhetjük meg Pozsonyit, akinél a modern életszemlélet rendkívül szerencsés módon ötvöződik a népművészet formakincsével. A költészet köréből kölcsönzött kifejezéssel „népi szürrealizmusnak” is nevezhetnénk azt az alkotói látásmódot, mellyel Pozsonyi ezeket a grafikákat megkomponálja... A nagy belső összefüggéseket keresi, törvényekre próbál rátalálni, ezeknek egy-egy mozaikkockáját villantja fel rajzain, monotípiáin, vegyes technikával, nem egyszer bravúros formai megoldással készült munkáin.”¹⁹

 

Cím nélkül (olaj, farost) Hatvanas évek – VBKGY; dr. Pozsonyi János fotója	Feltámadó város (monotípia) 1973 – cs. t.

 

A grafikák és a festmények világa, szemléletmódja, stílusa még nagyon szerteágazó. Egyszerre van jelen a kassáki képarchitektúra, az archaikus kultúrák és a magyar népművészet motívumkincse, szimbólumvilága (bartóki örökség), valamint egy Szentendréhez vonzódó elvonatkoztató képszemlélet. Mindemellett a szürrealizmus eszköztára (asszociációk, képzettársítások, montázstechnika), melyet a művész először a grafikáiban, majd később a festményein is alkalmaz, egyik fontos eleme művészetének. Ez a szürrealizmus azonban nem naturalista, sokkal inkább elvontabb, absztrahálóbb, konstruktívabb. Ugyanakkor a pop art néhány eleme is megfigyelhető néhány művén. Pozsonyi Jánosnak ez az alkotói időszaka gyakorlatilag első nagy korszakának tekinthető, bátor, kísérletező hajlama lendületet, dinamikát kölcsönöz műveinek, „nem egyszer bravúros formai” megoldásokkal. A természet ciklikusságához hasonlóan hol figurális, hol nonfiguratív, ezek a szemléletmódok kiegészítik egymást, az egyik előrehaladtával a másik területre lép, majd pedig ott lép előbbre, mint ahogy a jobb és bal láb követi egymást. A grafikai és festészeti munkák a sínpárok párhuzamosságával haladnak végig az életműben.

 

Táj (alumínium nyomat) 1993 – cs. t.	Vetődés (alumínium nyomat) 1993 – cs. t.

 

„A 70-es évek második felében foglalkoztatni kezdett festményeimnél a festői, levegős megoldás. (Pl. Reggeliző csendélet) Itt a lendületes, széles ecsetkezelés, számomra későbbi temperafestményeimen jelenik meg már megújult más formában.”²⁰

Ez az alkotói lendület bicsaklik meg a hetvenes évek végén, a már említett önkéntes visszavonulásakor. A belső száműzetés sokszor olyan, hogy az alkotó csak képzeletben fest, dolgozik, tervez. Ennek nincs nyoma, mert nem készülnek művek, de a folyamat nem áll meg, minden halad lépésről lépésre előre észrevétlenül. Ezt látjuk Pozsonyinál is, hisz amikor újra a nyilvánosság elé lép – igaz, kényszerből –, nem ott folytatja, ahol abbahagyta, hanem szemléletben, képfelfogásban közben minden téren előbbre lépett.²¹ Ez azonban talán még számára sem volt nyilvánvaló, hiszen egy hibernált állapotból újraéledő élet fokozatosan szerzi vissza létfunkcióit. Hatvan évesen otthagyta a katedrát, és újraélesztette alkotókedvét.

 

Háztetők (olaj, farost) 1967 – VBKGY; dr. Pozsonyi János fotója	Pulykakakas (olaj, vászon) 1972 – VBKGY; Torjay Valter fotója

 

„1995 tavaszától elkezdtem megújult formában a munkát. Rájöttem addig tapasztaltabb és érettebb látásmóddal, hogy az évezred fordulóján olyan megoldást kell alkalmazni, mely helyzetünket, világunkat jobban fejezi ki. A művészetnek önálló világot kell teremteni a saját maga számára, hiszen egy teljesen átalakult világban élünk. Ma, mikor feltárták a mikro- és makrokozmoszt, másképp látjuk, és kell, hogy lássuk a világot, mint a 100 év előtti polgár, melynek ízlésvilágánál sajnos társadalmunk nagy része nagyon megrekedt. Ezeket a mondanivalókat, nevelési tartalmakat számon kérő leltározhatóságokat kereső szemléletmódokat kell új, felszabadultabb, univerzálisabb kifejezésmódra felváltani. Erre pedig a tárgynélküli művészet a legalkalmasabb. Ezt pedig csak merészen, a tárgyilagosság visszahúzó bilincsét levetni tudó magatartással érhetem el, úgy érzem. Ezekből kiindulva korábbi, már csíráiban meglévő törekvéseimet, ezekkel az előbb említett érvekkel egyeztetve kezdtem el alumíniumnyomatokat készíteni. Hol a gesztusnak, foltnak volt szerepe. Később ezeket felváltotta a temperával, bő vízzel, széles ecsettel, szivacstörléssel kialakított színes egyéni technikám. Ezeket eleinte papírra, majd fára, vászonra viszonylagos nagyobb méretben is kipróbáltam. Mivel az absztrakt művészet általános tartalma miatt közel jutott a tárgytalan, de szintén nem kifejezéstelen zenéhez, ezért látható néhány kép címmegjelölésénél a zenében is használatos megnevezés. A keletkezés az absztrakt művészet jellegzetes témája, ezért nem véletlen ilyen ihletésű két sorozatom címe sem. (pl. A kezdet, Csillagok születnek) Így aztán elmondhatom, hogy az utolsó nyolc hónapban készült képeim kozmológikus témájúak.”²²

 

Életút (olaj, vászon) 1973 – VBKGY; Torjay Valter fotója	Három grácia (olaj, vászon) 1973 – VBKGY; Torjay Valter fotója

 

Visszatért önbizalma, és 1996-ban a Szombathelyi Médium Galériában nagy meglepetést okozó, új kollekcióval mutatkozott be.²³ A várt áttörés azonban ezúttal is elmaradt, pedig a kiállítás igazán impozánsra sikerült. Ekkorra teljesedett ki az életmű, ennek az utolsó korszaknak a légies könnyedsége, a tárgyi világtól elszakadó, emelkedett szellemisége a földi lét fölé emeli e műveket, olyasmi hatást keltve, mint amikor a testtől megváló lélek a „kozmológia”, a Mindenható vonzásába kerül.

 

Korok asszonyai (olaj, kartonlemez) 1973 – VBKGY; Torjay Valter fotója	Reggeliző csendélet (olaj, vászon) 1977 – VBKGY; a szerző fotója	Barátság a cirkuszban (olaj, farost) 1969 – dr. Pozsonyi János fotója

 

„Írásban mindig jobban ki tudtam magam fejezni, mint szóban. Ez némileg gátlásos, töprengő alkatomból, na meg neveltetésemből is adódott. Életem során sokszor éreztem olyan történelmi és egyszerű hétköznapi események részesének magam, melyek megismételhetetlenek vagy egyszerűen, mert elfelejtettük, vagy túllépett rajtuk az idő, és gyorsan múló századunkban hamar idejét múlttá váltak. Viszont ezek a ma már kevésbé fontosnak tűnő, vagy idejét múlt események formáltak részben olyanná, amilyen éppen vagyok. Sokszor töprengtem el, legjobb barátaim hatvan éves koruk előtti korai halálának okán. Bizonyára része volt benne az átélt idők félelmeinek, nélkülözéseinek, megaláztatásainak... Ekkor tudatosult igazán, mely sokszor halványan felderengett bennem, hogy tulajdonképpen annak az utolsó generációnak vagyok a tagja, mely még látója, részese volt azoknak az eseményeknek, szokásoknak, melyek [korszaka] hosszú évszázadok viszonylagos változatlansága után egyszerre egy merőben más, kívülről jött rendszerrel zárult le. Vagyis egy közel ezredéves folytonosság tűnt el a szemünk előtt.”²⁴

 

Államiságunk kezdete (vegyes technika) 1994 – cs. t.; a szerző fotója	A kezdet II. (tempera, farost) 1995 – dr. Pozsonyi János fotója	Pegazus (tempera, vászon) 1995 – VBKGY; dr. Pozsonyi János fotója

 

Megfiatalodott alkotókedvét csak egészségi állapotának romlása törte meg. Utolsó évei e fájdalmas küzdelmekről szóltak. Pozsonyi János is felvette keresztjét, és aki meghozza ezt az áldozatot, egyrészt önmagáért, másrészt másokért, annak a keresztútja értelmet kap. „A kereszt több kegyelmet jelent, mint az Úr Isten nélküli boldogság. A kegyelem után a legnagyobb kegyelem a szenvedés...”²⁵

 

Diplomata (tempera, vászon) 1995 – cs. t.; dr. Pozsonyi János fotója	Csóvák 1995 – VBKGY; dr. Pozsonyi János fotója	Elnyomás (tempera, vászon) 1997 – VBKGY; dr. Pozsonyi János fotója

 

Földi alakja 2008. június 23-án Sé és Szombathely határán egy mentőautóban „tűnt el szemünk előtt”, átadva lelkét az örökkévalóságnak. Egykori első iskolájában, Vasszécsenyben rendeztek először emlékkiállítást grafikáiból 2012 májusában, majd miután hozzátartozói – felesége és fia – 51 művét adományozták 2014 júliusában a Vasvári Békeház Képzőművészeti Gyűjteménynek, az egész pályáját reprezentatív módon bemutató retrospektív kiállítás megrendezésére került sor 2014 decemberében, a Vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központban. A kiállítás katartikus élményként hatott a művész egykori barátaira, ismerőseire, valamint a közönség számára is, hisz ekkor volt látható először együtt a teljes életmű.²⁶

 

Karácsony (tempera, farost) 1995 – VBKGY; dr. Pozsonyi János fotója	Magyarország (tempera, farost) 1995 – VBKGY; dr. Pozsonyi János fotója	A lélek visszatérése (tempera, vászon) 1997 – cs. t.; dr. Pozsonyi János fotója

 

Pozsonyi János grafikai és festészeti munkásságának helye Bartha László, Dóczi László, Krizsán István, Scholz Erik és Vértesi Péter mellett kell, hogy helyet kapjon a múlt század második felének Vas megyei képzőművészetében. Életében nem ismertük fel ezt, ma azonban ez már biztosan kijelenthető. Mint annyi sok más értékünket, őt is csak utólag fedeztük fel és ismertük el.

   

JEGYZETEK

1	PÓSFAI János: A visszatérés pillanata. In: Vas Népe, 1996. 02. 01. Szombathely – idézet a művésztől. Itt kell a szerzőnek köszönetet mondania a művész hozzátartozóinak, különösen pedig fiának, dr. Pozsonyi Jánosnak, hogy e tanulmány önzetlen segítségükkel megszülethetett.
2	Ady Endre a „tekercses szobrok” kapcsán körüljárta a köztéri szobrászat és politikai ideológiák kölcsönhatását, összefonódását, hazai gyakorlatát. In: ADY Endre: Az élet szobra (Ady Endre képzőművészeti írásai, Corvina Kiadó, 1997. Bp.) 50. old. – A humanizmus és a reneszánsz indította el a köztéri művészet szekularizálását, a romantika és a historizmus után újabb lendületet vett ez a folyamat, míg végül a múlt században szinte teljesen ideológiai gyámság alá került.
3	A képzőművészet nyilvánosságának minőségi fokozata a közgyűjteménybe kerülés, az állandó nyilvánosság. A Vasi Szemle 2014/5. számában megjelent Érték-átörökítési válság Vas megyében című írásom részben erről szólt. Pozsonyi János életművéből életében egy alkotás sem került közgyűjteménybe, halála után az örökösök a Vasvári Békeház Képzőművészeti Gyűjteményének adományozták jelentős részét. (A közgyűjtemény is részben köztéri művészet, egy állandó kiállítás egy közgyűjteményben a nagyközönség számára mindig elérhető. Emiatt lenne különösen tanulságos a két műfaj pénzügyi paramétereinek az összehasonlítása, a mi szempontunkból elsősorban Vas megyében.)
4	„Akkortájt eluralkodott az a furcsa nézet, hogy festőnek az számít, aki tagja a Képzőművészeti Alapnak. A felvételhez viszont nem volt elég a tehetség. Túlnyomórészt azoknak kedvezett a szerencse, akiknek volt kellő protektoruk. Többszöri sikertelen próbálkozás után felkerestem Bartha Lászlót Kőszegen. Munkáimból összeállított egy kollekciót, s bíztatására személyesen vittem el Pestre az „ítélőszék” elé. Megdicsértek, de alaptagságot nem adtak. Akkor döntöttem úgy, hogy ebből az idegjátékból nem kérek többet. Hetvenkilencben, utoljára, egyetlen képpel szerepeltem a megyei tárlaton. Az volt a címe: Barátság a cirkuszban. Ezzel a jelképes szerepléssel mondtam búcsút a csoportnak, amely hamarosan Vasi Műhellyé alakult, amiben aztán nem vettem részt.” In: PÓSFAI János i. m. „A hetvenes évek vége felé különböző okok miatt addigi munkásságomat abbahagytam.” Kéziratos visszaemlékezés 1996-ból a művész hagyatékában, 2. old. Valójában csak a nyilvánosságtól vonult vissza. „Az alkotómunkáról nem mondott le, hiszen számos figyelemre méltó grafikája, rézkarca azóta született, mióta utoljára falra kerültek a munkái.” In: PÓSFAI János: Új galéria nyílt Szombathelyen. Vas Népe, 1987. 10. Szombathely
5	Kivétel az 1994-ben kiadott Képző- és iparművészek Vas megyében kiadvány. Szerkesztő Farkas János, Szombathelyi Szépítő Egyesület Kiadványa, 75. old.
6	POZSONYI János: Kisgyermekkorom 1933–1943-ig. 2000. 02. 08. (12 db A/4-es félfamentes rajzlapokra írt kézirat az örökösöknél. A művész az ezredfordulón unokái számára vetette papírra visszaemlékezéseit. Az eredetileg nem közlésre szánt, kézzel írt feljegyzésekben számos javítás, átírás, változtatás és betoldás szerepel, ezek és az esetenként több változatban is elkészült szövegrészek tisztázása, véglegesítése és egybeszerkesztése utóbb elmaradt. Az írásos anyag jelentős részét képezi azon tervezett témáknak a néhány szavas, címszó-szerű felsorolása, amelyek kidolgozására sajnos már nem került sor. „E meggondolások alapján pár éve az ezredforduló előtt elhatároztam, hogy gyermek és ifjúkori, sokszor már elhomályosuló visszaemlékezéseimet unokáimnak ajánlom.”) 1. old. Édesapja Pozsonyi János textilkereskedő, édesanyja Kaiser Aranka. Nagyapja Pozsonyi János szolgálatvezető őrmester, nagyanyja Takács Mária, dédapja Pozsonyi János majoros-gazda, dédanyja Várdai Erzsébet (testvérei: József, *1937; Péter, 1942–1981)
7	POZSONYI János: A harmincas évek (5 db A/4-es félfamentes rajzlapokra írt kézirat az örökösöknél.) 1–5. old.
8	POZSONYI János: Kisgyermekkorom 1933–1943-ig (2000. 02. 08.) 1–2., 4–10. old.
9	POZSONYI János: uo. 10. 12. old. A visszaemlékezések megszakadtak, a hagyatékban több lap csak címszavakban sorolja fel a folytatás szándékát. Ennek gimnáziumi fejezetéből idéztünk néhány címszót.
10	„Pozsonyi ahhoz a generációhoz tartozik, amely gyermekkori emlékként hordozza magában a második világháború szörnyű emlékeit (Légitámadás, Kibombázott család), és a pályakezdés éveiben élték át a nagy társadalmi átalakulásokat (Munka közös erővel.)” DOMONKOS János: Pedagógusok Lapja 1970/12 Bp.
11	POZSONYI János: Visszaemlékezéseim (5 db A/4-es félfamentes rajzlapokra írt kézirat és 3 db A/5-ös famentes írólap az örökösöknél)
12	Who is Who Magyarországon 2003 Zug (CH) 950. old.
13	Kéziratos visszaemlékezés 1996. január 10-éről a művész hagyatékában 1. old.
14	Az 1970-ben létrejövő Pécsi Műhely elképzelhetetlen Martyn Ferenc jelenléte nélkül. (A Pécsi Műhely elnevezés lehetett a minta az 1974-es Vasi Műhely névadáshoz.) Húsz évvel ezelőtt erről a korszakról így írtam: „A 60-as évek magyar képzőművészetére jellemző pezsgés, amelyhez foghatót csak a századelőn tapasztalhatunk még – Pozsonyi János munkásságán is érzékelhető. Egyaránt idegen számára a természetelvű „posztnagybányás” és a korszakra jellemző ideologikus szemlélet. A Vasi Műhely több alkotójához hasonlóan az Európai Iskola és a Szentendrei Művészet hagyományait tartja magára nézve mértékadónak. Korniss Dezsőhöz hasonlóan az ez időben született munkáira egyaránt az absztrakció és a szürrealizmussal összefonódó népi motívumkincs jellemző.” – Gépelt kézirat a művész hagyatékában 1. old.
15	Alapító tagok: Geszler Mária, Hatos Csaba, Molnár Sándor, Pozsonyi János, Simon Iván, Szabó Albert, Szokolszky Miklós, Várkonyi György, Várnai Valéria és Vértesi Péter. (dr. Pozsonyi János szíves közlése) „A megyei KISZ bizottság is támogatta az elképzelést, és megkezdődött a tagok összegyűjtése. A verbuválás eleinte nehezen ment, hiszen a Vas megyei képzőművészet ekkoriban meglehetősen konzervatív volt... A VFFCS tagjai úgy határozták meg magukat, mint önállóan tevékenykedő alkotók köre, akik működésük színvonalát tekintve részesei a megye képzőművészeti életének. Külön utakon jártak, különféle módokon, stílusokban keresték saját fejlődésük, előrelépésük lehetőségeit. Kétségtelenül szemléletük más-más volt, de ami a legfontosabb: nyitottak voltak egymás iránt, érdeklődéssel figyelték a másik munkáját, vívódását, észrevétlenül is saját tapasztalataikat, tudásukat bővítve ezzel. A folytonos útkeresés, önmegvalósítás hajtotta a társaságot.” NÉMETH Attila: A Vasi Műhely (szakdolgozat). 2004, Szombathely, 11. old.
16	Ebben az időben önálló kiállítása csak a Művészeti Alap tagjának lehetett. Ezért a tanítóképző intézeti kiállítása Horváth János festőművésszel közös volt. Szentléleky Tihamérnak, a Savaria Múzeum igazgatójának az érdeme, hogy az akkori kultúrpolitika működési rendszerében át tudta vinni az önálló bemutatkozó ügyét, sőt katalógust is kiadott hozzá. Ezért hálás gesztusként huszonhat évvel később, 1996-ban őt kérte fel a művész a Visszatérő című kiállítása megnyitására.
17	A Savaria Múzeum kiállításáról Domonkos János írta. – DOMONKOS János: i. m.
18	RASPERGER József: Katalógus-előszó. In: Médium Galéria, 1996. Szombathely, 2. old.
19	KULCSÁR János: Pozsonyi János képei között. In: Vas Népe, 1970. 11. 25. Szombathely
20	Kéziratos visszaemlékezés 1996. január 10-éről a művész hagyatékában, 1. old.
21	A külső kényszereknek sokszor fontos inspiráló hatásuk van. Munkahelyén, a Bolyai János Gyakorló Általános Iskolában új galériát nyitottak az ő grafikai kiállításával, így kénytelen volt újra a nyilvánosság elé lépni. Ez kilendítette a holtpontról, és már közelgett a rendszerváltás előszele is.
22	Kéziratos visszaemlékezés 1996-ból a művész hagyatékában, 3–4. old.
23	„Valószínűleg a 90-es évek ‘klímaváltozása’ is közrejátszott abban, hogy visszatért munkakedve, és új távlatokat talál a festészetben és grafikában... Pozsonyi János legújabb munkái láttán a hamvaiból újra kelő főnix metafora ereszkedik rá gondolatainkra.” – TÓTH Csaba: Pozsonyi János. Gépelt kézirat a művész hagyatékában, 1. old.
24	POZSONYI János: Prológus 1996. 08. 29. (kézirat az örökösöknél) 1–2. old.
25	Uo.
26	E sorok írója közreműködött mindkét retrospektív kiállítás megrendezésében. Ekkor szembesült az életmű valóságos dimenzióival.